Part 13

«Nem. Nem kell így; mondá magában. Ha cserében nem adja szívét; szívét szívért; – orozva ne legyen enyim. Ha nem szerethet azért, hogy megérdemlem! ne szeressen azért, hogy megbabonázom. Ha nem szeret, ne is utáljon. Eredj innen dali-madár, nekem nem kellesz.»

Azzal takaróját fejére húzta és a fal felé fordult. De az álom csak nem jött vissza: de a reszketés csak nem mult el; de a dali-madár csak nem hallgatott el a bokorban.

Már egészen az ablak alá jött; ott énekelte: «jőjj, jőjj, jőjj; ide jőjj; ide jőjj!»

Néha úgy tetszék, mintha a dali-madár szavában világosan ki volna mondva: «Czipra! Czipra! Czipra!»

A szenvedély forró köde elfogta a leány agyát.

Szíve úgy dobogott, majd kiszakítá keblét és minden tagja úgy reszketett.

Nem volt lelkének ura többé.

Kilépett ágyából, s azzal együtt kilépett abból a bűvkörből, melyet az Úr ihlete képez a hozzámenekülő körül, s melyben az alvilág minden kisértője elől olyan jól meg van védve.

«Menj mezítláb!»

Hiszen csak néhány lépés az ajtótól az orgonabokorig.

Ki láthatná meg? Mi történhetnék addig?

Hiszen csak ártatlan óhajtás az egész.

Hiszen nem tesz vele semmi rosszat.

A láz elállta minden idegét.

Csak egy kis galyacskát letörni indúl; de mégis úgy érzi, mintha a legszörnyűbb vétket elkövetni menne, melynek az álmatlan éjszakát kell magára hívni oltalmazóul.

Nagy csendesen nyitotta ki ajtaját, hogy ne nyikorogjon.

Lóránd a folyosó átellenes szobájában alszik; meghallhatna valamit.

Meztelen lábakkal nesztelenűl elsuhant Lóránd ajtaja előtt; a kertre vívő házajtóról leemelte óvatosan a keresztvasat; a tolózárat félrehúzta, s a kulcsot oly vigyázva fordítá el, hogy hangot nem adott.

Nesztelenül felnyitá az ajtót, s kitekintet rajta.

Csendes, mélázó éj volt odakünn; a csillagok, mint szokták harmathullás alatt, színeiket váltogatták, zölden, pirosan villogva.

A csalogány most már csak gyügyögve nyögdécselt a bokorban, mint mikor párjára rátalált.

Czipra körültekintett. Mélyen alvó éjszaka van; nem láthatja most meg senki.

Még is összehúzza keblén patyolatruháját, még is átallja mezetlen lábait megmutatni a csillagos éjnek,

Ejh, hiszen csak egy perczig tart ez!

A fű szép lágy, szép harmatos a bokrokig; nem sérti meg éles kavics lábait, nem árulja el zörgő haraszt lépéseit.

Kilép a szabadba, s nyitva hagyja maga után az ajtót.

Úgy reszket, úgy fél, úgy tekinget maga körül.

Mint a ki lopni indúl, a ki még nem próbálta azt soha.

Csendesen eloson a bokrokig.

A csalogány ott nyögdécsel a sűrűben.

Beljebb kell hatolnia, a lombokat csendesen szétválasztania, hogy meglássa, melyik ágon szólt a madár?

Nem tudja meglátni.

Újra hallgatózik; a zizergés odább csalogatja.

Itt kell neki lenni már közel: itt gyügyög, itt neszel, tán meg is foghatná kezével?

Mikor azután még egy ágat félrehajt, hirtelen egy marczona alak emelkedik fel előtte, s megragadja előre nyujtott kezét.

XXVIII. Az éjjeli kűzdés.

A rémalak, ki Czipra kezét hirtelen megragadta, vérszomjú vigyorgással nézett áldozata szemébe, kinek minden tagját elzsibbasztá a rémület első pillanata.

– Mit akarsz? – hebegé alig hallható, elfulladt hangon a leány.

– Mit akarok? – suttogá vissza amaz. – El akarom vágni a gúnárodnak a torkát, te liba! Kell-e fülemüle-madár?

S azzal élesen fütytyentett.

A fütytyre hirtelen felugráltak leshelyeikből a czinkosok.

E percz egyszerre visszaadta Cziprának a kétségbeesés felmagasztalt idegerejét; hirtelen kiszakítá kezét a rablóéból, s három szökéssel mint a felriadt őz, a nyitva hagyott ajtó küszöbén termett.

Hanem a farkas is nyomában rohant, s épen az ajtónál elfogta. Nem volt a leánynak ideje azt becsaphatni előtte.

– Meg ne nyikkanj! – dörmögé Kandur, egyik kezével a leány karját szorítva, másikkal annak száját iparkodva betapasztani.

De Cziprát szilajjá tette a rémület: letépve a rabló kezét szájáról, s míg vonagló testével az ajtótól eltaszigálta őt, éles sikoltással verte fel az éjszakát.

– Loránd! Segíts! Gyilkosok!

– Hallgatsz! te kutya! vagy lekésellek! – dörmögött rá a rabló, kirántott kését a leány mellének szegezve.

Czipra nem ijedt vissza a hegyes késtől: folyvást kétségbeesetten küzdve a rablóval, kiáltozott: «Loránd! Loránd! Fegyverre! Gyilkos!»

– Veszsz meg hát! – ordítá a rabló, kését a leány keblébe döfve.

Czipra hirtelen megkapta mindkét kezével a kést.

Ebben a perczben ott termett mellette Lóránd.

Az első sikoltásra kirohant szobájából, s fegyvertelenűl, a hogy volt, sietett Czipra segélyére.

A leány egyre küzdött a rablóval, visszatartva azt teljes erejével, hogy az ajtón be ne jöhessen.

Loránd odaszökött hozzá s öklével oly ütést talált a rabló arczára, hogy annak két foga törött ki bele.

Most két lövés hangzott, s rá egy zuhanás és káromlattal teljes ordítás.

Topándy lőtt ki az ablakon, s egyike a négy rablónak halva esett arczra, a másik sebesülten rogyott le az oszlopok mellé.

A két lövés, a háta mögött hangzó ordítás, a váratlan ütés arczára, zavarba hozták Kandurt, hátra szökött az ajtóból, még kését is Czipra kezében hagyva.

E megnyert pillanatot Loránd gyorsan felhasználta arra, hogy becsapja a tölgyajtót, elétolja a reteszt, s azután felvesse rá a nehéz keresztvasat.

Már a másik perczben hangzott a rablók erőszakos robaja az ajtón, a mint feszítő-rudakkal neki estek, hogy sarkából kivessék.

– Jer, siessünk innen, – szólt Lóránd, Czipra kezét megfogva.

A leány elfulladt hangon mondá:

– Jaj. Nem birok lépni. Elszédülök.

– Meg vagy sebesítve? – kérdezé Lóránd ijedten. Sötét volt, nem láthatá.

A leány odaroskadt a falhoz.

Lóránd hirtelen átfogta karjai közé, s szobájába vitte ölében.

Még égett a lámpa asztalán, most végezte leveleit.

A sebesült leányt letevé ágyára.

Elszörnyedt, midőn látta, hogy azt egészen ellepte a vér.

– Nagyon meg vagy sebesítve?

– Nem nagyon, – szólt a leány, – nézz csak, eddig ment be a kés.

És mutatta a rablótól elvett kés lapján, a meddig az keblébe volt döfve.

Loránd vigasztalanul csapta össze kezeit.

– Itt egy kendő, szorítsd a sebre, hogy ne folyjon a vér.

– Menjen! menjen! – rebegé a leány. – Gondoljon a maga védelmére. Azok meg akarták ölni. Azok magát akarják meggyilkolni.

– Ejh, jőjjenek a nyomorultak. Szemükbe nézek! – mondá Lóránd és csak Cziprára volt gondja, egy zsebkendőt hirtelen foszlányokra tépett, hogy azzal a vértől bugyogó sebet a leány keblén betömte. Feküdjél nyugodtan. Tedd ide fejedet. Ide; ide; ne oly magasra. Fáj-e nagyon?

A leány nyakában egy hajból font láncz volt: ez útjában állt Lóránd mentő segélyének, le akarta onnan tépni.

– Ne! ne! ne bántsa azt, – rebegé leány, – annak ott kell maradni, a míg élek. Menjen. Ragadjon fegyvert; védje magát.

A fejszecsapások kettőztetve döngették az ajtót, s a zárt ablaktáblákon áttörő golyók szikrázva szórták a vakolatport a falakról; lövés lövésre jött.

Lorándnak nem volt másra gondja, mint hogy a sebesült leánynak jól van-e vetve a feje alja?

– Loránd! – szólt a leány lihegve. Hagyjon engemet. Azok sokan vannak. Meneküljön. A lámpát oltsa el, s ha a lámpa elaludt, – akkor hagyjon magamra!

Még ekkor is eszébe jutott, ha a lámpa el lesz oltva, – akkor hagyjon magamra.

Pedig bizony a lámpát jó lenne eloltani, mert a rablók mind ide irányozzák lövéseiket, észrevéve az ablak résein, hogy itt világosság van.

– Loránd! Hol vagy? Loránd? – hangzék Topándy szava a folyosón.

E hangra kezdett eszmélni Loránd a veszély felől, melyben az egész háznép forog.

– Gyere hát! vedd ezt a puskát! – szólt az öreg úr, megállva az ajtóban. Arcza most is oly gunyoros volt, mint akármikor. Legkisebb felindulás, ijedtség, vagy düh nem látszott rajta.

Loránd felállt az ágy mellől, hol eddig térdepelt.

– Ne vesződjél most a csizmahúzással! – zsörtölődött az öreg úr; – vendégeink megjöttek. Tálalni kell! Hol van Czipra? ő fogja tölteni puskáinkat, míg mi lövöldözünk.

– Czipra nem teheti azt, mert meg van sebesítve.

Topándy csak most vette észre, hogy Czipra ott fekszik.

– Lövés? – kérdé Lorándtól.

– Kés-szúrás.

– Csak kés-szúrás? Az még begyógyúl. Czipra kiállja azt! Úgy-e leányom? Katona dolog! Majd visszaadjuk az atyafiaknak. Maradj hát Czipra veszteg és ne mozdulj. Mi ketten végezünk. Hozd a fegyvered és a lőszereidet. Loránd. A lámpát hozd ki a folyosóra. Itt egyenesen belénk látnak róla. Szerencse, hogy nem tudnak a gazemberek puskával bánni, csak a port vesztegetik.

– Hát Cziprát itt hagyjuk magára? – kérdé aggódva Lóránd.

Czipra összetette kezeit, úgy nézett rá.

– Menjen ön, rebegé. Menjen innen: különben én is felugrom és elvánszorgok innen, a mig bírom magamat.

– Ne félj. Ide nem fognak ők bejönni, – szólt Topándy; s maga elvevé az asztalról a lámpát, s Lorándot kézen fogva erőszakosan elvoná magával.

A keresztfolyosón aztán megálltak haditanácsot tartani.

– A ficzkók még mindig sokan vannak, – mondá Topándy; – pedig kettőt már lepörköltem közülök. Körüljártam a szobákat, s úgy látom, hogy minden kijárás el van állva. Be ugyan nem jöhetnek, mert az ajtók épen az ő számukra vannak készítve, s az ablakokat keresztvasak és táblák védik. Kezem ügyében nyolcz lövés: még ha betörnének is, mire valaki a folyosó végéről idáig jut, már akkor nem ember többé. – Hanem más baj lehet. Ha látják a ficzkók, hogy jól védjük magunkat, ránk gyújtják a házat, s úgy kényszerítenek bennünket kirohanni a szabadba. Ott aztán részükön van előny. Azért most neked ez a feladatod. Vedd a dupládat és eredj föl a padlásra. A hajdúm úgy elbujt a szakácscsal együtt, hogy mézeskalácscsal sem tudom őket előcsalogatni; különben azt küldeném oda valamelyiket.

Az ajtót dühödten ütötték fejszével.

– Mindjárt! mindjárt! – kiáltott tréfásan Topándy. – Nem várhatnak az akasztófára valók.

– S mit csináljak a padláson? – sürgeté Loránd.

– Hát várd türelemmel! Majd elmondom. Hiszen nincs török a hátadon. – Felmégy; és kimászol a padlás csapó-ajtaján a tetőre: azután körülsétálsz négykézláb a rézcsatornában; nem bántasz senkit, hagyod őket dobolni mind a négy ajtón. Majd én beleszólók a rátóti furulyával a serenadeba, a mikor kell. Hanem ha egyszer aztán látod, hogy kezdenek kicsiholni, csóvát gyújtani, akkor azt emberestűl együtt kioltod. A rézcsatorna megvéd lövéseik ellen, ők nem láthatnak téged, te pedig, mikor ők tüzet gyújtanak, legszebben puskahegyére foghatod egyenkint. Hát csak azt akartam mondani.

– Jól van. – Mondá Loránd, vadásztáskájából előkeresve töltényeit és lőkupakjait.

– Golyók helyett jó lesz futókat venned, – szólt Topándy; – a futóval jobban talál az ember, mikor sötétben lövöldöz, kivált csoportok közé. Aztán csak hideg vér, öcsém; – tudod: bolondság az egész élet.

Loránd megszorítá az öreg kezét, s gyorsan felfutott a padlásra.

Ott a sötétben csak tapogatózva lehetett haladnia: sokáig tévedezett előre-hátra, tűzkövével csiholva, hogy tájékozhassa magát; míg rátalált a csapóajtóra, melyet fejével fölemelve, a tetőre kijutott.

Onnan csendesen lecsuszott, hasmánt meglapulva a vízcsatornáig.

Alatta folyt a tomboló munka. A fejszedöngetés, a deszkák recsegése, a káromkodással biztatott erőfeszítés; arra új káromkodás, döngetés, nehéz csákányütések a falon. A rablók nem bírva az ajtót kifeszíteni, az ajtófelek kitöréséhez fogtak.

S a távolban semmi nesz, semmi zaj. A gyáva szomszédság elzárkózva lapult meg saját házaiban, nem is igen lehetett rossz néven venni, hogy fegyvertelenül nem jön segélyre. A lőfegyver félelmes úr!

A cselédház felől is csend van. Azok sem mernek előjönni. A bátorság nem szegény embernek való.

Csak két férfi van az egész udvartelken, a kinek szíve van.

A harmadik bátor szív egy leányé; de az már sebezve fekszik.

Erre a gondolatra valami ingerlő düh szállta meg Loránd idegeit. Érezte, hogy szédül; érzé, hogy nem maradhat itt ezen a helyen, mert utóbb is le fog ugrani onnan.

Leugrani!

Egy eszméje támadt. Nehéz merénylet, de ha már ki van gondolva, meg is lesz téve.

Visszakúszott a padlásra: levágott egyet azon hosszú szárító-kötelek közül, mik egyik gerendáról a másikig vannak feszítve. Annak egyik végére egy kapcsos ólomgömböt csombókolt, mit a padláson heverő régi óráról vett le, s ismét visszatért vele a háztetőre.

Nem messze a háztól állt egy régi nagy platánfa; szétterjedt ágainak egyike olyan közel nyúlt a háztetőhöz, hogy Loránd bizton eltalálhatá a kötélvetéssel. Az ólomgömbös kötél, mint a «lasso» csavarodott a fa ágára, s megfogta azt erősen.

Akkor Loránd a kötél másik végét hurkolá egy szarufára.

Azután nyakába akasztá fegyverét szíjjánál fogva, s két kézzel a kötélbe fogódzva, ránehezkedék egész terhével, megtudandó, ha erősen tart-e a kötél?

Mikor aztán meggyőződött felőle, hogy a kötél megbírja, elkezdett a háztetőről átkapaszkodni a platánfáig, egy szál kötélen, a levegőben függve.

Azok ott alant a verandától takarva, nem vehették észre; a neszre sem ügyelhettek saját erőlködésük miatt, az ajtórecsegés, a lövöldözés mellett elveszett az a rövid kis zaj, a mit ágrecscsenés, s egy fáról lemászó alak surranása okoz.

Loránd a platánfáról szerencsésen lejutott a földre.

A platánfa a kastély szögletén állt, tehát mintegy harmincz lépésnyi távolban az ostromlott ajtótól.

Loránd e helyről nem láthatott a rablókra; a veranda éjszaki oldalát belepte a folyondár s eltakarta az ablakokat.

Közelebb kellett hozzájuk mennie.

Az orgonabokor-csalit, Czipra ablaka alatt épen kinálkozó hely volt számára. Ez csak tíz lépésnyire van az ajtótól s onnan egyenesen odalátni.

Loránd felvonta a fegyverén a sárkányokat, megtapogatta a gyutacsokat rajta, s azzal neki indult, egyedül, egy fegyverrel az egész rablócsoportnak.

Az orgonacsalitba érve, jól rá láthatott az egész csapatra.

Négyen voltak.

Kettő a feszítő kecskelábbal iparkodott a nehéz, vassal burkolt ajtón rést tágítani, míg a harmadik, a sebesült, ki nem bírt már lábán állani, még mindig részt vett, égő fájdalmai daczára is, az ostromban. Ez a támadt résen bedugva fegyvere csövét, belövöldözött rajta, hogy a belül levőket akadályozza a védelmezésben.

Néha egy-egy lövés belülről felelt neki vissza; a nélkül, hogy talált volna valamit.

A negyedik rabló csákánynyal kezében, az ajtófél-kitörésben fáradt. Ez volt a Vasgyúró.

Az udvar túlsó felén még azután két fegyveres alakot látott Loránd őrt állani a cselédlak előtt. Tehát hatott egy maga ellen.

S még többen is vannak.

Az ajtó nagyon recsegett már: a ragasztó dülőfélben volt. Lorándnak úgy tetszék, mintha nevét hallotta volna kiáltani belülről.

– No, most neki valamennyien! – dörmögék egymást biztatva a rablók, s feszült erővel kapaszkodtak bele a vasrudba. No még jobban! No még!

Loránd csendesen arczához emelé fegyverét s gyorsan egymás után kétszer odalőtt közéjük.

Egy jajkiáltás sem hangzott a két lövés után; – csupán két nehéz test zuhanása. Azok olyan jól meg voltak halva, hogy nem is panaszkodtak róla.

Az, a melyiknek a feszítővas a kezében maradt, azt is elhajítá háta mögé, a mint hanyatt vágta magát.

Az elébb megsebesült erre segélyért kezdett ordítani.

– Ne ordíts! – riadt rá az ötödik rabló; elrémíted a többít.

Azzal két ujját szájába dugva, kétszer füttyentett élesen.

E kettős füttyre Loránd látta, hogy a cselédház előtt ácsorgó két rabló hirtelen futva közeledik erre felé, míg a kastély túlsó oldalán támadt robaj tudatá vele, hogy arról az oldalról is jőnek. Most hármas tűz közé van szorítva.

Nem veszté el lelkét.

A míg azok ideérnek, épen elég ideje marad puskájába mind a két töltényt leverni; a lőkupakot felrakni s aztán egyik lövés jobbra, másik balra: a szemközt álló ellen takarják a bokrok, az nem czélozhat.

Sietség! vigyázat! és bátorság!

Loránd sokat olvasott a hirhedett oroszlánvadász kalandjairól; nem bírta azokat elhinni. Hogy egy magános embernek a sivatag közepén, távol minden emberi segélytől, csupán egy bokor által védve, elég bátorsága legyen egy csoport prédára jött oroszlán közül czélbavenni a legöregebb hímet, s tíz lépésnyi közelből belelőni a szívébe. Ha nem találja épen a szívét, veszve van. De bizonyos róla, hogy el fogja találni, s arról is bizonyos, hogy az egész csoport futni fog, ha ez elesett.

Mennyi lélekerő kell e merész tetthez? milyen forró szív, milyen hideg kéz!

Most e rémséges pillanatban megtudta, hogy mindez lehet. A férfi akkor érzi, hogy mennyire férfi, mikor a veszély közepén van, egyedül önmagára hagyva.

Ő is vadászaton van, a dúvadak legveszélyesebbike ellen; a kit úgy hínak, hogy «ember».

Kettőt már leterített. Olyan jól találta őket, mint az oroszlánvadász a magáét.

A leshelyéhez közeledő fenevadak robaja hangzik két oldalán; s a legvénebb ott áll lesben, a veranda oszlopához bujva, ugrásra készen, tíz lépésnyi távolban előtte. Neki csak két lövése van, s azzal három oldalra kell magát védelmeznie.

Veszélyes sport!

A cselédháztól elősiető rablók egyike már kibukkant a kert fái közül! a másik még hátrább maradt.

Loránd csendesen czélbavette az elsőt! alant kellett vennie, nehogy a sötétben fölötte lőjön el.

Csakugyan jó volt megfogadnia nagybátyja tanácsát, hogy futóval lőjön a félhomályban, egyes golyó helyett. A lövés mindkét lábára megsántítá a rablót! futtában elbukott az s a bokrok közé esett.

A mögötte jövő aztán meghökkent társa példáján, s a távolban megállva, onnan lövöldözé ki fegyvereit Loránd felé.

Loránd, saját lövése után, rögtön lebukott térdre, s azt nagyon jól tevé, mert a következő perczben Kandur kettős lövései hangzottak a veranda oszlopa mellől, s hogy jól voltak czélozva, azt megtudhatta Loránd az arczába hulló orgonafalevelekről, miket a golyók feje fölött lesodortak.

Most a harmadik oldalra fordult arczczal.

Onnan hárman jöttek az összehívó füttyszóra: Korvé, Pofók, meg Bogrács, kik az utczaajtót s a kastély másik kijáratát őrizték.

Ezek épen akkor fordultak be a kertbe, mikor társuk, Fosztó, Kanyót elbukni látva, megállt a túlsó félen s dupláját és pisztolyait onnan lövöldözé ki Loránd rejthelye felé. Igen természetes volt arra a gondolatra jönniök, hogy talán a vadászlakból jött segély: a golyók az ő fejeik fölött fütyültek el; mire aztán ők is elkezdtek amarra vissza lövöldözni. Fosztó aztán megijedt e nem értett fordulattól s elfutott.

A vén Kandur rekedt hangja nem bírt érvényt szerezni magának az eszeveszett lövöldözés közepett: «ne lövöldözzetek egymásra! ti marhák!»

Azok nem értették, nem hallották.

Loránd sietett őket felvilágosítani.

Czélba vevé a három czinkost, kik vaktában lövöldöztek a fekete éjszakába, s a honnan épen nem várták a veszedelmet, a húsz lépésnyi közelben levő orgonacsalitból, a második lövéssel őket üdvözölte.

E lövésnek döntő hatása volt. Talán többen is kaptak sebet; egy nagyon eltántorodott, a másik kettő futásnak eredt, azután, hogy társuk nem bírt velük menni, azt felkapták és magukkal czipelték, percz alatt eltünve a park sűrűjében.

Csak a vén oroszlán maga volt még hátra. A vén Kandur. A dühtől égő rabló, ki a második lövés lobbanásakor megpillantva Loránd arczát, felismeré benne azt, a kit keresett, a kit gyűlölt, a kinek vérét szomjazta; azt az ellenséget, a kit átokkal emlegetett, a kit széttépni, halálra kínozni igért, s a ki itt van ismét az útjában s rettenetes hatalommal veri szét egymaga az egész ellene jött tábort, mintha ő volna az arkangyal.

Kandur jól tudta, hogy annak nem szabad időt engedni, hogy még egyszer megtölthesse fegyverét.

Nem is lövöldözésre való pillanat ez már; – hanem összerohanásra, egymás testének fogakkal szétmarczangolására!

A rabló sem töltögette fegyverét, puszta kézzel, a mint maga előtt látta állani Lorándot, kirohant leshelyéből s tajtékzó dühvel veté magát az ifjúra.

Loránd átlátta, hogy itt a bokrok között, fegyverének ütő eszközül sem veheti semmi hasznát többé, s elhajtá azt magától; ő is puszta kézzel fogadta ellenét.

Kar, kar ellen; arcz, arcz ellenében!

Megragadták egymást s így néztek egymás szemébe.

– Te ördög! – mormogá Kandur fogcsikorgatva, mint mikor a berki dúvad ellenével összeharapja magát. Elraboltad aranyomat, elraboltad leányomat. Most megeszlek.

Loránd most tudta meg, hogy a rabló Cziprának az apja.

Saját leányát gyilkolta hát meg!

E gondolat oly dühöt keltett Loránd szívében, hogy a rablót térdre roskasztotta egy taszításával.

Hanem ez hirtelen talpon volt ismét.

– Ohó! Te is erős vagy? Jól élnek az urak; van nekik erejük. Hanem a bika is erős; azért a farkas mégis levágja; azért mégis megeszlek.

S újult dühvel veté magát Lorándra.

Hanem Loránd nem ereszté őt magához oly közel, hogy derekát átkarolhassa. Gyakorlott tornázó volt; ellenfelét kartávolnyira birta tartani magától.

– Hát nem engedsz magadhoz közel jutni? Nem engeded, hogy megcsókoljalak, he? hogy kiharaphassak egy darabot ebből a te gyönyörüséges szép pofádból?

A fenevad fogcsikorgatva nyujtogatta nyakát, hogy Lorándot megmarhassa.

A tusa kétségbeesett volt. Lorándot segíté az ifjúi erő frissesége, a hidegvér, a gyakorlatban kifejlett ügyesség; a rablónak sokszorozá erejét a düh; izmai szívósak voltak és támadásai véletlenek, hevesek, meglepők, mint a szilaj fenevadé.

Egyik sem kiáltott. Loránd nem hítt segélyt, attól tartva, hogy kiáltására a rablók is visszatérhetnek, s Kandur sem, a házbeliek előjövetelétől tartva.

Vagy talán nem is gondolt egyik sem erre: elfoglalta minden eszméjét az, hogy saját kezével törje le ellenfelét.

Kandur csak fogai közül dörmögött: a düh közepette sem hagyva el pokoli humorát. Loránd nem szólt neki semmit.

A tér is rossz volt e küzdelemre.

Akadályozó bokrok között, mikben előre-hátra botlottak; tört, recsegett dulakodásuktól a cserje; nem mozoghattak szabadon, nem vehetett egyik is nagy fordítást, attól tartva, hogy a fordításban maga bukik el.

– Gyere! gyere! gyere ki innen! mormogá Kandur, kifelé rángatva Lorándot a bokrokból. Gyere ki a gyepre.

Loránd egyetértett vele.

Kihuzakodtak a tisztásra.

Itt veszettül támadt újra Lorándra a rabló.

De most már nem azon törekedett, hogy őt letörje, hanem hogy teljes erejéből magával ránczigálja tovább.

Loránd nem értette, hogy mit akar ellenfele?

Mindig odább, odább vonja magával.

Loránd már kétszer is levágta őt a földre, de a rabló, mintha vasból volnának karmai, úgy csimpajkozott bele s újra felpattant, újra ránczigálta Lorándot odább.

Egyszer aztán észrevette Loránd, hogy mi szándéka van ellenfelének?

Még néhány hét előtt, midőn azt mondá nagybátyjának, hogy ispánlak kell, Topándy megásatta a mészvermet a kert laposában, a hol útban nem lesz, s azt tegnap töltötték meg színig oltott mészszel.

A rabló ebbe akarta berántani magával Lorándot.

Az ifjú hirtelen megveté lábát s egész erejével visszatartózkodott.

Kandur szemei ragyogtak a düh örömétől, mikor ellenfele megdöbbent arczán észrevette, hogy az tudja már, mi szándéka van vele?

– No hát? hogy tetszik a táncz? úrfi. Ez lesz most a selyemtáncz! A vőlegény a menyasszonynyal; bele együtt a mészverembe. Gyere no! gyere hát! Majd ott az oltott mészben lemegy mind a kettőnknek a bőre a testéről! én felveszem a tiedet; te felveszed az enyimet; milyen szépek leszünk mind a ketten!

A rabló kaczagott.

Loránd minden erejét összeszedte, hogy az őrjöngőnek ellene szegülhessen.

Akkor aztán Kandur hirtelen mind a két karjával Loránd jobb karját fonta át; bele csimpajkózott lerázhatatlanul s ördögi nevetéssel mondá: «gyere hát! gyere hát!» s ránczigálta Lorándot közelebb, közelebb a verem széléhez. Egy pár ütést, a mit Loránd szabadon maradt öklével koponyájára adott, számba sem vett, kemény volt az, mint a vas.

Már a verem széléig értek.

Ekkor Loránd balkarját hirtelen a rabló dereka alá vetve, annál fogva felkapá őt a levegőbe, s jobb karjával egyet csavarintva rajta, átveté a feje fölött.

Ez acrobatai remeklés oly erőfeszítésébe került, hogy maga is hanyatt bukott bele. – Hanem jól sikerült.

A rabló a légben érezve magát, elveszté eszméletét, s míg egy pillanatra elbocsátá Loránd karját, hogy a helyett hajába markoljon, már ugyanabban a pillanatban el volt hajítva, egyedül esett bele a mészverembe.