Part 11

– Onnan, hogy olyan igen kegyes ember. Azonban ne kutassuk most ezt. Egész elmélkedésemnek a vége az, hogy mielőtt azt a hosszú ülést meg kell kezdenem, mely nem portraitirozás végett fog velem megtörténni, szeretném a nyakunkról lerázni ezt a gyanús hadat.

– Hogyan?

– Fel kell perzselnünk azt az ó-kazlat, a miről már sokszor mondtam, hogy télen-nyáron laknak benne.

– S hiszi, bátyám, hogy azzal el vannak űzve a környékünkből?

– Bizonyosan tudom. Ez a faj gyáva. Ha valahol megizenik neki a háborút, onnan eltakarodik, csak addig mer garázdálkodni, a míg tapasztalja, hogy félnek tőle. Valóságos farkastermészet. Széttép, ha védetlenül kaphat; de egy égő csóvával csapatostól elkergetheted. A kazlat fel kell égetnünk.

– Azt eddig is tehettük volna, de nehéz a hozzáférhetés, a régi tőzeg-bányák miatt.

– A miket még farkasvermekkel is szaporítottak veszedelmes szomszédaink, úgy, hogy puskalövésnyire nem lehet a kazalt megközelíteni.

– Én sokszor akartam odamenni, de ön nem eresztett.

– Ok nélküli vakmerőség lett volna. Azok, a kik ott tanyáznak, a közeledőt biztos rejtekből lövöldözhetik le, mielőtt ez nekik valamit árthatna. Egyszerűbb tervem van annál. Mi ketten felülünk a csónakra, végig evezünk a csatornán, s mikor a kazal ellenébe értünk, messzehordó röppentyűkkel felgyújtjuk azt. A kazal az enyim: tovább nem kiadó: tessék kinek-kinek más szállást keresni.

Loránd azt mondja rá, hogy jó lesz; a mit Topándy akar, ő beleáll. Izenjék hát meg a háborút a zsiványoknak, nem bánja.

Még aznap este csendesen holdvilágnál le is csónakáztak a mocsár belsejébe; Loránd maga intézte a löveget, s oly szerencsés volt, hogy legelső röppentyűje a kazal oldalába furódott, s nem sokára mint egy égő pyramid lobogott fel az ócska szénahalmaz a mocsár közepett. A két ostromló rég haza is érkezett már, a míg a lángoló gúla a tájt messze bevilágítá: egyszer aztán szétcsapott a láng, millió szikrát lövellve az égbe, s az égő kazal zsarátnokát szétszórta a vizeken a forgó szél. Bizonyosan az elrejtett lőpor vetette azt fel.

Akkor épen senki sem volt benne otthon. Egy hang sem hallatszott az égés alatt, csupán a felriasztott farkasok üvöltése köröskörül.

XXV. Amig a zene szól.

Lankadombon is megváltozott a világ rende. Amaz elhírült botrány óta Topándy háztája olyan csendes, még vendég se járja; ellenben Sárvölgyi házánál minden este mulatság van: hajnalig szól a zene.

Akarják mutatni, hogy ők vígan vannak.

Sárvölgyi kezd hírre kapni a czigányvilágban. A zene vándorai kezdik a házát azon boldog asylumok közé számítani, a miket a szomszéd város bandái is fölkeresnek, s egyik banda a másik kezébe adja a kilincset.

A fiatal asszony szeret mulatni, s a férj örül, ha kedvét keresheti; tán egyébre is spekulál a mellett? Mindig kész dőzsölő is akad elég, ki nem válogatós benne, hogy kinek a borát iszsza; csak jó bor legyen.

Maga Sárvölgyi egyébiránt nem hagyja magát életrendszeréből kizavartatni; ő tíz óra után rendesen eltünik a társaságból s megy az áhítatnak s aztán az álomnak leróni adóját.

Neje ott marad édes anyjának felügyelete alatt és így igen jó kézben.

Egyébként is Sárvölgyi nem kiállhatatlan férj; sem gyöngédsége, sem féltése jeleivel nem üldözi fiatal nejét.

Valóban úgy tesz, mint a ki házassága által csupán áldozatot akart hozni, csak egy ártatlanul meggyalázott szerencsétlen leányt kivánt felebarátilag megszabadítani a kétségbeeséstől.

Jó tett volt, barátság, semmi egyéb.

Sárvölgyi hálószobáját egy előtornáczszerű vakfolyosó választja el a többi lakrészektől, mely téglával levén kirakva, ide szokták a zenészeket elhelyezni; azon tudva levő ok miatt, minthogy a barna művészek nagyon szenvedélyes kedvelői a bagórágásnak.

E hiányos beosztásból aztán nemcsak az a baj származik, hogy a háziúr egész éjjel hallgathatja ágyában fekve, azokat a szebbnél szebb walzereket és mazurkákat, a miken a felesége tánczol, hanem még az is, hogy kénytelen levén a tánczteremből hálószobájáig a czigányokon átlépkedni, azok által annyi hálálkodásban részeltetik, hogy csendes visszavonulásával nagyon is felötlő zajt okoz, a mi aztán mind rá, mind nejére, mind vendégeire nézve nagyon kellemetlen.

Eleget csitítja a barna fiúkat; ne hálálkodjatok, ne csókoljatok kezet, nem utazom sehová; de azok már egyszer nem engedik magukat a gratulálásból kiveretni.

Különösen egy vén, félszemű czimbalmos, kinek a félszeme be van kötve (épen csak ma érkezett a bandához): ez nem engedi magát lerázatni; elfogja a háziúr kezét, össze-vissza csókolja minden ujját, minden körmét: «csókolom azt az aranygyűrűs kis ujját! csókolom azt a parancsokat osztogató ujját; csókolom azt a borravaló osztogató tenyerét! Az Isten fizessen meg még azért is, a mit nekünk adni szándékozik, sokasítsa el a familiáját, mint a seregélyeket a mezőn, bokáig járjon az aranyban, ezüstben, olyan legyen az élete, mint az eresztett méz; ha pedig meghalálozik…»

– Jól van, jól, bolond dade, – szabódék Sárvölgyi, – elég volt már az áldásod. Eredj, majd Borcsa asszony ad egy pohár bort érte.

De a czigány nem engedte magától így elvonatni a szót, még a hálószobájába is utána tolakodott a nagyságos úrnak, rányitva erőszakosan az ajtót s bedugva rajta bozontos fejét.

– Ha pedig az Isten elszólítja az árnyékvilágból…

– Eredj a pokolba; ne hálálkodj’ tovább.

De a czimbalmos csak nyomta befelé az ajtót s utána furakodott kegyes jóltevőjének.

– Aranyos szárnyú angyalok gyémántos szekérben…

– Takarodol most mindjárt! – rivalla rá boszúsan Sárvölgyi s bot után nézett, hogy a tolakodó hizelgőt kiverje a szobájából.

Abban a perczben az, mint a párducz, egy szökéssel odaugrott, egy kezével torkon ragadta, másikkal hegyes kést szegzett a mellének.

– Jaj! – hörgé a megtámadott; – ki vagy? mi kell?

– Ki vagyok? – morgott vissza a fenevad, mint mikor előképe a vadonban a martalék nyakát átfogva tartja fogaival. – Én vagyok a Kandur! a megveszekedett Kandur. Láttál-e már veszett kandurt? Én az vagyok! Hát nem ismersz már?

– Mi kell?

– Mi kell? A te csontod, a te bőröd kell nekem. A te fekete véred kell nekem. Te haramia! Te rabló!

S azzal lerántá szeméről a köteléket: nem volt a másik szemének semmi baja.

– Ismersz-e már, hóhér?

Kiáltani hiába lett volna. Künn a leglármásabb zenét húzták; senki sem hallotta volna a segélyordítást. Más oka is volt a megtámadottnak csendesen viselni magát.

– De hát mi bajod velem? Mit vétettem én neked? Miért támadsz meg engem?

– Mit vétettél? – szólt a támadó, s úgy csikorgatta a fogait, hogy Sárvölgyit a reszketés állta el bele. Borzasztó hang ez az emberi fogcsikorgatás. – Mit vétettél? Még azt kérdezed? Még te kérdezed? Hát nem raboltál-e ki? he?

– Én raboltalak ki? Legyen eszed. Bocsásd el a torkomat. Látod, hogy úgy is kezedben vagyok. Beszélj okosan. Mi történt rajtad?

– Mi történt rajtam? Tedd magadat, no; mintha nem láttad volna tegnapelőtt este azt a szép illuminácziót. Mikor a berekben leégett a kazal, s aztán a puskapor szétrugta a tüzet, hogy nem maradt ott egyéb a bolond Kandur számára, mint egy nagy fekete verem.

– Azt láttam.

– Azt te gyújtottad fel! – kiáltá, magasra emelve villogó kését a fenevad.

– No no, Kandur! – Legyen eszed. Miért gyújtottam volna én fel?

– Azért, mert más senki sem tudhatta, hogy az én pénzem oda van eldugva. Ki tudhatta volna azt, hogy nekem pénzem van, más, mint te? a ki a fűzfásban mindig béváltogattad tőlem a bankót aranyra, ezüstre; egy kis bankóért adtál egy ezüstöt; egy nagy bankóért egy aranyat. Mit tudom én, melyik mennyit érhetett? – Te tudtad, hogy én pénzt gyűjtök. Te tudtad, hogy hogyan gyűjtöm? azt is tudtad, mire gyűjtöm? Mert megmondtam. – Leányom van egy nagyságos úr házában, a kiből ott bolondot űznek. Herczegasszonynak nevelik, a míg letéphették a virágát s akkor eldobják mosogató rongynak. Azt akartam kiváltani! azt! Volt már egy fazék ezüstöm, egy köcsög aranyam. – Azt akartam, hogy elviszem magammal Törökországba, Tatárországba; a hol pogányok laknak; s lesz belőle igazi herczegasszony, czigány herczegasszony! Ölök, rablok, házat török addig, a míg tele nincs fazék ezüsttel, köcsög aranynyal. Kell az a czigány kisasszonynak menyasszonyi ajándékra. Nem hagyom itt nektek, fehér pofájú porczellán nemzetség! Elviszem oda, a hol nem mondják azt: térj ki czigány! szaladj czigány! – Csókolj kezet, egyél dögöt, czigány! czigány! Add elő a pénzemet.

– Kandur!

– Ne tátogj! ne is fáraszd a szádat. Egy fazék ezüstöm, egy köcsög aranyom add elő.

– Jól van, Kandur, a pénzed meg fogod kapni. Egy fazék ezüstöt, egy köcsög aranyat. Hanem már most hagyj szóhoz jutnom. A pénzedet nem én vittem el; a kazalt nem én gyújtottam fel.

– Hát ki?

– Hanem azok oda át.

– A Topándy, meg az úrfi?

– Bizonyosan. Tegnapelőtt este láttam őket csónakkal a csatornán a mocsárnak indulni, s mikor ismét visszatértek, már akkor a kazal lánggal égett. Puska volt mind a kettőnél; de én egy lövést sem hallottam; tehát nem vadászni jártak.

– A devla verje meg pokolvarral mind a kettőt!

– Az úgy van, Kandur! a leányod utána bolondult annak az úrfinak; bizonyosan kivallotta neki, hogy az apja kincseket gyűjt: az úrfi aztán elvette a leányt is, meg a pénzt is; majd az üres fazekat vissza fogja adni.

– Akkor azt megölöm!

– Mit mondtál, Kandur?

– Megölöm, ha száz lelke van is. Ezt már megigértem neki régen, mikor legelőször találkoztunk. De most inni akarok a véréből. S láttad a vén szelindeket is, hogy ott volt a rablásnál?

– Topándyt? Fusson ki a két szemem, ha nem láttam. Ketten voltak, senkit sem vittek magukkal, még kutyát sem: itt eveztek el a kertek alatt. Sokáig néztem utánuk; megvártam, míg visszajönnek. Minden szentek úgy legyenek hozzám kegyelmesek, a hogy igazat mondok.

– Akkor megölöm mind a kettőt.

– De vigyázz magadra. Azok fogas vadállatok.

– Mit? – Ha én akarom, egész csapatom van. Ha akarom, fényes nappal elpusztítom az egész falut. Ti nem tudjátok még, hogy ki az a Kandur?

– Oh én jól ismerlek, hogy ki vagy, Kandur! szólt Sárvölgyi, nyájasan czirógatva a rabló barna pofáját. Hiszen mi régi jó ismerősök vagyunk. Nem te vagy felelős azokért, a miket tettél, bizonyára, hanem a társadalom. Az emberiség volt ellenedben a támadó, te csak védted magadat, a hogy védhetted. Azért én mindig is pártfogód voltam, Kandur.

– Ne bölcselkedjél itt most nekem, – riadt közbe mérgesen a rabló. – Nem bánom én, akármi vagyok is. Zsivány vagyok. Nekem tetszik ez a név.

– De te nem aljas czélból raboltál, látod-e – hanem azért, hogy leányodat a bűn örvényéből kiszabadítsd. A czél magasztos volt, Kandur. Aztán megválogattad, kitől végy el valamit!

– Ne mentegess engem; majd mentsd magadat a pokolban, az ördögök nagyja előtt; annak hazudd majd ki a két szemét. Én zsivány voltam, öltem, raboltam, papot is raboltam ki. És most is ölni akarok.

– Imádkozni fogok a lelkedért.

– Bomolj meg! Bánom is én. Te rád épen úgy hallgat az az imádság, mint én reám. Adj inkább egy marék pénzt, hogy a czimborákat összeszedhessem. Azoknak foglaló kell.

– Adok, Kandur, adok. Ne légy haragos, Kandur; tudod, hogy én nagyon szeretlek. Én nem vetettelek meg, mint mások. Mindig nyájasan álltam veled szóba, s gyakran megszabadítottalak üldözőidtől. Nálam nem mert volna keresni senki.

– Ugyan ne papolj már, hanem adj pénzt.

– Jól van, Kandur. Tartsd a süvegedet.

Sárvölgyi egy erősen belakatolt vasszekrényhez lépett s annak lakatjait egyenkint fölnyitogatva, felemelé nehéz ajtaját; a gyertyát maga mellé helyezve a székre.

A rabló szemei kápráztak. Ott sok fazékra való ezüst volt felhalmozva.

– Hát melyikből adjak? Az ezüstből, vagy a bankóból?

– Az ezüstből; – suttogá a rabló.

– Tartsd hát a süvegedet.

Kandur két kézre fogta báránybőr-süvegét, mint egy zacskót, s azalatt kését fogai közé vette.

Sárvölgyi mélyen belemarkolt az ezüsthalmazba s midőn visszahúzta abból a kezét, egy kétcsövű pisztolyt tartott a rabló orra elé, felvont sárkányokkal.

Jól volt ez elrendezve hasonló esetekre; a pisztoly a lázsiások alá eltakarva szépen.

A rabló nagyot hördülve tántorodott hátra. Azt is elfeledte, hogy a kést kikapja a szájából. Úgy állt hátrahajolva Sárvölgyi előtt, a késsel fogai között, szemeit karikára felnyitva, s két kezét védelmül tartva maga elé.

– Látod; – szólt Sárvölgyi nyugodt hangon. – Most lelőhetnélek, megtehetném. Egészen hatalmamban vagy. Hanem hát lásd, hogy én neked igazat mondok. – Tartsd a süvegedet és fogd a pénzt.

Azzal letette a pisztolyt maga mellé s kimarkolt egy jó csomó tallért.

– Verje meg a csoda a tréfáló szemeidet; – nyikorgott a rabló a szájába fogott késen keresztül. – Mit ijesztgeted az embert? Csapjon beléd az istennyila!

Még most is reszketett, úgy meg volt riadva. A felvont fegyver más kezében kikergetett belőle minden bátorságot.

Csak vakmerő tudott lenni a rabló, de nem bátor.

– Tartsd hát a süvegedet.

Sárvölgyi a marék ezüst pénzt oda tette a rabló süvegébe.

– Most már aztán elhiheted, hogy nem féltemben biztatlak. Elhiszed-e?

– Verjen meg a! Hogy megijesztettél!

– Már most hát hallgass ide rám és szedd össze az eszedet.

A rabló elrakta zsebeibe a pénzt, s felhúzott szemöldökkel figyelt a beszédre.

– Azt láthatod, hogy pénzedet nem én raboltam el; mert ha én tettem volna azt, most keresztüllőttem volna rajtad két golyót, egyet a szívedbe, másikat a koponyádba; még száz aranyat is kaptam volna érte, a mi fejedre ki van tűzve.

A rabló szemérmesen mosolygott; mint mikor valakit dicsérnek.

Hízelgésnek vette, hogy az ő fejét száz aranyra becsülte a vármegye.

– Bizonyos lehetsz felőle, hogy nem én, hanem azok odaát vitték el a pénzedet.

– A zsiványok!

– Igazad van. Zsiványok. Még azoknál is rosszabbak. Istentagadók. A föld megtisztul, ha ők ki lesznek irtva. Olyan igazsága van, a ki őket megöli, mint a ki egy farkast, vagy egy karvalyt lő le.

– Igaz; igaz; – bólintott rá Kandur.

– Ez a hetyke ficzkó, a ki leányodat elcsábította; még egy másik ártatlan teremtés ellen is kiveté hálóját. Kettő kellett volna neki, egyik a jobb kezére, másik a bal kezére. Hogy aztán az üldözött ártatlan leányka a csábító elől házamhoz menekült, hogy feleségemmé lett, azok odaát halálos boszút esküdtek ellenem. Azért, hogy egy ártatlan lelket kiszabadítottam abból a bűnbarlangból, orozva akartak már háromszor megölni. Egyszer mérget öntöttek az ivó kutamba. Szerencsére elébb ittak belőle a lovak s mind megbetegedtek tőle. Másszor veszett kutyákat eregettek el az utczán, mikor én azon jártam, hogy megmarjanak. Leveleket küldözgetnek hozzám, a miket ha fölbontanék, elsülnének a kezemben és szétszakgatnának. Ezek a gonosz emberek meg akarnak engem ölni.

– Értem. Értem.

– Az a suhancz azt hiszi, hogy akkor az én feleségemet is odaviheti magához, s aztán egy nap ez lesz a szeretője, másik nap Czipra, a te leányod.

– Csak forrald bennem a mérget még jobban, forrald!

– Ők nem ismernek se Istent, se törvényt. Azt teszik, a mit akarnak. Mikor láttad a leányodat legutolszor?

– Két hete.

– Nem láttad, hogy el van hervadva? Az az átkozott megigézte és megrontja.

– Megrontom az ő fejét!

– Mit akarsz vele tenni?

Kandur mutatta a kezébe fogott késsel, hogy mit akar? Szívébe döfni és megforgatni azt benne.

– Hogyan akarsz hozzá fogni? Nappal mindig puskával jár. Úgy tesz, mintha vadászni volna. Éjjel pedig jól be van zárva a kastély, s ha észreveszik a betörést, ők is vakmerő emberek.

– Csak bízd azt én rám. Ne félj semmit. A mit Kandur megfog, az meg van fogva. Krakk, krakk; így fogom összeropogtatni a nyakát mind a kettőnek.

– Te ügyes ficzkó vagy. Lám, hozzám is milyen ügyesen be tudtál férkőzni. Épen így bemehetnél azokhoz is: a czimborák hegedűsöknek, klarinétosoknak öltözve.

– Oh ho ho! Ne legyen arra gondod. Kétszer egy tréfát nem csinál a Kandur. Megtalálom én, a kit keresek.

– Még egyet mondok. Jó lenne, ha elébb parancsolhatnál velük, mintsem meghaltak.

– Tudom. Hogy kivallassam velük, hová tették elrablott pénzemet?

– Ne azon kezdd. Hátha azt nem fogják kivallani.

– Oh ne félj attól. Tudom én, hogyan kell valakinek szegeket verni a körme alá, szíjjal megszorítani a fejét, hogy még az apja koporsójában eldugott kincsre is rávalljon!

– Hallgass rám. Tedd a mit én mondok. Ne sokat kutasd az elrablott pénzedet. Nem sokat ér az. Egy pár ezer forint. Ha meg nem találod is: én két annyit adok neked. A mennyit a tarisznyádba beletömhetsz. Hanem valami mást kell megkapnod ottan.

– Mit?

– Egy levelet, a melyik öt fekete pecséttel van elzárva.

– Egy levelet? öt fekete pecséttel?

– S nehogy bolonddá tegyenek, s más valami levéllel szúrják ki a szemedet, a mit te elolvasni nem tudsz; hallgass ide, micsoda czímerek vannak a pecséteken? Az egyikben van egy halfarkú hableány, a ki félholdat tart a kezében: ez az Áronffy-czímer; – a másikon van egy gólya, három búzakalászszal a lábában, ez a főbiró czímere; – a harmadik czímeren egy félkerék, a miből egy egyszarvú jön elő, ez a Nyárady-czímer, a negyedik egy korona, kardos kézzel: ez az esküdt czímere. Az ötödik pedig, melynek középen kell lenni, Topándy czímere; ez áll egy koronás kigyóból.

A rabló utána számlálta, ujjaira szedve:

– «Hableány félholddal: – gólya búzakalászszal: – félkerék egyszarvúval: – korona kardos kézzel: – kigyó koronával». Nem felejtem el. – S minek neked ez a levél?

– Azt is megmagyarázom neked, hogy fenékig beleláss a gondolataimba s onnan itélhesd meg, mennyire komolyan akarom azt végrehajtva látni, a mit rád bíztam. Ez a levél Topándy újabb végrendelete. Míg a feleségem nála lakott, Topándy azt vélve, hogy öcscséhez fog nőül menni, vagyonát unokahugára s annak leendő férjére hagyta s e végrendeletét a káptalanhoz be is adá őrizés végett. A mint azonban unokahuga feleségemmé lett, új végrendeletet írt, s ezt azokkal, a kiknek a czímerét elmondtam, aláiratta, lepecsételteté, de nem küldte el a káptalanba, mint az elébbit, hanem otthon tartja, hogy majd a tréfa annál nagyobb legyen, ha mi az első végrendelettel előállunk, s akkor előkerül az utóbbi, mely amazt semmivé teszi, s a feleségemet mindenből kizárja.

– Ahá! Most látom már, milyen okos ember vagy te!

– Ha tehát már most ez az öt pecsétes levél az én kezembe kerülhetne, s az öreg Topándy véletlenül meg találna halni, a nélkül, hogy másik testamentomot írhatott volna: hát akkor, tudod-e, mit érne az én kezemben az a kis papiros?

– Hogy ne tudnám? Kastélyt, uradalmat, egész uraságot! Az mind te rád maradna; a régi testamentom neked adná azt. Értem már! Látom már! Most tudom már, milyen bölcs ember vagy te! Oh milyen okos ember vagy te, hallod-e?

– Tehát hiszed-e már most, hogy ha én hozzám eljösz azzal a levéllel…

A rabló bizalmasan hajolt közelebb és fülébe sugá:

– És azzal a hírrel, hogy a szomszéd véletlenül meghalt és másikat nem írhatott.

– Akkor nem szükség azon aggódnod, hogy mennyi pénzed legyen a helyett, a mit elraboltak. És azután mehetsz leányostól Tatárországba: a hol senki sem fog üldözni.

– Jól van. Nagyon jól van. Bízd rám a többit. Két napnál többre nincs szüksége a Kandurnak az ilyen munkához.

Azután elkezdte az ujjaira szedni, mintha magával számolna:

«Tehát, először is: kapok pénzt! – másodszor: állok boszút! – harmadszor: viszem Cziprát! – negyedszer: jól lakom emberhalállal! – és ötödször – megint kapok pénzt! – A munka meglesz.»

A két alkuvó kezet szorított. A rabló eltávozott az ajtón, melyen jött; Sárvölgyi ment aludni, mint ki ügyeit jól rendezé, s a folyosón húzták a czigányok a legújabb keringőt, melyen Melanie és Bálnokházyné hevült arczczal lejtettek a vígan mulató társaság között.

XXVI. A szerelem babonája.

Oh mennyi felfedezésre váró titok van még a nap alatt!

Könyveket írtak már a rég elmult népek hitregéiről; a két földsark és a napfordítók népfajainak babonáit összegyűjték a tudósok: és egyről még nem beszéltek: arról a végtelen mythoszról, a mi a női szívben, a szerelem forró légkörében végtelenül él és újraszülemlik.

Oh édes babonái a szerelemnek!

«Ha poharadból iszom észrevétlenül s te utánam kiüríted azt; – megiszod benne a szerelmemet, s úgy fogsz utánam epedni, mint én epedek te utánad: kedvesem.»

«Ha éjjel rólad álmodva fölébredek, s vánkosomat megfordítom fejem alatt; te is oly édeset fogsz álmodni felőlem, mint én te felőled: – kedvesem.»

«Ha hajadnak egy szálára gyűrűmet, a mit adtál, rákötöm, a pohárba bocsátott gyűrű annyiszor fog ütni annak oldalára, a hány évig te szeretni fogsz engem: kedvesem.»

«S ha én egy szálát hajamnak gyolcsruhád szegélyébe bevarrhatom; fájni fog a szíved értem, mikor azt felveszed: – kedvesem.»

«Ha tűvel megszúrtam ujjamat, rólad gondolkozva; hűtelen voltál akkor hozzám: – kedvesem.»

«Ha az ajtó kinyilik magától, felőlem gondolkoztál akkor, s sóhajtásod nyitotta ki az ajtót: – kedvesem.»

«Ha csillag fut le az égről, s nevedet hirtelen kimondom, a míg fut; rám kell akkor gondolnod egyszerre: – kedvesem.»

«Ha a katinka-bogár kezem fejéről elszáll; arról tudom meg, merre jársz te most? – kedvesem.»

«Ha a meggyújtott csepű tenyeremről a magasra száll; enyim fogsz akkor lenni! – kedvesem.»

«Ha fülem megcsendül, hírt hallok felőled; ha orczám kigyullad, felőlem beszélsz akkor: – kedvesem.»

«Ha ollóm lehull s hegyével áll meg; meglátlak nemsokára: – kedvesem.»

«Ha kontyom lehull; te fogsz megverni akkor: – kedvesem.»

«Ha öltönyöm visszájáról vettem fel véletlen: nem csalhatsz meg akkor: – kedvesem.»

«Ha a gyertya felém fut le, mást szeretsz te akkor: – kedvesem.»

«Ha gyűrűm elpattan ujjamon; te lész akkor az én halálom oka: – kedvesem.»

Minden tárgyban, minden gondolatban a szerelem mythologiája él; mint az ókor istenségei, mikkel a költők füvet, fát, patakot, tengert és egeket benépesítettek.

A virág szirma arról beszél: szeret-e, nem szeret-e? a csengő madár a háztetőn; a nehéz bőjttel kiérdemelt álomlátás, a megöntött ólom, a mosdó czicza; mind a szerelem felől beszél: s melyik leány nem hiszi, a mit beszél?

Szegény leányok!

Ha tudnák, mennyire nem érdemeljük mi meg, hogy miattunk a szerelem polytheismusával benépesitsék a prózai világot!

Szegény Czipra!

Mennyire rabnője volt az ő urának!

Nagyobb rabság volt az, mint a szolga kreolleányé, kinek minden tagja ura szolgálatában fárad: – ő neki minden gondolatja szolgált annak.

Reggeltől estig semmi más, mint remény, féltékenység, gyöngéd hizelgés, reszkető aggodalom, az öröm extasisa, a lemondás keserve, a szenvedély lángoló őrjöngése és a hideg kétségbeesés, egymással szüntelen küzdve, egymást fölváltva, s az imádott ifjú minden szavából, minden tekintetéből új táplálékot nyerve! És azután alkonytól hajnalig újra ugyanzon küzdés, még az álomban is.

«Ha kutyád volnék, nem kellene velem így bánnod.»

Egyszer ezt mondja Lorándnak.

Pedig mindössze miért? Tán, mert elment mellette úgy, hogy kezét meg sem szorítá.

Máskor meg azt:

«Ha égben lehetnék, sem volnék boldogabb!»

Talán egy futó ölelés tette ismét ily boldoggá?

Milyen kevés elég, szegény leányoknak, búra, vagy örömre!

Egy napon öreg czigányasszony vetődött az udvarra.

Falú helyen nem szokás elűzni a szegény csavargókat: adnak nekik lisztet, zsiradékot, darabka szalonnát; hadd éljenek ők is.

Azok aztán mondanak érte szerencsét. Kinek ne kellene a szerencse ilyen olcsó áron?

S a czigányasszony hamis szeme olyan gyorsan észreveszi, kinek miről kell szerencsét mondani?

Hanem Czipra nem örömest állt velük szóba.

Restelte, hogy valamelyik barnapiros arczszínéről, égő fekete szemeiről rá ismerne s a cselédek előtt elárulná faját. Bújt előlük, hogy ha jöttek.

Azért a czigányasszony mégis észrevette a szép kisasszonyt, s meg is nagyságolta.

– Csókolom a piczi lábacskáját a nagyságos kisasszonynak.

– Mit nagyságolsz engem? nem látod, hogy én is cseléd vagyok, sütök, főzök a konyhában; felgyűrt ingujjam; két szél kötényem.

– De nem bizony. Szolgáló cseléd nem hordja olyan egyenesen a fejét, nem tudja úgy mutatni a haragját. Ha a nagyságos kisasszony rám tekint, úgy ide szorít a sarokba a két szemöldökével, mintha meg volnék vasalva.

– Hát ha ennyit tudsz, akkor azt is kellene tudnod, hogy asszony vagyok: ostoba.