Part 1

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

24. KÖTET

MIRE MEGVÉNÜLÜNK

Irta

JÓKAI MÓR

II.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1909

MIRE MEGVÉNÜLÜNK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

MÁSODIK KÖTET

POGÁNY VILMOS RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1909

Minden jog fentartva.

Franklin-Társulat nyomdája.

XIII. Melyik tériti el a másikat?

Reggel felé gördült be a hintó a lankadombi kastély udvarára.

Topándy a folyosón állva várta az érkezőt s eléje sietve, lesegíté a fiatal hölgyet a hintóból, nagy tisztességgel kezet csókolva neki. Lorándra pedig, ki a kocsis mellől szállt le, kérdő bámulattal tekinte.

A hölgy felelt helyette.

– Egy kicsapott diákot hoztam, a ki ispán akar lenni magánál. Meg kell őt fogadni.

Azzal az elésiető cselédekre bizva, hogy úti lomjait hordják utána, ő maga minden további szóvesztegetés nélkül felment a kastélyba, Lorándot magára hagyva Topándyval.

Topándy szokott gunyoros kedvében fordult az ifjúhoz.

– No, fráter, téged jól berekomendáltak! Kicsapott diák; ezzel sok van mondva. Hát öcsém: ispán akarsz-e nálam lenni, vagy tiszttartó, vagy præfectus? Mert az mindegy. Válaszsz olyan titulust, a milyen tetszik. Konyítasz-e valamit ehhez a mesterséghez?

– Gazdaság körül nőttem fel. Nem szentírás biz az.

– Jól van, fráter! Hát megismertetlek vele, mi nálam az ispánnak a dolga. Tudsz-e négyesben szántani? Tudsz-e asztagot rakni, fennálva a kévék tetején? Tudsz-e elől rendet vágni tizenkét kaszással a sarkadban? Tudsz-e ágyást csinálni nyolc szérűre, mind a nyolczat kinyomtatni, bemérni, szekérre rakni?

Loránd nem volt meglepetve a kérdésektől.

Azt felelte mindenre, hogy tud hozzá.

– No azt szeretem; – szólt Topándy. – Hozzám sokan jöttek már híres, kitanult œkonomusok, csattos czipőkben gazdatiszteknek ajánlkozni, de a mint azt kérdeztem tőlük, hogy tudnak-e trágyát rakni a szekérre? mindannyi megfutott. Szeretem, hogy te még itt állsz. Hát a conventio tudod-e, mi lesz?

– Tudom.

– Már hogy tudnád?

– Addig, a meddig hasznossá nem tudom magamat tenni, semmi; azontúl pedig annyi, a mennyi egyik napról a másikra kell.

– Ez okos beszéd. Hát valami tiszti lakás, iroda, vagy mi felől nincsenek igényeid? Mert az egészen szabad tetszésedre lesz bizva. Nálam az ispán ott lakhatik, a hol akarja; – akár a birkaakolban, akár a tehénistállóban, akár a bivalyosban. Nekem mindegy: szabad választásra bízom.

Topándy hamis szemszúrással kacsintott Lorándra, hogy mit mond erre?

Loránd pedig a legkomolyabb arczczal válaszolá, hogy legszükségesebb lesz jelenléte a birka-akolban, ott fog megtelepedni.

– No, e szerint hát megalkudtunk, – szólt nagyot nevetve Topándy. – Majd meglátjuk, hogyan álljuk ki egymás barátságát? A szegődést elfogadom; mikor meg tetszik unnod, meg se tessék mondanod: ott a kapufélfa.

– Nem fogok hozzá fordulni.

– Bravo! Becsülöm az elszántságodat. Most hát gyere fel öcsém, az asszony majd kiadja számodra az öt napra való cselédkenyeret, szalonnát, lebbencset, levesbe főzni valót és az átalag vinkót; vedd át; majd a juhász megtanít rá; hogyan kell sütni, főzni?

Loránd az arczát sem fintorította félre a sajátságos ispán-fogadási föltételekre: mindenbe belenyugodott, mint a ki mindezt leghelyesebbnek találja.

– No hát gyere utánam, fráter ispán!

Azzal bevezette őt Topándy a kastélyba, még azt se kérdezte tőle, hogy hívják? Gondolta, úgy is odább szökik holnapután.

A nagyságos asszony épen az előteremben volt, a hol reggelizni szoktak.

Míg Topándy mutogatta Lorándnak az aklokat, a mikből hálószobát választhat magának tetszése szerint, az alatt ő nagysága elkészítteté a kávét, a villásreggelit, szilvapálinkát a szép sávolyos abroszszal terített kerek asztalra, melyre három csésze s ugyanannyi éteszköz és asztalkendő volt föltéve.

Mikor Topándy belépett, maga után eresztve Lorándot, ő nagysága épen azzal volt elfoglalva, hogy az ezüst főzőgépből az illatos moccanedvet a csészékbe öntögesse, míg a kövér bivalytej a fehér mázos lábasokban párolgott előtte. Topándy levetette magát a legközelebb talált székre, s hagyta Lorándot állva várni, míg ő nagysága ráér a lebbencset és tarhonyailletményt kimérni számára.

– Maga nem ül oda! – riadt rá a szép hölgy. Topándy felugrott hirtelen.

– Bocsánat, hát kinek a helye ez?

– Azé az úré ott! – mutatott Lorándra fejével a hölgy, mindkét keze el lévén foglalva az ibrikkel.

– Tessék, kérem alássan, – szólt Topándy, helyet csinálva Loránd előtt.

– Maga ott fog mindig ülni; szólt a hölgy letéve a kávés üstöt s ujjával a helyre mutatva, mely balfelől az övé mellett volt megterítve. – Reggelinél, ebédnél, vacsoránál.

Ez máskép hangzik, mint a háziúr biztatása; a lebbencs, tarhonya és cselédkenyér.

– Ez lesz a szobája itten jobbra! – intézkedett a hölgy tovább. – Györgynek hívják az inast, a ki ki fogja szolgálni; a kocsisok közül János fog állni rendelkezésére.

Loránd egyik bámulatból a másikba esett. Valami észrevételt akart tenni; de maga sem tudta, mit?

Topándy azonban homéri hahotára fakadt. Szinte elfulladt bele.

– Hiszen öcsém! mért nem mondtad, hogy az asszonynyal már elvégezted a szerződést? Akkor nem vesződtem volna veled. Ha igy van, aludjál a pamlagomon, s igyál a poharamból.

Loránd akarta játszani a kevély szegényt. Megrázta fejét daczosan.

– Aludni fogok a szénában, s iszom a vederből.

– Tanácslom önnek, hogy tegye azt, a mit én mondok, – szólt a hölgy, agyonsujtva villogó tekintetével a két férfit.

– Bizony öcsém, – mondá Topándy, – annál okosabb tanácsot én sem adhatok neked. Üljünk le tehát és igyunk legalább bruderschaftot egy pohár papramorgóban.

Loránd jónak látta a hölgy parancsoló tekintete előtt meghunyászkodni s elfogadni a mutatott helyet, mire aztán az végtelen jó kedvvel elnevette magát. Olyan kedves volt, olyan természetes, olyan szeretetreméltó, mikor így nevetett.

Topándy meg nem állhatta, hogy meg ne csókolja a kezét.

Az úrhölgy nevetve, tréfás negéddel nyujtá Loránd felé a másik kezét.

– No hát maga is! No? Hát micsoda?

Loránd is megcsókolta a másik kezét.

Mire aztán mind a két kezét összecsapta a feje fölött, úgy kaczagott – az úrhölgy – a czigányleány.

– Nini! Magának én egy levelet is hoztam a városból; – szólt a hölgy, elővéve tárczáját. – Ugyan jó, hogy az a zsivány pugyillárisostól el nem vette tőlem; a maga levele is odaveszett volna.

– Zsivány? – szólt elkomolyodva Topándy. – Micsoda zsivány?

– No hát, itt a Fejbetörő csárdájában, mikor megálltunk itatni, egy zsivány rajtunk rontott, azután ki akart rabolni. A pénzt már odadobtam neki, meg a karpereczemet, hanem még ezt a gyűrűt is le akarta húzni az ujjamról: de én nem engedtem. Aztán megfogta a kezemet, s hogy ne sikolthassak, a szájamba dugta a pisztoly végét, – a bolond.

A hölgy olyan könnyűvérű negéddel adta ezt elő, hogy Topándy nem tudta, tréfál-e ez most vagy valót beszél?

– Micsoda mese ez?

– Mese?! kiáltották rá egyszerre két oldalról, egyfelől a nagyságos asszony, másfelől a kis szobaleány. Ez telelármázta fülét, hogy ő mennyire meg volt ijedve, még most is reszket, amaz pedig feltűrte karjáról a ruha hímzett szegélyét s odatartá Topándy elé a karját.

– Nézze, hogy lement a bőr kezemről, a mint megszorította a rabló; s nézzen ide: az inyem egészen fel van hasadozva, a hogy a pisztoly végét a számba dugta, szólt szétnyitva korallpiros ajkait, mik közül a leggyönyörűbb fehér fogsor ragyogott elő. – Jó, hogy ki nem ütötte egy pár fogamat!

Bizony azért nagy kár lett volna.

– De hát hogy szabadultatok meg? – sürgeté Topándy aggodalommal.

– Bizony nem tudom én, hogy látott volna-e engemet még valaha, vagy soha sem, ha ez a fiatal ember ott nincs és segítségünkre nem jön. Hanem aztán a mint ez odaugrott, kikapta a zsivány kezéből a pisztolyt: az is egyszerre fogta magát és elszaladt.

Topándy még egyszer rázta a fejét. Nagy sor ezt elhinni.

– Még tán most is itt van a zsebében a pisztoly, a mit a zsiványtól elvett. Adja ide; de ne bolondozzanak itt vele, mert elsül s még valakit meglő.

Loránd átadta Topándynak a rablótól elvett pisztolyt.

A fegyver csöve bronzból volt; agya ezüst czifrákkal kiverve.

– Csodálatos! – szólt Topándy, szemügyre véve a pisztoly czirádáit. – Ezen a pisztolyon a Sárvölgyiek czímere van.

Azonban nem folytatta tovább. Eltette a pisztolyt a zsebébe. Lorándnak pedig kezét nyujtá az asztalon keresztül.

– Öcsém, derék gyerek vagy; becsüllek érte, hogy ilyen bátran védelmezted az enyéimet, s annyival több okom van beleegyezni, hogy velem egy födél alatt lakjál ezentúl; ha csak te magad nem félsz, hogy az a födél miattam rád szakad. – Milyen volt az a rabló? szólt ismét a nőkhöz fordulva.

– Nem láthattuk, mert eloltotta a gyertyát s azután nagyhamar elfutott.

Lorándnak feltünt, hogy az asszony nem akar emlékezni a rabló arczvonásaira, a miket pedig jól kivehetett a szeszláng mellett; s különösen, hogy egy szóval sem említette azt, hogy a rabló czigány volt.

– Nem tudom, milyen volt, – ismétlé, kifejezéssel tekintve Lorándra – egyikünk sem láthatta, mert sötét volt. Azért is nem lőhetett rá az elvett pisztolylyal szabadítónk, mert a sötétben bajos volt czélozni. Ha nem talál, a zsivány mindnyájunkat megölhetett volna.

– Ez szép kaland! – dörmögé Topándy. – Máskor nem engedem, hogy éjszaka utazzatok.

– Majd fegyvert hordok én is magammal máskor.

– Ezt a mocsári tanyát pedig nem tűröm itt a közelben tovább; ott végtére is olyan embernek kell lakni, a ki mi ránk leskelődik. Mihelyt a Tisza árja jön, felgyujtatom körülötte a nádast, s akkor aztán a kazal is ott ég.

Ezalatt megtalálta az asszony a levelet.

– Itt van, – szólt odanyujtva azt Topándynak.

– Nő-írás; – szólt rátekintve a czimzetre Topándy.

– Hát még azt is meg lehet ismerni a betűkről, hogy asszony írta-e vagy férfi? – kérdezé naiv kiváncsisággal kandikálva az írásba a szép asszony.

Loránd is odatekintett, s úgy tetszék neki, mintha ezt az írást már látta volna valahol. De sehogy sem jutott eszébe, hogy hol? Idegen kéz írása; semmi nőismerőse kézvonásaihoz nem hasonlítanak a betűk; pedig mégis látta azt valahol!

Töprenghetel, gondolkozhatol azon jó fiu, sokáig: soha sem fogod te azt kitalálni. Nem gondolkoztál te arról soha, a ki azt írta, észre se vetted, hogy a világon van: Fanny írása az, a bohókás csere-leánykáé: valaha Dezső mutatott neked hasonló írást egy pillanatra, mikor anyád csókját tudatta veled a gyermektárs leveléből. Most pedig azt írta az ismeretlen kéz Topándynak, hogy e napokban egy fiatal ember fog hozzá vetődni, sárosan, rongyosan, ne kérdje tőle honnan jön, miért fut? nézzen jól nemes arczába, s abból meg fogja tudni, hogy ez ifjú nem aljas bűn miatt kénytelen kerülni az üldözésére kiindult világot.

Topándy hosszasan nézett az előtte ülő ifjú arczába: vajjon ez-e az igazi?

Ő is jól ismerte már akkor az országgyűlési ifjuság társulatának történetét.

Nem kérdezősködött.

*

Az első naptól fogva egészen otthon volt Topándy házánál Loránd.

Topándy úgy bánt vele, mint egy herczeg az egyetlen fiával, kiben trónörököst nevel; Loránd pedig úgy viselte magát irányában, mint egy szegény ember fia, ki az apja házánál tanulja a szolgálatot.

Mind a ketten sok rendkívüliséget találtak egymásban, s mindkettő szerette volna e rendkívüliségek okát kifürkészni a másikban.

Loránd megjegyzé nagybátyjában, hogy ez istentagadó kérgen belül valami mély érzés rejlik ott, a minek nyitjára senki sem akadt még; Topándy pedig ismeretlen unokaöcscsében azt sejté, hogy e nagy léleknyugalom tengertükre alatt egy korán feldúlt élet örvénye sötétlik.

Sokat próbáltak egymás lelkébe behatolni – és hasztalan.

A nagyságos asszony élet-titkával mindjárt az első nap megismerkedett Loránd. Mikor este vacsora után kezet akart neki csókolni, eldugta a háta mögé a kezeit s nem engedte neki e tisztességtételt.

– Hallja maga, édes lelkem; nekem többet ne csókoljon kezet és engemet ne is nagyságoljon. Én csak egy szegény czigányleány vagyok; apám, anyám, minden pereputtyom sátoros czigány. A nevem Czipra. Cseléd vagyok a háznál, akit a nagyságos úr tréfából selyemben, csipkében járat, s nagyságoltat a cselédekkel; miért azok aztán kinevetnek. Persze, csak a hátam mögött, mert ha szembe tennék, felpofoznám őket. De maga ne nevessen a hátam mögött. Árva czigányleány vagyok. A nagyságos úr a szemétről szedett fel; a nagyságos úr igen jó hozzám, s én meghalnék érte, ha rá kerülne a sor. Ez az egész állapot: látja.

A czigányleány nedves szemekkel tekinte Topándyra, ki mosolyogva hallgatta őszinte vallomását, mintha helyeselné azt. Azután, mintha nagyságos ura helybenhagyását elértette volna, fordult ismét Lorándhoz.

– Azért csak híjon maga engemet Cziprának.

– Jól van, Czipra hugom, – szólt Loránd kezét nyujtva eléje.

– «Hugom?» – No látja, ez szép magától, hogy ezt is hozzáteszi.

Azzal megszorítá Loránd kezét s magukra hagyta a férfiakat.

Topándy azonban más tárgyra vitte át a beszédet, s nem beszélt Lorándnak Czipráról többet.

Elébb meg akarta figyelni, mi hatást fog az ifjúra tenni e fölfedezés?

Az első napok elárulták azt.

Loránd ettől fogva nem hogy bizalmasabbá, sőt tartózkodóbbá lett a vélt háziasszony irányában, mióta az kivallá neki, hogy ő nem háziasszony, hanem csak czigányleány. A mellett oly kimélettel bánt vele, mint a ki tudja jól, hogy a legkisebb sértés kétszeresen fáj annak, a ki azért nem panaszolhat. Előzékeny, figyelmes volt irányában, mint a ki a boldog nő álarcza alatt látja a mélyen eltitkolt boldogtalanságot és ártatlanságot. Cziprát az ismeretlenek a ház asszonyának hitték, az ismerősek a háziúr kedvesének; pedig az nem volt más, – mint egy asszonynak öltöztetett szűz.

És ezt a titkot Loránd meg tudta sejteni.

Ha Topándy figyelt ő rá, ő is figyelt Topándyra. Ő észrevette, hogy Topándy nem őrzi, nem félti ezt a leányt; egyedül hagyja utazni, rábízza vagyona nagy részét, elhalmozza ajándékaival, és azontúl nem törődik vele. Pedig van valami ragaszkodás hozzá, a mi több a megszokásnál; a leányon esett legkisebb bántalmat bárkin is megtorol; a miért az egész cselédség jobban fél Cziprától, mint magától az uraságtól, s ha véletlenül a kettőjük akarata összeütközik, mindig a Czipráé jön foganatba.

Topándy viszont észrevette Lorándon, hogy az nem fut a szép arcz után; még hozzá: egy olyan hölgy arcza után, a kit megnyerni nem nehéz, mert senki sem őrzi; s eldobni megint könnyű, mert csak czigányleány. Valami tárgynak kell e szívben lenni, mely azt betölti, vagy egy végtelen űrnek, a mit be nem képes tölteni semmi.

Topándy zajos életet élt, mikor czimborái akadtak hozzá; hanem mikor egyedül maradt, egészen más ember volt; a milyennek csak maga előtt szeretett látszani.

A természet-búvárlat volt szenvedélye.

A kastély egyik földszinti zugában vegytani laboratoriuma volt; természettudományi kisérletekkel töltötte az időt, gépekkel vesződött, csillagokban buvárkodott, a föld mélyének titkait tanulmányozta.

Ilyenkor csak Lorándot szivelte maga körül. Benne föltalálta azt, ki tudományos szenvedélyét osztani képes volt; bár kételyeit nem vette is föl.

– Az anyag minden! A természetbúvárok nagy részének régi jelszava ez, s azért olyan rokon elem a természetbúvárlat a mindent tagadással.

Gyakran meglepte Czipra is a két férfit e csendes mulatságuk közepette s úgy el tudta őket bámulni órahosszat; s ha nem értette is, a mi e magas tudományban fogalmain túl ment, el tudta magát mulattatni Cartesius elmerülő ördögöcskéin, rá mert ülni a villanyos szigetre, s öröme határtalan volt, ha ilyenkor Loránd ujjával közel érve hozzá, villanyszikrákat csalt ki ruhájából, kezeiből. Sőt abban is tudott élvezetet találni, ha a nagy távcsöveken az ég csodáit órahosszat elnézegetheté.

Loránd szivesen felelt neki minden kérdésre: pedig szegény leány annyira az elejétől kezdve nem értett mindezekhez.

Pedig milyen bűbájos gondolat: mindent tudni!

Egyszer, mikor nagyon jól megmagyarázta neki Loránd a nap-spectrum elméletét, a leány felsóhajtott s hirtelen odahajolva Lorándhoz, azt sugá neki elpirulva:

– Tanítson meg engemet olvasni!

Loránd rábámult; Topándy pedig félvállról azt kérdezte tőle:

– Ugyan már minek volna neked az olvasnitudás?

A leány összetette keblén kezeit és áhítattal rebegé:

– Szeretnék imádkozni tudni.

– Imádkozni-e? Hát aztán miért imádkoznál? Van valami, a mi nélkül nem lehetsz el?

– Van.

– Vajjon mi lehet az?

– Azt szeretném épen megtudni az imádkozás által.

– Hát magad sem tudod, hogy mi?

– Nem tudom kimondani, hogy mi!

– S ismersz valakit, a ki azt meg tudja neked adni?

A leány felmutatott az égre.

Topándy vállat vont rá.

– Eredj, bohó, nem leánynak való az olvasás. Az asszonyféle úgy jó, ha nem tud semmit.

Azzal a szeme közé kaczagott a leánynak; Czipra sirva kelt föl és elment.

Loránd megszánta az árva teremtést, a ki selyemben, finom keztyűkben jár és a betűket nem ismeri – és az Istenhez nem bir emelkedni.

Loránd kedélye annyira elsekélyült már e pusztai magányban, hogy tudott másokat szánni.

Idegen név alatt, senkitől nem ismerve, jól elrejtve a világ elől, feledni tudta a magas ábrándokat, mik egykor töretlen pályát mutogattak előtte, s melyen a sors az első lépésnél kikaczagta. Letett arról a gondolatról, hogy ez a czím is legyen a világon: nagy hazafi az, a kinek nagy hivatala van. A kinek ez nem kell, maradjon az eke szarvánál. Az ambitiónak csak rendes vonalozott útjai lehetnek, s a sikert kell kezdeni az esküdtségen, vagy a tiszteletbeli aljegyzőségen, – ha az ember csak honoratior: tertia non datur! Nagy emberek; sine titulo? azokra szűk szállások várnak.

Hanem hiszen a kinek duzzogni tetszik, arra nézve igen szép pálya a mezei gazdaság; s a ki el akarja temetni magát, annak élve is szolgál temetővel a föld; igen szép, regényes, virágos búzakalászos temetővel; melynek közepéből az élet boldog halottjai vígan kinevetik azokat, a kik lótnak-futnak, fáradnak, lármáznak, firkálnak, azt hiszik, hogy tesznek valamit s aztán ők is csak odajutnak, a hova a többi.

Loránd már aziránt is kezdett elfásulni, hogy minő szomorú kötelezettség áll előtte az évek határidejének leteltén. Még az messze idő. Az ember szép csendesen is meghalhat odáig; talán az a másik is elveszhet addig, a ki e titkot őrzi. És talán az ember lelkén is megvastagszik a bőr tíz évi földtúró munka után, miként arczán és tenyerén, hogy akkor nevetni fog egy olyan fogadáson, melyet ifjú túlfeszült kedélylyel teljesített volna; s a mit ha nevetve elutasít magától, senki sem lesz, a ki azt ne mondja rá, hogy okos ember volt; s ha ellenkezőt mondhatna is valaki, hol találhatná meg őt, hogy ezt szemébe mondja? Saját magával pedig talán megalkuszik akkorra az ember. Otthon maradt családja iránt is meg volt nyugtatva félig-meddig. Dezsőtől gyakran kapott levelet álczímzete alatt; otthon egészségesek s az elbukott fiú sorsát jó szívvel viselik. Megtudta azt is, hogy Bálnokházyné nem tért vissza férjéhez, külföldre ment azzal a szinészszel, kivel korábbi ismeretsége volt már. Ez is ki volt hát törülve emlékéből.

Fehér lap volt az egész kedélye, a melyen a más ember bajának is volt helye.

Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy ez a szegény leány mennyire ragaszkodik hozzá egyűgyűségében; mit azelőtt nem tudott, szégyenleni tudja magát, ha Loránd előtt éri valami csintalan tréfa Topándy vendégei részéről. Szánta ezt az elveszett lelket.

Egyszer, mikor hosszasabban mulattak együtt Topándyval optikai észleletek mellett a magányos műtevő szobában, Lóránd bátorságot vett magának, hogy előhozza e tárgyat.

– Igazán úgy nőtt fel ez a leány minden ismeret nélkül?

– Bizony nem ismer az se Istent, se ábéczét.

– S miért nem engedi ön, hogy megismerje, szegény?

– Az ábéczét? Mert ez ránézve egész fölösleges dolog. Nekem bolond kedvem jött egyszer az utczáról fölszedni egy meztelen czigány gyereket, azzal a fogadással, hogy ebből boldog embert fogok csinálni. Mi a boldogság a világban? A kényelem és az ismeretlenség. Ha saját gyermekem van, azzal is így teszek. Az az életnek a titka, hogy az embernek jó gyomra, jó álma, és jó szíve legyen. Ha végig gondolok rajta, hogy egész életemben mi keserűségek értek? annak az alapja mind az volt, a mit tanultam. Sokszor éjszakákon át elkínzott valami eszme; a míg cselédeim boldogul horkoltak. Akartam egy olyan boldog embert látni magam előtt, a milyen az én ideálom; a kit nem kínoznak azok a czifra válogatott torturák, a miket a czivilizált világ, sub titulo «jó erkölcs» egymás üldözésére feltalált. Tehát – azon kezdtem, hogy Cziprával nem ismertettem meg az ábéczét.

– De hát az Istent?

Topándy elvette szemét a távcsőtől, melylyel épen a csillagos égre kinézett.

– Magam sem ismerem.

Loránd bántott kedélylyel fordult el tőle, Topándy észrevette azt.

– Édes fiam, húsz éves gyermekem; te talán többet tudsz, mint én; kérlek, ha te ismered, taníts meg engemet is rá.

Loránd vállat vont. Azután elkezdett a kéz alatt levő tárgyakról beszélni.

– Mutat-e ez a Dollond-féle telescop csillagokat a tejútban?

– Igen: az egész tejutat millió csillagképletre osztja szét, minden egyes csillag egy nap.

– Hát az «éjszaki vadászkutya» fejében levő ködöt felderíti-e?

– Az köd marad előtte. Gömbölyű köd; körülötte egy gyűrű, ködből.

– Talán a Gregory-féle távcső, mit most küldtek Bécsből, jobban nagyít?

– Igaz. Hozd elő. Még azóta, hogy ez megjött, nem volt tiszta idő, hogy kisérletet tehettünk volna.

Topándy nagy érdekkel nézett fel az új távcsövön az égbe.

– Áh! – szólt meglepetve. – Ez igen jó cső. A csillagköd ritkul, néhány apró csillag kiválik a gyürűből.

– Hát a tömeg maga?

– Az a köd marad. Atomjait még ez sem bonthatja szét.

– Hát a Chevalier-féle mikroskópot nem kisértjük-e most meg?

– Jó lesz, készítsd el.

– Mit tegyünk alá? Egy rhinchitest?

– Nem bánom.

Loránd meggyújtá a légszeszt, mely fényt vetett a górcső tárgyaira, s elébb maga nézett bele, hogy eltalálja a helyes gyúpontot. Azután elragadtatva szólt:

– Nézze ön! Nincs az a mesebeli vért Homer Iliásából, mely e kicsi rovar-szárnypaizshoz fogható legyen. Csupa smaragd és zománczozott arany.

– Valóban az.

– És most figyeljen ön oda: e kis rovar két szárnya között van egy kis élősdi féreg és annak is van két szeme, élete, életének czélja, a vér lüktet ereiben, s e féreg gyomrában megint más férgek élnek, s azokat már e mikroskóp nem mutatja meg.

– Értem, – szólt az atheista, Loránd szemébe tekintve. Te most megmutattad nekem, hogy a milyen végtelen a teremtés eszméje a rettenetes mindenségig, olyan végtelen az lefelé a képtelen semmiségig: és ez az Isten!

Loránd arczán a magasztos megnyugvás mutatá, hogy ez volt czélja.

– Kedves öcsém, – szólt Topándy, két kezét Lóránd vállára téve. – Ezt az eszmét én régóta ismerem. A végtelenség előtt én is leroskadok, s azt is felfogom, hogy mi is egy osztályt képezünk fölfelé a csillagokhoz, s egy fokozatot lefelé az ázalék-férgekhez. Hanem azután eddig van. S talán ez a féreg, a kit én megöltem, hogy a szárnyában gyönyörködjem, épen úgy hitte azt, hogy ő a mindenség közepe, a ki körül a világ forog: mint Plato tollatlan kétlábú állatai, s midőn haldokolva utolsó zöngését hallatta, talán épen úgy követelte, hogy e bosszúra hívó hangot följegyezze valaki, mint mikor Varsóban négyezer martyr énekelte utoljára: hogy «nincs még oda!»

– Nem az a hitem, uram. Az ephemer rovar története az egy nap; az ember története az egy élet; a nemzetek története a századok és a világok története az öröklét; s az örök igazság eljön mindenkire az elmaradhatlan egymásutánban.