Part 6

Nekem még azután is a quadrille hangzott a fülembe; az a zongorázó tünemény kisért tova: oh milyen messze elkisért!

Ő volt ambitiómnak kitűzött zászlója. Egy hosszú futtatás pályadíja, melyet meg kell érdemelni. Képzeletemben egész világ népesült meg általa. Láttam az utakat, a melyen át ő hozzáig el lehet majd jutni.

Én is olyan úr akarok lenni, a milyenek ők.

Fogok tanulni szorgalmasan; első eminens leszek az iskolában, tanáraim dicsekedni fognak velem, s a közvizsgákon mondani fogják: ebből valaha nagy férfiú lesz! Præclarummal fogom az ügyvédi vizsgát letenni; alispánhoz megyek joggyakorlatra, jurátusnak a királyi személynökhöz; ismeretséget kötök előkelő nagy urakkal, nyájas, alázatos magamviselete által megnyerem jóakaratukat; szolgálatkész leszek; a mit rám biznak, végrehajtom pontosan; nem vegyülök rossz társaságokba, följelentem, ha valahol valami rossz érzelmű tervet koholnak az előljáróság irányában tartozott tisztelet megcsorbítására; ragyogtatni fogom talentumaimat; írok dicsőítő ódákat, panegyrikonokat: főispán, nádorispán, országbiró beiktatása, jubilæuma, születésnapja alkalmával; – míg lassan én is secretarius, assessor, septemvir, végre consiliarius fogok lenni, mint nagybátyám.

Hahaha?

Mikor Frommékhoz visszaérkeztünk, valóban terhemre volt a kis piszének a nyájaskodása. Mindenféle hiábavalóságot össze-vissza fecsegett. Azt kérdezte, hogy miből állt az úri ebéd? Meg hogy igaz-e, hogy a consiliarius kisasszonyának olyan játékbabája van, mely tánczol, gitárt ver és a fejét hajtogatja hozzá? Nevetséges! Mintha olyan korbeli embereket, mint én és Melanie, még érdekelnének a babák? Mondtam Henriknek, hogy ezt tolmácsolja meg neki; láttam, hogy erre rossz kedve lett s örültem, hogy lerázhattam a nyakamról.

Azt mondtam, hogy tanulni kell mennem, mert sok a leczke. Azután szobámba mentem s elkezdtem tanulni. Két óra mulva azon vettem észre, hogy semmi sem maradt a fejemben abból, a mit tanultam, minden hely tele volt abban a consiliarius leányával.

Este ismét összejöttünk az ebédlőben a Fromm-családdal. Fanny ismét mellém ült, ismét jókedvű volt; olyan bizalmasan bánt velem, mintha nem tudom, milyen régi ismerősök volnának; most már rettegtem tőle. Borzasztó volna abban a gyanúban állani a Bálnokházy-család előtt, hogy az embernek van egy pékleány ismerőse, a ki minden perczben a nyakába ugrik, a mikor meglátja.

No, de szerencsére holnap elviszik a háztól s aztán a meddig én itt vagyok, addig ő távol van; olyanok leszünk, mint két ellenkező pólus, a kik kergetik egymást.

Lefekvés előtt még egyszer jó nagyanyám lejött a szobába. Kezemre adta holmieimet, fehérneműmet átszámlálta, a mit mind magamnak kell ezentúl rendben tartanom. Zsebpénzt is adott, megigérve, hogy azt minden hónapban a Lorándéval együtt küldeni fogja.

– Aztán arra kérlek, szólt fülembe sugva, «bátyádra vigyázz!»

Ismét e szó!

Ismét az intés, hogy én, a gyermek, vigyázzak bátyámra, az ifjúra.

De a mit az első mondáskor meg nem értettem, azt egyszerre felderíté előttem a második; először azt hittem: talán valami elcserélt bölcsesség s komoly magaviseletem érdemlé azt a kitüntetést, hogy vigyázzak bátyámra; most azt kitaláltam: – a legjobb őr a véghetetlen szeretet, anyám és nagyanyám jól tudták azt már, hogy én Lorándot jobban szeretem, mint ő saját magát.

Egyébiránt mitől félthetik őt? s mitől védhetném meg őt?

Nem lakik-e ő a legjobb helyen a világon? s nem lakom én tőle távol?

Nagyanyám megigérteté velem, hogy naplót fogok írni mindenről, a mi körülöttünk történik, s azt neki minden hónap végén elküldöm. Lorándról is felírok mindent, mert ő maga igen rossz levélíró.

Megigértem.

És azután megcsókoltuk egymást, búcsút véve. Nekik korán hajnalban kellett útnak indulniok. Még akkor a Csallóközön át kellett Pozsonyig tengelyen utazni, hosszú volt egy napi út.

De én azért korán reggel, a mikor a kocsi előállt, már felöltözve vártam rájuk.

Henrik még aludt s azt mondta, mikor költöttem, hogy megvárja, míg a kemenczét fűtik s Márton legény jő diákul jó reggelt kivánni.

Az egész Fromm-család lejött a kocsihoz, búcsút venni az utazóktól.

Az a leány, ki helyemet elfoglalni ment, maga is szomorú volt. Nekem úgy tetszett, mintha ilyenkor, mikor szomorúan lesüti szemeit, sokkal kedvesebb volna.

Látszott szemein, hogy ki vannak sírva, s most erőlteti magát, hogy ne sírjon.

Nagyon röviden szólt hozzám valamit, azután felszökött nagyanyám után a hintóba.

Az ostor cserdült, a lovak megindultak, s az én csereképmásom elindult az én kedves otthonom felé; én magam pedig itt maradtam az ő helyén.

És a mint ezt a nagy egyedülmaradást először meggondoltam, a hol mindenki idegen rám nézve, s még csak szavamat sem érti: egyszerre elveszett bennem a nagy férfiú, a hegedűvirtuóz, az első eminens, az udvari tanácsos, a hős szerelmes; neki támasztottam a fejemet a falnak és szerettem volna sírni, ha – tudtam volna.

IV. Az atheista és a kegyeskedő.

Hagyjuk el egy időre a bölcselkedő gyermek naplóját, s világosítsuk a tért a család környezete körül, melynek eseményeiről beszélünk.

Élt Lankadombon egy öreg istentagadó, Topándy Samu, ki a Bálnokházy és Áronffy-családokkal egyformán közel rokonságban állt, a nélkül, hogy ezek őt kitünő rossz szokásai miatt valaha látogatták volna. Elátkozott háztáj volt az övé. Messzeföldön elhíresztelték róla, hogy az öreg a leggonoszabb atheista.

Nehogy pedig azt higyje valaki, mintha Topándyt tán az újabbkor szabadelműsége ragadta volna meg időnek előtte, s elméleti rationalismusból, mint bölcsész iparkodék vala lelkét a látható vallás tanain túltenni. Nem volt ő másért atheista, mint a maga mulatságáért, hogy istentagadásával a vele érintkező embereket, a papokat és néha a hatóságokat is – boszantsa.

Mert valakit boszantani és sikerrel boszantani, mindig mulatságnak tartatott e gyarló emberi nemzetnél. S mivel lehetne valakit sikeresebben boszantani, mint gúnyt űzni abból, a mit imád?

Épen nála találjuk a vármegyei executiót most is, melyet a tekintetes törvényszék egy alszolgabiró, egy esküdt, és karhatalomnak mellékelt tizenkét puskás pandúr összeségében Lankadombra azon czélból rendelt ki, hogy egyszer valahára már azon botrányoknak vége vettessék, a mikkel Topándy évek óta a hívek lelkeit háborítja, hogy azok panaszt panaszra halmoznak a megyeház asztalára, s folytonos csendes zendülésben vannak tartva e miatt.

Topándy pipával kinálja az érkező hivatalos végrehajtókat. Gyújtsanak rá.

Az alszolgabiró, Daruszegi Miklós, fiatal, harmincz éves férfi, de szőke arcza miatt még ifjabbnak tetszik. Azért küldték ellene a viczét és nem a főbírót, mert ez még új fűrész, jobban fog. Fiatal emberben több az erély, s arra nagy szükség van az istentagadóval szemközt.

– Nem pipázni jöttünk ide, tekintetes úr, – szól szárazon az ifjú tisztviselő gallérjába vetve hátra a nyakát tekintélyesen. Hivatalos küldetésünk van.

– Ejh, vigye az ördög a küldetésteket; ne tekintetes urazz engem öcsém, gyere, igyunk egy kis papramorgót, aztán mondasd el az esküdteddel az ispánomnak, hogy mit üzen a vármegye? Ha valami pénz kell, töresd fel a magtárt, vitess el annyi buzát, a mennyiből a sportula kitelik, aztán ebédelj nálam, lesz még egy pár czimbora, a ki átjön a muzsikaszóra. Aztán majd reggelfelé feltegyük a protokollumot.

Eközben folyvást fogta a végrehajtó hatalom kézcsuklóját, s erőltette befelé a belső szobába, s termetre sokkal erősebb lévén amannál, közel állt hozzá, hogy az ostromló sereg vezérét foglyul ejtse.

– Kérem! Protestálok! Megtiltok minden konfidencziát! Ez komoly ügy!

A szolgabiró hasztalanul protestált a kényszerített menettetés közben.

Majdan segélyére érkezett a legale testimonium második része, az esküdt, Butzkay Ferencz úr, kurta, rövidtagú termetével, ki egy ideig passiv inertiával nézte princzipálisa hasztalan küzdelmét az in causam vocatussal.

– Ne izéljen a tekintetes úr, mert úgy segéljen, úgy megvasaltatjuk kezét-lábát, hogy jobban se kell.

Ezt mondván, esküdt úr gömbölyű orczája folyvást nyugalmasan mosolygott, hosszú két bajuszával, mint a hold, mikor egy hosszú felhő akad előtte keresztül.

– Megvasaltatnak? Hahaha! kaczagott fel Topándy. Ezt már csakugyan szeretném megérni! Ugyan kérem, veressék rám azt a vasat, már csak az ujság kedvéért is, hogy elmondhassam, hogy rajtam is volt már láncz; csak legalább az egyik lábamra, vagy az egyik kezemre. Átkozottul mulattatna!

– Uram! – szólt kezét kiszabadítva a szolgabiró. – Tanulja ön meg bennünk a hatóságot tisztelni. Mi önnek birái vagyunk, a tekintetes vármegye által kiküldve, azon megbizással, hogy az ön által okozott botrányoknak, melyek minden keresztyén lelket méltó felindulással töltenek el, valahára véget vessünk és azokat gyökeresen megorvosoljuk.

Topándy bámulva mereszté szemeit a hatóság érdemes kiküldöttére.

– Tehát nem osztályigazítási végrehajtásról van szó?

– Korántsem. Sokkal magasabb ügy forog itt fenn. A nemes vármegye megsokalta az istentagadó, vallástalan merényleteket s a végett küldött ki bennünket…

– Hogy nekem prédikácziót tartsanak? Nem, szolgabiró úr, már most hozzák igazán azt a vasat, verjenek lánczra, kötözzenek meg, mert én kötözetlen nem hallgatok prédikácziót! Fogjanak le, ha ájtatos beszédet akarnak hozzám tartani, mert én különben harapok, mint a veszett állat.

Szolgabiró úr megretirált, ifjú bátorsága daczára; hanem esküdt úr most is csak mosolygott, s a kezét sem vette elő a háta mögül.

– Ugyan tekintetes úr ne bolondozzék, mert úgy segéljen, elvisszük a Rókus-kórházba, s ráadjuk a czwangszjaklit.

– Ördög bújjék belétek! – mérgelődött Topándy, neki-nekiindulva a két bírónak, s megint visszahátrálva az esküdt zavartalan mosolgó képe elől. – Hát mi baja a vármegyének velem? Loptam én el valakitől valamit? Gyujtogattam? gyilkoltam, hogy ilyen nagy erőszakkal jöttök rám?

Szolgabiró úr kész szónok volt; egyszerre a mondott szóra felelt:

– Igenis, rabolt ön; mások lelke üdvét rabolta el! Igenis gyujtogatott ön! Igaz hivek lelki békességét gyujtogatta fel! Igenis, gyilkolt ön! A gondjai alá bízottak lelkét gyilkolta meg.

Topándy úr látva, hogy nincs menekülése, kérőleg fordult a szolgabirót kisérő pandurokhoz:

– Fiam; ti szárnyatlan kérubimok, jöjjön ide hozzám kettő közületek, fogjon meg, hogy el ne szaladhassak.

Azok csakugyan szót fogadtak neki, s rátették a kezeiket.

– No szolgabiró öcsém, most már papolj!

Szolgabiró urat boszantá, hogy semmiképen nem tud komoly szinezetre válni e szomorú jelentés.

– Legelsőbben is azon itélet végrehajtása végett jövök, melyet a tekintetes vármegye karhatalommal kénytelen ön ellenében foganatosítani!

– Meghajtom fejemet! – hörgé sarcastikus megalázással Topándy.

– Ön többrendbeli felserdült ifjakat és leányzókat tart udvari cselédsége között, kik itt levén születve, önnek vétkes hanyagsága miatt mindekkorig meg sincsenek keresztelve.

– Kérem alássan, a kutak általános kiapadása…

– Ne szóljon közbe! – rivalt rá a szolgabiró. – Adta volna elő védokait ott és akkor, a hol és a mikor vádoltatva volt; de ön az idézésre meg sem jelent, s makacsságilag elmarasztaltatván, most már hallgassa az itéletet. Legelébb is azon ifjak és leányok, kik az ön portáján belül pogánymódon tartatnak, a székvárosba fel fognak kisértetni, s a vallás szertartásai szerint megkereszteltetni.

– Vajjon itt a kútnál nem lehetne mindjárt elvégezni velük?

A szolgabiró magánkívül jött dühében.

Esküdt úr azonban most is csak mosolygott:

– Ugyan tekintetes úr, legyen esze. Hiszen nem kényszerít a vármegye senkit akarata ellen, hogy keresztyénné legyen. De valami valláshoz csak kell tartozni, no. Azért ha nem akar a tekintetes úr a cselédjeivel együtt a páterhez fáradni, hát elvisszük a rabbinushoz, s úgy is jó lesz.

Topándy nevetve fenyegeté meg ököllel az esküdtet.

– Csak nagy akasztófa vagy te! Mindig ki tudsz rajtam fogni. Már csak hát inkább a páterhez, mint a rabbihoz. De legalább a régi neveiket hagyjátok meg a cselédeimnek.

– Az sem engedhető meg! – viszonzá szigorúan a szolgabiró. – Ön szolgáinak olyan neveket adott, a minőket emberek viselni nem szoktak. Egyiket hívják Piróknak, másikat Czinkének; egy leányzónak neve, plane, Isten bocsá, Belzebub! Ki fogná e neveket kanonizálni! Ezek mindnyájan tisztességes keresztyén naptárban megtalálható neveket fognak kapni; s a ki őket eddig használt gúnyneveiken fogná nevezni, olyan bírságot fizet, mint a ki felebarátját szándékosan szidalmazza. Hányan vannak, kiket ön ekképen visszatartóztatott a keresztvíztől?

– Négy szolgalegény, három szolgáló, meg két papagály.

– Istenkáromló! ön minden szavával arczulköpi az igazhivőket.

– Peczkeltesse fel, kérem, a számat, hogy ne káromolhassak.

– Valóban rákerülhet még a sor.

– Hivassa ön elő az illetőket.

Topándy hátrakiáltott mögötte álló hajdujának:

– Tereld ide a Pirókot, az Esztergályost, a Seprünyelet, aztán meg a Kakukfüvet meg a Macskalábat; örvendeztesd meg őket, hogy bemennek a menyországba, kapnak egy szürt, meg egy pár fejelés csizmát, meg egy kulacsot, a miből soha sem fogy ki a bor. Mind a tekintetes vármegye adja.

– Én azonban komolyan fölkérem önt, szólt az ifjú biró lábhegyére emelkedve, hogy feleljen előttünk illő mérséklettel, nem titkolt-e ön el valakit?

– Hogy nem loptam-e el a pokol számára valakit? Nem édes öcsém! én biz az ördög barátságát sem keresem; fogjon magának embert, ha tud.

– Nekem mandatumon van önt megesküdtetni.

– Csak tartsa a zsebében azt a mandátumot. Méressen ki nyolczvan forint ára zabot a magtáramból, az a birság; mert én nem esküszöm.

– Nem esküszik?

– Nem én. Ha parancsolja, káromkodom; igen szépen tudok; félóráig elkáromkodom a nélkül, hogy ismételném magamat.

Ismét a mosolygó esküdt interveniált.

– Mondja hát becsületszavára a tekintetes úr, hogy a kiadottakon kívül nincs senki a cselédsége között, a ki meg ne volna keresztelve.

– No hát becsületszavamra mondom, hogy nincs a «cselédségem között» többé egy teremtett pára sem, a ki pogány volna.

S e mentalis reservata mellett, úgy a hogy, kissé szürkén, csakugyan kimenekült ezúttal Topándy becsületszava, mert az a czigány leány, a kit hat éves korában sátorozó czigányoktól vett meg két márjáson meg egy süldő malaczon, most már kilencz év után, nem tartozott a cselédsége közé, hanem ott elnökölt az asztalnál, mikor úri vendégek voltak. – Az pedig még most is azt a pogány nevet viselte, a mít a ponyva alatt kapott a nádas berekben. Most is Cziprának hítták.

Ezt tehát csakugyan eltagadta a keresztvíz alul az istentelen.

– Van-e még valami panasza ellenem a tekintetes vármegyének?

– Igen is van. Ön nem éri be azzal, hogy környezetét kényszeríti pogányul élni, hanem még arra is vetemedik, hogy másokat, kik ájtatos érzelmeikből nem csinálnak titkot, sőt azokat nyiltan bevallják, e tisztelettételeikben botrányosan megháborítja.

– Már példának okáért?

– Itt átellenben van az udvartelke tekintetes Sárvölgyi Nepomuk János úrnak, a ki igen kegyes ember.

– Ellenkezőleg tudom; mindig imádkozik, a mi arra mutat, hogy nagyon sok bűnének kell lenni.

– Azt megitélni nem önre bizatott. Közönyös világunkban az is érdem, ha valaki a nyilvánosság előtt meri mutatni, hogy még tiszteli a vallást, s a törvény tartozik annak védelmet szerezni.

– No hát hogyan botránkoztattam meg e jó urat?

– Sárvölgyi úr nem rég egy szép nagy szent Nepomukot festetett a háza homlokára, olajfestéssel, rézlapra, kinek alakja előtt ő maga lefestve, térden állva.

– Tudom. Láttam.

– Szent Nepomuk ajkairól ez a mondat folyt alá latin lapidaris betükkel a tépelődő alak felé: «mi fili, ego te nunquam deseram».

– Azt is olvastam.

– A kép elé vasrostély volt alkalmazva, mely az egész fülkét eltakarta, hogy csufondáros kezek hozzá ne férhessenek.

– Az nagyon okosan volt téve.

– Egy viharos éjszaka utáni reggelen azonban közbámulatra eltünt a latin mondat a képről, s helyette ez állt ott: «majd elmégy előlem, te vén képmutató!»

– Hát arról én nem tehetek, ha az illető megváltoztatta a nézeteit.

– Igenis, hogy csak ön tehet róla. A piktor, a ki a képet készíté, kérdőre fogatván, kivallá és hivatalosan constatáltatott, miszerint ön fizetett neki bizonyos összeg pénzt, hogy az alapfestésen olajban ez utóbbi mondatot írja a képre, s annak a tetejébe fesse azután vízfestékkel a másik mondatot, hogy így a legelső zápor lemosván a felső festést a képről, a derék, buzgó férfiú saját házában undokul és nevetségesül meg legyen gyalázva. Hiszi ön, uram, hogy az ilyen tréfák a törvény keze által meg nem toroltatnak?

– Én nem szoktam semmit hinni.

– Egyebek között pedig hinnie kell önnek azt, hogy a törvényszék önt először is becstelenítési birságban, másodszor pedig az okozott kijavítási költségekben, a mik a kép levétele, s ismét föltevése közben történt kitataroztatása által támadtak, elmarasztalta.

– Egy csepp felperesi ügyvédet sem látok itten.

– Miután felperes az őt illető részt a törvényszék rendelkezésére hagyta, hogy jótékony czélokra fordíttassék.

– Jól van. Tessék a granáriumot feltöretni.

– Nem tesszük azt, szólt bele az esküdt. Majd szépen elhúzzuk a regálékből, mikor kiosztják.

Topándy nevetett.

– Szolgabiró uram öcsém! ugyan hiszi ön azt, a mi a bibliában van, mind?

– Igaz keresztyén vagyok.

– Akkor hát appellálok a hitére. Egy helyen az áll, hogy valamely láthatlan kéz valamely pogány király, – ha jól mondták: hát Belzázár szobájában egyszer ezeket a szavakat írta fel: «méne, tekel, fáresz». Ha akkor írhatta, miért ne írhatta volna most is azt a másik mondást? s ha a zápor volt, a ki lemosta a kegyes diák szavakat, tessék beperelni a záport, ő a hibás.

– Ezek mind igen nyomatékos ellenvetések; s megtehette volna ön mindezeket a törvényszék előtt, a hova idézve volt; appellálhatott volna is egész a septemvirátusig; de miután meg nem jelent, már most tessék elviselni makacssága következményeit.

– Jól van. Megadom az árát, szólt nevetve Topándy. – De úgy-e bár, mégis csak jó viczcz volt ez tőlem?

A szolgabiró haragos arczot mutatott.

– Még egyéb jó viczczekre is rá fogunk térni, csak tessék végig várni a dolgot.

– Tehát még hosszabb is a bűnrovás?

– Ha szigorúan kutatnók, nem lenne vége. A legsúlyosabb vád, a mi önt terheli, a szent helyek profanálása.

– Hogy én profanálnék valami szent helyet? Hiszen negyven év óta még csak harangláb közelében sem voltam.

– Ön egy hajdan kegyes szertartásokra használt helyet most tivornyatanyává alakított át.

– Ah, arról van szó? Distingváljunk, kérem. Hely és hely között nagy a különbség. A vörös barátok klastromát tetszik érteni? Az nem templom. Boldogult emlékezetű József császárunk törülte el őket, s államfelügyelet alatt lőnek jószágaik kótyavetyére bocsátva minden rajta levő épületekkel egyetemben. Így jutottam én is a kolostor kertjéhez; ott voltam a kótyavetyén, ráigértem, s rajtam maradt. Voltak rajta épületek is, de hogy valamelyik templom lett volna, azt én nem tudom, mert már akkor minden tárgyat, a mi megmozdítható volt, elvittek onnan, én csak a puszta falakat találtam. Nem is volt adásvevési szerződésben kikötve semmi servitus, hogy mire használjam az épületet? Ebben úgy tudom, mások sem voltak scrupulosusok. Mária-Eichban tudok egy kolostort, a hol a hajdani oltár helyén áll a boglyakemencze, s a chorusban tartja a sváb a kukoriczáját, kinek e tisztes régiség a tulajdonába ment át, sőt egy dunamelléki városban látható az a volt kolostor, melyet az ærarium maga kórházzá alakított át.

– A példák nem szolgálnak önnek mentségére. Ha a sváb paraszt az Isten áldását azon helyen tartja, a honnan egykor azt kérték, ez nem szentségtörés; az ærarium is kegyes dolgot követ el, midőn a testi szenvedőket ápoltatja ott, hol egykor a lelki szenvedések nyertek vigasztalást; de ön a birtokába jutott falakat bemázoltatta ocsmány képekkel.

– Kérem, kérem, azok mind a classica litteraturából vannak válogatva. Illusztrácziók Beranger és Lafontaine költeményeihez: «mon curé, – les clefs du paradis, – le scapulier; – les cordeliers du Catalogue», et cætera. Mind igen kegyes tárgyak.

– Tudom. Ismerem őket eredetiben. Magánszobáját körülrakhatja velük kegyed, hanem ezúttal hozék magammal négy kőmívest, a kik azokat, itélet szerint, ama falakról levakarják.

– Valóságos iconomachia! – kiálta fel kaczagva Topándy, ki igen nagy örömét találta abban, hogy balgaságaival egy egész vármegyét így magára tudott lázítani. Iconoclasterek! Képostromlók!

– Még egyebet is fogunk ostromolni! – folytatá a szolgabiró. – Azon helynek kriptája is volt. Hát a kriptából mi lett?

– Az most is kripta.

– Mi van benne?

– A mi kriptában szokott lenni: áldott emlékű halottak, a kik nyugosznak fakoporsókban, s várják a feltámadást.

A szolgabiró kétkedő arczot csinált. Nem tudta, higyje-e ezt, vagy ne?

– Hát mikor ön és dévaj czimborái bacchanaliáikat tartják ottan?

– Tiltakozom a bacchanál szó ellen.

– Igaz: még több! Erősebben kellett volna bélyegeznem azt a mulatságot, a hol botrányosan neki vetkőzve, elől egy nyársra szúrt pecsenyét hordozván, az egész társaság olyan gúnydalokat énekel, minők a «megálljon kend!» – és a «hetes, nyolczas…», s úgy tart botrányos körjáratot a kastélytól a kolostorig.

– A hatóság nagyon el lehet ellenem keserülve, ha botrányt lát abban, hogy egy csoport jókedvű ember pőrére vetkőzik, mikor melege van, a mi pedig a gúnydaloknak nevezett nótákat illeti, azoknak olyan ártatlan szövegük van, hogy akár nyomtatásban olvassák, melodiáik pedig épen nagyon kegyesek.

– Hisz épen az a botrány, hogy kegyes dallamokat parodiáznak, triviális szövegre alkalmazva. Már mire való a kártya nyolcz lapját mint hymnust végig énekelni. S ha jó kedvök van önöknek, miért mennek vele a kriptába?

– Tetszik tudni, egy kis torra.

– Igen, – «bakatorra!» vágott közbe az esküdt.

– Én is azt értettem! – mondá nevetve az atheista.

– Micsoda? – pattant fel a szolgabiró, ki most kezdte érteni a fakoporsókat nyugvó halottak enigmáját; – tehát az pincze?

– Persze, hogy pincze; soha jobb pinczém nem volt, mint az.

– S a halottak, és a koporsók?

– Huszonöt akós gömbölyű koporsók, tele borral. Jőjjön, uramöcsém, kóstoljuk végig, bizony nem bánja meg.

A szolgabiró most már igazán dühbe jött; a düh oroszlánná tette, úgy, hogy képes volt a hatalmaskodó kezéből másodszor saját erejével kirántani kézcsuklóját.

– Vége legyen minden enyelgésnek! Ön itt törvényhatósága előtt áll, kivel nem lehet komázni.

Adja át a kolostor kulcsait, hogy a profanált helyet letisztíttassam.

– Tessék betöretni az ajtóját.

– Ugyan már nem sajnálna egy ép závárt elrontatni? – szólt közbe az esküdt úr.

– No hát igérjék meg, hogy legalább «egy» hordóból fognak kóstolni egy gyűszűnyivel: akkor kinyitom az ajtót; mert én sub titulo «klastrom» ki nem nyitok semmi ajtót, hanem sub titulo «pincze» szivesen akárhányat, s abban az esetben még fizetek is készpénzzel.

Esküdt úr megrántá szolgabiró úr kabátját: az okosabb enged, a szigornak is van határa.

– Jól van, esküdt úr meg fogja kóstolni, én bornemissza vagyok.

Topándy néhány szót súgott hajdúja fülébe, mire az hirtelen eltávozott.

– No lássa tekintetes öcsém uram, utoljára mégis csak megegyezünk; már most tehát lássam a kontót; mivel tartozom a vármegyének, a miért a barátokat megsértettem?

– Itt a felszámítás: az «actus» díja 200 forint, a perköltségek mennek három forint harmincz krajczárra.

(Ezelőtt harmincz évvel történt.)

– Továbbá?

– Továbbá az elmarasztalt kárára történt reparatura, s a mostani utazás, assistentia, forspont, a falmeszelő kőművesek napszáma és diurnumok; együtt összességgel tesznek kétszáznegyvenhárom forintot és negyven krajczárt.

– Nagy pénz, de csak kikerül valahonnan.

E szóknál Topándy úr kihúzott egy kétfogantyús fiókot a szekrényéből, s azt mindenestől odaczipelvén, letevé a nagy diófa-asztalra, a végrehajtó hatalom elé.

– Itt van!

A hatóság érdemes tagjai elébb elszörnyedve hökkentek vissza, azután elkezdtek kaczagni.

Az a szekrényfiók tele volt, – nem tudom egy szóval kifejezni, hogy mivel? – tulajdonképen, szoros értelemben véve, – papirossal.