Part 3

«Azt gondoltam, hogy megesküdtetlek benneteket itt, hogy Istentől el nem távoztok soha, hogy nem folytatjátok e család szerencsétlenségeit; de minek az eskü? Hogy egy bűnnel többet vigyen valaki magával a másvilágra, melyet halála óráján megtagad? Mi eskü kötné azt, a ki így szól: «nem kell az Isten kegyelme nekem!»»

«De elhoztalak benneteket ide, s elmondtam családotok történetét.»

«Sokat fogtok még abból később megtudni, mi eddig titok és homály előttetek.»

«Most nézzetek még egyszer körül, s aztán – menjünk tovább.»

«Most már tudjátok, hogy mit jelent ez a szomorú ház, a minek ajtaját egy-egy emberélet időn át befutja a repkény. Tudjátok, hogy ide temeti öngyilkosait a család, mert másutt nem adnak nekik helyet. De azt is tudjátok, hogy e borzasztó hálóteremben csak egy ember számára van még üres nyoszolya, s a másiknak már nem jut más, mint a temető-árok!…»

Nagyanyánk e szóval indulatosan eltaszított mindkettőnket magától; mi borzadva bujtunk egymás keblére őrült tekintete elől.

Azután felsikoltott, odarohant hozzánk, átölelt mindkettőnket a téboly erejével; sírt, fuldoklott, míg végre eszméletlenül rogyott össze.

Úgy hoztuk ki őt, karjainkra véve, a kriptából.

Odafenn már virradt; a hajnali harangszó ringott a szellőtlen légben.

… Oh, áldott égi levegő; oh áldott napsugáros, madárdalos lég idefenn!

II. A Csere-leány.

Egy kedves ősi jó szokás divott akkor városunkban (talán még most is megvan) – a gyermek-csere.

Soknyelvű hazánknak egyik városa német, másik magyar ajkú; aztán pedig hát testvérek volnánk, meg kellene egymást értenünk; a németnek meg kell tanulni magyarul, a magyarnak németűl. S szent a béke.

A jámbor hazafiak e felől így tesznek.

A német városban is vannak iskolák, a magyarban is. A német szülők írnak a magyar városban levő tanodák igazgatóinak, s a magyar szülők a német város tanárainak, hogy vannak-e kezeik alatt levő iskolásfiúk, leányok, a kik innen oda, onnan ide cserébe kaphatók lennének?

Azokat azután egymásért kicserélik.

Kedves, gyöngéd, asszonyszív szűlte gondolat!

A gyermek elmegy hazulról, elhagy apát, anyát, testvért, s ismét otthont talál; anya helyet anyát, testvér helyet testvért; – s eltávoztával nem marad üres a ház; gyermek helyébe gyermek jön, s ha a fogadott anya a gyermekének szánt gyöngédséggel elhalmozza a jövevényt, arra gondol: éppen így bánnak most az enyimmel is a messze távolban; mert az anya szerelmét semmi fizetésért megvenni nem, csak cserében megnyerni lehet.

Ezt az intézményt csak asszonyok gondolhatták ki; ellentétben azzal a rideg rendszerrel, melyet a férfiak találtak fel, mely a fogékony ifjú szívek számára zárdákat, convictusokat, zárt kollégiumokat alapított, a hol korán letörülje róluk az élet minden emlékét a családi létnek.

Ama szerencsétlen nap óta, mely, mint az álló csillag, soha sem távozhatik el oly messze, hogy láthatlanná legyen, nagyanyánk többször mondá előttünk anyánk jelenlétében, hogy nekünk nem jó ebben a városban maradnunk; el kell bennünket küldeni máshová.

Anyánk sokáig ellenzette azt. Nem akart tőlünk megválni. Pedig az orvosok is azt tanácsolák.

Mikor görcsös rohamai rájöttek, napokig nem volt szabad hozzá bemennünk, mert annál rosszabbul lett.

Végre is engedett, s el lőn határozva, hogy mindkettőnket elküldenek Pozsonyba. Bátyám, ki már abban a korban van, a miben nem szokás a fiúkat cserébe venni, egy királyi tanácsos házához jut, a hol fizetnek érte; helyettem pedig cserébe hoznak egy kis német leányt, Fromm Henrik sütőmester Fáni leányát, a ki valamivel gyermekebb még, mint én. Öreganyánk fog bennünket elvinni kocsin (még akkor gőzhajónak csak híre volt Magyarországon), s ő fogja magával hozni a csereleányt is.

Egy hétig az egész háznál minden ember ránk varrt, mosott, vasalt és málházott; télre-nyárra való ruhával elláttak bennünket, rajtam jó bőre szabva mindent, minthogy erősen növésben voltam; az utolsó nap útravalót sütöttek, mintha a világ végére lettünk volna utazandók; s este jobbkor vacsoráltunk, hogy korán kelhessünk, mert hajnal előtt kell indulni.

Nekem ez volt első eltávozásom a szülői háztól.

Azóta is sokszor kellett búcsút vennem olyantól, a mi legkedvesebb volt, azóta is sok bánat ért, a mit ki nem birtam mondani; de hogy e legelső válás legjobban fájt, bizonyítja az, hogy oly messze idő óta is oly jól emlékezem rá.

Mikor nem láttak, mikor magamra maradtam szobámban, minden aprólékos tárgytól külön elbúcsúztam, a mi itthon körülvett: Isten áldjon meg, jó öreg fali óra, a ki reggel felkeltettél, délben ebédre hívtál! Isten áldjon meg, szép rajzoló asztalom! fog-e téged úgy szeretni az, a ki utánnam jő, mint én szerettelek? Isten hozzátok, játékszereim; mire én visszajövök, akkor már nem fogunk egymásra ismerni többé. Szép holló madaram, a kit már megtanítottam beszélni, hogy azt ki is tudtad mondani: «Lóránd», kinek fogsz te bohó ugrásokat tenni eztán? öreg kutyánk; tán nem is élsz addig, míg újra látsz? Lám az öreg Zsuzsi maga is azt mondja: «nem látom én magát, Dezső úrfi, többet». És én eddig azt hittem, hogy az öreg Zsuzsira haragszom, s csak most veszem észre, hogy még azt is nehéz itt hagynom!

Hát édes anyám, ki folyton beteg, hát öreganyám a ki olyan ősz már!

És a mint így ment fokozatosan a keserv végig lelkem húrjain, a csendes tárgyakról az élőkre, a megszokott állatokról az ismerős emberekre vezetve, azután azokra, kiknél még lélek lélekkel össze vagyunk nőve, végre odarántott magával a megholtakhoz, az eltemetettekhez és akkor úgy háborgatott, hogy nem bocsátanak bennünket legalább egy perczre ahhoz a magányos házhoz, melynek ajtaját újra keresztűlszövi a repkény, hogy besuttoghatnám rajta: «Isten hozzád! Isten hozzád! Eljöttem hozzád!» – El kell innen távoznom, a nélkül, hogy ő neki egy szóval megsúghatnám, hogy most is szeretem; – pedig ő talán vár arra? A nyomorult léleknek, ki beszenteletlen szobájában nem nyughatik, ki nem talál utat a kietlen égbe, mert nem várta meg, míg a kalaúz angyal érte eljön; s most ott gunnyaszt a szomorú borókaágak között, mik sírboltjára hajlanak; talán egyedüli öröme az, ha látja, hogy fiai még most is szeretik?

– Oh, Loránd! én nem tudok elaludni, mert nem búcsúzhattam el attól a háztól ott a pataknál.

Bátyám felsóhajtott, s megfordult ágyában.

– Egy gondolaton tünődünk, öcsém!…

Teljes életemben mindig jó alvó voltam (melyik gyermek nem az?), de soha a fölébredés olyan igen terhemre nem esett, mint elindulásunk reggelén.

Már holnapután ebben az ágyban egy idegen gyermek fog aludni!

Még egyszer összegyűltünk a reggelinél, a mit még gyertyavilágánál kellett elköltenünk, mert virradat előtt volt az idő.

Édes anyánk sokszor fölkelt helyéből, s bátyámat megcsókolgatá, megölelgeté; minden hizelgéssel elhalmozta, megfogadtatá vele, hogy írni fog sokat, ha valami baja lesz, azt rögtön tudatja és gondolni fog rá, hogy a rossz hír itthon két szívet repesztene meg.

Hozzám azonban csak annyi szava volt, hogy siessek melegen meginni kávémat, mert a reggeli lég hűvös lesz odakinn.

Nagyanyám is egészen bátyámmal volt elfoglalva; az után tudakozódott: ez és amaz, a mire neki szüksége lesz, el van-e csomagolva? bizonyítványait magához vette-e? – Mindezen én inkább csodálkoztam, mint irigykedtem. Hiszen szokás szerint a kisebb fiút szükség dédelgetni.

Mikor aztán a hintó előállt, felvettük úti köpenyeinket, elbúcsúztunk sorban a háziaktól; édes anyánk akkor is a Lóránd nyakába borulva jött ki a kapuig, ő hozzá suttogott mindenféle gyöngéd szavakat; háromszor is megölelé, megcsókolá, míg én rám került a sor.

Akkor aztán, mikor engem megölelt és arczomat megcsókolta, e szókat rebegé fülembe, suttogva:

«– Édes fiacskám – vigyázz Lóránd bátyádra.»

«Én» vigyázzak Lóránd bátyámra? a gyermek az ifjúra? a gyönge az erősre? az utóbb szülött az öregebbre?

Messze útjártán eltöprengtem e gondolaton, s nem tudtam azt magamnak megmagyarázni.

Az út benyomásaira nem emlékezem már; úgy hiszem, nagyon sokat aludtam a kocsin. Kora reggeltől késő estig eltartott az utazás Pozsonyig; s csak alkonyat felé kezdett valami új nyugtalan gondolat ébren tartani, a mivel még addig nem foglalkoztam: – «vajjon milyen lehet az a gyerek, a kiért most engemet kicserélnek? a ki helyemet pótolni fogja az asztalnál, hálószobámban és anyám ölén? Kicsi-e, nagy-e? szép-e vagy csunya? engedelmes-e, vagy pajkos? vannak-e neki testvérei? a kik azután az én testvéreim lesznek? fél-e az is úgy én tőlem, mint én félek ő tőle!»

Mert én nagyon féltem tőle?

Hogyne? Egy gyermektől, a ki azzal a föltett szándékkal találkozik velem a keresztúton, hogy elmenjem helyettem az én anyám gyermekének? s nekem adja át a saját szülőit!

Ha uralkodó herczegek volnának is azok, mégis csak az enyim lenne a veszteség.

Megvallom, hogy valami kedves keserűséget izleltem abban a gondolatban, hogy a cseregyermek vásott, rossz teremtés lehet. Anyám sokszor meg fog érte emlegetni. – De hátha az ellenkező talál lenni? valami szelid, angyali lélek? a ki anyám szerelmét tőlem majd elrabolja.

Mindenképen rettegtem attól a teremtéstől, a ki azért született, hogy velem kicseréltessék.

Este felé nagyanyám mondá, hogy már látszik a város, a hová megyünk.

Én háttal ültem a czél felé, s vissza kellett fordulnom, hogy meglássam a várost.

A távolban látszik egy hegytetőn valami négy oszlopos fehér épületváz; az tünik a közeledő szemébe legelőbb.

– Milyen óriási vesztőhely! mondám én nagyanyámnak.

– Az nem vesztőhely, fiam, felelt ő, hanem a pozsonyi vár romja.

Különös várrom. Bennem megmaradt az első benyomás. Én vesztőhelynek néztem.

Jó késő volt, mire a városba beértünk; a mi székvárosunkhoz képest ez nagy város volt nekem; az utczákon kirakatokat én még soha sem láttam, csak itt, s bámultam rajta, hogy a gyalogjárók számára járdák vannak rakva. Itt ugyan nagy urak lakhatnak.

Fromm úr, a pékmester, a kihez engem kellett vinni, kikötötte, hogy vendégfogadóba ne szálljunk, mert ő mindnyájunkat szívesen lát magánál, úgyis a mi terhünk az útiköltség. Irott czímzete után rátaláltunk lakására. A Fürsten-alléen volt szép emeletes háza; elől nyitott bolttal, melynek táblájára békeszerető arany oroszlánok voltak festve, zsemlyéket és pereczeket tartva fogaik közt.

Fromm úr maga kinn várt bennünket a boltajtóban, s a kocsiajtót maga sietett kinyitni. Alacsony, gömbölyű arczú, köpczös férfi volt, kurtára nyirt fekete bajuszszal, fekete szemölddel és hasonlóan kurtára nyirt, sűrű, lisztfehér hajjal. A jó úr lesegítette nagyanyámat a kocsiból; bátyámmal is kezet szorított, s németűl szólt hozzájuk; mikor pedig én leszálltam, sajátságos nevetéssel fejemre tette a kezét:

– Iste puer?

Azután megveregette arczámat.

– Bonus, bonus!

Ennek pedig az a kettős haszna volt, hogy miután én még németűl nem tudtam, ő pedig magyarul definitive nem, tehát interim közegül egy neutralis nyelvet segítségül hihatánk, mely azt a gyanút levegye rólunk, mintha mind a ketten siketnémák volnánk; második vonalban pedig ez által bennem is illő respectus támadhatott a derék férfiú iránt, hogy ő is foglalkozott a tudományokkal, s mestersége technikai ismeretein túl Ciceró nyelvében is jártas.

Nagyanyámat és Lórándot maga elé bocsátá Fromm úr, egy szűk kőlépcsőn fölvezetve az emeletbe; engemet pedig folyvást a fejemnél fogva tartott, mintha az volna az én fogantyúm, a minél fogva megmarkolni lehet.

– Veni puer. Hic puer secundus. Filius meus.

Tehát fiú is van a háznál. Új ijedtség reám nézve.

– Est studiosus.

Hogy az is diák! Még ez jó. Együtt járhatunk iskolába.

– Meus filius magnus asinus.

Ez bizony szép elismerés egy apától.

– Nescit pensum, nunquam scit.

Aztán kifogyott a diák szóból, s pantomimiával mutatott valamit, a miből én olyasmit vettem ki, mintha a meus filius a mai ünnepélyes napon arra volna elitélve, hogy ne kapjon enni, míg meg nem tanulja a leczkéjét, s addig be legyen zárva a szobájába.

Ez nem nevelte bennem a kedves előérzetet.

Hát még a «mea filia» milyen fog aztán lenni!

Olyan házat, mint Fromm úré, én még soha sem láttam belülről. Mienk otthon földszinti volt, tágas szobákkal, széles folyosókkal, udvarral, kerttel; ebbe legelőször is egy szűk folyosón kellett bemenni; onnan egy – magányos emberek számára készült – csigalépcsőn fellépegetni; azután meg annyi ajtó, kisebb-nagyobb következett egymásra, hogy mikor egyszer a rácsos folyosóra kijutottunk, s én a mély szűk udvarba letekintettem, sehogy sem tudtam elképzelni magamban, hogy jutottam én ide fel? s még kevésbbé azt, hogy találok innen le valaha?

A folyosóról aztán egyenesen a visit-szobába vezetett bennünket Fromm táti.

Így fogom híni ezután, mint megszoktam, s igen szívesen is teszem.

A szobában gyertya égett már, tiszteletünkre kettő, s ozsonnához volt terítve az asztal; úgy látszott, hogy korábbra vártak bennünket.

A pamlagon két asszonyság ült; az egyik Fromm mama, a másik a nagymama.

Fromm mama sovány, magas termetű asszonyság volt, elől szőke hajcsigácskákat viselt (nem tudom, miért ne nevezném «Schnecklik»-nek? mikor azok), nagy kék szemei voltak, éles német szabású orra, hegyes álla és egy lencseszemölcs a szája alatt.

A grószmama tökéletesen hasonlított Fromm mamához, csakhogy harmincz év formán idősebb volt nála, még soványabb, még élesebb arczú; ő is szőke schneckliket viselt, mint tíz évvel későbben megtudtam, azok már nem voltak a saját hajából; hanem a szemölcs nála is megvolt, csakhogy az álla hegyén.

Egy kis alacsony karszéken ült az a bizonyos, a kivel engemet ki akarnak cserélni.

A Fanny egy évvel fiatalabb volt, mint én; – ez már nem hasonlított sem anyjához, sem nagyanyjához, kivéve, hogy a családi szemölcs, kis barna lencse alakjában a bal orczája közepére volt nyomva.

Már egész idejöttünkig el voltam telve iránta való rossz elővéleménynyel; látása még jobban megijesztett.

Szüntelen nevető fehér-piros arcza, átkozott hamis kék szemei, furcsa pisze orra volt; orczáin, mikor nevetett, kicsiny gödröcskék támadtak; szája, két tréfás szegletével, mindig kaczagásra állt, s fehér két fogsora tündöklött olyankor; szóval csúnya volt, mint az ördög.

Mind a hárman kötéssel voltak elfoglalva, mikor beléptünk; az ajtónyílásra aztán letették a kötést mind a hárman: Fanny úgy letette, hogy a pamlag alá gurult a gyapotgombolyagja s megelőzőleg jöttek elénk.

Én kezet csókoltam a két asszonyságnak, kik viszont anyailag összecsókoltak; de minden figyelmem azon a kis eleven boszorkányon veszett, a ki nem várta, mint én, hogy fogadott anyja gallérjánál fogva húzza magához, hanem odafutott nagyanyám elé, nyakába kapaszkodott, megcsókolta, aztán pukedlit csinált előtte, Lorándot éppen kétszer is megcsókolta és ugyan a szemébe nézett.

Rajtam a hideg borzongott végig. Ha ez a kis pisze ördög annyira találja vinni a vakmerőséget, hogy még engem is megcsókoljon, én nem tudom, hova leszek ijedtemben?

Azt pedig semmiképen ki nem kerülhetém. A rettentő kis boszorkány a többiekkel végezve számadását, engem is megrohant, átnyalábolta a fejemet s olyanokat csókolt rajtam, hogy csak úgy szédelegtem bele; azután belecsimpajkózott a karomba s odahúzott ahhoz a kicsi karszékhez, a melyről az imént felkelt s kényszerített maga mellé leülnöm, hogy alig fértünk el benne; s beszélt hozzám azon az ismeretlen nyelven sok mindenfélét, a miből én csak annyit bírtam elméletileg elvonni, hogy no iszen szegény jó anyám kap most egy lármázó ördögöt a csendes, hallgatag kis fia helyett; tudom, hogy megkeseríti ez a napjait! Egy perczig nem áll be a szája, pedig olyan hangja van, mint a csengetyű.

Ez ismét családi tulajdon volt; Fromm mama is kifogyhatatlan forrásával bírt annak a kincsnek, a mit ékesen szólásnak neveznek; s éles, erős hangja volt hozzá, melytől senki más nem juthatott szóhoz. Folyt az nála, mint a csergedező patak. Hasonló adománynyal bírt a grószmama is, csakhogy neki már nem volt hangja; csak minden második szótag volt hallható beszédéből, mint vannak olyan ócska sípládák, a mikben némely síp már nem szól, csak fúj.

A mi dolgunk volt: hallgatni szépen.

Rám nézve ez annál könnyebb volt, mert nem is sejthettem, hogy miről foly az értekezés ez idegen nyelven? csupán annyit vehettem ki, hogy mikor hozzám szólnak az asszonyságok, mindig Istóknak neveznek; a mit én egészen helyén kívül levő tréfának tartottam, nem tudva, hogy ez németül annyit tesz, hogy «egyél hát».

Mert tudniillik, hogy rögtön hozták a kávét, igen finom szarvacsokkal, a miket Fromm papa saját felügyelete alatt készített számunkra.

Még az a kis pisze dæmon is azt mondta, hogy «isz doch» s fogta a szarvacsot, kávémba mártotta s erővel a számba tömte, mikor nem akartam elérteni a szavát.

De meg nem is voltam éhes.

Hoztak mindenfélét az asztalra, de én nekem nem kellett semmi. Fromm papa pedig váltig kinált diákull «comedi! comedi!» a miért mama és grószmama eleget is pöröltek rá, hogy meri az ő drága kugelhupfjukat «komedie»-nek nevezni.

Fannynak bezzeg nem kellett a kínálás. Első tekintetre kivehető volt, hogy ő a család kényeztetett gyermeke, a kinek minden szabad. Ő mindenhez hozzányúlt, mindenből kettős adagot szedett, s csak azután, hogy kivett valamit, kérdezte, hogy «darf i?» a mit én akkor mindjárt megértettem a hangjáról és feje biczczentéséről, hogy annyit tehet, mintha kérdené, hogy szabad-e?

Aztán pedig nemhogy megette volna, hanem még olyan vakmerő volt, hogy az én tányéromra rakta, a miért grószmama eleget is pörölt rá. Én nem értettem, hogy mit beszélt, de erősen gyanítom, hogy azért dorgálta, minek akarja az «új gyereket» nagy ehetőségre szoktatni? Általában azt a gyanút hoztam magammal még onnét hazulról, hogy mikor két ember előttem németül beszél, az okvetlen felőlem tervez valami titkos complótot, s annak a vége, hogy én vagy nem kapok valamit, vagy nem visznek el valahová, a hová készültem.

Csak azért sem nyúltam volna semmihez, a mit a kis pisze adott, mert ő adta. Hogy is mer ő ilyen csúf piczi kezekkel, a mik akkorák, mint egy macskaláb, az én tányéromra nyúlkálni?

Akkor aztán mindent a kis cziczának osztogatott, hogy én nem akartam elfogadni. De annak is csak az lett a vége, hogy megint belém kötött, a kis fehér cziczát felültette az asztalra, csemegés kendőből shawlt kötött a nyakába, a gyertyatartóra tett czifra papirost feltette neki spanyol inggallérnak, s még azt kívánta tőlem, hogy fogjam addig az első lábát, míg valamiből fejkötőt csinál neki.

Hallatlan vakmerőség! Tőlem, a ki már diákiskolába járok, azt kívánni, hogy a kis macskával játszszam.

– Siczcz! mondék a gonosz fenevadnak, a mit az, daczára idegen ajkú nemzetiségének, úgy látszik, elértett, mert egyszerre leugrott az asztalról s elszaladt.

Erre aztán a kis pisze is megharagudott rám s azt az érzékeny boszút állta rajtam, hogy átment nagyanyámhoz, nyájasan odasímult hozzá, kezét csókolgatta, később az ölébe dűlt, nekem hátat fordítva, egyszer-egyszer visszanézett rám, s ha akkor én is oda néztem, durczásan kapta el a fejét; mintha én azt nagyon bántam volna.

Pisze ördög!

Még elfoglalja a helyemet nagyanyámnál – szemem láttára.

Hogy hát én minek nézegettem rá, ha olyan igen haragudtam rá?

Igazán mondom, egyedül csak azért, hogy lássam, mennyire viszi még a vakmerőséget!

Sokkal inkább el voltam foglalva azzal a gyümölcstelen küzdelemmel, hogy egy társalgásból, mely előttem idegen nyelven folyik, valami érthető tartalmat kivegyek; mely törekvés minden emberrel közös, a kinek a vérébe egy szemernyi emberi kiváncsiság vegyült s mely, mint tudva van, mindenkor sikertelen marad.

Hanem egy kombináczióm mégis sikerült.

Ez a név: «Henrik» sokszor megütötte a fülemet. Fromm papát is Henriknek hívták; de ő maga is kiejté e nevet; az tehát nem lehet más, mint a fia. Nagyanyám sajnálkozó hangon beszélt róla, Fromm papa ellenben kérlelhetetlen szigort öltött arczára, midőn e tárgyról felvilágosítást adott; s beszéde közül sűrűen szedegethetém fel a «prosodia», – «pensum», – «labor», – «vocabularium», – s a konyha-latin más ismert kifejezéseit; mik között a «secunda», – «tertia», – «carcer» elég irányadó delejtűképen szolgált, hogy a következő tényállásra jussak el az adatok nyomán: «Henrik barátomnak nem szabad ma a vacsoránál megjelenni, mert a leczkéjét nem tudja, s mindaddig házi fogságban marad, a míg magát jobb sorsra érdemessé nem teszi az által, hogy egy nagy csomag nem megenni való tárgynak a nevét egy rég nem élő nemzet nyelvén kimondani megtanulja.»

Szegény Henrik!

Az mindig tűrhetetlen gondolat rám nézve, hogy valaki éhezzék. És még hozzá: büntetésből éhezzék. Hiszen az felfogható, ha valakit első felindulásában megütlegelnek; de hideg vérrel arra itélni, hogy éhezzék; küzdjön a saját testével; bánkódjék egyszerre a szívével is, meg a gyomrával is, azt mindig fölötte nagy kegyetlenségnek tartottam.

Úgy véltem ez összeállítás nyomán, hogy ha én egyet azokból a jó pereczekből, miket az a vakmerő leány erővel elém rakott, a zsebembe csúsztatnék, az nem veszne kárba.

Kilestem, mikor egyszer nem nézett senki oda, s a pereczet szerencsésen a zsebembe csúsztattam.

Dehogy szerencsésen! Csak akkor vettem észre, mikor az a kis pisze ördög elnevette magát. Épen akkor sandított oda. Hanem aztán egyszerre eltakarta a száját a kezével s csak a markába kunczogott, de gonosz hamis szemeivel ekkor is a szemem közé nevetett.

Mit fog ez gondolni? Tán azt fogja hinni, hogy én elég gyáva vagyok az asztalnál nem merni enni, s elég telhetetlen, nem érni be azzal, a mit kapok.

Oh! be szégyenlettem magamat előtte. Képes lettem volna bárminő áldozatra, hogy ez titokban maradjon, képes lettem volna őt azért, hogy ne mondja azt senkinek, még tán meg is csókolni… annyira meg voltam rettenve.

Rettegésemet még növelte a grószmama, a ki szemeivel először a pereczes tálat nézte körül, azután megint visszatért tekintetével a pereczes tálra; ezután felnézett a plafondra, mintha fejéből számítana valamit: azután nagyon csóválta a fejét.

Ki ne értené ezt a néma beszédet? Most megszámlálta, hány a perecz? Ki hányat fogyasztott el? Hány volt feladva a tálban? Összeadás, kivonás. Kisül, hogy egy perecz hiányzik. Hova lett? Ebből inquisitió lesz: rajta kapnak, nálam találják, soha semmi víz le nem mossa rólam ezt a szégyent.

Minden perczben azt vártam, hogy az a kis ördöngös furcsaság rám fog mutatni azzal a soha meg nem álló kezével s kikiáltja: «ott van az új gyerek zsebében a perecz!»

Már oda is jött hozzám s láttam, hogy Fromm papa, mama és grószmama mind kérdő tekintettel fordulnak felém s valami rettentő interpellatiót intéznek hozzám, a mit én még nem értek, de gyanítom, hogy mi? És bátyám, meg nagyanyám nem jönnek segélyemre, hogy megmagyaráznák, mi az?

A helyett az a kis dæmon hajlik oda elém s ugyanazt a kérdést ismételve, pantomimiával is magyarázza, olyképen, hogy egyik tenyerét a másikra összefektetve, félarczával ráborúl s a szemeit csendesen lehunyja.

Ah! ez azt kérdi, hogy nem vagyok-e álmos?

Csodálatos, hogy ez a kiállhatatlan teremtés mindent meg tud velem értetni.

Soha jobbkor nem jött ez a kérdés. Nagyot lélekzettem.

Ezentúl, fogadtam magamban, hogy nem fogom őt többé pisze ördögnek nevezni.

Nagyanyám megengedte, hogy elmehetek, Fannyka el fog vezetni hálószobámig; Henrikkel aluszunk együtt. Én aztán kezet csókoltam sorba mindenkinek, s olyan nagy volt elfogultságom, hogy még Fannynak is kezet csókoltam. S a gonosztevő nem gátolta azt meg, csak aztán nevetett ki érte.

Ez a leány mégis csak azért született, hogy engemet bosszantson.

Kezébe vette a gyertyát s beszélt, hogy csak menjek utána, majd ő elvezet.

Rászántam magamat.

De alig haladtunk végig a folyosón, midőn egyszerre elfújta a légvonat a gyertyát.

Egészen sötétben maradtunk, mert itt este nem ég a lépcsőn lámpás, csak egy földalatti oduból vöröslött elő valami világosság, alkalmasint a sütőkemencze viszfénye, de annak is vége lett, a mint a folyosót elhagytuk.

Fanny nevetett, hogy a gyertya elaludt, iparkodott egyideig ismét lángra fújni a kanóczot, s hogy az nem sikerült, letette a tartót a márványra s karomba kapaszkodva biztatott, hogy majd elvezet ő így is.