Part 2
Az öreg béres egyre hátramaradt hozzánk.
– Nem fáradt el, Dezső úrfi? – kérdezé – felülhetne a szekérre.
– Mit gondol, János? szólt bátyám; – erre a szekérre!
– Igaz. Igazság. – Szólt az öreg szolga; csendesen keresztet vetett magára s előre ment az ökreihez.
Mikor a faluhoz közel értünk, az öreg János ismét odajött hozzánk.
– Már most jobb lesz, ha az úrfiak a kertek alatt kerülnek haza; én így egyenesen magamban könnyebben átmegyek a falun.
– Gondolja, hogy most is strázsálnak? – kérdezé bátyám.
– Persze. Tudják már. Nem lehet nekik rossz néven venni: a szegény jámboroknak tíz esztendő alatt kétszer verte el határukat a jég.
– Ostobaság! – felelt rá bátyám.
– Meglehet; – sóhajtá fel a pórcseléd. – Hanem a szegény ember már azt hiszi.
Loránd megtaszította a bérest könyökkel s rám mutatott, hogy ne beszéljen én előttem.
Az én agyam aztán csak még zavartabb lett erre.
Loránd azt mondta az öreg béresnek, hogy majd a kertek alá fogunk kerülni; azonban, midőn az jól előre haladt a szekérrel, mi csak ismét nyomába mentünk s követtük nagy távolban egész odáig, hol a faluban a legvégső házsor kezdődik.
Bátyám itt egyre óvatosabban kezde körültekintgetni, s jól hallám a sötétben, a mint puskájának egyik sárkánya kettőt kattant.
A szekér csendesen ment előttünk a falu hosszú utczáján végig.
A helység háza felől mintegy hat vasvillás ember jött szemközt.
Bátyám azt mondá, hogy vonuljunk be egy sövény mögé, s rám parancsolt, hogy a kutyánk száját fogjam össze, nehogy ugatni találjon, mikor azok elhaladnak.
A vasvillás őrök elmentek a szekér mellett, elhaladtak előttünk is; hallottam, a mint az egyik azt mondta a másiknak:
– Lám, ez az átkozott szél is azért fúj most ilyen nagyon!
Miért? De hát miért?
A mint azok elhaladtak, bátyám megfogta kezemet s azt mondta: No már most siessünk, hogy előbb otthon legyünk, mint a szekér.
Azzal végigfutott velem a zsellérház hosszú udvarán, egy sövényen keresztül emelt, maga is utánam mászott; azután még egy pár idegen kerten mentünk keresztül, mindenütt a sövényt áthágva; míg végre saját kertünkbe jutottunk.
De hát Istenem, vétettünk mi valamit, hogy így futunk, hogy így bujdoklunk?
Mire az udvarra értünk, a szekér is épen beért. Három béres várt rá az udvaron, azok mindjárt betették utána a kaput.
Nagyanyánk kinn állt a folyosón s megcsókolt bennünket, mikor megérkeztünk.
Azután pedig rövid suttogás támadt bátyám és a cselédek közt; mire azok villáikat fogták s elkezdték a szénát lehányni a szekérről.
Nem érnének-e erre nappal?
Nagyanyám leült egy padra a folyosón s fejemet ölébe fogta; Loránd lekönyökölt a folyosó párkányára s a munkát nézte.
A szénát egyre hányták, a nagy szél a folyosóig hordta a polyvát, senki sem mondta nekik, hogy vigyázzanak jobban.
Olyan rejtélyes volt nekem ez az éjszakai munka.
Egyszer csak azt láttam, hogy Loránd bátyám megfordult álló helyéből, s elkezdett sírni; arra nagyanyám felugrott; egymás keblére borultak; én odafogóztam mindkettőnek a ruhájába és rettegve néztem fel rájuk. – Még csak egy lámpa sem égett a folyosón.
– Csitt! – sugá nagyanyám; – ne sírj oly hangosan. Ő maga is elfojtá zokogását. Jerünk!
Azzal megfogta kezemet s bátyám vállára támaszkodva lejött velünk együtt az udvarra, a szekérig, mely a kertajtó előtt állt.
Kétfelől nagy halom széna takarta azt el szem elől; csak akkor lehetett rá látni, mikor a hátuljához értünk.
Azon a szekéren volt apám koporsója.
Tehát ez volt az, a mit mi éjnek éjszakáján a faluba beloptunk; a mit bujdokolva kisértünk, a mit rejtegettünk; a miről suttogva beszéltünk; a mit titokban sirattunk. Apám koporsója.
A négy béres leemelte azt a szekérről, s azután vállra véve vitte a kert felé. Mi mentünk utána, fedetlen fővel és hallgatva.
Kertünkön kis patak folyt keresztül; e patak mellett volt egy kis gömbölyű épület, melynek czifra vasajtaját én soha sem láttam nyitva.
Kicsiny gyermekkoromtól fogva, mikor még nem birtam felkelni a földről, ha egyszer leültem, emlékemben van ez a kis kerek épület.
Mindig úgy szerettem, úgy féltem közelében; úgy akartam tudni, mi lehet abban belül? Zubbonyos kis fiú voltam, mikor a szines kavicsokat kiszedtem vakolatából s játszottam velük a porban, s ha egy kavicscsal meghajítottam a vasajtót, elfutottam a zengéstől, a mit az ütésre adott.
A vad borostyán köröskörül befutotta az épületet, lehajlott már az ajtajára is, belefonta magát a kilincsbe, s az ajtófélbe kapaszkodott; és én úgy elgondolkoztam rajta, hogy micsoda csendes ház lehet az, a minek az ajtaját így elszőheti a repkényinda, hogy abba nem járnak soha?
Nagyobb gyermek koromban megint csak ez épület körül játszottam sokat s észrevettem, hogy ennek a homlokára nagy betük vannak írva, a miket a repkényinda csak félig-meddig födött el, s ekkor úgy óhajtottam megtudni, hogy mit tesznek azok a betűk?
A mint a legelső ünnep jött, mikor én már a betűket ismertem s ismét kivittek jószágunkra: egymásután raktam a rejtélyes házikó feliratának öreg betűit s kiszótagoltam magamban.
Nem juthattam az értelmükhöz, idegen nyelven szóltak.
De annyiszor leírtam e szókat a porba, mígnem értettem is:
«NE NOS INDUCAS IN TENTATIONEM.»
Egy évvel hamarább, mint iskolatársaim, iparkodtam feljutni az akkor úgy hítt «diák osztályba», a hol latinul tanítanak.
A legelső elemi ismereteimmel a latin nyelvtanban arra indultam el, hogy ez ismeretlen mondat értelmét felfedezzem.
«Ne vigy minket a kisértetbe.»
Az Úr imájának egy mondata ez, a mit ezerszer elmondtam én is, és most még kevésbbé értettem, hogy mit tesz az, mint eddig.
Hanem annál inkább kezdett bennem valami babonás irtózat támadni azon épület íránt, mely ajtaja fölött azt a mondatot viselé, hogy őrizzen bennünket az isten a kisértetektől.
Talán épen itt laknak a kisértetek?
Tudjuk, hogy a gyermekek mit értenek a kisértetek alatt.
Ma azután nyitva láttam ezt az ajtót, megtudtam, hogy ez az épület családunk sírboltja.
Ez az ajtó, a mit én eddig csak repkénytől benőve láttam, most nyitva volt, s feltárt gádorából lámpavilág fénylett elő. A két nagy virginiai borókafa, mely a kripta elé volt ültetve, eltakarta a fényt, hogy nem látszhatott ki a kertből. Csak a mi számunkra világított az.
A négy férfi levitte a lépcsőkön a koporsót; mi utána mentünk.
Ez hát az a ház, a hol a kisértetek laknak, és mi hiába imádkoztunk: ne vigy minket a kisértetbe! ime hozzájuk kell leszállanunk.
Néhány lépcső vezet alá, ott alacsony, apró kavicscsal vakolt boltozat alá jutunk, mely a földalatti nyiroktól zöldes fényben ragyog.
A falba mély fülkék voltak építve kétfelől, négy-négy mindenik oldalon; és hat fülke már be volt töltve. Eléjök állított márványlapok aranyozott feliratokkal beszéltek azokról, a kik már nyugosznak.
A négy cseléd a vállán hozott koporsót elhelyezé a hetedik fülkébe; mire aztán az öreg béres összekulcsolá kezeit, s egyszerű áhítattal elmondá a miatyánkot; a másik három férfi utána dönögte azt csöndesen….. Amen, amen…
Azzal magunkra hagytak bennünket.
Nagyanyánk mindaddig egy szó, egy indulatkifejezés nélkül állt a kripta mélyében, kezeinket tartva kezeiben; hanem midőn egyedül maradtunk, őrjöngve rohant a koporsó fülkéjéhez, s leveté magát előtte a földre.
Oh! én el nem tudom mondani, miket beszélt ott magán kívül?
Sírt, könyörgött, szemrehányásokat tett – a halottnak. Dorgálta, mint mikor gyermeket szidnak, ki megvágta késsel a kezét. Kérdezte, hogy miért tette ezt? Megint elhalmozva nehéz vádakkal, gyávának, nyomorultnak nevezte el, fenyegette Istennel, Isten haragjával, örök kárhozattal; – azután bocsánatot kért tőle, engesztelő szóval rebegett hozzá, hítta vissza, kedvesnek, szépnek, jónak mondta; elbeszélte neki, milyen hű, kedves, szerető neje van itthon, milyen két szép fia, hogy tudja azokat elfeledni? Majd kegyes, istenfélő szóval feddé, hogy legyen keresztyén, forduljon Istenhez; tanuljon hinni, remélni, szeretni; az átmérhetlen irgalomban bízni; ég csapásaiban megnyugodni… És azután felsikoltott, szétszórta galambfehér hajfürteit, hogy csak úgy repkedtek szilajon megrázott feje körül, és átkozta az Istent.
Azt hittem, a végitélet éjszakája ez.
Mi nekem a jelenségek könyvének minden tűzokádó szörnye! mit nekem a meghasadó föld kiokádott halottai mind azon rémülethez, a mit ez óra kitöltött fejemre?
Ide hoztuk apánkat, ki meghalt rögtön, erőszakosan, ide hoztuk lopva, bujdokolva; itt elrejtettük minden keresztyéni szertartás, énekszó, harangszó nélkül; még az utolsó papi áldás sem szállt utána, a mi az utolsó koldust is elkiséri, s most itt, a halottak házában, nagyanyám megátkozza a halottat, és megátkozza a túlvilágot, melynek küszöbén állunk, s őrült kétségbeeséssel dörömböz ama rejtelmes ország ajtaján, ököllel ütve a koporsó födelét.
Most már érett észszel, midőn nálam is közelgő tél hava fedi a tetőt, átlátom, hogy szükséges volt nekünk ott lennünk: hogy cseppről-cseppre kellett kiürítenünk e legkeserűbb pohárt, mely bár ne töltetett volna ki számunkra soha!
Nagyanyánk összeroskadt a fülke előtt s homlokát a koporsó párkányára fekteté; hosszú fehér haja végig omlott rajta.
Nagy sokára fölemelkedék; már akkor arcza nem volt eltorzulva, szemei nem könnyeztek; hozzánk fordult s azt mondta, hogy maradjunk még itten.
Ő maga leült a kőlépcsőzet legalsó fokára, a lámpát maga elé tette, mi ketten előtte álltunk.
Nem nézett ránk, folyvást a lámpa fényébe mélyedt nagy fekete szemeivel, mintha abból idézne vissza valamit, a mi régen elmult.
Egyszerre megfogta kezeinket, s odavont maga mellé a kőlépcsőre.
– Ti egy igen szerencsétlen család ivadékai vagytok, melynek minden tagja öngyilkosul hal meg.
Ime ez volt a titok, mely mint gyászfátyol állt családunk minden érett eszű tagjának arcza előtt. Mi szüntelen úgy láttuk öregeinket, mintha valami búskomor köd járna közöttünk. Ez volt az a köd.
«– Isten balja, ember átka volt ez rajtunk! – folytatá öreganyánk most már meg nem rezzenő szóval, s ezentúl oly nyugodtan beszélt folyvást, mintha csak egy idegen család történetét mondaná el előttünk. – Szépapátok, Áronffy Jób, az, a ki a legelső fülkében nyugszik, hagyta ezt a rettentő örökséget utódaira s testvérkéz volt, mely ez átkot fejére dobta.»
«Mert szerencsétlen föld ez, a melyen mi lakunk. Más boldog országban is van gyűlölet az emberek között; testvérek haraggal válnak meg egymástól; az enyim és tied, a féltés, a büszkeség, az irigység konkolyt hint közéjük; de nálunk még ez az átkozott föld is megtermi a gyülöletet; ez a megátkozott föld, a mit úgy hivunk, hogy «édes hazánk» s a minek tiszta búzáját nevezzük hazaszeretetnek, konkolyát hazaárulásnak, s mindegyik azt hiszi, hogy az ő vetése a tiszta, a másiké a gaz, és gyűlöli érte a testvér a testvért! Nem értitek ti ezt meg.»
«Jób szépapátok azon időben élt, midőn nagy emberek azt hitték, hogy a mi félig rom, azt újra kell építeni. Nagy viszály támadt ebből, sok csalódás, sok kiábrándulás; utoljára le kellett törülni az egészet.»
«Jóbot németországi akadémiákon neveltették szülői; ott idegen szabadelvűséggel töltötte el lelkét; a közös emberi szabadság rajongója lett; mikor visszajött, épen e nagy eszmét találta küzdelemben egy hasonló nagygyal, a nemzeti érzülettel. Ő az elsőbbnek adott igazat; ahhoz csatlakozott. A mit a honfiak ősi ereklyéknek neveztek, abban ő nem látott mást, mint a multak bűnét. Bátyja homlokellenében állt vele. Találkoztak a közös küzdtéren, s elkezdődött közöttük a végtelen villongás. Olyan jó testvérek voltak, soha egymást bajban el nem hagyták, s ezen a tövistermő mezőn örök ellenséggé kellett esküdniök. Szépapátok a diadalmas hadsereghez tartozott, testvére a vert hadakhoz. Hanem a diadal nem volt édes.»
«Jób hatalmas, magas állást nyert, fürdött a napfényben; hanem elveszté azt, a mi – semmi: régi ismerősei mosolyát. Úr volt, félték, messziről üdvözlék, de közel nem siettek hozzá; s a kik hajdan a találkozáskor jobbról-balról megcsókolták arczát, urszineváltoztával félre álltak előle s hideg alázattal süvegelték meg féloldalról. S azután volt egy ember, a ki meg sem süvegelte, hanem csak azért kereste találkozását, hogy daczosan felnyomott kalpaggal mehessen rá szemközt, s szúró tekintettel nézhessen végig rajta: tulajdon testvére. És ők mind a ketten becsületes, jó emberek voltak, igaz keresztyének, szegények jóltevői, családjuk kedvenczei, és valaha úgy szerették egymást!»
«Oh ez a fájdalmas föld itt alattunk!»
«Egyszer aztán összeomlott a tíz évig épített új rendszer, II. József halálos ágyán végighúzta a vörös vonalt egész élete munkáján; a mi addig történt, álommá lett.»
«A föld remegett az örömzajtól, ez a föld, ez a keserű föld. Jób pedig elment a budai török fürdőbe, s hogy testvérével ne találkozzék többet, felvágta életereit, s ott elvérzett, meghalt.»
«És ők mind a ketten jó keresztyének voltak; igaz emberek az életben, hívek a becsülethez, nem gonoszak, nem istentelenek; szívben és tettekben Istent imádók; és mégis az egyik testvér megölte magát, hogy a másikkal ne találkozzék többet, és a másik azt mondta rá: úgy kellett neki!»
«Oh ez a könyhullatásainktól beteg föld!»
Itt nagyanyám elhallgatott, mintha egy nagyobb, nehezebb csapás emlékeit gyűjtené össze lelkében.
Semmi nesz nem hangzott idelen, még a kriptaajtó is be volt téve; a szélzúgás nem hangzott odáig; semmi egyéb nesz, mint három élő ember szívdobogása.
Nagyanyám a boltozatra írt évszámot kereste szemeivel, mit olvashatlanná tett a keresztülizzadt mész.
«Ebben az évben építettük e szomorú házat. Jób volt benne az első lakó. Épen így, mint most, pap nélkül, harangszó nélkül, más alakú deszkaládába rejtve, hozták őt ide; s megkezdték vele azon szomorú áldozatok sorát, a kikre hagyományul maradt, hogy egyik a másikat vonja maga után.»
«Mert rettenetes hagyomány az önkéz-ontotta vér! befecskendi az a fiakat és a testvéreket. Ama gúnyos kisértő, a ki az apa kezét vezette az éles késsel önszíve felé, ott áll leskelődve örökké az utódok háta mögött; szüntelen suttogja nekik: apád öngyilkos volt, testvéred maga kereste fel a halált; a te fejeden is rajta az itélet, akárhova futsz előle, meg nem menekülsz, gyilkosodat magaddal hordozod saját jobb kezedben! Az kinálja, az kecsegteti a tétovázót fényesre köszörült vasakkal, felvont sárkányú fegyverekkel, borzasztó színű méregitalokkal, mély folyóvizekkel; azok játszanak vele, keresik, mitől iszonyodnak; és csak arról gondolkoznak mindig.»
«Oh! az iszonyatos!»
«Hogy semmi sem tartja vissza őket! hogy nem gondolnak azok szerelmére, örök bánatára, kiket itthagynak szomorú halálukon keseregni! hogy nem gondolnak arra, a kit amott túl találni fognak, s a ki számon fogja tőlük kérni: miért jöttetek, míg én nem híttalak?»
«E szomorú ház homlokára hiába volt felírva: «ne vigy minket a kisértetbe.» Láthatjátok. Heten foglalták el már helyeiket. – Mind a heten odadobták a gondviselés lábaihoz azt a kincset, a miről számot kérnek az égben.»
«Jóbnak három fia maradt: Ákos, Gerő és Kálmán.»
«Ákos volt a legidősebb, ki legkorábban megházasodott. Jó ember volt, de könnyelmű és szenvedélyes. Egy nyáron minden vagyonát elkártyázta és tönkre jutott. De még a szegénység nem ejté kétségbe. Azt mondá feleségének s gyermekeinek: eddig magunk urai voltunk, ezután más szolgái leszünk; a munka nem szégyen! elmegyek gazdatisztnek valamelyik urasághoz.»
«A másik két testvér, a mint bátyja balsorsát megtudta, összebeszél, odamentek, felkeresték, s azt mondták neki: «bátya, még két harmada megvan apánk vagyonának, jer, osztozunk újra.»»
«S mindegyik odaadta neki vagyona harmadát, hogy legyenek ismét egyenlők.»
«S Ákos azon az éjszakán főbe lőtte magát.»
«A balsors csapását el tudta tűrni, s testvéreinek jósága annyira meggyűlölteté vele önmagát, hogy mikor az élet gondjaitól megszabadult, az élet örömeit sem akarta tovább látni.»
«Ákosnak két gyermeke maradt, egy fiú és egy leány.»
«A tizenhat éves volt, igen szép, igen jó; – nézzétek, ott van a sírköve; letöretett 16 esztendős korában! Szeretett. Boldogtalan lett. Meghalt.»
«Nem értitek ti ezt még!»
«Már akkor hárman voltak a magányos sírboltban.»
«Gerő volt a ti nagyatyátok, az én örökké feledhetlen jó férjem. Nem hull ki könnyem, midőn rágondolok, mert édes nekem minden gondolat, mely ő hozzá visszavezet, s mert tudom, hogy ő tökéletes ember volt, s a mit tett, még az utolsó tette is, az helyes volt, annak úgy kelle lenni; ez szemem előtt történt; és én meg nem fogtam a kezét, hogy ne tegye!»
Öreg anyánk szemei úgy villogtak e pillanatban; rajtam valami ismeretlen hőség áradt el: valami sejtelemszerű lelkesülés; én nem tudom miért? Hogyan lelkesítenek a halottak?
«Nagyapátok épen ellentéte volt apjának, mint százszor és ezerszer történik az, hogy a fiak a hírt, mely apjuk nevét nyugatnak ragadta, keletre térítik vissza. Nem értitek ti ezt meg.»
«Gerő összeköttetésben volt azokkal, ki a múlt század végén egy főpap vezetése alatt más századot akartak előkészíteni. Nem adatott meg a siker törekvéseiknek; elbuktak vele – s fej nélkül buktak el. Egy délután nagyapátok családi körében ült, ebéd végénél, midőn egy idegen hivatalos úr lépett közénk, s sajnálatát rejteni nem tudó arczczal mondá neki: hogy parancsa van őt őrizet alá venni. Gerő nyugodt arczot mutatott; csupán arra kérte vendégét, hogy engedje fekete kávéját meginnia. Kérése minden kifogás nélkül megadatott. Férjem csendesen kavargatta kávéját, s beszélgetésbe eredt közönyös dolgok fölött a vendég úrral, ki nem látszott haragos embernek lenni; még bíztatta is férjemet, hogy nem lesz e történetből semmi baj. Férjem nyugodtan szürcsölgeté kávéját.»
«Mikor aztán készen volt vele, letette csészéjét, megtörűlte szép hosszú bajuszát, odafordult hozzám, oda vont keblére, megcsókolt kétfelől, szájamat kikerülve: «neveld jól fiúnkat», rebegé; s azzal az idegen úrhoz fordult: «uram, ne fáraszsza ön magát miattam tovább; én halott vagyok: szívesen látom a temetési toromra.»»
«Két percz múlva meghalt.»
«És én láttam jól, mert mellette ültem, mint nyitá ki hüvelykujjával a kisujján viselt gyűrű czímeres szelenczéjét, mint hullatott abból valami fehér port az előtte álló csészébe, mint kavargatta el azt lassan, s mint szürcsölé fel apródonkint és nem ragadhattam meg kezét, nem kiálthattam rá: ne tedd azt! maradj élve!»
Nagyanyánk az őrűlés felmagasztalt mosolyával bámult maga elé. Oh! én úgy féltem, hogy nekem is meg kell itt tébolyodnom. Ez az őrűlt mosoly oly ragadós!
Lassan bólintgatva ősz fejével, ismét összeroskadt aztán. Látszott, hogy idő kell arra, míg ez emlék, ha egyszer falzavartatott, újra elpihen lelkében.
«Ő volt már a negyedik lakója e kisértetek házának.»
«Holta után testvére Kálmán oda költözött házunkhoz. Ő mindvégig nőtelen volt; igen korán csalódott, s aztán egészen világgyűlölővé lett.»
«Búskomorsága évről-évre gyógyíthatlanabbá lett; került minden szórakozást, minden társaságot, legkedvenczebb tanyája volt ez a kert, ez a hely itt. Ő ültette a szép borókafákat az ajtó előtt, mik akkor még nagy ritkaságok voltak.»
«Nem titkolta előlünk, sokszor nyiltán kimondá, hogy neki nem lehet más vége, mint testvéreinek volt.»
«Azon pisztolyt, melylyel Ákos meglőtte magát, ereklyéül tartogatta magánál, s szomorú tréfával mondá, hogy ez az ő öröksége.»
«Itt járkált órahosszat e kertben ábrándozva, évelődve, egy nap úgy, mint más nap, míg csak a leeső hó a szobába nem szoríta. A telet gyűlölte nagyon. Mikor az első hó leesett, kedvetlensége a türelmetlenségig fajult; gyűlölte a szobai levegőt, s mindent, a mit a négy fal között találni. Mi annyira biztattuk, hogy menjen el télire Olaszországba, míg végre rá hagyta magát venni; szépen elkészítettük úti podgyászát; megrendeltük póstalovait; reggel, mikor már indulókészen állt minden, azt mondá, hogy mielőtt e hosszú útra elmenne, még egyszer búcsút vesz testvéreitől. Úti ruhájában lejött ide a sírboltba, becsukta maga után a vasajtót, meghagyva, hogy senki se háborítsa itt. Mi azután vártuk vissza, s hogy egyik óra múlt a másik után, s ő még sem jött elő, utána jöttünk; a zárt ajtót kifeszítettük, s itt találtuk őt a középen fekve; – megtért oda, a hol soha sincs többé nyár.»
«Ugyanazzal a pisztolylyal lőtte magát szíven, melylyel testvére, mint ezt előre megmondá.»
«Csak két figyermek volt még hátra a családból: Ákos fia és az enyim.»
«Lőrinczet, ez volt Ákos fiának neve, szegény jó édes anyja túlságos szeretettel növelte, nagyon is szerette őt, azzal rontotta el; a gyermek nagyon kényes lett, érzékeny szívű; tizenegy éves volt már, mikor anyja észrevevé, hogy nem tud neki parancsolni. Egyszer a gyermek valami csínyt követett el, valami csekélységet; mit tud véteni egy tizenegy éves gyermek oly nagyot? – anyja azt hitte, hogy meg kell dorgálnia, a fiú nevetett a dorgáláson; nem bírta elhinni, hogy anyja haragszik; ekkor aztán az történt, hogy anyja arczul találta legyinteni. – A fiú kiment a szobából; a kert hátulján volt egy halastó: abba beleölte magát…»
«De hát érdemes-e valakinek azért megölnie magát? Egy ütésért, a mit az anyai puha kéz ad, azt a rettenetes bosszúállást venni egy kicsiny gyermeknek! Elszakítani az életet, melyet még nem is ismer! Hány gyermeket megver az anyja és másnap újra keblére öleli azt, megbocsátanak egymásnak, szeretik egymást; hisz az anya ütése egyik jele az anyai szeretetnek. És az meg tudta magát ölni!»
Rajtam a hideg veríték csorgott végig.
Oh! azt a keserűséget én is érzem magamban; én is gyermek vagyok, annyi idős, mint az a másik volt; engem sem ütöttek még meg soha: pajkosságomért egyszer meg kellett fenyíteniök szülőimnek; és én tetőtül talpig egy ádáz gondolattól voltam átmérgesülve; ha engem megütnek, elölöm magamat! – Tehát bennem is el van terjedve az örökölt kór, rajtam is kezét tartja a rettentő dæmon; megfogott, átkarolt, magával visz; el vagyok neki árulva! Csak azon múlt, hogy verés helyett bőjtöléssel fenyítettek meg, különben ma már itt volnék én is ebben a házban.
Nagyanyám összekulcsolta térdein a kezeit, s tovább regélt.
«Atyátok idősebb volt akkor, a midőn ez történt: tizenhat éves. Az ő születésétől kezdve mind ez ideig háborgó, felfordult világ volt; az egész világ minden nemzete keserű harczot folytatott egymás ellen; – én alig vártam, hogy egyetlen fiam oly nagy legyen, hogy elmehessen katonának. Oda, oda, a hol a halál két kézre fogott kaszával vág rendet a fegyveres vitézek soraiból; oda, a hol a síró anyák gyermekeit összetapossák a lovak patkói; oda, oda, a hol a kedvencz első szülötteket megcsonkított testtel hányják a közös sírba; csak ne ide, ne e rettenetes házba! ez iszonyú kisértő rémek soraiba! – Igen, én örültem, midőn azt tudtam, hogy ő az ellenség ágyúi előtt áll; s midőn egy nagy ütközet híre, mint sötét felhő terjedt el az ország fölött, én fájó nyugalommal lestem a villámot belőle, mely szívemre le fog csapni azzal a hírrel: «fiad meghalt! megölték, mint egy hőst!»»
«Nem történt így. A csatáknak vége lett. Fiam visszatért.»
«Oh! nem igaz; ne higyjétek, mikor azt mondtam, bár csak halálhíre jött volna inkább!»
«De bizony örültem, de bizony sírtam örömömben és boldogságomban, mikor újra karjaim közé szoríthatám, s áldtam az Istent, hogy nem vette őt el.»
«Pedig hát minek örűltem? Miért dicsekedtem vele a világnak, hogy «nézzétek, milyen derék szép fiam van! vitéz, délczeg fiú! hírt, becsületet hozott haza magával. Dicsőségem, örömem.» Most itt van! Mit nyertem vele, ő is eljött a többi után. Ő is, ő is! a kit valamennyinél jobban szerettek; a kinek minden mennyországa itt volt a földön.»
Bátyám sírt, engemet a hideg rázott.
Ekkor nagyanyánk hirtelen, mint egy őrült, ragadta meg kezeinket, s felugrott ültéből.
«Oda nézzetek! ott még egy üres fülke van egy koporsó számára. Nézzétek meg jól azt a helyet, s aztán menjetek a világba, s emlékezzetek rá, hogy mit mondott ez a fekete üreg szája?»