Part 14

A lovas rég közelít már ügetve a gyalog utazó felé, a ki még csak arra sem méltatta eddig, hogy visszanézzen, ki jön a háta mögött.

Mikor aztán utólérte, odarúgtatott mellé.

– Servus, diák!

Loránd feltekintett rá, s hasonló kötekedő hangon fogadta a szót.

– Servus, czigány!

A lovas e szónál ellökte melléről a féloldalt fityegő kaczagányt, hogy a pisztoly agyát láthassa a diák s gondolhassa felőle, hogy ha czigány is, de valamivel több, mint muzsikus.

Loránd pedig annyi megszeppenést sem tanúsított, hogy görcsös botját levetette volna a válláról, melyre csizmái voltak felakasztva. Mezítláb utazott. Így még olcsóbb.

– Ej ha! De kevély vagy a piros csizmáidra; gúnyolódék a lovas, Loránd mezitelen lábaira kacsintva.

– Könnyű neked onnan a deresről, – vágott vissza Loránd.

Jelent pedig a «deres» olyan négylábú állatot is, a mit ez a lovas nem örömest hallott emlegetni.

– Magam nevelése! szólt büszkén s némileg mentegetőzve e vágásra.

– Tudom. Ismertem még kis kutyakölyök korában.

– Hát aztán hová baktatsz most, diák?

– Megyek Csegére, papolni, czigány.

– Aztán mit kapsz a legátióból, diák?

– Húsz ezüst forintot, czigány.

– Hát tudod mit? diák; mondok valamit, – ne menj te most Csegére; térj ki ide a juhászhoz, a hol azt a cserényt látod, aztán várj reám ott holnapig, akkor én visszajövök, ott aztán mondd el nekem a prédikácziódat, én még soha sem hallottam olyat. Én adok neked érte negyven forintot.

– Nem úgy lesz a, czigány; hanem térj te be ide a cserénybe, ne menj most a pusztára, várj reám ott egy hétig; akkor én visszajövök, aztán majd ott húzd el az én nótámat, adok érte tíz forintot.

– Nem vagyok én muzsikus! Felelt a lovas, mellét előre feszítve.

– Hát az a furulya minek az oldaladon?

A czigány röhögött az ötletnek. A ő puskáját furulyának nevezni! Hej sokan megfizettek már azért, hogy annak a szavát ne hallják!

– Te diák, te fránya ficzkó vagy. Nesze húzz egyet a kulacsomból.

– Nem iszom belőle, czigány; hátha olyan van benne, a mi «utánam kajabajál!»

A czigány még jobban nevetett a népmesei idézetnek.

– No hát jojczakát, diák!

Azzal sarkantyúba kapta lovát s vágtatva porzott végig a pusztai úton.

Ezután csendesen beesteledett. Loránd egy gyöpös domboldalhoz ért, melyet boróka-bokrok árnyaztak be. Ezt a helyet választá éjszakai tanyául. Sokkal jobb szeretett a bokor alatt keresni tanyát, mint az útféli csárdák bűzös, ronda borivó szobáiban.

Ott felhúzta csizmáit, elővette tarisznyájából a kenyeret, szalonnát s hozzáfogott a falatozáshoz Jól esett neki, éhes volt és fiatal.

Alig végezte el lakomáját, midőn ugyanazon az úton, melyen a lovas előkerült, öt lóval vágtató hintó közeledett felé. A három elől fogott lovon csengetyű volt; messziről lehetett közeledésüket hallani.

Loránd jónak látta rákiáltani a kocsisra.

– Héj. Álljon meg egy kicsit, földi.

A kocsis megállítá a lovakat.

– No csak frissen – szólt Lorándhoz rekedt hangon – kapjon fel legatus uram, ide mellém. A lovak nem tudnak várni.

– Nem azt akartam én mondani – szólt Loránd – hogy vegyenek fel, hanem hogy vigyázzanak magukra, mert az elébb ment ezen egy lovas betyár, a kivel jó lesz nem találkozni.

– Van legátus urammal sok pénz?

– Nincs.

– Velem sincs. Hát mit félünk a zsiványtól?

– Talán, a kik a hintóban ülnek?

– Ott a nagyságos asszony ül, s ilyenkor aluszik. Ha fölkeltem, és megijesztem, aztán nem találunk zsiványt, összetöri hátamon az ostornyelet. Nem gondolok én vele. Üljön fel no. Lankadombig is jó lesz kocsin menni, az ebugattát.

– Kendtek Lankadombon laknak? – kérdé Loránd meglepetve.

– Ott hát. Én nagyságos Topándy urat szolgálom. Igen derék ember, az úgy is nagyon szereti az olyan embereket, a kik prédikálnak.

– Tudom, híréből.

– No, ha híréből ismeri, hát ismerje meg személyéből is. Üljön fel hát, no.

Loránd szerencsés véletlennek vette a találkozást. Topándynak ez gyönge oldala volt, papos embereket elfogdosni, magánál tartani és boszantani. Neki épen erre volt most szüksége. A találkozás ürügye meg volt már.

Felkapaszkodott hát a kocsis mellé, s a csillagos ég derűje mellett, az öt paripa vígan csengve ragadta a hintót tovább a gyepes úton.

A kocsis elmondá, hogy Debreczenből jönnek; még reggelre be akarnak jutni Lankadombra, útközben esik egy csárda, ott egy abrakot kapnak a lovak, a nagyságos asszony krampampulit fog égetni, és sonkát falatozni, úgy mennek azután tovább. A nagyságos asszony mindig éjszaka szeret utazni, mert akkor nincs olyan meleg: aztán nem fél az semmitől.

Éjféltájon járhatott az idő, midőn az emlegetett csárda elé megérkezett a hintó.

Loránd leugrott a bakról, s előre besietett a csárdába, nem akarva a kocsi úrnőjével találkozni. Nagyot dobbant a szíve, midőn a csárda udvarán megpillantotta azt az ezüstös szerszámú lovat, felnyergelve, felszerszámozva. A paripa nem volt megkötve sehova, szabadon járt; a hintó érkeztére valami sajátságos nyerítést hallatott, a mire egy sötét ajtóból kilépett a lovag, kivel már Loránd a pusztán találkozott.

Egészen meg volt lepetve, hogy Lorándot meglátta.

– Hát te már itt vagy, diák?

– Látod szemeiddel, czigány.

– Hogy jöttél ilyen sebesen?

– Tudod, hogy sárkányon járok, garabonczás vagyok.

De már ekkor a hintó lakosai is érkeztek. A nagyságos asszony, és egy piros pozsgás szolgáló. Az első sűrű gombos gyöngyösi mentébe volt burkolva, feje selyemkendővel bekötve, a másik kurta piros rokolyát viselt, derekán átkötött tarka kendővel, hosszú haja szalagokba volt fonva. Mind a két keze tele volt pinczetokkal, hideg konyhával.

– Vagy úgy? – szólt ezeket látva a lovag; – hát kocsin hoztak! – Azzal engedte a jövevényeket a vendégszobába nyugodtan bemenni, maga pedig fogta lovát s odavezette a kúthoz, vizet húzott neki a váluba, hogy megitassa.

Loránd azt kezdé hinni, hogy talán nem is olyan ember ez, mint a minek tartá. Azzal ő is bement a vendégszobába.

A hosszú vendégszobán kívül volt még egy benyiló is a csárdában, de ez annyira tele volt a csapláros apró gyerekeivel, a kik már vaczkaikban henteregtek, hogy a hintóbeli uraság jobbnak találta a vendégszoba hosszú, keresztlábú asztalánál helyet foglalni, melyen a parasztcseléd nagyhamar kiteregette a hideg sültfélét, a czintányérokat és az ezüst éteszközt, a mikkel a nagyságos asszony falatozni fog.

A nagyságos asszony hátravetette gyöngyösi mentéjét, letette fejéről a selyemkendőt, s két gyertyát tétetett maga elé: mind a kettőt meg is koppantotta, mint a ki «szereti aszépet».

Igaza is volt: arczát igen szépnek lehetett nevezni; eleven élettüzű szemei, barna erőteljes arczszíne, piros, élveteg ajkai, sugár szemöldei voltak; úgy illett, hogy a mi világosság van a házban, az mind ő előtte égjen.

Hátul, a sötétben, az asztal túlsó végénél ült Loránd a hosszú lóczán, s egy palaczk bort adatott magának, inkább azért, hogy ne üljön ott hiába, mint hogy megigya a keserves alföldi szüredéket.

A söntés mellett, kiterített zsupszalmán aludt egy szentképáruló tót, s egy vándor mesterlegény; a söntésben szolgált nagy álmosan a borzas fejű csaplár, kinek tetszettek végtelenül az ilyen vendégek, a kik magukkal hordják az enni-inni valót s csak parancsolgatni jőnek.

Lorándnak elég ideje volt nyugodtan elnézni ezt a nagyságos asszonyt, a kinek a kocsiján idáig jött, s a kivel valószinűleg egy födél alatt fog lakni ezután.

Víg kedvű, jó természetű teremtés lehet; minden falatját megosztja a szolgálóval; a kocsisnak is küld ki általa a maradékból. Talán ha tudná, hogy más névtelen utitársa is van, azt is odahíná a lakomázáshoz. Nincs is egyébre gondja, mint az étvágyára; olyan szép fehér fogsorai vannak. A falatozás alatt kitölti a finom gabonapálinkát a czintányérba; fügét, mazsolát, czukrot hány bele s aztán meggyújtja. Ezt a forró italt híják nálunk krampampulinak. Éjszakai útban egészséges gyomornak jó lehet.

A mint a falatozásnak épen vége van: nyilik az udvarra vezető ajtó: s belép rajta a künnhagyott betyár; kalapja szemére lenyomva; kezében az övéből kivont egyik pisztoly.

– Asztal alál ágy alá! a kinek az élete kedves! – kiált az ajtóban megállva; mely haragos szóra a földön alvó képes-tót és vándorlegény menten feliramodnak a kandalló kéményébe.; a csaplár eltünik a pinczébe, s magára csapja az ajtót, a szolgáló pedig elrejti magát a pad alá: mire a betyár odalép az asztalhoz, s kalapjával mind a két égő gyertyát leüti, hogy nem marad egyéb világosság az asztalon, mint a czintányérban égő borszesz.

Ez pedig valami kisérteti világítást ad. Mikor czukornemű ég a borszeszben, sírfény dereng minden tárgyon; az élő arczok, mintha halottak volnának; minden szín elmulik benne; az arcz pírja, az ajkak ragyogása, a szemek fénye, mind zöldre válik; mintha sírból fölkelt rémek néznének egymásra.

Loránd borzadva nézte e jelenetet.

Az imént oly vidám, oly mosolygó hölgy arcza olyan volt egyszerre, mint a kit a koporsóból költenek fel; s ez a másik, a ki szemközt áll vele felvont fegyverrel, mintha maga volna a halál, fekete szakállal, fekete szemöldökkel.

Egy perczben pedig ugy tetszett Lorándnak, mintha mind a ketten elnevetnék magukat: a halottarcz is, meg a halálarcz is: hanem ez csak egy perczig tartott: az is meglehet, hogy talán csak káprázat volt.

Azután erős, hatalmaskodó hangon megszólalt a rabló:

– No csak ide gyorsan a pénzzel!

A nő elővette tárczáját s szó nélkül odadobta neki az asztalra.

A rabló felkapta mohón, s a szeszvilágnál vizsgálni kezdé a tárcza tartalmát.

– Hát aztán mi ez? – kérdezé mérgesen.

– Pénz – felelt a hölgy röviden s elkezdett ezüstösnyelű antik késével a csirkecsontból fogpiszkálót faragni.

– Pénz! Pénz! De mennyi pénz? – riadt rá a rabló.

– Négyszáz forint.

– Négyszáz forint! – ordított a rabló, a tárczát mindenestül az asztalhoz vágva. Hát négyszáz forintért jöttem én ide? Négyszáz forintért ácsorgok én itten egy hét óta? Hol van a többi?

– Többi? – szólt a hölgy: azt most csinálják Bécsben.

– No no; nem kell tréfálni; én tudom, hogy ebben a tárczában kétezer forint volt.

– Hiszen, ha az mind benne volna, a mi benne volt valaha, kettőnknek is elég lenne.

– Ördögadta teringette! – ordított a rabló, öklével az asztalt ütve, hogy a borszesz-láng magasra lobogott a czintányérban. Én nem értem a tréfát! Ebben a tárczában most volt kétezer forint, tegnapelőtt, a debreczeni vásáron eladott gyapjúnak az ára. Hova lett a többi.

– Hát gyere ide, majd elszámlálom; – szólt a nő, az evőkés hegyével mutogatva ujjain! kétszázat odaadtam a szűcsnek; négyszázat a főkötőcsinálónak; – kétszázat a szíjgyártónak; – háromszázat a boltosnak; – háromszázat a szabónak; kétszázat elköltöttem a vásárfiára; számold ki, mennyi maradt hát.

– Nem kell nekem a számadás! – nekem a pénz kell! sok pénz! Hol van a sok pénz?

– Mondtam már, hogy Körmöczön van, a pénzverdében.

– Aztán vége legyen már a tréfának! Fenyegetőzék a zsivány. Mert ha kutatni kezdek, abban majd nem lesz köszönet.

– Hát kutasd ki az egész hintót: a mit találsz benne, az mind a tied lehet.

– De majd nemcsak a hintót kutatom ki, hanem tégedet is a bőrödig!

– Mit? – kiálta fel e szóra dühösen a nő, s e perczben olyan lett az arcza, összevont szemöldeivel, mint egy mythoszi furiáé. Azt próbáld meg! – s e szónál úgy ütötte a kés hegyét az asztalba, hogy az egy hüvelyknyire hatolt be.

A rabló egy hanggal alább kezdett beszélni.

– Hát mit adsz még?

– Mit adnék? – szólt a nő durczásan vetve magát hanyatt a székben. Az ördögöt meg a fiát.

– Karperecz is van a kezeden.

– Nesze! – szólt a nő, lekapcsolva kezéről a smaragdos ékszert, s odahajítva az asztalra.

A rabló elkezdte azt műértőleg nézegetni.

– Mennyit érhet ez?

– Én kaptam ajándékba; neked is adnak érte egy ital bort a legelső korcsmában, a hova betérsz.

– Még egy szép gyűrű is ragyog az ujjadon.

– Csak hadd ragyogjon.

– Nem hiszem, hogy le ne jönne onnan.

– De nem megy le, mert nem adom.

Ebben a pillanatban a rabló hirtelen elkapta a nő kezét, melyben a kést tartá, csuklóján keresztül kapva, s míg ez erősen küzködve vonaglott aczélszorítása alatt, a másik kezében tartott pisztoly végét a sikoltó szájába dugta bele.

Ez a rémjelenet mindeddig csak úgy tünt fel Loránd előtt, mintha egy részeges férj czivódnék durczás feleségével, ki annak minden követelésére tromffal tud válaszolni: az utasnő nem birt eleget megijedni, s a rabló nem birt eléggé ijeszteni; valami természettelen közöny látszott meghazudtolni azt a jelenetet, a miről ifjú képzelem egészen más képeket alkot. Egy rabló találkozása egy védtelen hölgygyel, éjszaka a pusztai csárdában! Lehetetlen, hogy azok így beszéljenek egymással.

Hanem a mint a zsivány megragadta a hölgy kezét, s az asztalon keresztül hajolva, azt erőszakosan levonta maga elé, a pisztolylyal folyvást fenyegetve a sikoltozót, akkor egyszerre felforrt az ifjúban a vér, előugrott a sötétből, hol eddig a rablótól észre nem véve ült, egy szökéssel ott termett mellette, félkezével megragadta annak jobbját, melyben a pisztolyt tartotta, másikkal pedig kirántá a rabló öve mellől a másik pisztolyt.

A rabló, mint a megriadt fenevad, fordult egyszerre megtámadója felé, s kezét ki akarta azéból szakítani.

Érzé, hogy az övével egyenlő rangú vaskézzel van dolga.

– Te diák! – acsarkodék rá, farkasok módjára felhuzott ajakkal, összecsikorgatott fehér fogait villogatva elő.

– Ne moczczanj! – szólt Lóránd, a rabló homlokának irányozva a pisztolyt.

A rabló azonban jól látta, hogy a pisztoly sárkánya nincs felhúzva: nem is lehetett volna azt felhúzni e rövid tusa alatt. Lórándnak ez az izgalomban eszébe sem jutott.

A rabló tehát hirtelen lekapta a fejét s a koponyájával, mint a faltörő kossal, olyat taszított Lórándon, hogy az hátra esett a padra, s míg eközben baljával önkénytelen elbocsátá a zsivány kezét, fegyveres jobbjával kénytelen volt a továbbesés meggátlására maga elé kapni.

Ekkor a zsivány fordítá a másik pisztoly csövét az ő homlokának.

– Most aztán én mondom, hogy ne moczczanj, diák!

Azon rövid pillanat alatt, a míg Lóránd a homlokának szegzett pisztoly öblébe nézett, ez a gondolat villámlott át lelkén:

«Ime itt van az alkalom, melyben a sors átkát ki lehet játszani; a saját kéz fenyegető fegyverétől megmenekülni. A ki elvész becsületes tusában, üldözött gyöngék, utasok védelmében, az mint derék ember halt meg. Lássuk meg ezt a halált.»

Hirtelen fölemelkedék a rászegzett pisztoly előtt.

– Ne mozdulj, mert meghalsz! – rivallt rá ismét a rabló.

Lóránd pedig folyvást a fejének szegzett pisztoly szája előtt egy lábnyomnyira, rátette nyugodtan hűvelykujját a kezében tartott pisztoly sárkányára, s felhúzta azt.

Erre a rabló hirtelen hátra ugrott, az ajtónak rohant, s annyira meg volt rettenve, hogy a befelé nyíló ajtót egyelőre kifelé akarta tolni.

Most aztán Lóránd vette őt czélba.

Hanem a mint kinyujtotta felé karját, az úrhölgy onnan az asztal mellől egyszerre felugrott, odaszökött eléje, elfogta Lóránd karját, s rémült arczczal sikolta:

– Ne ölje meg! ne ölje meg! ne ölje meg!

Lóránd bámulva tekinte rá.

A szép asszonynak minden izma vonaglott a görcsös iszonyattól; szép szemei kerekre felnyiltan, delejes zsibbadást terjesztettek el az ifjú idegein. A mint erővel odaveté magát keblére, s leszorítá karjait, ez ölelés egészen megbénítá azokat.

A zsivány, látva, hogy menekülhet, nagy kaparászás után meglelte az ajtó kilincsét, s mikor azt aztán végre ki tudta nyitni, a halálos rémület helyébe ismét visszatért nála a czigányos humor. Visszadugta bozontos fejét a félig nyitott ajtón, s beszélt, azon a göröngyrázta hangon, a mi az ijedt embereké.

– Hiszen, verjen meg a devla, czudar, ördögjárta diákja! te diák! te tintásujjú diák! lett volna csak megtöltve ez a pisztolyom is, mint a másik, a melyik a kezedben van; majd adtam volna én neked passust a pokolba! De kerülj még egyszer a kezembe: tudom, hogy…

Azzal hirtelen visszarántotta a fejét, a mi nagyon tréfás illusztrácziója volt a nagyhangon kezdett fenyegetésnek; s mint a kit kergetnek, futott ki az udvarra, s néhány percz mulva paripa-robogás hangzott: a rabló menekült. Mikor aztán kiért az utczára, ott elkezdett istentelenül káromkodni, szidva, átkozva minden diákot, legátust és kölyökpapot, a kik a helyett, hogy az Istent otthon dicsérnék, az országúton ögyelegnek, s a szegénylegények mesterségit elrontják. Mikor már messzire járt is, hangzott még nagyhangú káromkodása. Hetekig fog ez a káromkodás hangzani a lanka-dombi ingoványban, a hol a feneved megközelíthetlen tanyáját felütötte; egész csendes éjszakán át; a farkasok fognak rá felelgetni, kiket a ménlő megrugdalt, mikor csikót orozni jártak.

Lórándnak oly megfoghatatlan volt mindez.

A negédes, csaknem tréfás beszélgetés a rémes tűzfénynél egy rablógyilkos és megtámadott áldozata között; – az érthetetlen talány, hogy egy éjjeli orvtámadó üres pisztolylyal jöjjön be egy házba, midőn övében egy másik pisztoly van golyóra töltve; s azután ez a nő; ez az érthetetlen alak: a ki szemébe nevet a rablónak; a ki öklébe szorított késsel szegűl ellene, s a ki ha kiszabadíthatja kezét amazéból, bizonyosan úgy furja a kést annak oldalába, mint a hogy az asztalba ütötte; s ugyan az, midőn megszabadítója a rablót le akarja lőni, az ijedelem görcsös erejével rohan ennek karjai közé, félrerántja kezét, s bántalmazóját saját testével védi.

Mi nyitja lehet e talánynak?

E közben az asszonyság újra megnyújtotta a gyertyákat: ismét nyájas fény áradt szét a tárgyakon. Lóránd rá nézett a nőre. Az iménti zöldeskék arcz helyett, mely a zilált őrültség vad tekintetével meredt reá, egy mosolygó, jókedvű, deli képet látott maga előtt, ki tréfás hangon kérdi tőle:

– Hát maga diák? Miféle diák? Honnan került ide?

– Nagysádtokkal együtt jöttem ide, a kocsis mellett űlve.

– Lankadombra akar jönni?

– Épen oda.

– Talán Sárvölgyiékhez. Az szereti az imádkozókat.

– Nem ahhoz. Topándy úrhoz.

– No, azt nem tanácslom; az igen goromba ember az ilyenfélékhez. Maga prédikálni is szokott. Ne menjen oda.

– Pedig odamegyek; s ha nem tetszik megengedni, hogy a bakon üljek; megyek gyalog, mint maig jöttem.

– Tudja mit? lelkem; a mit ott kapna, az nem sok lenne. Ezt a pénzt, a mit az az ember itt hagyott, úgy is maga vette el tőle; tartsa meg magának, én oda adom és menjen vissza a kollégiumba.

– Asszonyom, én nem szoktam ajándékok után élni! – szólt Lóránd, visszautasítva büszkén a nyújtott tárczát.

A nő rábámult és gondolá: ez furcsa legátus, nem él ajándékkal.

A nagyságos asszonynak csak ennél a szónál tünt fel, hogy ennek a fiatal embernek porlepte arczvonásaiban van valami, a mi különbséget tesz az emberek között. Most kezdte még csak meglepni e nemes büszke tekintet.

Talán gondolkozott is rajta, hogy micsoda tünemény lehet az, a ki puszta kézzel meg mer támadni egy fegyveres rablót, hogy megszabadítson kezéből egy idegen nőt, kihez semmi köze, s aztán nem akarja elfogadni az ajándékot, mit olyan jól megérdemelt.

Lóránd észrevette, hogy szükségtelen rést engedett szívén nyílni, a min könnyen jelleme titkai közé láthatna valaki; sietett betakarni hibáját.

– Nem fogadhatom el ajándékát, nagyságos asszonyom, minthogy ennél sokkal többet kivánok. Én nem vagyok prédikáczióval járó legátus; hanem iskolából kitaszított tanuló. Helyet keresek, a hol két kezem munkája után megéljek; midőn nagyságodat megvédelmeztem, az jutott eszembe, ez asszonyságnak szüksége lehet valami gazdatisztre, férjének ajánlhat; én híven fogok szolgálni: hűségemnek élő bizonyságát adtam, mert papirosra írott bizonyságom nincsen.

– Hát maga ispán akarna lenni Topándynál? Hja, lelkem, tudja-e, hogy az milyen istentelen ember?

– Hisz épen azért keresem fel; egyenesen hozzá indultam; magamat az istenlenségeimért zártak ki az iskolából. Nem vethetünk egymásnak semmit szemére.

– Tehát maga valami vétket tett: azért kerüli a világ szemét? Vallja meg, mit vétett? Gyilkolt? Vallja meg. Én azért magától meg nem ijedek, s el nem mondom senkinek. Megigérem, hogy oda lesz fogadva a házhoz, akármi vétke van. Ezt már megmondtam. Hát gyilkolt?

– Azt nem tettem.

– Megverte az atyját, anyját?

– Nem, nagyságos asszony; – az a bűnöm, hogy lázítottam az ifjuságot a felsőbbek ellen.

– Micsoda? a szolgabíró ellen.

– De bizony még annál is felsőbbek ellen.

– Tán épen a papok ellen? No, akkor aranyba foglaltatja magát Topándy. Az nagy bolond ebben a dologban.

A nő nevetve mondá e szavakat; azután egyszerre sötét mélázásba ment át arcza. Majd tétova tekintettel lépett az ifjuhoz, s kezét annak karjára téve gyöngéden, azt kérdé tőle súgva:

– Tud maga imádkozni?

Lóránd megütközve nézett rá.

– Úgy, könyvből imádkozni? – Meg tudna maga valakit tanítani könyvből imádkozni? – Sok idő kellene ahhoz? Mi?

Lóránd mindig jobban bámult a kérdezőre.

– Jól van, jól, no; nem mondtam semmit! Jöjjön velünk. A kocsis már pattog az ostorral. Akar benn ülni velünk a hintóban? Vagy jobb szeret kinn ülni a kocsis mellett, a szabad levegőn? Jobb is az! Én is inkább ott szeretnék. No hát menjünk.

A szolgáló, ki előkuporodott a pad alól, összetakarította ez alatt az éteszközöket, a nagyságos asszony kifizette a korcsmárost, s nemsokára ismét fennültek a hintóban; és gondolkoztak egymásról az egész úton. Az ifjú arról a nőről, ki a rablóval enyelegve daczol, gyűrűjéért küzd; aztán a rablóról, ki üres pisztolylyal jön fosztogatni és ismét a nőről, ki hatóság alatt nem ért mást, mint szolgabírót, s arról kérdezősködik, hogy tud-e más ember könyvből imádkozni? és a mellett arany karpereczet visel, ezüstről étkezik, selyembe öltözik, s az ifjúság tüzét hordja szemében; – a hölgy pedig arról az ifjúról, ki tud küzdeni, mint egy hős, kész dolgozni, mint egy napszámos; pénzt eldobni, mint egy nemes; asszonyokat elbűvölni, mint egy angyal, s hatalmasokat káromolni, mint egy ördög!

TARTALOM.

I. Dezső naplója 1 II. A csere-leány 39 III. Az én nagyságos urambátyám 80 IV. Az atheista és a kegyeskedő 97 V. A fenevad tanyája 142 VI. Korán gyümölcsök 155 VII. A tiltott iratok 165 VIII. A kezdetnek a vége 176 IX. A tizenhétéves agg 192 X. Én és a dæmon 199 XI. Az adott szó 230 XII. Egy pillantás a pisztoly szájába 248

KÉPJEGYZÉK.

1. Meghalt az atyánk! 10 2. Eszméletlenűl rogyott össze 38 3. Az asztalra rákönyökölve a két kezével hajába markolva ült az én barátom, Henrik 58 4. Megvasaltatnak? Hahaha! – kaczagott fel Topándy 99 5. A guzsalyából kirántott orsóval keresztűl tűzte 125 6. Egy lovas halad a holdvilágnál egyes-egyedűl 144 7. A szép Bálnokházyné épen papagályával játszék 176 8. Önt elfogják az éjjel 197 9. Bizonyos tudomásom volt róla, hogy ez a vád alaptalan 237 10. Most aztán Loránd vette őt czélba 259

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7 |igaz, bogy |igaz, hogy

28 |ezt meg. |ezt meg.»

31 |osztozunk újra.» |osztozunk újra.»»

32 |ne tegye! |ne tegye!»

33 |kávéját. |kávéját.»

33 |toromra.» |toromra.»»

36 |hőst!» |hőst!»»

37 |örömem. |örömem.»

37 |nekem!» |nekem!»»

38 |temető-árok!… |temető-árok!…»

41 |«Isten áldjon |Isten áldjon

88 |meg férjének; |meg férjének:

116 |izzó parázs, |izzó parázs.

161 |Hab i ti |«Hab i ti

179 |kedves, bogy |kedves, hogy

191 |ezt a mondást; |ezt a mondást:

194 |(könnyű tíz év! |(könnyű tíz év!)

213 |kocsi velünk |kocsi velünk.

251 |pusztai úton |pusztai úton.

267 |csere-leány 38 |csere-leány 39

268 |az éjjel 166 |az éjjel 197]

End of Project Gutenberg's Mire megvénülünk (1. kötet), by Mór Jókai