Part 12

A várhegy tövében, a Dunapart mentén van egy csoport roskadozott házsor. Hogy is ne lennének roskadozottak, mikor minden tavaszszal, jégzajláskor kicsap közéjük a Duna? Itt laknak a bérkocsisok. A rozzant istállókat, miket szedett-vedett deszkákból tákoltak össze, a bérkocsislovak lakják; hajdan paripák, úri hintók előfogatai, most az állatkínzás elleni egyletek távoli védenczei, kik ott a sovány abrak mellett ábrándoznak boldog ifjúkorról s tünődnek azon a mérhetlen súlyú eszmén: «mire megvénülünk».

Bál éjszakája volt; a rozzant házak ablakaiban gyertyavilág égett; a bérkocsisok várják az éjfélt, hogy újra felszerszámozzanak, s ismét visszatérjenek a megrendelő uraságokért a bálterembe. Egy ilyen kivilágított ablakon betekintett Márton; még pedig kapaszkodnia kellett hozzá, mert a földszint magasan esett, hogy a víz ne járjon be mindig az ablakon.

– Itthon van, – mondá ismét leszállva, – de nyakába van a köpenyeg; nyilván megint útra készül.

A kapu nyitva volt: a kocsi az udvaron s a lovak pokróczczal beterítve, a hintóba fogottan, lógatták alá fejeiket, a miken még rajt voltak az üres abrakos tarisznyák.

Ezek le sem voltak szerszámozva; most érkezhettek s tovább kell menniök.

Márton intett, hogy csak maradjak a sarkában, mikor ő a házba beront.

Egy olyan ajtónak mentünk neki, melyet ha ki akart valaki nyitni, előbb a kilincset le kellett nyomni, azután az egészet fölemelni, a vállát neki feszíteni, s végre térdével egyet taszítani rajta, különben nem nyílt ki. Márton legény már ismerni látszott az ajtó zárának ezen angol sajátságait, mert egy rúgásra szerencsésen kinyitotta a boszorkányos ajtót s azzal benn voltunk egy rémítő kulimászszagú, kicsiny, szűk szobácskában. Egy asztalon, mely törött lábával a falnak volt támasztva, volt egy üres söröskorsó, melynek szűk torkába egy égő gyertya volt belefojtva, a mellett ült Móczli és vacsorázott; nagy mohósággal tömve szájába váltogatva egy nagy darab véres hurkát, meg egy még nagyobb darab sós kenyeret, melyet diák műnyelven «biklá»-nak neveztek a contemporaneusok.

Hétgallérú tubákszín köpenye fel volt öltve széles termetére, s nagy karimájú kalapja azon módon volt szemébe nyomva, a hogy a szép májusi éjszakán ráfagyott a zuzmaráz. A hideg, nedves szobában semmi oka sem volt annak leolvadni. Inkább még a falak is úgy csillogtak, mint valami cseppkőbarlang oldala.

Móczli jól táplált, húsos képű legény volt, erősen kiülő szemekkel, a miket még jobban ránk meresztett, a mint így koczogtatás nélkül berohantunk hozzá.

– Nos, hol «ég?» Ez volt az első szava Mártonhoz.

– Lassan, öreg; ne csörömpölj. Más baj van. El van árulva minden. Az úrfit elcsipik a vámnál!

Móczli egy perczre nagyon megrettent. A szájába dugott háromszögletű nagy darab kenyér megállt a félképében s az is ijedten meredt ránk, mintha még egy orra akarna nőni az arczán; hanem azután csak magához tért megint Móczli; folytatá a rágás műtételét s nagyot nyelt utána, arra megint nagyot ivott egy öblös pohárból, miközben meredt szemeivel folyton rám nézett.

– Én biz azt hittem, hogy valahol tűz van, s megint kell a lovaimmal menni fecskendőért. – Mindig nekem kell menni a fecskendőért, ha tűz üt ki valahol. Még ha a malomligetben van is a tűz, csak engemet hajtanak el: minek nem tart a város maga lovakat?

– Hallod-e Móczli, vágott szavába Márton, ne beszélj te nekem most a város tűzi fecskendőiről; a torkodat se nagyon fecskendezd, mert nem ott ég, hanem a hátad ég mindjárt, ha rám nem hallgatsz. Az asszonyság férje mindent megtudott! Az úrfinak elejbe kerültek; a határon feltartóztatják és visszahozzák.

Móczli még nyugodt képet iparkodott mutatni, egyébiránt a szemei nagyon elárulták.

– Micsoda úrfiról beszélsz nekem, meg micsoda asszonyságról?

Márton odahajolt füléhez.

– Móczli: csak nem akarod előttem bolondnak tettetni magadat. Nem te hoztad el hazulról a nagyságos Bálnokházy úr feleségét egy ifjú úrral együtt? A hátadon van numeród, azt gondolod: azt senki sem látja?

– No ha elvittem, hát hova vittem? A bálba vittem.

– Szép kis bálba. Hiszen tudod, hogy a jurátust el akarják fogni! Majd keresi az most neked, hogy hol muzsikálnak jobban? Itt van az öcscse ni: most jön a nagyságos úrtól. Az megmondta neki, hogy a felesége megszökött az úrfival: most aztán kerestetik mindenfelé.

Móczlira nagyon ráérkezett e közben a fogpiszkálás. Először a nyelvével, azután a körmeivel segített magán, míg csakugyan talált egy szalmaszálat, a melyikkel a fogát boszantsa, s melybe egyúttal mint végső menedékbe kapaszkodjék.

– Hát aztán? Bánom is én: keressen akárki akárkit. Én nem láttam senkit, én nem vittem senkit. Ha vittem volna is valakit? mit tartozom én tudni, hogy annak mi dolga volt a másikkal? s ha épen tudnám is, hogy szökteti valaki a más ember feleségét, mi közöm nekem hozzá? Nem vagyok én syndicus, hogy erről kérdezősködjem; én a tarifa szerint szállítok asszonyt, férfit, a ki fizet. Egyébiránt nem tudok semmiről semmit.

– No, úgy hát áldjon meg az Isten Móczli, szólt Márton sietséges czihelődéssel; ha te nem tudsz róla, akkor másnak kell róla tudni. Mi pedig nem azért jöttünk ide a ti fertelmes barákjaitok közé, hogy a te kalapácshal-szemeid közé nézzünk, hanem hogy ennek az úrfinak a bátyját megszabadítsuk; hát majd végig kopogtatunk itt a többi fiakkereken; a míg az igazira ráakadunk; mert főben járó dolog ám ez; s ha azt a fiakkert megkapják, a ki ebbe belemártotta magát, s ha az úrfit másfelé el nem szöktethetjük, nem szeretnék annak a bőrében lenni.

– Kinek nem? – kérdé rémüldözve Móczli.

– Az úrfinak a bőrében épen nem; de a fiakkerében még inkább nem. No szervus Móczli.

Erre a szóra Móczli felugrott a lóczáról, utána ugrott Mártonnak.

– Halt! megállj! Ne bolondulj! Jertek velem. Üljetek fel. Hanem aztán az ördög engemet vigyen el, ha láttam, hallottam, vagy szóltam valamit.

Azzal sebbel-lobbal lekapkodta lovai fejéről az abrakos tarisznyákat; engem betuszkolt a hintóba, Mártont felvette maga mellé a bakra; s hajtott lóhalálában a Dunaparton végig.

Én sokáig láttam a hajóhíd lámpásait a víz tükrén fényleni: egyszer aztán félre kanyarodott az út s a fedett kocsi szertelen hánykodásairól s a mély sötétségről azt kelle következtetnem, hogy valamely sikátorba térhettünk be, melyben még az utczakövezést a czivilizáczió átkai közé számítják, az utczai lámpásokat pedig a jövő nemzedék gondjaira bízták.

A kocsi egyre nehezebben haladt; tán hegynek föl mentünk; az ostor mindig sűrűbben működött a lovak hátain; egyszer aztán megállt a kocsi velünk.

Móczli elkezdett fütyörészni, mint a hogy szoktak: fuvarosok, kocsisok lovaik magánmulattatása végett alkalmilag fütyölgetni; erre valami kapú nyikorgás hallatszott és egy udvarra hajtottunk be.

Mikor megállt a kocsi, a bérkocsis leugrott a bakról s beszólt hozzám a kocsiablakon.

– Itt volnánk. Az udvar végén van egy kis szoba. Gyertya ég az ablakon. Ott van az úrfi.

– A nő is vele van? kérdezém én halkan.

– Nincs. Az a «fehér farkas»-ban vár a gyors parasztfogattal, míg azt az urat elhozom, a kivel előbb beszélnie kell.

– De az még nem jöhet, mert az előadásnak nincs vége.

Móczli még jobban kimereszté szemét.

– Hát már azt is tudja?

Én siettem a hosszú, sötét udvaron végig s benyitottam a mondott kis szobába. Egy fej látszott a világitott ablakban. Loránd állt ott, lehelletével melengetve föl az ablak jegét, hogy kilásson rajta, mikor az érkezik, a kire vár.

Oh mint kell neki őt szeretni! Oh mily nehéz küzdés vár itt reám!

A mint engem meglátott az ablakból, eltűnt onnan: elém sietett.

Az ajtónál szemközt találkozott velem s bámulva kérdezé:

– Hogy jutottál te ide?

Én nem szóltam semmit, hanem átöleltem s azt fogadtam magamban, hogy most már, ha darabokra vágna, sem válok el tőle.

– Miért jöttél utánam? Hogy találtál ide?

Láttam jól, hogy boszús. Nem tetszik neki, hogy itt vagyok.

– Utánad igazítottak, a kik láttak kocsira ülni.

Láthatólag összerezzent.

– Ki látott?

– Ne félj. Az, aki el nem árul.

– De hát mit akarsz? Miért jöttél utánam?

– Tudod, kedves Loránd, mikor hazulról eljöttünk, édes anyánk azt súgta fülembe: «vigyázz Lorándra». Mikor öreg anyánk itt hagyott bennünket, azt súgta fülembe: «vigyázz bátyádra» Ők számon fogják tőlem kérni; hogyan szerettelek? S mit mondjak nekik, ha azt kérdik, hol voltál, mikor Loránd legnagyobb veszélyben forgott?

Loránd meg volt hatva. Magához szorított.

– De hát mit segíthetsz most rajtam?

– Nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy a hová te mégy, oda én is megyek.

E nagyon együgyűnek látszó válasz Lorándot haragba hozta.

– Jösz a pokolba velem! Kell én nekem ilyenkor a nyakamra még czölönk, a mit czepeljek, mikor magam sem tudom, merre fussak? Magamat sem tudom oltalmazni s még téged is oltalmazzalak?

Loránd erősen pattogott s iparkodott lerázni magáról. Én azonban nem tágítottam tőle.

– Hátha én foglak oltalmazni téged?

– Te? szólt ő, végig nézve rajtam, ökleit mély zsebeibe dugva. Ugyan mit védelmezhetnél te én rajtam?

– A becsületedet, kedves bátyám.

Loránd megdöbbent e szóra.

– Az én becsületemet?

– És a magamét. – Tudod, hogy egyet hagyott ránk apánk, a min nem osztozhatunk meg; tiszta nevét. Ez az enyim egészen, úgy, mint egészen a tiéd.

Loránd egykedvűleg vállat vont.

– Hát legyen egészen a tiéd, átengedem.

E közöny a legszentebb eszmék irányában engem egészen elkeserített. Magamon kívül jöttem. Ki kellett törnöm.

– Igen! Mert vándorszinész nevet akarsz felvenni s szökni akarsz egy asszonynyal, a kinek férje van!

– Ki mondta ezt neked? Kiálta rám Loránd, s elém állt összeszorított ököllel.

Távol voltam attól, hogy most valakitől megijedjek; hidegen feleltem neki:

– Annak a nőnek a férje.

Loránd erre elhallgatott s hevesen kezdett el alá s fel járkálni a szűk, rövid szobácskában. Egyszer megállt, s félvállról odaszólt hozzám, még mindig indulat-zaklatta hangon.

– Dezső! Te még gyerek vagy.

– Tudom.

– Vannak olyan dolgok, a miket még neked nem lehet megmagyarázni.

– Azokat hallgasd el.

– Te beszéltél annak a nőnek a férjével?

– Ő mondta, hogy feleségét elszöktetted.

– S te azért jöttél utánam?

– Egyenesen azért.

– És most mit akarsz?

– Azt akarom, hogy hagyd el ezt a nőt.

– Elment az eszed?

– Az enyim? Még nem.

– Azt akarod vele mondani, hogy talán az enyim ment el. Az meglehet. Az nagyon meglehet.

Azzal leült az asztal mellé s arczát két tenyerébe fektetve, elkezde a gyertyavilágba bámulni, mint egy valódi őrült.

Én odaléptem hozzá s vállára hajtottam fejemet.

– Kedves Loránd, te megharagudtál én rám.

– Nem. Csak beszélj. Mit tudsz még?

– Ha kivánod, itt hagylak és visszamegyek.

– Tedd, a mit akarsz.

– S mit mondjak édes anyánknak, ha felőled kérdezősködik?

Loránd kedvetlenül fordította el tőlem a fejét.

– Azt írtad nekem, hogy vigasztaljam meg anyáinkat; – mondd hát, mit írjak nekik, ha kérdezősködnek rólad?

Loránd daczosan felelt:

– Írd azt: hogy Loránd meghalt.

E szóra felforrt bennem a vér. Megragadtam bátyám kezét s azt kiáltottam neki:

– Loránd! Eddig az apák voltak öngyilkosok családunkban, azt akarod, hogy most már az anyák is elkezdjék a sort?

Ez kegyetlen mondás volt tőlem, jól tudom. Loránd elkezdett reszketni: éreztem. Felállt előttem és olyan halovány lett.

Szelidebben akartam volna szólni.

– Kedves Lorándom; kedves bátyám; el tudnád te felejteni egy anyáért, a ki gyermekét elhagyja, azt az anyát, a ki gyermekéért meghal?

Loránd kezeit csüggedten kulcsolá össze s lehajtá fejét.

– Oh ha tudnád, miket mondasz most nekem? szólt olyan fájdalmas szemrehányással, hogy azt soha nem felejtem el.

– Pedig még nem mondtam el mindent, a mit tudok.

– Mit tudsz te? Te még boldog vagy; – játék az életed; – szenvedély nem bánt. – Én pedig már el vagyok veszve. A miről neked fogalmad nincsen; ne is legyen soha.

Nagyon szereti ezt az asszonyt!

Kevés szavamba kerülne, hogy meggyűlöltessem őt vele, de nem akartam összetörni a szívét. Volt más eszközöm, a mivel megaczélozzam szívét, hogy mint mámoros álomból, más életre ébredjen.

Hisz nekem is volt ábrándom zongorázó szépemről; de azt az ideált, a ki zongorázni tudott, midőn tudta már, hogy anyja megszökött, az örökkévalóságig elfelejtettem már. – Hanem ez hát gyermekszerelem, gyermekgondolat; – ámde van valami a szívben, a mi korábban ébred, s későbben hal meg, mint a szenvedély: ez a becsvágy; s ez nekem is annyi volt már, mint Lorándnak, hadd beszéljenek ezek egymással.

– Loránd! én nem tudom, minő bűbáj volt, a mivel ez a nő maga után tudott vonni? de azt tudom, hogy nálam is van egy varázs-szó, mely tőle elszakaszt.

– A te varázsod? – Anyánkról akarsz beszélni. Az ő nevével akarsz utamban megállítani. – – Teheted. – – Annyit elérhetsz vele, hogy ha nagyon kínzasz, itt előtted lövöm magamat főbe: de attól a nőtől el nem szakíthatsz.

– Nem fogok szegény anyánkról beszélni. Más az.

– Mi? és ki?

– Bálnokházy az, a ki miatt el fogod hagyni e nőt.

Loránd vállat vont.

– Azt hiszed, hogy félek Bálnokházy üldözésétől?

– Ő nem fog téged üldözni. Ő igen elnéző neje iránt hasonló esetekben. No, ne ránczold össze szemöldöködet; nem szólok én nejéről, egy szót sem. Asszonyra nem árulkodom. Bálnokházy nem üldöz téged, csak elmondja a világnak azt, a mi vele történt.

Loránd némi zománczával a gúnymosolynak, kérdé tőlem:

– Mit fog elbeszélni a világnak?

– Azt, hogy neje feltörte szekrényeit, meglopta ékszereit, készpénzét; s egy fiatal emberrel megszökött.

Loránd, mint a kit a kigyó csípett meg, fordult hirtelen felém:

– Mit mondott?

– Azt, hogy hűtlen neje egy ifjúval, kit ő, mint gyermekét, tartott házánál, megrabolta pénzét, és elszökött mint tolvaj, – tolvaj-czinkosával!

Loránd tántorogva kereste az asztalt kezével, hogy rá támaszkodjék.

– Ne mondd! Ne mondd tovább.

– Mondom tovább! Láttam a feltört üvegszekrényeket üresen; a mikbe máskor családi kincsek voltak kirakva. Hallottam a bérkocsistól, ki az úti táskát utána emelte: «annak tele kellett lenni aranynyal: olyan nehéz volt.»

Loránd arcza most már égett, mint az alkonyi viharos ég felhői.

– Volt-e kezedben ez az úti táska? kérdezém tőle.

– Egy szót se szólj többet! kiálta rám, s úgy megszorította karomat, hogy fájt. Nem fog engem ez az asszony látni soha!

Ezzel leborult az asztalra és zokogott.

Oh milyen jól esett nekem, hogy így megríkathattam.

Nem sokára fölemelte könyes arczát, fölkelt, odajött hozzám, megölelt, megcsókolt.

– Győztél! – Most már mondd, hogy mit akarsz velem tovább?

Én nem voltam e szónak ura: úgy elfogult a szívem örömömben, fájdalmamban. Hisz ez nem gyermeknek való munka volt. Ilyen harczot nem szokott bízni a sors egy gyermek kezére.

– Kedves bátyám! Többet nem bírtam mondani: úgy voltam, mint egykor ő, mikor a Duna fenekéről felhúzott, mint vízbe halót.

– Te nem fogod engedni, suttogá ő, hogy felőlem ezt a rágalmat mondja valaki.

– Bizonyos lehetsz felőle!

– Anyánk előtt nem engeded, hogy gyalázzanak.

– Oltalmazni foglak. Látod, hogy mégis oltalmazhatlak én! – Hanem most már drága az idő; – téged másért is üldöznek, tudod. Itt már a menekülés kötelesség. Nincs elveszteni való pillanatod. Siess.

– Hová? Anyánk házához nem vihetek új szerencsétlenséget.

– Én gondoltam valamit. Nekünk van egy sokat emlegetett rokonunk, messze, az ország belsejében, a kinél senki sem fog keresni, mert mi nem szerettük őt soha: Topándy bátyánk.

– Az istentagadó? kiáltá fel Loránd; s azután keserűen mondá: ez jó ötlet volt tőled; nekem most igen jó helyem lesz egy atheista házánál, a ki az egész földdel, azonfelül még az éggel is meghasonlva él.

– Ott jól fogsz rejtve lenni.

– Jól és örökre.

– No, ne mond ezt. Ez a veszély valaha csak el fog vonulni.

– Hallgass rám Dezső, szólt Loránd elfásultan; én ráállok arra, a mit mondtál; elmegyek; nem nézek többé vissza; eltemetem magamat; de egy feltétel alatt; a mit vagy megigérj, vagy ha nem, akkor megyek a legelső kaszárnyába s följelentem magamat.

– Mit kivánsz?

– Azt, hogy anyánknak és nagyanyánknak meg ne mondd, hova lettem!

– Soha sem? – kérdezém én megrettenve.

– Nem. Csak tíz esztendeig ne. E mai naptól számítsd a tíz esztendőt.

– Miért?

– Azt ne kérdd; csak add szavadat arra, a mit kértem tőled. Ha azt nem tennéd, mind rám, mind családunkra nagy, nagy gyászt hoznál vele.

– De ha változnak a körülmények?

– Mondtam, hogy tíz évig nem. S ha az egész világ tánczolna örömében; te akkor is hallgass és engem elő ne híjj, és nyomomba anyámat ne utasítsd. Nagy okom van ezt kivánni, s azt neked meg nem mondhatom.

– De ha ők kivánni fogják; ha sírni fognak előttem?

– Mondd nekik, hogy semmi bajom, jó helyen vagyok. Én más nevet veszek fel; nevem lesz Tátray Bálint. E név alatt fog ismerni Topándy is. Beszegődöm hozzá ispánnak, cselédnek, a minek elfogad s aztán neked minden hónapban írni fogok. Te elmondod az én kedveseimnek is otthon, mit tudsz felőlem, s tégedet azok kétszeresen fognak azért szeretni. Helyettem is téged.

Én tétováztam. Ez nehéz igéret volt.

– Ha engemet szeretsz, ezt meg kell fogadnod értem.

Én ölébe dőltem s azt mondtam, hogy elvállalom a titoktartást. Tíz évig nem fogom anyám és nagyanyám előtt kimondani, hova lett legkedvesebb fiuk!

Érik-e ők e tíz évnek végét!?

– Fogadod ezt – becsületszavadra? szólt Loránd, merőn szemembe nézve. Arra a becsületre, a mire az imént olyan büszkén hivatkoztál? nézd, most az egész Áronffy nevet egymagad viseled. Az egész név tisztaságára fogadod nekem, hogy anyám és nagyanyám előtt soha el nem mondod e titkot?

– Fogadom – - becsületemre.

Ő megszorította kezemet. Olyan sokat adott erre a szóra!

– Mostan tehát siess. A bérkocsi vár.

– Bérkocsi? Azzal én nem utazhatom messzire. Szükségtelen is. Van két jó lábam, az elvisz, ha kell, a világ közepéig is, aztán fizetést se kér.

Én egy kis tárczát vontam elő zsebemből, a minek lapját édes anyánk hímzette, s észrevétlenül akartam Loránd oldalzsebébe csúsztatni.

Rajta kapott.

– Mi ez?

– Egy kevés pénz. Gondoltam, hogy szükséged lesz rá az úton.

– Hogy jutottál te pénzhez? kérdé ő bámulva.

– Hiszen tudod, te magad adtad, két huszast ívenkint, mikor azokat a bizonyos iratokat lemásoltuk.

– S te ezt megtartottad? – Loránd kibontotta tárczát, s látott benne vagy húsz forintot. Ezen elkezdett nevetni.

A milyen jól esett nekem az, hogy ő most nevet, azt én ki nem mondhatom. Nevetése rám is ragadt, nem tudom miért? Aztán együtt kaczagtunk: nagyon jóízűen. Még most is, hogy ezt leirom, szemembe a köny: úgy nevettem.

– Hiszen te most engem miliomossá tettél.

Azzal jókedvűen zsebébe tette tárczámat. És én nem tudtam hová lenni örömömben, hogy Loránd elfogadta a pénzemet.

– Most már, bajtárs, a világ végéig el tudnék menni. Nem kell az útban «armer Reisender»-t játszanom.

Mikor az alacsony ajtón ismét kiléptünk a szűk sötét udvarra, Márton legény és Móczli bámulva álltak előttünk. Látszott rajtuk, hogy nem tudják megfogni azt, a mit az ablakon keresztül leskelődve kivehettek.

– Én vagyok itt, ifjúúr; szólt Móczli, kalapja karimájához nyulva. Hová hajtsak?

– Te csak hajts oda, a hova küldtek, szólt Loránd; vidd el azt, a kiért küldtek, ahhoz, a ki érte küldött. – Én másfelé megyek.

E szónál Márton legény olyat csípett a karomon, majd elordítottam magam. Ez nála sajátságos neme volt a tetszés-nyilvánításnak.

– Jól van, ifjuúr; mondá Móczli, s nem kérdezősködött többet; hanem kapaszkodott fel a bakra.

– Megállj! – kiálta rá Loránd, s elővette erszényét. Ne mondja azt senki, hogy olyan szolgálatért, a mit nekem tettél, más pénzével fizettek ki.

– Mi-it? hőrögetett alá gorombán Móczli. Nekem fizetni? Hanák fuvaros vagyok-e én, hogy nekem fizessen valaki, mikor jurátust szöktetek? Ez még nem volt a világon. Agyiö!

Azzal lovai közé vagdalt, s kihintózott az udvarból.

– Ez aztán a ficzkó! szólt röhögve Márton. A Móczli! Ismerem én a Móczlit. Ménkű gyerek. Nála nélkül soha ide nem találtunk volna. Hanem hát most már, úrfi, merre?

Ez a szó Lorándnak volt mondva.

Bátyám ismerte a tréfás öreg legényt, sokat hallgatta bohó adomáit, mikor hozzám eljött.

– Legelébb is ki Pozsonyból, öreg.

– No de melyik úton? Én azt hiszem, legjobb volna a hidon, meg a ligeten keresztül.

– Arra még nagyon sok ember jár. Valaki felismerhetne.

– Hát akkor csak egyenesen a Duna mentében lefelé; reggelre a mühlaui révhez ér az úrfi, ott átszállítják két garasért. Van-e apró pénze? Az mindig legyen. Gyalogjáró ember mindig rézpénzzel fizessen, különben gyanuba veszik. Kár, hogy hamarább nem tudtam. Vándorkönyvet adhattam volna kölcsön. Mehetett volna vele, mint péklegény.

– Majd utazom mint legátus.

– Az is jó lesz.

Eközben kiértünk az utcza végére. Loránd búcsút akart tőlünk venni.

– Ohó! mondta Márton, de bizony elkisérjük a város végéig. Magában nem eresztjük, a míg biztos helyen nincsen… az országúton. Tudják mit? Maguk ketten menjenek előre, én egy kicsit hátrább maradok, s úgy teszek, mintha egy kicsit részeg volnék. Patrolok járnak az utczán. Ha nagyon fogok dalolni, majd rajtam vesz a figyelmük, s magukat nem veszik észre. Ha kell, majd egy kicsit beléjük is veszek, s míg engemet bevisznek, addig maguk tovább mehetnek. Magának pedig, Loránd úrfi, odaadom a botomat az útra. Jó, derék bot, egész Németországot bejárta velem. No, Isten áldja meg.

Az öreg legény megszorongatá Loránd kezét kérges tenyereivel.

– Tudja. Mondanék én valamit. De nem mondok semmit. Hanem nagyon jól van. Így van jól, a hogy van. Nem szólok semmit. Isten áldja meg, úrfi.

Azzal hátra maradt az öreg és elkezdett torokszakadtából valami jodlirozó nótát énekelni végig az utczán s hozzá a kapukat döngetni öklével, mint valami igazi részeg ember, a ki okvetetlen azzal akarja a napot bevégezni, hogy megveresse magát.

«Hai-dia-dő!»

Mi egymás kezét fogva siettünk előre. Itt már nagyon sötétek az utczák.

A város vége felé kaszárnyák vannak, mik előtt el kell haladni; az őr kiáltása hangzott a távolból: «ki vagy? őrjárat el!» S nem sokára hátunk mögött hallottuk a lovas czirkáló csapat kopogását a kövezeten.

Márton csakugyan megtette, a mit megmondott. Beleveszett az őrjáratba. Nem sokára hallottuk álomverő ordítozását, a mint a fegyveres hatalommal szóbeli vitába ereszkedett.

«Én polgár vagyok! Csendes, békességes polgár! Fugias Mathias! (Ez a műszó nekünk volt mondva.) Tíz kancsó sör még nem a világ. Én polgár vagyok. A nevem Fugias Mathias! Megfizetek én mindenért. Ha palaczkot törtem, megadom az árát. Ki mondja azt, hogy én ordítok? Én éneklek. Hai-dia-dő! A kinek nem tetszik, énekeljen szebben.»

Már a városon kívül voltunk s még mindig hallottuk rettentő lármáját, a mit irántunk való önfeláldozásból követett el.

Hogy a szabadba kijutottunk, könnyebben lélekzettünk mind a ketten; jó oltalom a csillagos ég!

A hideg is kényszerített, hogy siessünk. Jó félórát gyalogoltunk már a szőlőskertek között.

Egyszerre Lorándnak valami jutott eszébe.

– De hát te meddig akarsz engemet kisérni?

– A míg megvirrad. Ebben a sötétben nem mernék egyedül a városba visszatérni.

Most ő is megijedt. Mit tegyen velem? Éjféli időben e rosszhírű külvárosi háztömkelegen keresztül egyedül bocsásson-e haza? vagy magával vigyen mérföldnyi útra? onnan megint csak egyedül kell visszatérnie.

Loránd tétovázva állt meg az útfélen.

Ekkor egy hintó közelített sebes vágtatva s a mint előttünk elhaladt, a hátulsó bakról valaki lehömpölyödött elénk s kaczagva jött oda, a hol mi álltunk, a kerítés mellett.

Az öreg Mártont ismertük meg benne.

– Mégis csak rájuk találtam, szólt az öreg nevetve. Jaj, be jó mulatságom volt. Csakugyan elhitték, hogy részeg vagyok. Összevesztem velük. Az volt a gaudé! Húztak, vontak, még jól a hátamra is húztak a kardlappal; az valami dicső volt!

– Hát aztán, hogy szabadult meg? kérdezém én, ki nem találtam olyan dicsőnek azt a kardlappal készült mulatságot.

– Hát a mint egy hintót látok közelíteni, egyszer csak kiugrom közülük, a bakra felkapaszkodom; – azok se kergettek tovább; magukat is utólértem nagy hamar: tudtam én azt.

A jó öreg egészen meg volt elégedve azzal a jó mulatsággal, a mit magának szerzett.