Part 14

Kétség se fér hozzá, hogy amit ez a puritán matróna leir, mind szinarany igazság, de bátor vagyok azt kérdezni: miért éppen az iskolásgyermekek fényüzésén ütközünk meg, amikor ennek a kornak minden téren az üres és hivalkodó fényüzés a legjellegzetesebb tulajdonsága? Nézzen körül bármelyikünk a saját körében: mindnyájan százával találjuk ismerőseink és barátaink között a viszonyain felül költekező hölgyeket és férfiakat, akiknek egész élete alig egyéb, mint nehéz és örökös küzdelem a külső látszat fentartásáért. A kétezer forintnyi jövedelemmel rendelkező családok nyolcszáz forintos lakást tartanak, az ötvenforintos hivatalnok egy forintot költ naponként a kávéházban s olyan emberek, akiknek a holnaputáni ebédjük még a legnagyobb mértékben bizonytalan, öt forintot fizetnek ki a vacsoráért a dunaparti fogadóban, csakhogy az ismerőseiknek imponáljanak. Budapesten a szük polgári viszonyok közt élő uriasszonyok százhuszforintos utcai ruhát hordanak, a kezdő ügyvédnék (akiknek a férje néha sulyos gyötrelmeket áll ki a felragasztandó aktabélyegek miatt) elvileg csupán a páholyból nézik a szinházi előadást s a kereskedőnék, orvosnék, hivatalnoknék, akik még tulontul gyakran meg vannak akadva a konyhapénz miatt, vasárnaponként gummitalpas kocsin hajtatnak végig a Stefánia-uton. Valamennyien személyesen, sőt egészen közelről ismerjük ezeket a nevetséges nagyzolókat, tisztában vagyunk vele, hogy a fogadói vacsora, a páholy, a gummitalpas kocsi váltókölcsönből, szövetkezeti uzsorából s olykor egyenesen a zálogházból kerül ki, de a fényüzésen még se botránkozunk meg, mert magunk se vagyunk jobbak a Deákné vásznánál. Miért vennők rossz néven a mások nagyzolását, amikor ünnepnapon mi is nyolc forintot fizetünk a szigoru fiakkeres urnak, holott még a legtávolabbról se vagyunk tisztában annak a másik problémának a megoldásával: hogy miből fogjuk kifizetni másnap a szövetkezetnek esedékes kamatokat és óvatolási költségeket?

Kedves asszonyom, már a jó öreg Murai Károly, a Kazinczy egykori lakótársa, bölcsen megmondotta nyolcvan esztendővel ezelőtt, hogy minden ember egy fokkal előkelőbben él nálunk, mint ahogy a viszonyai megengednék. Azóta megváltoztak az állapotok: a mai nemzedék nem egy, de legalább öt fokkal nagyobb urnak akar látszani, mint amekkora uraság igazában megilletné. Ezen a mi gyámoltalan, öreg szavunk nem segithet. Bele kell nyugodnunk abba, hogy minden igy van rendjén, ahogyan van, ha csak azt nem akarjuk, hogy ez a sok pokolian előkelő ember jóizüen kikacagjon bennünket.

Akiknek mindenki tetszik

Egy korrekt, udvarias és mindeddig kifogástalan férjről aki különben szolid, polgári foglalkozást üz, (a magyar állammal áll üzleti összeköttetésben) a minap hirtelen kiderült, hogy távolról se olyan filiszter, amilyennek látszik: a felesége rájött, hogy két év óta rendszeresen megcsalja – mindössze három éve, hogy házasok – még pedig nem ugyanazzal a nővel, hanem bármelyikkel, amelyik éppen hajlandó rá, hogy a szerelmi ajánlatait meghallgassa. Vagyis: nevelőnőkkel, elárusitó kisasszonyokkal, kávéházi pénztárosnőkkel, sőt csinos szobalányokkal is, ha ezek bizalmasan rámosolyognak. Mindez kétségtelenül kitudódott – és ekkor a feleség, aki mindeddig azt hitte az uráról, hogy egyedül csak őt szereti, minden viharosabb jelenet fölidézése nélkül csupán ennyit mondott:

– Költözz el egy szállodába, – én egyelőre itthon maradok a gyerekekkel. A válópört még holnap délelőtt be fogom adatni a törvényszékhez.

Igy szólott a vérig sértett asszony – és a férj nagyon különösen válaszolt neki: egyszerüen sirva fakadt, mint valami alsóosztályu gimnázista. És később, mikor a könyei nagynehezen felszáradtak, a következő vallomást tette a feleségének:

– Esküszöm neked, a két kis gyermekem életére, hogy egyedül csak téged szeretlek… Jobban szeretlek, mint bárkit a világon – és ha csakugyan beváltanád fenyegetésedet, minden habozás nélkül főbelőném magamat… Nem tudnék élni nélküled – és mégis megcsaltalak; minden nővel megcsaltalak, aki az utamba akadt. Nincs erőm hozzá, hogy az ilyen pillanatnyi szerelmi kalandokról lemondjak, – de el kell hinned nekem, hogy ezek a hitvány gerjedelmek még csak föl se érnek ahhoz a tiszta és szent érzéshez, amivel te irántad viseltetem… Amaz csak állati szomjuság, – de téged jobban szeretlek, mint ahogy valamikor az édesanyámat szerettem… És látod, azt is előre tudom, hogy a jövőben épp ugy meg foglak csalni, ahogy a multban megcsaltalak, mert oly nyomorult a természetem, hogy nem tudok ezeknek a rossz nőknek ellentállni… De az istenre kérlek, ne vedd komolyan a piszkos kalandjaimat, hiszen most még jobban imádlak, mint amikor az oltár elől eljöttem veled… Hunyj szemet és sajnálj: hidd meg, hogy igazán sajnálatraméltó vagyok…

Mindezt most a feleség hosszu levélben megirja nekem s levelét ezzel a kérdéssel fejezi be:

– Csakugyan szemet hunyjak? Ön is azt hiszi, hogy igy járok el a legkorrektebbül? Kérem, irja meg, mert az a szándékom, hogy követni fogom a tanácsát…

Kedves, okos és hidegvérü asszonyom, a Kegyed kérdését épp oly kevéssé tartom komolynak, mintha például egy királytigris az iránt érdeklődnék nálam, vajjon helyesen cselekszik-e, ha ezentul véres hus helyett tejberizskását fog vacsorázni esténként? Mert az a feleség, aki a férje apró gazságai fölött szemet huny, még sokkal nagyobb természeti ritkaság, mint a tejkurára átpártolt ragadozó állat. Még az a feleség se huny szemet, aki maga is megcsalja az urát; mert ha a szivét nem is érinti a hitvestársa hütlensége, a hiuságát okvetetlen megsebzi az a tudat, hogy egy más asszony diadalmaskodik rajta. A pszichológusok akárhány csapodár feleségről tudnak, aki vitrióllal boszulta meg az ura legelső ballépését.

Ezt a módszert tehát nem ajánlhatom Kegyednek, mert nemcsak balga és lehetetlen, hanem egyenesen ellene van a természet törvényeinek. Sokkal célravezetőbbnek tartanám, ha Kegyed – a helyett, hogy a váláshoz ragaszkodik – egyszerüen igy szólana a t. férjének:

– Kedves barátom, meggondoltam a dolgot és belátom, hogy tökéletesen igazad van. Csakugyan bünt követnék el akkor, ha a pillanatnyi, érzéki fellobbanásaidat az irántam érzett szerelmeddel összetéveszteném. Az alkut tehát ezennel elfogadom; a jövőben, mint jó feleség, készséggel szemet hunyok a kalandjaid fölött, de csupán egyetlen föltétellel: ha te is ugyanilyen szempontból fogod megitélni az én elkövetendő ballépéseimet. Vagyis: nem fogsz kázust csinálni abból, ha néha-napján én is megcsallak valakivel. Biztositlak róla, hogy erre nem is lenne okod, mert elhiheted, hogy szeretni csak téged szeretlek igazán. Az az érzéki kaland nem fogja érinteni a szivemet, amely kizárólag csak te érted dobog. Remélem, hogy igy mindaketten nyugodtak, jókedvüek és boldogok leszünk.

Igy kell, hogy válaszoljon az urának, mert ez az egyetlen mód, hogy az ő ajánlata abszurd, kegyetlen voltát megértesse vele. Meg fogja látni, mekkora szemeket mereszt majd, ha ezt a kis monológot elszavalja neki; és mint fog vérbenforgó szemekkel felugrani, ha elhiszi, hogy Kegyed komolyan hiszi is, amit mondott. Mert bár igaz, hogy teméntelen férj van, akit a felsége iránt érzett szerelme nem gátol abban, hogy piszkos kalandok után futkosson, az bizonyos, hogy egy sincs, aki a megoldásnak ezt a módját ne találná egyenesen vérlázitónak. Az ilyen ember csak akkor látja be a maga viselkedésének gazságát, ha a felesége az ő saját, alávaló logikáját forditja ellene. A szép szóra, vagy a viharos jelenetre nem reagál; de ugyancsak elmegy a kedve a könnyü portyázástól, ha a maga házatáját veszedelem fenyegeti. Mihelyt el tudja hitetni vele, hogy a legelső hütlenségét hasonló hütlenséggel fogja viszonozni, már meg is fosztja őt attól, hogy léha kalandokra disponálva legyen. Aki joggal fél attól, hogy a felesége egy idegen férfi karjaiba siet, annak bizonyosan nincs kedve ahhoz, hogy pillanatnyi hóditások után szaladgáljon.

Ha a t. férje csakugyan szereti Kegyedet, akkor ez a módszer százszor biztosabb, mint a válópörrel való fenyegetődzés.

A tréfás fiuk

Egy közeli rokonom, aki egyéb, okos foglalkozás hiján, haszontalan mesék irásával keresi meg a mindennapi fekete kávéját, nemrégiben könyvet irt egy huncut, de nagyon bájos gépirókisasszonyról, aki addig intrikál, hizelkedik és kelleti magát, mig a hatalmas pénzintézet félistene, a milliomos vezérigazgató feleségül veszi. Ez a szőke, kékszemü és szörnyen ravasz kis teremtés érdemetlenül nagy népszerüségre tesz szert az olvasók között, ami nem is csoda, hiszen hol az a fiatal leány, aki ne álmodoznék arról, hogy a mesék lovagja – nem a régi módi keresztes vitéz, hanem a modern bankigazgató – egy szép napon mint szerelmes kérő fog a lányszobájában megjelenni? Mióta a piszeorru Lehmann Vilmából Hontiné ő méltósága lett, azóta minden gépirókisasszony szivdobogva megy el a főlépcsőn a bank félelmetes ura mellett, hiszen ami a mesében olyan egyszerüen megtörténhetett, miért ne történhetnék meg végre az életben is? Az irógépek ábrándozó kis tündérei között tehát joggal népszerü lett ez az én meséket firkáló atyámfia, sőt – hihetetlen, de igaz – még reám, az ő vén bátyjára is esett egy-két sugárnyi ebből a kedves és irigylésreméltó szimpátiából. Abban a temérdek levélben, melylyel a postás naponként megörvendeztet, mindig van nehány, mely az irógépek szorgalmas kezelőnőitől ered s valamennyi a szerencsés Lehmann Vilmára hivatkozik, aki a családom egy tagjának köszönheti, hogy ilyen tüneményes karriért csinált. Ha Lehmann Vilmáért ennyire exponáltuk magunkat, akkor – mondják bizalommal – az ő panaszaik se fognak süket fülekre találni nálunk. Ezek a naiv teremtések ugyanis azt hiszik, hogy a nagybácsi nemcsak az öcscse adósságaiért, hanem az irodalmi müveiért is felelősséggel tartozik.

Őszintén szólva, sokkal jobban szeretném, ha az öcsém egy négyezer holdas birtokon gazdálkodnék, mint hogy haszontalan meséket ir, de mivel mindig gavallér voltam világéletemben, isten neki, vállalom ezt a felelősséget is, s családunk kreaturája, az aranyhaju Lehmann Vilma révén ezennel magamévá teszem mindazokat a panaszokat, melyekkel az irógépes kisasszonyok fölkeresnek s kijelentem, hogy mától fogva mindenkinek velem gyülik meg a baja, aki ezeket a szép és szorgalmas kis leányokat megbántani merészeli. És terringettét senkinek se ajánlom, hogy engem a sodromból kihozzon, mert habár az öreg kezem reszket is már némelykor, még nem halt ám meg bennem végképpen az a spadassin, aki a kardjával valaha öt embert a másvilágra küldött…

És most, hogy a harci szablyámat igy készenlétbe helyeztem, hallgassuk csak meg azt a szegény és vérig sértett kisasszonyt, aki ma könyezve fordul hozzám a keserüségével s tőlem várja, hogy a tanácsommal megsegitem, mert ha én is cserbenhagyom, akkor igazán senkije sincs, aki előtt a bánatos szivecskéjét kiöntse. Ez a derék kis leány az irógépet kezeli egy nagy kereskedőház irodájában s mindeddig becsülettel megkereste ott a kenyerét, de most közel áll hozzá, hogy az exisztenciáját elveszitse. Még pedig – hihető-e ez vajjon? – a férfikollégái szégyenletes brutalitásai miatt. Ezek a kamasz legények ugyanis abban találják a mulatságukat, hogy egész nap piszkos kétértelmüségeket beszélnek előtte, még pedig szemmelláthatólag azért, hogy őt, a szégyenkező kisleányt, zavarba hozzák. Ő ugyan váltig igyekszik, hogy ne vegyék észre a zavarát, de hiába minden igyekezet, mert mindig elpirul, ha körülötte ilyen ocsmányságok süvitenek a levegőben. Mit tegyen hát, hogy a durva inzultusokat elkerülje? Ha reagál rájuk, csak szitja a perverz antilovagok tüzét, ha az állását otthagyja, akkor magát is, az öreg édesanyját is megfosztja a mindennapi kenyerétől. Legokosabb lenne, ha ugy tenne, mintha semmit se hallana, de erre, fájdalom, nem képes, mert a pirulása mindig elárulja, hogy a gonosz ripőkségeket megértette.

E levelet olvasva, csakugyan azt látnám az egyetlen megoldásnak, ha ezeket a lovagiatlan sihedereket derekasan fejbekólintanám, de mivel ez a mód első lépésnek talán mégis tulzott lenne, azt ajánlom, hogy próbáljunk meg egy másik expedienst. Még pedig olyat, ami a legtöbb esetben célhoz vezet; az egyenes és az őszinte beszédet. Szedje össze, kis leányom, az összes bátorságát s ha még egyszer ilyen gaz módon megsértik, álljon fel nyugodtan a gépe mellől s szóljon azokhoz a csirkefogókhoz a következőképpen:

– Aki Angolországban egy dolgos leányt megsértene, azt a legelső idegen férfi megbotozná. Mi még nem tartunk ott, ahol az angolok, de azért lovagias férfi, istennek hála, nálunk is akad. Figyelmeztetem magukat, hogy egy ilyen férfihez fogok fordulni segitségért, ha a becsületes munkámban még egyszer háborgatni merészelnek.

Én azt hiszem, hogy ennyi tökéletesen elég lesz, – de ha nem lenne: irja meg nekem azonnal egy expressz-levélben. Akkor majd előszedjük azt az öreg kardot s ugy közibük vágunk a tréfás fiuknak, hogy egész a holtuk napjáig megemlegetik. Ha azonban a kard esetleg nem lesz kéznél, akkor egy jó vastag bot is megteszi…

Kaland a nápolyi gyorsvonaton

Egy külföldön járó magyar ur ma különös ügyben fordul hozzám tanácsért, kedves alkalmat adva nekem, hogy hofitársaim egy helytelen szokását, melyet kóborlásaim közben magam is gyakran tapasztaltam, ebben a rovatban szóvá tegyem. A tanácskérő ur egy előkelő, luzerni fogadóban lakik s a minap, a table d’hote-teremben, két elegáns, uri hölgy szomszédságába került, akik maguk közt franciául beszélgettek. Azt kellett tehát hinni róluk, hogy párisi asszonyok, – ezt nemcsak a beszédjük, hanem a toilette-jük, a modoruk is igazolni látszott. Honfitársunk szivesen nézegette őket ebéd közben – a fiatalabbik nagyon csinos volt – s egy alkalommal igy szólott ahhoz a másik magyar urhoz, akivel együtt lakik a szállóban:

– Ezekkel a hölgyekkel meg kellene ismerkednünk. A kis leány nagyon kacérnak látszik s azt hiszem, nem haragudnék meg, ha bemutatkoznánk neki.

Ezt magyarul mondta a barátjának, vagyis olyan nyelven, amit a két párisi hölgy nem érthetett meg. De mit tesz isten? Mikor az ebédnek vége volt, az idősebb uriasszony, távozóban, egy pillanatig megállott a két gentleman asztala előtt s haragtól kipirulva, tiszta magyar nyelven, igy szólott hozzájuk:

– Uri emberek, ha jó izlésük van, nem szoktak megjegyzéseket tenni az idegen hölgyekre.

E szavak után fölemelt fővel távozott, a vérig sértett kis leánynyal együtt, aki szintén megvető pillantással mérte végig őket. A fiatal uraknak még annyi idejük se volt, hogy egy exkuzáló szót mondhassanak. Zavartan, lángoló arccal fogadták a rendreutasitást s most engem, az idegent, kérnek föl egy sürgős expresszlevélben arra, hogy tanácsot adjak nekik: mint tehetnék jóvá az akaratukon kivül elkövetett tapintatlanságot. A hölgyek ugyanis még mindig ott laknak a szállóban s igy mindennap találkoznak velük a dejeunernél és a dinernél.

– Elképzelheti – irják a levelükben – mennyire kinos ez a naponként való találkozás. Nagyon kérjük, ajánljon valami tisztességes módot, amivel a szép honfitársnőinket kiengesztelhetnők.

Megvallom, hogy a kérdést még különösebbnek találom, mint a történetet, mert hogy két uri ember önmagától is rá nem jön a szatiszfakció leghelyesebb formájára, az engem ugyancsak bámulatba ejt. Ugyan, már mi ezen a töprengeni való? Az ember, ha ez a kis malheur megesett vele, másnap bünbánó arccal bemutatkozik a haragos hölgyeknek s egyszerüen ezt mondja nekik:

– Ha hibát követtünk el, van egy mentségünk: a nagyságos asszonyt és a kedves leányát franciáknak néztük. Nem gondoltuk tehát még álmunkban se, hogy a mi hóbortos megjegyzéseinket megértik. Ha sértve érzik magukat, milliószor bocsánatot kérünk. De a nagyságos asszonynak figyelembe kell vennie, hogy a férfiak, ha egymás közt vannak, néha olyat is beszélnek, amit maguk se vesznek komolyan.

Bizonyos, hogy a két uri hölgy megbocsátott volna s a probléma gyönyörüen meg lenne oldva, anélkül, hogy ezért egy kétezer kilométernyire szunnyadozó aggastyánt kellene zavarni az ebéd után való bóbiskolásában. A levelet nem is azért teszem szóvá, hogy az elibém terjesztett problémát megfejtsem – erre a fiatal urak bizonyosan maguktól is képesk lettek volna, – hanem azért, hogy honfitársaimat arra a helytelen szokásukra figyelmeztessem, amely a külföldön már annyi kellemetlenséget szerzett nekik: hogy t. i. magyarul sans gène teszik a legfurcsább megjegyzéseket, abban a biztos tudatban, hogy ugy sem értik meg őket. Pedig ma már mindenütt találkozik az ember magyar utasokkal, nemcsak Luzernben, hanem még Tuniszban vagy Hammerfestben is. Az a skót ruhás ur, aki a szomszéd asztalnál angolos flegmával csepegteti a mézet a vajas kenyerére, esetleg marosvásárhelyi fiskális s az a kokett, karcsu asszony, aki dekolletált ruhában libben be a palermói hotel éttermébe, talán mérnökné vagy háztulajdonosné Nagyváradon. Senkinek sincs a homlokára irva, hogy honnan való s könnyen megeshetik, hogy a vélt francia kokottról tett megjegyzésünkkel egy tisztességes magyar uri asszonyt sértünk vérig. Amióta, pár évvel ezelőtt, magam is a hősévé lettem egy ilyen kinos félreismerésnek, – szerencsére, csak a passziv hősévé – azóta gondosan őrizkedem attól, hogy semmiféle nyelven se tegyek valakire félremagyarázható megjegyzést. Rómából utaztam Nápolyba s valami közbeeső, kis állomáson kiszálltam a kupéból, hogy egy olasz ujságot vásároljak. Visszamenet, nagy siettemben, egy idegen szakaszba ugrottam, ahol egy fiatal, magyar házaspár ült. A vonat időközben megindult s mivel a kocsinak nem volt közlekedése a többi kocsival, kénytelen-kelletlen ott maradtam s olvasgatni kezdtem az állomáson vett olasz lapot. Ugy látszik, nem lehettem valami szivesen látott vendég, mert a fiatal férj haragosan nézett végig rajtam, majd igy szólott magyarul a feleségéhez:

– Ennek a bivalynak is éppen ide kellett beszállnia…

Mindig szerény ember voltam s igy most se tartottam szükségesnek, hogy az inkognitómat leleplezzem, – hanem óvatosan elrejtőztem a _Corriere della Sera_ kibontott lepedője mögé. Szeretetreméltó honfitársaim erre még egy ideig hasonló modorban tárgyalták csekély személyemet, aztán – megunva ezt a témát – áttértek a maguk tagadhatatlanul érdekesebb dolgaira; öt perc mulva tudtam, hogy kétnapos házasok s hogy ő nagysága gyönyörünek és édesnek találja a mézeshetek intézményét. Még sok egyebet is megtudtam, még pedig olyan részletességgel, hogy valósággal lángba borultam az ujságom mögött. A nászutasok isteni fesztelenséggel csevegtek olyan intimitások felől, amelyekbe harmadik embert még a világ teremtése óta se avatott bele jóizlésü házaspár. Igy folyt a beszélgetés vagy másfél órán keresztül, amikor a vonat megint egy nagyobb állomásra ért s utitársam, aki már azt hitte, hogy lemaradtam valahol, izgatottan rontott be hozzám a kupéba:

– Hát te itt vagy? – kiáltotta magyarul. – Már telegrafálni akartam, hogy az esti vonattal visszautazom hozzád…

Hogy e szavakra mi történt, azt talán nem szükséges elmondanom. Még ma is oda vagyok a csodálkozástól, hogy a kétnapos menyecske ájulás nélkül esett tul ezen a borzalmas meglepetésen.

Én ott, a nápolyi gyorsvonaton, szentül megfogadtam, hogy ezután semmiféle nyelven se teszek megjegyzéseket olyan emberekre, akikről nem tudom, hogy kicsodák. Szabadszáju honfitársaimnak melegen ajánlom, hogy kövessék a példámat.