Part 12

A minap, mikor megkérdeztem tőle, hogy miért ragaszkodik ennyire a füstös levegőhöz, mely végre is tönkre fogja tenni az idegrendszerét, a fiu jóizüen elnevette magát.

– Miért?… Mondhatom, hogy furcsa kérdés. Hát mi másért járnék a kávéházba, mint a szép nénikért, akiket minden időben ott talál az ember…

– Micsoda szép nénikről beszélsz?

– A pesti kávéházak törzsvendégeiről, akik elég jószivüek hozzá, hogy velünk egy födél alatt töltsék el az összes szabad idejüket… A szép nénik, épp ugy, mint mi, a kávéházban költik el az uzsonnájukat s csak este nyolc után mennek haza, amikor a helyiséget söpörni kezdik…

Igy szólt, bajuszát pödörgetve, az én lovagias öcsém, aki – teringettét, hiszen a véremből való fiu – nem tartozik amaz egyének közé, akik a barátságos szép asszonyokat elkerülik. Főképp a „szép néni“-ket nem kerüli el, a nyájas, selyembluzos ifju hölgyeket, akik négy óra után már letelepednek a különböző kávéházakba s az illusztrált lapok forgatása közben meleg pillantásokat vetnek a körülöttük settenkedő urakra. Én tehát mindenképpen megértem lelkes öcsém álláspontját, akinek a VI., VII. és VIII-nál töltött száraz délelőttjei után föltétlenül jól esik, ha bájos és jószivü hölgyek közt felüdülhet. Sőt a „szép nénik“-et is megértem, akik az élet unalmáért és keserüségeiért legalább röpke kávéházi ismeretségekben keresnek kárpótlást. De nem értem meg – s ez az, amiért ezt a banális témát ujra a nyilvánosság elé viszem – azokat a polgári asszonyokat, akik a „szép nénik“ cimére és jellegére pályáznak. Vagyis: a kávéház jószivü tündérei közé keveredő, tisztességes _filiszter_ hölgyeket. Az ő kávéházi szereplésük igazán budapesti specialitás; mert sehol a nagy világon – se Londonban, se Párisban, se Madridban, se Newyorkban, se Tokióban – nincs az a szolid uri asszony, aki nappali világitásnál – pláne férfikisérő nélkül – a kávéházban lebzselne. Már csak azért se – a háziasszonyi elfoglaltságáról nem beszélek – nehogy a „szép nénik“-kel összetéveszszék. Budapesten azonban ez a szokás annyira lábrakapott, hogy az embernek szinte azt kell hinnie: a filiszter asszonyok egyenesen valami pajkos kalandnak nézik, ha a kávéházban félreismerik őket. Hogy ennek a különös ambiciónak mi a lelki rugója: azt, fájdalom, nem tudom megérteni. Annyi bizonyos, hogy Európa többi kulturvárosában az igazi uri nő nem ülne be órákra olyan helyiségbe, ahol egész sereg kalandhős fixirozza s ahol a füst, a trágár szóbeszéd és a trágár pillantás ugyszólván benne van a leltárban.

Mindezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy a tisztességes nő egyáltalában nem járhat a kávéházba. Járhat, de csak bizonyos időben: én szerintem este tiz és tizenkét óra között. Akkor a legdiszkrétebb felfogás se találhat semmi kivetőt abban, hogy az uri asszony, aki a szinházi előadás után még egy csésze forró teát akar meginni, a férje karján egy előkelő és jó tónusu kávéházban megjelenjék. Aki ilyenkor jön, arról mindenki elhiszi, hogy nem az én feketebajuszu öcsém miatt harapja a füstöt s nem azért fogja a kezébe a spanyol képes ujságot, hogy e sánc mögül négy márványasztal összes férfi-népével kacérkodjék. De a kávéházban egyedül, vagy a barátnőivel uzsonnázó asszony mindig ki van téve annak a gyanunak, hogy ő is a „szép nénik“ közé tartozik, abba az osztályba, melyet ezzel a léha jargonnal keresztelt el a kávéházakban lebzselő fiatalság. Az uri nő, ha nappal nyilvános helyre akar menni, ám menjen a jóhirnevü cukrászdába, ahol senkise ad át neki olyan ujságlapokat, melyeknek margóján szerelmi találkákat kérnek tőle. Mert ha szép, akkor az én drágalátos öcsém okvetlen kér tőle egy találkát, de nemcsak ő kér, hanem minden naplopó, aki az aranyos oszlopok között tartja a hivatalos óráit. A közhit ugyanis azt tartja, hogy aki a „szép néni“ cimére rászolgál, az már közel van hozzá, hogy a jelleget is megkapja.

A vásárló szenvedélyről

– Magyarázza meg nekem – irja ma egy fiatal ember, akinek levelét ezennel tárgyalásra kitüzöm – magyarázza meg, ha tudja, mi az oka annak, hogy engem, aki februárban már elmultam huszonhat éves, s a közvélemény szerint nem tartozom a legostobábbak közé, semmi a világon nem izgat: sem a szerelem, sem a szinház, sem a Conan Doyle regényei, de egy körülmény mindig megfoszt a józan eszemtől: az, ha több pénz van a zsebemben a szokottnál. Amikor öt forintom van, nyugodtan és higgadtan járok az emberek között, olcsón és szerényen vacsorázom, gyalog járok, hogy a villamost kispóroljam, de ha véletlenül ötven, vagy száz forinthoz jutok egyszerre, a szó szoros értelmében becsipek a vagyontól s még álomra se tudom hajtani a fejemet, ha a pénztől hamarosan meg nem szabadultam. Ilyenkor mindent összevásárlok, ami csak a szemem elé kerül, oktalanul, sőt nevetségesen gavallér vagyok s egyáltalában nem gondolok arra, hogy holnap, holnapután is nap lesz. Elköltöm az utolsó krajcáromat s csak utólag, amikor már ismét antivirilista vagyok, tépem ki a hajamat bosszuságomban, hogy ujra könnyelmü és beszámithatatlan voltam. Meg tudná mondani, hogy mi ennek az oka? És ha megtudná, tud valami orvosságot is ajánlani, amely ebből a nevetséges szenvedélyemből kigyógyit?

Ime, a fiatal ur problemája, mely nem is olyan kómikus, mint amilyennek az első pillanatban látszik, főképp azért nem, mert rengeteg sok ember él a világon, aki ugyanebben a betegségben szenved. És ez a betegség annyira veszedelmes, hogy nekem, ha afféle unalmas moralista lennék, most alaposan le kellene szidnom a könnyelmü fickót s nagy prédikációkkal bizonyitanom, hogy az ilyen szenvedély a biztos romlás alapja, mert már apáink megmondották, hogy a pénzt sokkal könnyebb megszerezni, mint megtartani. De mivel sem moralista, sem Tartuffe nem vagyok, hát bevallom, hogy ezt az időleges részegséget, amit a pénz okoz, nagyon meg tudom érteni, még pedig azért, mert magam is igen sokáig szenvedtem a vásárlási mániának nevezett nyavalyában. Ez a hires bölcs, aki most a gyékényen pipázva adja a nyugodt és hidegvérü filozófust, valamikor szintén fiatal és hóbortos legény volt, aki a nélkülözés órái után mindig megszédült, mikor váratlanul pénzhez jutott. Én voltam az, aki ezer forinttal a zsebemben, reggeltől estig ott lebzseltem a nagyvárosi utcák kirakatai előtt s nemcsak finom fehérnemüt, drága nyakkendőket, kincsekbe kerülő szivartárcákat vásároltam, hanem ujfajta dugóhuzókat, silány szobrokat, japán papirszalvétákat és ó-német kártyapréseket is, szóval csupa olyan tárgyat, melnyek világéletemben se vettem hasznát. Emlékszem rá, hogy egyszer Londonban, mikor a pénzeslevélhordó egy napon váratlanul benyitott hozzám, a Piccadilly-cirkuszon egy kis ölebet vásároltam két fontért, pedig bizonyosan tudtam, hogy a boarding-house-omba nem bocsátanak be háziállatokat. De a pénztől én is becsiptem, mint mindenki, aki nem szokta meg, hogy állandóan százfontosai legyenek a zsebében. Az ilyen oktalan költekezésnek épp a vagyon szokatlan tudata adja meg a pszichológiai magyarázatát. És még valami; a rendes, komoly, pedáns elfoglaltság hiánya, vagyis: az unalom. Tessék csak megnézni a személyvonat utasát, aki tizenkét órát tölt a vasuti kocsiban s majdnem megőszül idegességében, amig az utazása céljához ér. Az ilyen ember nem csupán a menetrendeket és az ujságokat vásárolja meg, hanem a közbeeső állomások összes automatáit kifosztja. Egész gyüjteményt szed össze a kölni vizből, a Sarg-féle szappanból és kalodontból, a pörkölt és pörköletlen mandulából, a savanyu cukorkából, a gyujtóból és a bajuszpedrőből. Pedig az egyikre épp oly kevés szüksége van, mint a másikra. De megveszi, mert az utazás egyhanguságába még az az esemény is édes változatosságot hoz, ha az ember a nikkel-huszfillérest az automata nyilásába beledobja.

A betegséget tehát én tökéletesen megértem, de ami az orvosságot illeti, hát az a nézetem, hogy az ilyen baj hasonlit a neuraszténiához: csak az idő gyógyitja meg, de az is ritkán. Aki erre a betegségre inklinál, az többnyire a haláláig nem gyógyul ki belőle. Mérhetetlenül nagy energia kell hozzá, hogy az ember hidegen tovább menjen a kirakatok előtt, mikor pénz, sőt sok pénz van a zsebében. És ha tovább is megy, többnyire ugy jár, mint az a galiciai zsidó napszámos, aki öt pálinkamérést hősiesen kikerült, de a hatodikban már emelt fővel kért egy pohár borovicskát, mert gyönyörü önmegtartóztatásáért bőven rászolgált erre a kis jutalomra. Miért mondjam, hogy az ilyen könnyelmü fecsérlő föltétlenül jellembeli fogyatékosságban szenved? Ha azok a keserves pillanatok, mikor egy huszforintos kalitka megvásárlása után kénytelen adós maradni a főpincérnek a kávéja árával, nem tudják kigyógyitani a betegségéből, akkor az én szavam ugyis csak annyit ér, mint egy öreg szarvasbogár döngése.

Az utca lovagja

„Lehetnek-e olyan esetek, amikor a feleség nem köteles megmondani az igazságot az urának?“ – kérdezi ma tőlem egy habozó, fiatal asszony, akinek – ugy látszik – van egy ilyen delikát esete, s most az én girómmal akarja megnyugtatni a lelkiismeretét. Nemcsak azért, mert az ilyen ifju teremtések lekötelezése különös örömet szerez nekem, hanem teljes, férfias meggyőződésemmel azt válaszolom: hogy igenis vannak, még pedig gyakran vannak ilyen esetek, s az asszony, mikor az igazságot elhallgatja, akárhányszor korrektebbül cselekszik, mint akkor, amidőn naiv csacsisággal fölösleges dolgokat is elmesél az ő szerelmes uracskájának.

Ne komédiázzunk és valljuk be igy négyszemközt, hogy tulajdonképpen nem is különböző esetekről van szó, hanem egyetlen egy esetről, – mert a többiben már nem értem a tréfát, s a legnagyobb határozottsággal azt vallom, hogy a házastársaknak nincs egymás előtt titkolni valójuk. Helyesebben: a tisztességes asszony nem is követ el olyasmit, amit titkolnia kellene az ura előtt. Persze akkor, amidőn az igazság őszinte beismerése mellett kardoskodom, nem az ugynevezett konyhabeli kulissza-ügyeket értem, mert azt a fontos tényt, hogy a szakácsné gorombán visszafeleselt, vagy azt, hogy a szobalány bünös hanyagságot tanusitott a padlókefélés körül, nemcsak szabad, de kötelesség is elhallgatni a férj előtt, akinek igazán nincs feje ahhoz, hogy ezekben a komolytalan affaire-ekben itélkezzék. Ilyenekről tehát aligha van szó a kiváncsi, fiatal asszony kérdésében. Hogy miről van szó, azt bátor leszek rögtön kitalálni, hiszen a magamfajta vén globetrotterek, ha kincseket nem is tudnak összegyüjteni hosszas kóborlásaik közben, egy nagy kincsre mindenesetre szert tettek: arra a tudományra, hogy az ilyen nyughatatlan vérü, fiatal teremtések lelkében éppen ugy tudnak olvasni, mint a nyitott könyvben.

Tehát lássuk csak a tényállást, kedves kis barátnőm: ugy-e ezuttal is az utca lovagjairól, a derék aszfaltbetyárokról van szó? Ön szerényen, lesütött szemmel sétlált a Kossuth Lajos-utcán, vagy esetleg a Rákóczi-uton, amikor az a borzalmas orvtámadás érte, melyre most is csak heves szivdobogással tud visszagondolni… A részletek már banálisak: a felsütött bajuszu gazember megemelte Ön előtt a kalapját s udvariasan megkérdezte, vajjon megengedi-e, hogy a divatárusnőjéhez elkisérje? Egyuttal azt is elmondta, hogy Kegyedet már hosszabb idő óta néma tisztelettel szokta követni az aszfalton, de most már nincs többé lelki ereje ahhoz, hogy érzéseit eltitkolja…

Ugye-bár, igy történt a hires eset? Kegyed az első pillanatban azt hitte, hogy rögtön el fog ájulni ijedtében, de aztán meggondolta magát s nem ájult el, hanem egy megvető pillantást vetve az aszfalt Romeójára, olyan lépésekkel távozott, mint Jászai Mari szokott egy-egy Shakespeare-dráma negyedik felvonásában… És az egész uton az járt a szőke vagy barna fejecskéjében, hogy ugyan mit fog mondani a törvényes szerelmese, ha erről a rémületes kalandjáról referál neki?

Kedves kis nagyságos asszonyom, mindenekelőtt fogadja a tisztelt férje nevében is forró köszönetemet azért, hogy nem neki mondta el ezt a furcsa történetet, hanem nekem. Ha őt avatta volna be életének ebbe a fájdalmas titkába, fölösleges izgalmakat szerzett volna a derék embernek, mig én mosolyogva azt mondom: nem történt Kegyeddel semmi olyasmi, amiért érdemes lenne nyugtalankodnia… Az aszfaltbetyárok népes családfáját sem az ilyen jó és szolid asszonykák, sem a rendőrök, sem én, öreg csavargó, nem tudjuk kiirtani a föld szinéről, mert ez a fajzat sokkal inkább szaporodik, mint a legalsóbbrendü élősdiek… De szerencsére, nem olyan veszedelmesek, mint azok, mert az olyan bátor megvetés, amivel Kegyed a kloaka szerelmesét elhessegette magától, minden esetben elég, hogy a szép és fiatal teremtések a piszkos tolakodásától megszabaduljanak…

Mi célja lenne annak, hogy ezt a kalandját a tiszta családi tüzhelye mellett fölmelegitse? A férje – aki bizonyosan föltétlenül meg van győződve a Kegyed makulátlan tisztességéről – egy pillanatig azt hihetné, hogy talán egy ártatlan, de mégis hibáztatni való kacérság bátoritotta föl azt a gyalázatos csirkefogót. Minek zavarná föl ennek a derék embernek a nyugalmát, mikor a lelke mélyén tökéletesen meg van győződve a felől, hogy egyáltalában nem cselekedett inkorrekt dolgot? Hiszen az a lovag amugy is kényelmes inkognitóban párolgott el a nagyvárosi utca emberoceánja között, – és ha a véletlen ugy akarná, hogy Kegyed föl tudja lebbenteni azt az inkognitót, ugyan volna-e szive hozzá, hogy az urát egy olyan lovagias affaire-ba kényszeritse, amelyben egy tisztességes és gáncs nélkül való gentleman lenne kitéve egy jellemtelen kalandor golyójának…

Az őszinteségnek csak abban az esetben volna értelme, ha a társadalom az ilyen arcátlan gavallért egyértelmüleg kilökné magából. De a mi viszonyaink, fájdalom, olyanok, hogy a leleplezés – a helyett, hogy tönkretenné – jóformán glóriát fon a bátor férfiu feje köré, aki egy védtelen asszonyt hősiesen inzultálni merészelt…

Közkeletü neveletlenségek

Mikor néha, hosszabb távollét után, a hazámba visszatérek, az első napon rendesen ugyanazt a két furcsa jelenséget konstatálom: az utcák sokkal csöndesebbek, a nyilvános helyek – az éttermeket és a kávéházakat értem – sokkal hangosabbak, mint a külföldön. Az elsőt könnyen megértem; Budapest, utcai forgalom tekintetében, még nem érte el a nagy európai metropólisok szinvonalát. Igazán nagyvárosinak csak néhány exponált pontja mondható; a Rákóczi-ut, az Andrássy-ut belső része s szép időben a korzó és a divatos belvárosi utcák egyike-másika. A többi majdnem egy vidéki város impresszióját kelti, ha az ember Párisból, Londonból vagy akár Bécsből érkezik meg a keleti pályaudvarra. (A minap, fényes délben, egész Budáig egyetlen járó-kelővel se találkoztam az uj Erzsébet-hidon.) Ez azonban még megérthető valahogy; ahhoz, hogy egy nagy városnak oly széditő utcai élete legyen, mint a nagy nyugateurópai centrumoknak, az üzleti forgalomnak oly mesés arányai kellenek, amilyeneket odakünn lát az ember. Ez tehát tisztára csak idő kérdése; ha a mi szép Budapestünk is olyan üzleti centrummá lesz, mint Páris vagy Berlin, itt is lépten-nyomon ki leszünk téve annak a gyönyörüségnek, hogy a tyukszemünket ötpercenkint letapossák.

Amit nem értek s ami állandóan felborzolja még az én nyugodt és meghiggadt idegeimet is, az nem a mi utcai életünk abnormális csendessége, hanem a nyilvános helyek csuf és izléstelen lármája, melyhez hasonlóra csak az ázsiai bazárokban találunk. A budapesti ember, mikor a kávéházba vagy a vendéglőbe megy, mintha egyenesen valami perverzus örömet találna abban, ha a szomszédait idegesekké teheti. Nem is beszélek most azokról a furcsa hölgyekről és urakról, akik izléstelenül hangosan beszélnek a vendéglői vagy a kávéházi asztal mellett s akik a legszigorubb magánügyeiket is olyan tónusban pertraktálják, amilyet a régi rómaiak csak a fórumon használtak, de ők is csupán akkor, ha a haza komolyan veszedelemben forgott. Ez az ildomtalanság végre is nem általános szokás s igy inkább humoros, mint boszantó hatással van a nyilvános helyek többi jóizlésü vendégére. De ami egyenesen felháboritó, az a budapesti embernek ama közforgalomban levő neveletlensége, amelyet a pincérrel, az ujsághordó gyerekkel s az összes szomszédai idegeivel szemben elkövet. Mindig csodálkozom rajta, miképp tudja itt valaki nyugodtan végigolvasni az ujságját, amikor valóságos vihara tombol körülötte a csöngetésnek, kopogtatásnak, kiabálásnak, visitásnak, sőt néha orditozásnak is. Száz ember közül százegy a késsel veri a poharát, a gyürüjével üti a márványasztalt s olyan pokoli zsivajt csap, hogy az elmegyógyitó intézetek dühöngő osztálya valóságos trappista kolostor a budapesti kávéházakhoz és vendéglőkhöz képest. A bennszülött fővárosi még akkor is csönget, sőt harangoz, ha abszolute nyugodt állapotban van; de mit müvel, jó isten, olyankor, ha a felszolgáló pincér nem hozza el két percen belül a kivánt ujságját (amit háromszáz ujság közül kell kiválasztania) s ha a főpincér nem abban a minutumban terem előtte, amikor éppen fizetni akar. Ilyenkor kivörösödik, reszket, görcsöket kap, mert valami felháboritó injuriának tekinti, hogy őt, aki husz krajcárt ad azért, hogy kávét, ujságot, vizet, szóda bicarbonát, cimjegyzéket, menetrendet kapjon s a telefont is annyiszor használhatja, amennyiszer jól esik neki, két vagy – uram bocsáss – öt percig megvárakoztatják. Ez egyenesen galád beletaposás az ő egyéni szabadságába s igy csupán a legszentebb jogával él, amikor megbotránkozása egész orkánját zuditja az alpincér, a főpincér s a kávéházat birtokló uzsorás fejéhez. Hogy e közben én, az ő ártatlan vendégtársa, is megőrülök, azzal természetesen nem törődik, hiszen nekem is jogom van hozzá, hogy csöngessek, visitsak és orditozzak.

Bizonyos, hogy a tombolásnak ez a fajtája sehol a müvelt külföldön nem szokásos s hogy Budapesten is el lehetne szokni tőle, ha a nagyságos vendég urak a türelem szent erényében kissé gyakorolnák magukat. Elvégre még a legbuzgóbb főpincér se járhat biciklin a kávéházban s ha egyszerre tiz ember akar fizetni neki, kilencet még akkor is kénytelen megvárakoztatni, ha a kötelességérzet valósággal dühöng benne. A husz krajcáromért egész sereg jogot szerzek meg magamnak a kávéházban, de azt a jogot, hogy egymagamban eljátszszam a sziu-indiánok összes harci jeleneteit, még e tekintélyes pénzösszeggel se szerzem meg. Mert a kés arra való, hogy a ramsteaket elvágjam vele, a gyürü arra, hogy kedves nőm őnagyságára emlékeztessen, de már arra, hogy száz ártatlan embert megőrjitsek, sem a kés, sem a gyürü nem való. Hiszen a kávéház és a Lipótmező között mégis kell lenni valamiféle különbségnek.

A jóakaró

Igen, igen, a lovagiasságnak is megvan a maga humora, – s ez a humor gyönyörüen nyilatkozik meg a problémában, melyet egy naiv ifju ma elibém terjeszt, ujabb bizonyságot szolgáltatva a felől, hogy a szelid, himporos kedélyek még nem haltak ki végképpen a világból. Ennek a naiv ifjunak ugyanis van egy ravasz ismerőse, aki már huzamosabb idő óta minden erejével arra törekszik, hogy neki minél több kellemetlenséget okozzon. Hogy miért haragszik rá, arról levéliróm nem világosit föl, de azt tényként megállapitja, hogy ez az ur minden lehető és lehetetlen alkalmat fölhasznál az ő boszantására s legutóbb olyan trükköt eszelt ki, amely egyenesen hallatlan és vérlázitó. A minap ugyanis nyájas arccal félrehivta s igy szólott hozzá:

– Tegnap egy társaságban Önről volt szó. Nem vagyok vénasszony s nem szivesen vállalkozom arra, hogy pletykákat terjeszszek, de sokkal jobb szeretem Önt, semhogy elhallgassam, hogy mit beszéltek. A társaság egyik tagja ugyanis azt mondta, hogy Önnél haszontalanabb, jellemtelenebb frátert még sohase látott. Valószinü, hogy kellemetlenséget szerzek most Önnek, de azt hiszem, hogy kötelességem az őszinteség…

– És ki volt az az ember, aki igy beszélt rólam? – kérdezte, aránylag nyugodt hangon, a naiv fiu.

– Bocsásson meg, de ezt nem vagyok hajlandó elárulni. Egy gentleman nem szolgáltathat ki valakit, aki a bizalmával megtisztelte. Ez különben, ugy hiszem, mellékes is. Nekem csupán az volt a célom, hogy Önt a keringő hirek felől felvilágositsam…

Akár hiszi a nyájas olvasó, akár nem hiszi, az én levéliróm nem ütötte arcul a derék gentlemant, sőt: annyira zavarba jött, hogy egyáltalában semmit se tudott válaszolni neki. Csak másnap tért annyira magához, hogy a kis epizódot el birta mesélni nekem, annak a kérésnek kapcsán: hogy adjak neki tanácsot, mit cselekedjék az ő különös jóakarójával szemben?

– Meg nem sérthetem – irja édes csacsisággal – mert hiszen nem ő volt, aki ilyen galádságokat beszélt rólam. Be se pörölhetem, mert hiszen ugyancsak nem ő volt, aki ilyen alávaló módon gázolt a becsületemben. De hát mi akkor a tennivalóm? Én nem tudok kieszelni semmi okosat s ezért Önhöz fordulok, hogy sulyos helyzetemben valamikép sziveskedjék a segitségemre lenni…

Amint látják, vannak még szelid lelkek a világon, akik még azokkal az ismert, ősrégi trükkökkel sincsenek tisztában, amelyeket már a középkorban is sikerrel használtak a naiv kedélyek megpukkasztására. Ez a fiatal ur még nem ismeri azt a kedves, barátságos, jólelkü fiut, aki e szavakkal telepedik le a kávéházi asztalhoz:

– Tegnap este ugyancsak kihoztak Ön miatt a sodromból. Van már legalább is öt éve, hogy nem mérgelődtem annyit, mint tegnap.

– Mi történt? – kérdezzük ijedten és kiváncsi hangon.

– Egy ur, vagyis a leghelyesebben egy szmokingos csirkefogó, nagy társaság előtt azt állitotta Önről, hogy öreg és szerelemre éhes hölgyek pénzéből él. Képzelheti, hogy nem maradtam nyugodt az ilyen szemtelenség hallatára s ugyancsak megmondtam a véleményemet annak a haszontalan rágalmazónak…

– És nem lenne oly kedves, hogy a rágalmazó nevét is közölné velem?

– Nem, kedves barátom, ezt már nem szabad kivánnia tőlem. De nincs is rá szüksége, mert elhiheti, hogy derekasan megvédelmeztem…

Ez a trükk már majdnem oly régi, mint az ó-testamentom s a komoly emberek egyáltalában nem is csinálnak valami különös kázust belőle. Legfölebb azt cselekszik meg, hogy a védelmezőjüket sonica arcul ütik. De még talán ennyi is fölösleges. Van az elintézésnek egy célszerübb módja is s ha megengedi, – hiszen tanácsot kér tőlem, ugy-e? – szivesen közlöm Önnel ezt az ügyes és kipróbált metódust.

Az elintézés leghelyesebb módja a következő:

Három napig ne szóljon semmit se, sőt: érintkezzék továbbra is legbarátságosabban azzal a derék gentlemannal, aki a minap annyira kitüntette Önt a jóakaratával. Három nap mulva azonban hivja félre s mondja neki, szintén nyájas hangon, a következőket:

– Kedves barátom, ma alkalmam volt rá, hogy az Ön kedvességét viszonozzam.

– Hogy-hogy? – fogja kérdezni a kitünő uri ember.

– Ugy, hogy tegnap én is egy nagyobb társaságban voltam, ahol az Ön neve is szóba került. Egy ur ugyanis azt állitotta, hogy gyávább, piszkosabb, ravaszabb rágalmazót még egyáltalában nem ismert, mint Ön. Képzelheti, hogy nem türtem ezt a hangot s derekasan megfeleltem annak a becsületrablónak. Ne hálálkodjék, hiszen az Ön minapi jóakarata után ez egyszerüen a kötelességem volt…

E szavak után szoritsa meg forrón a derék gentleman kezét és távozzék nyugodtan a kávéházból. A lovagias ügyet – higyje meg nekem – e nyilatkozattal végérvényesen elintézi.

Lemondás

Kedves uram, aki oly izgatottan és szorongva várja a választ, melyből sulyos lelki fájdalmának elmulását reméli, az ön levele eszembe juttatja nemes kollegáimat, a testi bajok doktorait, akik lelkiismeretes diagnózisuk után többnyire rögtön megirják a receptet, melylyel a páciensüket meggyógyitják, de néha komolyan és szánakozva szoritják meg a szegény betegük kezét.

– A szervi bajok ellen nem sokat használ az orvosi tudomány, mondják szomoruan. Uj szivet, fájdalom, nem adhatok önnek s igy csak azt tanácsolhatom, őrizkedjék minden izgalomtól és felindulástól… A jó isten hatalmával, sajnos, még a legjobb orvosdoktor se rendelkezhetik…

Mióta én, a dologtalan öreg, egyszerü gyékényemen a várószobámat berendeztem, gyakran ugy érzem magam, mint az orvos, aki diagnózist csinál és recepteket ir… És néha ugy képzelem, hogy a zsámolyom fölött valami láthatatlan tábla csillog ezzel a felirással:

LELKI BETEGEK DOKTORA. RENDEL HAJNALTÓL ESTÉLIG.