Part 8

– Többet nem kérdeztem azután tőle. Éjszaka két külvárosi munkást rábirtam, hogy titokban eljőjjenek velem a vasrács alatti sírkertbe, a hova a meghalt foglyokat temetik s a legújabb sírt segítsenek fölbontani. Rátaláltam. Egy férj, a ki szeret, ne találna-e rá arra a sírra, a hol neje fekszik? bárha kereszt sincs eléje téve. A fiuk jól dolgoztak, fél óra mulva a holttestre akadtunk, mely koporsó nélkül, halotti köntös, szemfedő nélkül csak úgy a földbe volt elásva. Kiemeltük onnan. Egy tolvajlámpa volt velünk, azzal a sírüregben megvilágítottuk alakját. Az arczra ráismertem, de az alakra alig. Egy roncs-tetem volt az. Két karja eltörve, koponyája éktelenül bezúzva, – vállait néztem: azokon egymást keresztül-kasul érő fekete vonalok látszottak.

– Mi az?

– Majd meghallja ön. Két sírásó lenn volt velem az üregben; hárman együtt találgattuk ezt az enigmát, a mit a sors egy összezúzott hullában elénk adott. – «Ezek a vonalak a kancsuka-ütések;» mondá az egyik. «Ezek a csonttörések olyanok, mikor valaki magas épületből kövezett udvarra leugrik.»

Én aztán kiegészítém a talányt. «Ott benn megkorbácsolták őt, s ő szégyenében leugrott a folyosó ablakából. Anikoff mosolygott. Ő tette ezt.»

Larisse kezei görcsösen fonódtak a lengyel karja körül.

– E percztől fogva nem imádkoztam többé. Nem mondhattam el azt: «és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek;» – mert én nem bocsátok meg soha. Nőm holttestét még azon éjjel eltemettetém szentelt földbe; a lelkész, ki bennünket összeesketett, volt jelen eltakarításánál s azután nem gondoltam egyébre, mint az ő összetört testére. – Szép vagyonom volt, azt eladtam, a hogy vették; a készpénzt letettem egy ismerős bankárnál, a kitől nyugtát sem kértem róla. Ha én előkerülök, nyugtatvány lesz kézszorításunk, ha nem jövök elő, más ne foglalhassa el azt egy ostoba papirdarabbal, a mit nálam megtalálhatnak. – Harmadnapra elfogtak szállásomon.

– Istenem!

– Kiderült a halott eltünése a sírból; még pedig nagyon egyszerüen: a tér szűk, a lakosok szaporodnak. Egy este valami új halottat akartak még ugyanabba a sírba tenni, a hol nőm feküdt s így rájöttek, hogy ő nincs ott. Igen természetesen okoskodtak, midőn azt gondolák, hogy azt más nem vitette el, mint én; s elfogtak. Néhány hétig voltam zárva, a nélkül, hogy vallomást csikarhattak volna ki belőlem. Mik történtek az alatt velem? azt én önnek, kedves Larisse, elmondani nem fogom, mert azzal örök időkre elriasztanám csendes álmait. – A negyedik héten az a négy munkás, a ki a sírt felbontani segített, megtudva, hogy engemet azért vallatnak, hogy társaimat kiadjam, önként feljelenté magát.

– Pedig közönséges emberek.

– Ah Larisse. Ez a vérrel itatott föld úgy szüli a nagy jellemeket, mint a növények óriásait, a mi máskor cserje volt, az most szálfa! – Ekkor azután összeszedtek bennünket s elküldtek arra a hosszú útra, melynek egyik vége a Visztulánál kezdődik, a másik az Ural hegyeknél végződik, és a mely folyton folyvást utazókkal van rakva, a kik soha visszafelé nem jőnek.

Larisse összeborzadt, úgy fázott csak az eszmétől is.

– Sokan voltunk, tán háromszázan is: urak, szolgák, férfiak, asszonyok, elveszett emberek mind. Nagyobb részük gyalog, többnyire lánczczal kezükön, lábukon. Én és még néhányan, kik a járást nem birtuk, szekéren követtük őket. Előtte, utána, mellette a szomorú karavánnak fegyveres lovasok ügettek, kik félreterelték a népet az útból, nehogy valaki még talán egy rokonát ismerhesse fel a rongyolt alakok között; a ki elfáradt, elmaradt, azt terelték odább. Mellékesen megemlíthetem, hogy mikor elindultunk, huszonkét fok volt a hideg: ezt a tábori orvostól hallám, ki utasításokat adott a kisérőknek, hogy ha az útban netán valakinek keze lába elfagyna, hogyan kell vele bánni.

– És mindig feljebb mentek északnak?

– Hja, biz a jámbor kísérők nem nagy mulatságukat találták abban, hogy fagyott embereket ápolgassanak. Moszkváig csak két harmadrésze jutott el a karavánnak.

– A többi hova lett?

– Ne kérdje azt, Larisse. A többi jó helyen van. Mikor egy-egy útféli csárdánál megálltunk pihenni, s egy-egy fogoly előállt mutatni, hogy keze meg van fagyva, oh az olyan sajátságos látvány, Larisse! Mintha átlátszó viaszból volna az embernek minden újja, az egész keze egy porczelán-kéz. A kozákok olyan jókat nevettek rajta; ha az ember egy ilyen viaszkéznek egyik ujjára rápeczkel, hát az lepattan ízben s nagyot pendül a fagyon, mint valami jégcsap.

– Ah!

– Én sokszor láttam ezt. És aztán egyszer elkezdett valaki a menet közül tántorogni, azután elesett, kisérői egy darab ideig ütötték, társai egy kis ideig hurczolták, azután félre fektették az országút szélére. Az már meg volt fagyva.

– És ott maradt?

– Nem. A farkasok elvitték.

– Oh, ön iszonyukat mond.

– Abban a kibitkában,[1] melyen engem vittek, volt egy fiatal ember, a kit titkos toborzással vádoltak. Szép fiu volt. Az egész úton hallgatott, nem is sziszegett. Nem kért, nem panaszolt semmit. Egyszer késő estére maradtunk el egy hosszú állomáson. Az idő naplement után még hidegebb lett. Sűrű barna köd lepte el az egész tájat, mely zúzmarával vonta be szakállainkat, a lovak sörényét, a kozákok csalmáit. Előtte való nap sok hó esett, a lovak és gyalogjárók nehezen tudtak benne haladni. Ekkor az én hallgató útitársam egyszerre megszólalt, elkezdett hevesen szónokolni: «előre! a kaszások támadjanak! utánam a ki férfi. Ne féljetek az ágyútól; az nem bánt. Hol a zászló? Ide a kardommal. Előre!»

– Mi volt az?

– Az volt, hogy a megfagyást nehány perczczel a tébolyodás előzi meg. Mielőtt meghalna belé az ember, előbb megőrül.

Zseminszky folytatá azt a mesét, a min Larissenek el kellett volna aludni.

– A megfagyás általi halált megelőző delirium nem soká tart; hanem ez a kín iszonyú.

Nagy okom van azt iszonyúnak mondhatni, mert először is: láttam; – ott mellettem, a szűk kibitkában fagyott meg útitársam, kéz-kézhez lánczolva, szem szembe nézve, mert a szeme még holtan is nyitva maradt, örökösen rám meredve, mintha vádolna, hogy hát én mit kések utána menni? miért nem sietek, mit váratok magamra, mikor utitársak vagyunk, lánczczal egymáshoz fűzve? Nem soká volt oka, hogy szememre hányja ezt! nem sokára én is érezni kezdtem ezt a megtébolyító nyomást agyamon; – mintha két földteke szorítaná össze koponyám csontját s minden perczben egy villám nyilalna egyik fülemtől a másikig agyvelőmön keresztül.

Azután elkezdődtek a rettentő viziók, a mik még jobban kinzották lelkemet, mint testemet a halálos kín. A pokol volt az, mely egy időre megmutatá borzasztó képét nyomorú lelkem előtt. Meddig tarthatott? azt nem tudom. A perczek már az örökkévalósághoz számítottak.

Szemeim nem látták többé maguk előtt a szürke, ködös hó világította szomorú világot. Ott megfagytam az utazás közben én is. – Nem alszik még kegyed, Larisse?

Mikor ismét eszméletemhez tértem: szemeim be voltak hunyva; eszembe jutott, hogy én megfagytam és most halott vagyok. Valahol az útfélen fekszem a hó tetején, a hova ledobtak, mikor észrevették, hogy meg vagyok dermedve; azóta a hó betakart, ellepett; csak kezem maradt kivül a havon.

Kik járnak körülöttem olyan tompa léptekkel? A farkasok! A havat kezdik elkaparni rólam. Érzem forró párájuk melegét arczomon; hallom, hogy tanácskoznak fölöttem csendes morgással, egyik fenhangon híja társait: jer ide! azután kezemhez nyúl,… oh irtóztató… érzem a mint hegyes agyara karom elevenét éri. Most egy éles szúrás; a rémület felnyitja szememet s én egy csendes szobában találom magamat, párnára fektetve: karomat egy kopasz homlokú férfi tartja kezében, ki akkor vágott rajta eret.

– Ah! sóhajtja fel örömborzadályal Larisse, s még szorosabban fűzte karjait Zseminszky karja körül.

– Meg voltam mentve. Egy zsidó kalmár talált meg az útfélen, hová halottul ledobtak, az föl vett szánjára, hazavitt szeszgyárába, ott maga és neje mindent elkövetett, hogy életre hozzon; egy zsidó orvos is érkezett a faluból, a ki elrendelte, mit tegyenek velem azután.

Ideglázt kaptam. Sokáig feküdtem benne; arra az időre, a mit az alatt éltem, nem emlékezem. Hanem az álmokra, a miket az alatt láttam, azokra nagyon jól emlékezem.

Minden álmom azon végződött, hogy boszút álltam azon az emberen, a ki nőmet megkorbácsoltatá.

Tűz voltam: elégettem Varsót, a citadellát, a kaszárnyákat, ő is benne égett.

Méreg voltam: megmérgeztem az egész Visztulát. Ember, állat, bűnös, ártatlan mind rakásra halt; ő is közöttük veszett.

Fegyver voltam; ölésben, pusztításban kifogyhatatlan. Ezer, meg ezer alak tódult elém, rájuk lőttem, elestek; újra föltámadtak, újra elém jöttek. Ők ki nem fáradtak a feltámadásban, én nem az újra ölésben… És az nagyon sokáig tartott így.

Mikor a láz megfordult rajtam, mikor a halál kibocsátá kezemet kezéből, hogy menjek újra élni, mikor újra visszanyertem eszméletemet, olyan gyönge valék, hogy alig birám kezemet homlokomig emelni.

És mikor lábbadozó betegen, nyomorultan, idegen arczok közepett, száz mérföldnyire mélyen Oroszország sivatag belsejében, a kórágyon feküdtem, akkor azon gondolkoztam, hogy majd mikor ismét lábra fogok állni, mikor ismét erőm lesz járni, kelni, fegyverrel bánni, akkor meg fogom ölni azt az embert.

Oh a milyen hosszú a nap, a milyen hosszú egy éjszaka egy ágyban fekvő lábbadozónak, olyan hosszan gondolkoztam én erről.

Mire fölkelhettem, ki volt főzve a terv.

A kórágyból fölkelve, megnéztem a tükörben arczomat, magam sem ismertem magamra. Dúsgazdag göndör hajam volt, mikor legutóljára tükörbe néztem; az mind kihullt; kopasz lettem. Szakállam megnőtt kéthegyűre, mint a hogy a lengyel zsidók viselik, arczbőröm meghámlott; egészen más színem lett, mint azelőtt.

Ez arczczal az lehettem, saját magamon kívül, a ki akarok.

Különben is a holtak rovásán állt már nevem, nem maradt utánam semmi rokon, nem tudakozódott senki utánam.

Jámbor zsidó gazdám, ki az útfélen fölszedett, soha sem kérdezte tőlem, ki voltam, honnét jöttem. Ott maradtam nála és tanultam a szeszgyártást.

Sokszor kellett neki Bécsbe, Németországba utaznia, üzlete végett: egyszer rábeszéltem, hogy orosz égetett szeszével meg kellene egyszer kisértenie a párisi piaczot. Mondám neki, hogy én tudok francziául, s elmennék vele és lennék ott ügynöke.

Hamar ráállt. Kerített útlevelet saját magának és nekem.

Talán sejtett is valamit, mert elébb megkérdezé, hogy merre tanácsolom az utazást: a pétervári vasúttal-e, vagy Kronstadtnak és onnan a tengeri úton? Én azt kivántam, hogy menjünk vasuton.

Hogy sejthetett valamit, azt onnan gondolom, mert a vasuti kocsiban mindig az ajtóhoz legközelebbi ülést foglalta el, s azt később átengedte nekem. Azután elkezdett valamit mesélni egy emberről, ki a gyorsan vágtató vonatról le akart ugrani s abban összetörte magát. Megmagyarázta, hogyan történt? A gőzgép perczenkint 30 lábnyi sebességgel halad, az emberi izomerő pedig egy perczre legfeljebb hat lábnyi sebességet ad. Már most ha valaki hátrafelé ugrik le a kocsiról, az saját szökésével még nem paralyzálta a vonat sebességét, annak még mindig maradt 24 lábnyi lökése perczenkint, mely elég arra, hogy az embert összezúzza. Azután, ha a vonattal ellenkező irányban ugrik az ember, rendesen a sarkára esik, s így a lábszárát okvetlen eltöri; a vonat által közlött mozderő még folyvást uralkodik rajta, az hanyattvágja, s így lehetetlen, hogy a koponyáját be ne zúzza. Ha pedig az ember egyenesen szökik ki a waggonból, ismét az a baj érheti, hogy sarkára esik, s akkor meg épen vissza fog bukni fejjel a kerekek közé. Azért ha már az ember a gyorsan haladó vonatról leugrani kénytelen, mindig előre, a vonattal mentül élesebb szögletet képező irányban szökjék; a mit úgy saját szökése a vonat sebességéhez ad, az alig számít valamit. Így okvetlenül a lábujjai hegyére esik s azoknak ruganyossága felfogja az esés súlyát, így is bizonyosan el fog bukni, de legfeljebb a tenyereiről horzsolja le a bőrt, s tán az orrát is betöri, de aztán baj nélkül megmenekül.

Ezt nekem olyan jól megmagyarázta a jószívű zsidó, mintha gondolt volna rá, hogy még egyszer hasznát találom venni.

Ezúttal nem került rá a sor.

Mi egymás közt olyan tökéletes zsidó jargont beszéltünk, hogy senkinek sem lehetett az a gyanúja, hogy kettőnk közül egyikünk lengyel nemes; s ha valakinek ezt megmondták volna, az minden kétségen kivül inkább gazdámat nézte volna annak, mint engem.

Párisba megérkeztünkkor legfőbb gondom volt kerülni azokat a helyeket, a hol lengyelekkel találkozhatnám. Egyedül magamban conspiráltam. Féltem, hogy valaki megismer s a titok elszivárog; nem árulás útján, hanem könnyelműségből: egyik ember elmondja a másiknak, az a harmadiknak, utoljára oda is eljut, a hova nem akarnánk. Mai nap csak az a titok, a mit egy embernél több nem tud.

– Ah! Larisse megneheztelt.

Zseminszky észrevette azt és sietett kiengesztelni.

– Hiszen férj és nő – egy ember.

– Igy jól van.

E helyett a párisi mindenféle szinházak művészeinek társaságát kerestem; azokkal kötöttem igen mély ismeretséget. Jámbor zsidó gazdám már azt hitte, hogy egészen elkorhelyesedtem. Valamelyik operatársaságnál egy Poissard Alfréd nevű szinészszel ismerkedtem meg; igen jó fiu volt, sokat bomlottunk együtt, egészen jó pajtások lettünk. Egyszer azt mondtam Alfrédnak: «tégy nekem egy szivességet, kérj magad számára egy útlevelet.» Poissard rám bámult. – «De én nem utazhatom sehova, mert ide vagyok szerződtetve.» – «Tudom. Az útlevél szóljon Szentpétervárra.» – «De oda meg épen nincs kedvem menni.» Én aztán annyira telebeszéltem a jó fiut aranyhegyekkel, hogy az ilyen hangért, mint az övé, Varsóban és Pétervárott ontani fogják a rubeleket, hogy utoljára is gondolkodóba esett. Később mutattam neki egy levelét a varsói intendansnak, melyben megbíz, hogy párisi művészekkel szerződjem.

– Ah ön volt aztán, a ki bennünket is szerződtetett.

– Dehogy voltam. Az csak költött levél volt.

Mikor Alfréd barátom át kezdte látni, hogy Oroszország az ő hangja nélkül el nem lehet, igen magas húrokat kezdett pengetni. Minden követelése helybenhagyatott. Utoljára azt kivánta, hogy a nejét is szerződtessék. Ez ugyan rám nézve alkalmatlan volt akkor, de a sors jobban tudta, hogyan jó. Ez is el lett fogadva. Kegyed bámulhat azon, kedves Larisse, hogy én annyi cselszövényt szőttem, fontam; holott az, a ki idehozott, vissza is vihetett volna; de az én terveim igen messze jártak; nekem minden áron franczia útlevél kellett. Elvégre még háromezer frank bánatpénzt is kötött ki magának az én barátom, azon esetre, ha az intendans szerződését az odautazás előtt megmásítaná. Azt már ez ideig meg is kapta, mert a mint útlevelét kezembe adá, hogy szivességből vigyem el az orosz követséghez láttamozás végett, én vissza se mentem vele többet, hanem a legelső borbély műhelyben átalakíttatám szakállamat a személyleirás szerint s az esti vonattal már útban voltam Varsó felé; ott fölkerestem bankáromat, kinél jószágom ára le volt téve. Nem volt semmi irott szó közöttünk, csupán egy latin mondatban egyeztünk meg Virgiliusból; a ki e mondattal jön hozzá, annak a pénzt fizesse ki. Rögtön kifizette. Talán rám is ismert, de azt nem mondta és nem mutatta. Alfréd barátom megkapta a bánatpénzt s aztán valószinűleg nem törődött sem szerződésével, sem velem, sem az útlevéllel többé.

Én pedig a Prága-külvárosban fogadtam ki egy kis földszinti házat.

Nem lakott benne senki, egyedül én és egy kis paraszt leány, a ki ételt hordott és takarított.

Három hónapig nem hagytam el a házat, azt mondtam a cselédnek, hogy beteg vagyok. Az alatt szakállam újra megnőtt; azt az arczot, a mivel Párisból ide jöttem, nem volt szabad ismeretessé tennem az utczán.

Járattam a hivatalos kormánylapot s egy dolgot tanulmányoztam belőle.

Voltak a hónapnak bizonyos napjai, a mikben Anikoff tábornok Varsóból Szentpétervárra és onnan ismét visszautazott. Megjegyeztem magamnak ezeket a napokat. Rendesen minden hónap ötödik napja volt az, a melyen elment, és kilenczedik, a melyen visszajött.

Mikor a szakállam egészen kinőtt, ezen hónap negyedik napján elküldtem cselédemet a czukrászhoz, azon izenettel, hogy küldjenek nekem egy nagy kantalup dinnyét. A leány elhozta azt.

Másnap reggel azt mondtam neki:

– Gyermekem, eredj a vasuti állomáshoz, öltsd karodra azt a dinnyét kosarastól, s vegyülj a gyümölcsöt áruló kofák közé. Ha valaki kérdezi: hogy a dinnye? mondjad, hogy már el van adva. Majd mikor én aztán szólítalak: «te kis leány, ide azzal a dinnyével!» akkor jőjj oda, a hol én leszek, s ha kérdem: «hogy adod?» felelj rá: «három rubelért!» s ne engedj le belőle, akár hogy alkudjam is veled. Érted-e?

Azzal vettem az utitáskámat, s mentem a vasúthoz.

Nem csalatkozám. Ezen a napon utazott Anikoff is.

Ilyen alkalommal kemény elővizsgálatnak szokott kitéve lenni minden együtt utazó. Útlevélre nem volt szükség az ország belsejében járáskelésre; hanem annál inkább kimotozták az embereknek minden öltönydarabját, nem rejt-e benne fegyvert, tőrt, vagy akármit a mivel ölni lehet? Engem is megmotoztak egész a bőrömig; semmi gyanúra méltót nem találtak rajtam.

Beültem a második osztályú waggonba, a hol kívülem még hárman voltak. Mikor már helyben voltam, kidugtam fejemet az ablakon s a mint az állomás előtt kofák és gyerekek pálinkát, kolbászkákat hordtak körül, fölkeresém szemeimmel odarendelt cselédemet, ki letakart kosarával ott várt reám a lepényes árúasztalok között s rákiálték; odajött, mutatta a dinnyét, alkuba ereszkedett velem; valami orosz financzhivatalnok, ki jól megszedhette magát, közbevetődött, elkezdett rám árverezni; felverte rám negyven rubelig a saját dinnyémet, a mit szeme láttára ki is kellett fizetnem a leánynak.

Ezen aztán az orosz úr is nevetett, meg én is.

Én bevettem a dinnyét kosarastól; azt mondám, haza akarom vinni a feleségemnek, ki még ilyet soha sem látott.

Abban a dinnyében volt elrejtve franczia útlevelem és egy töltött pisztoly.

– Ah! Larisse összeborzadt.

– Úgy tettem vele, hogy egy czikket finomul kimetszettem belőle, azon keresztül aztán kivettem a dinnye belét; a pisztolyt és az útlevelet beletakartam sokrétű guttapercha-vászonba s a dinnye belsejébe elrejtém, azzal a kivágott czikket ismét visszahelyeztem, keresztülszúrt vékony sodronyokkal a mellette levő gerezdekhez erősítve. Nem lehetett azt észrevenni.

Ilyen pénzpazarlás nem maradhat feltünés nélkül.

A vasuti kalauz azt hihette felőlem, valami élelmezési biztos vagyok, ki a kormány pénzét kezeli «jöttünk-mentünk» számadásra. Alázatosan közelíte hozzám.

– Nagyméltóságú úr. Nem méltóztatnék olyan kupét elfogadni, a miben éjszaka aludni lehet? egy éjszakára csak öt rubel kell érte.

– Hát van olyan?

– Tessék csak rám bizni. Mindig tartunk ilyesmit rezervában nagy uraságok számára; ott egészen magára lehet nagyméltóságod.

Ez az én tervembe egészen beleillett.

– Nyissa fel hát azt a kupét.

A vasúti kocsik újabb minta szerint voltak készítve: egy-egy szakasz nyolcz ember számára négy karszékkel. Két ilyen karszéken végig heveredve, lehetett aludni.

Én elhelyeztem a felnyitott osztályban magamat. A dinnyés kosarat betakartam köpenyemmel s ülésem alá dugtam, utitáskámat pedig a fejem alá tettem. Száz rubelt, ezeret sem sokaltam volna azért, hogy egyedül lehetek.

Hanem a kalauz megcsalt. Néhány percz mulva kinyitá a kocsi-ajtót s szemtelen mosolygással engedelmet kérve, hogy még egy urat szállásol be hozzám, hogy ne unjam magamat olyan nagyon: egy teljesen felszerelt testőrvadász altisztet tolt be még a waggonba, azzal ránk csukta az ajtót.

Én úgy tettem, mint a ki nem törődik a jövevénynyel, az pedig leült velem szemközt a másik karszékbe.

A fegyvercsörömpölés, a csendes parancsszavak tudatták velem, hogy az egész vonat tömve dugva van a tábornok kiséretével, ki nem sokára megérkezett maga is. Megismertem a szavát, a mint kocsi-ablakomtól alig három lépésnyi távolban az alárendelt tiszteknek utasításokat osztott. Ki sem néztem az ablakon. Utitársam azonban felállt, s süvegéhez emelte kezét; úgy maradt az ablaknál, állva és tisztelkedve, míg a vonat el nem indult; szinte rám esett, mikor a rögtöni mozzanat kizökkenté súlyegyenéből.

Azután leült velem szembe s néztünk egy ideig farkas szemet.

Én is kitaláltam, hogy ő mit gondol? ő is kitalálta, hogy én mit gondolok.

Ő azt gondolta magában: «te lengyel vagy, te bizonyosan valami rosszban töröd a fejedet, hanem én túljárok az eszeden».

Én pedig azt gondoltam: «te orosz vagy, te bizonyosan azért vagy itt, hogy rám ügyelj, hanem hiszen én is túljárok a te eszeden».

A kocsi robogott; utitársam rágyujtott egy hallatlan rossz szivarra; én másikat vettem elő tárczámból és őtet nem kináltam meg vele. Pedig az igen természetes szokás, hogy mikor egy waggonban az egyik ember rossz szivarral bűzöl, a másik, kinek jobb van, megkinálja a magáéval, már a saját érdekében is, hogy ne szíja amannak füstjét.

Ki volt nyilatkoztatva, hogy nem fraternizálok.

Oldalamon volt egy czifra fakulacs, abból időközönkint nagyokat huzogattam és utitársamat mind annyiszor elmulasztottam vele megkinálni. Tájékunkon ez valódi megsértés.

Azután úgy tettem, mint a ki elálmosodik, végig dűltem a két karszéken; a kulacs törte az oldalamat, azt levetettem a nyakamból s felakasztottam a szék karjára. Nem sokára azután úgy tettem, mint a ki mély álomba van merülve.

Jól tudtam utánozni a pálinkarészeg álmát. Azzal a szakgatott lélekzettel, a mivel az ilyenek alusznak, azokkal a takácsvetélő kézrángásokkal, azzal a koronkinti dadogással. Utitársam egészen meg lehetett felőlem nyugodva.

A mint hogy nem is késlekedett boszúságára szolgáló kulacsomat a szék karjáról leemelni s annak kupakját lecsavarva, az elkövetett bántást ismételt kortyokkal lemosni torkából.

Ő is úgy tett azután nem sokára, mint a ki alszik; hanem ő valósággal elaludt és bizonyos voltam felőle, hogy két napig nem is fog felébredni.

– Hogyan? kérdezé Larisse.

– Úgy, hogy a kulacsnak kettős belseje volt; a torkán volt egy forgatható szelep, melyet a kupak rátevésekor észrevétlenül jobbra-balra csavargathattam. Ha jobbra csavartam, akkor a szelep az egyik oldalt felnyitá, s azon jó keserű ürömlél adta ki magát. Ha megint balra csavartam, akkor a szelep a másik rekesztéket nyitá föl s azon édes meggypálinka jött elő, erős adag mákonynyal fűszerezve. Magam a keserűből ittam, utitársam pedig az édesből. Én azután csak tréfából aludtam, ő pedig igazán.

Itt voltam tehát végre a czélpontnál. Egy vonaton utaztunk, én és ő, a kit oly régóta kerestem.

Láttam őt színről színre. Egy állomáson leszállt; akkor ráfigyeltem, hogy hanyadik a kocsi hozzám, melyben utazik?

Megszámláltam, hanyadik az ablak hozzám? a honnan kidugta fejét, hogy egy tiszttársával kezet szorítson búcsúzáskor. Minden csepp vérem lüktetését éreztem, fejemtől kezdve ujjaim hegyéig.

Itt voltam a tett előtt.

Nappal volt és nekem nem volt szabad megvárnom az éjszakát. Először azért, hogy messze el ne vigyenek Varsótól; de még inkább azon aggodalomból, hogy hátha útközben leszállhat, másfelé megy, s én elmaradok tőle.

Fényes nappal kellett végrehajtanom borzasztó tervemet.

Most, midőn utána gondolok, vérem jegesedik, azon irtóztató perczeket magam elé idézve.

A gyilkolás eszméje utálatos.

Undorító, lélekszennyező gondolat! És én megesküdtem rá, hogy azt elkövetem és hosszú hónapok óta soha sem tettem egyebet, mint terveket koholtam a felől, hogyan és mikor?

Jól kigondoltam mindent.

Csak egyet felejtettem ki. Azt, hogy a végrehajtás pillanatában én is ember vagyok.

Azt felejtettem el magammal tudatni, hogy minden gyilkosnak a keze reszket.

Azt hittem, hogy ez sem más, mint a párbaj, mint az ütközet; jártam ott eleget, ott hidegvér, emitt forró elszántság vezeti a lelket; ah de az egészen más, megölni egy embert, a nélkül, hogy azt mondanánk neki: vigyázz, előtted állok, védd magad. Orozva megközelíteni, mikor ő nem láthat engem, csak én láthatom őt és rászegezni szívére a pisztolyt, egy lépésnyiről, csak egy üvegtáblától elválasztva, mikor talán épen alszik, – és akkor – futni a tett után. Ezt a mesterséget nem tanították nekem soha.

Hanem valami azután egyszerre elűzött minden remegést szivemből.