Part 7

– Hát – hogy iszik-e ebből a pohárból, a melyből én már ittam?

E kérdés oly gyöngéd, oly bensőséggel teljes hangon volt mondva, hogy Larisse kénytelen volt megtérni onnan, mintha egy részeget, vagy egy őrültet látna maga előtt.

– Akar-e kegyed velem most ez órában rögtön megesküdni, a másikban útrakelni, vagy pedig akarja-e, hogy a merre jöttem, az ablakon újra kiugorjam az utczára, s a legelső kozákkal, a kinek a felhivására nem felelek, agyonlövessem magamat?

– De uram, hiszen az idő éjszaka.

– Az nem akadály. Van lelkész, a ki bennünket összeesket most is. Itt az utcza végén a minorita kolostor; küldje el kegyed a házmestert oda, mondja ott azt, hogy egy haldokló kiván gyóntatót, a ki ezt a zsoltárból kihasított lapot küldi. Arról a lapról meg fogja valaki tudni a küldő nevét s rögtön sietni fog ide; az végrehajtja a szertartást. – Mondja hát szép kisasszony, engedi-e, hogy vizet töltsek a poharába?

Larisse némán inte, s reszketve nyult a pohár után, melyet az idegen tele tölte számára s azután kiitta azt.

Az idegen odahajolt és gyöngéden megcsókolta kezét; de az oly tisztelettel történt, mintha egy fejedelmi védasszony kezét csókolta volna meg.

A lengyel azután lehúzta ujjáról brillantos gyűrűjét s az énekesnő ujjára vonta fel, átcserélve azt ama finom kis sodronykarikával, mely a kisasszony ujját ékesíté. Értéke alig lehetett több egy franknál, különben az is rég a többi zálogbament ékszer után vándorolt volna.

Ez volt a jegyváltás.

– Most küldje el kegyed a házmestert a kolostorba ezzel a zsoltárlappal, szólt a lengyel, egy ócska nyomtatványt vonva elő zsebéből, melybe egy pár szivar volt takarva.

A leány meggondolta magát.

– Ezt nem lehet a házmesterre bizni; hátha kém? titkos feladó? Magam fogok vele odamenni.

Maga a menyasszony? esküvőre hívni a papot? Ez is először történik a nap alatt. No de sok történik a Kárpátokon túl, a mikre példát nem mutat a történet. Miért ne történhetett volna az is meg, hogy egy fiatal leány éjnek éjszakáján, esőben, sötétben, egyedül, őrjáratoktól nyugtalanított utczákon végig elinduljon, lelkészt keresni, ki őt vőlegényével összeeskesse?

Zseminszky kézszorítással köszönte meg a leánykának ez áldozatkészségét s gondosan betakargatá őt shawljába, hogy meg ne hűtse magát.

A leányka meggyujtá kézi lámpását s elindult az utczán.

Az eső folyvást szakadt, a kozák őrjáratok a szomszéd utczában csörömpöltek, az énekesnő nem törődött sem egyikkel, sem másikkal.

A minorita-kolostor kapuján megnyilt egy szűk négyszögű ablak csöngetésre s egy kemény, gyanakodó hang kérdezé: «Ki az?»

– Gyóntatóért jöttem egy haldoklóhoz; szólt a leány s benyujtá a nyiláson a zsoltárlevélkét.

Nehány percz mulva nyikorgott a kulcs a nehézkes kapuban s egy szerzetes és egy ministrans fiu jöttek ki rajta Mindkettőnél lámpa volt, mert az orosz fölvilágosodás úgy kivánja, hogy ha három ember megy az utczán, mind a háromnál lámpás legyen, s ha valaki a szolgájával viteti a lámpát maga előtt s rajta kapják: a szolgát szabadon eresztik, a gazdáját viszik a fellegvárba.

Szerencsésen eljutottak a leány lakásáig, a nélkül, hogy valami baj érje őket.

– Valóban haldoklik azon ember? kérdé a szerzetes, midőn a kapun belül voltak.

– Nem haldoklik, hanem esküdni akar egy nővel.

– Akkor nagy sietsége lehet.

Larisse előre bocsátá a lelkészt, s megmutatta neki szobája ajtaját, melyen be kelle menni.

Azonban, a mint az ajtó feltárult, Larisse maga is visszadöbbent, mintha idegen helyre nyitott volna be. A szobában nem az otthagyott lengyel várt reá, hanem egy francziásan öltözött fiatal férfi, fekete hajjal, borotvált arczczal és a la Henry IV. kecske-szakállal; fekete frakkban, fehér mellényben.

Azonban ez mégis az ő szobája volt.

Larissenak valami veszélyben éber ösztön megsúgta, hogy jobb lesz ez idegen alaktól nem kérdezni most semmit; hanem elvárni, hogy mit mond ő, hogy jött ide s hova tette a lengyelt?

Jobb is volt.

– Jó estét, atyám; szólt a sima arczu férfi az érkezők elé sietve s a hangról megtudta Larisse, hogy ki áll előtte? Maga Zseminszky Kázmér.

A míg ő a kolostort megjárta, ideje volt neki átöltözni, szakállát levágni, befesteni, idegen embert alakítani magából.

A lelkész kezét nyujtá a férfi elé, az megszorította a nyujtott kezet, kézszorítás alatt közép ujjával azt a titkos jelt adva, a miről két egyetértő egymásra ismer s a mit egy harmadik, bárhogy figyelne is rájok, nem vehet észre. A kéz öt ujja egy szorítás alatt, azok előtt, kik e rejtett beszédet értik, egész titkokat közöl, a nélkül, hogy valaki mást látna benne, mint egy néma kézszorítást; különösen a befogott középső ujj, kézszorítás alatt, azt jelenti: «veszélyben vagyunk».

A szerzetes fejével inte.

– Hivattál.

– Haldoklóhoz gyóntatni, a mi nem felötlő. Talán nem is vétettem nagyon az igazság ellen; ki tudja nem agoniázok-e most? Azért gyóntass meg és aztán esküdtess össze menyasszonyommal.

– Hol van?

– Itt áll melletted. Ő vezetett idáig.

A szerzetes arcza nem mutatott semmi meglepetést. Csendesen, minden aggály nélkül végzé a szertartást; Larisse mint Zseminszky Kázmér neje állt föl a térdeplőről.

– Az anyakönyvbe igazi nevemet ird be, szólt a lengyel, s annak egy kivonatát küldd el Lord John czím alatt poste restante Párisba. Ott szükségem leend rá.

A szerzetes eltávozott s az új férj és nő egyedül maradtak.

– Kedves Larisse, szólt a lengyel, karja alá vonva az énekesnő szép kezét, szabad önnek most némi utasításokat adnom? megengedi, ha azoknak elfogadására kérem.

– Parancsoljon, uram. Én szót fogadok.

– Azt látja ön, hogy én nem az vagyok külsőmben, a ki egy óra előtt voltam: az a hamu ott kandallójában a rajtam volt öltönyök maradványa. Annyit ért kegyed már, hogy az a Zseminszky Kázmér, a kinek a nyomait talán az utcza szegletéig már felfedezték, itt egyszerre eltünjön és ne legyen található többé. Már most figyelmezzen rám kegyed. Engem e percztől fogva kegyed «Alfréd»-nak fog nevezni. Első buffo bariton vagyok a párisi Varietés szinháztól. Útlevelem egészen rendében van: nézze, a személyleirás pontosan egyezik; rajta az orosz nagykövet visája, s minden közbeeső rendőrfőnöké, a míg Párisból idáig jön az ember. Csak egy hiánya volt még az útlevélnek: Poissard Alfréd nejével együtt utazik, a ki szintén énekesnő; most már ezen is segítve van. Van kegyednek útipodgyásza?

– Kevés, szólt Larisse pironkodva; arra gondolt, hogy a hosszas nélkülözés még ruhaneműitől is megfosztotta.

– Ugyan kérem, hagyja azt is itten. Két nap mulva túl leszünk a határon s ott vehet kegyed magának mindent, a mire szüksége van. Az útimálha nagy árulkodó.

Larisse szivesen lemondott minden útikészületről.

– Én még útitáskámat is a tűzbe dobtam, miután az átöltözésre szükséges ruhadarabokat kiszedtem belőle. Tud-e ön németül?

– Keveset és nagyon francziás kiejtéssel.

– Az igen jó. Kérem, ha útközben valaki németül szólít meg bennünket, feleljen kegyed neki, én kénytelen vagyok eltitkolni, hogy tudok, mert az lehetetlen, hogy egy lengyelre rá ne ismerjenek, mikor németül beszél. Hát oroszul tud-e kegyed?

– Az még nem ragadt rám.

– Akkor hát viszont bizza rám kegyed, ha valaki oroszul szólítja meg, hogy én feleljek rá. Lengyelül pedig egyáltalában ne értsen kegyed semmit. És még egyet. Kegyed párisi nő, bizonyosan volt már álarczos bálban. Vegye úgy ezt az egész alakoskodást, mint egy jó tréfát a «micaréme» bohóságai közül, mikor az ember barátjával, barátnéjával római vitézeknek öltözve megy a vígalomba s ne mutassa azt, mintha tudna a felől valamit, hogy ennek a masqueradenak az is lehet a vége, hogy az álarcz helyett az embernek az egész fejét kell letenni.

– Nyugodt leszek, uram.

Az indóházig minden különös akadály nélkül eljutottak. A férj útlevele rendben volt, a személyleirás tökéletes. Málha, a mit vizsgálni kellene, semmi. A rendőrbiztos azon kérdésére: hát az útipodgyász hol következik? igen egyszerű és kimerítő felelet az, hogy «színészek vagyunk». Értjük! Elmaradozott biz az itt-amott zálogban.

A kupéban, a hol helyet foglaltak, rögtön csatlakozott hozzájuk egy bőbeszédű fiatal úr, a ki azt mondá, hogy ő is franczia.

«Ün franszé.»

«Ün franszé?» jegyzé meg magában Zseminszky. Tehát vagy kisasszony, miután a franczia férfi nem «Ün», hanem «ön»; vagy pedig – orosz kém.

A beszéddús ifju ember azon kezdé, hogy hála Istennek, csakhogy Varsónak hátat fordíthatunk; ez egy valóságos egyetemes börtön, a hol az ember kétféle kémek által van környezve, kétféle kormány parancsait tartozik fogadni, s azt sem tudja, melyikhez folyamodjék a másik ellenében védelemért? Még útlevelet is kétfélét kell tartani, az egyiket az orosz rendőrségtől, a másikat a titkos bizottmánytól, ő is el van látva olyannal.

– Hát önöknek van-e lengyel útlevelük?

– Nincs. Minek volna az?

– Pedig önök könnyen juthatnának hozzá; a comité fővezetői Párisban laknak. Én önöket utasítani is tudnám a czímeikre.

– Köszönöm. Nem akarunk visszatérni ide.

– Végkép kinn maradnak? Ah akkor önök tehetnének egy szivességet nekem. Ismeri ön mr. Pietrit, a volt rendőrminisztert.

– Látásból.

– Egy izenetet kellene neki átadni. Nem jár semmi veszélylyel; nem irás. Csupán e szavakat kellene megmondani: «Alfréd Lamballe, a Varsovie. Tout va bien. Eruption a Mi-Caréme».

– Értem. Ezt kellene neki megmondani személyesen, szólt a lengyel, erősen szemügyre véve átellenesét, kinek zöld szemüvege volt és felkunkorított bajusza. Ugyan, kérem, hány mérföld lehet ide Krakkó?

– Bizonyosan mondhatom, hogy harmincz.

– Angol mérföldet értett ön, vagy orosz verstet, vagy geographiai mérföldet?

– Igen is jeographiai mérföldet.

– Jeographiait! azzal a szóval hirtelen torkon ragadta útitársát a lengyel, s elkezde fennhangon kiáltozni. Hej! konduktör! Rendőr! Ide: segítség!

Az odarohant kalauznak és rendőröknek aztán félig oroszul, félig francziául megmagyarázá, hogy itt van egy veszedelmes franczia emissárius, a ki őt a státus elleni összeesküvésre akarta toborzani. Tessék őt börtönre vetni.

Az elfogott emissárius nem látszott valami különösen megijedtnek lenni. Larisse sokkal jobban meg volt e jelenettől illetődve.

– Mit tett ön ezzel az emberrel? kérdé hüledezve, a mint egyedül maradtak a kupéban.

– Alkalmat vettem magamnak egy kicsit a torkát megszorongatni.

– De ön egy francziát elárult!

– Annyira nem franczia biz ez, mint ön: berlini agent provocateur. Ráismerhetni a kiejtéséről. Majd nézzen ön ki a kocsiablakon, s látni fogja, hogy az elfogott ficzkó ép, egészséges bőrrel tér vissza, minden kiséret nélkül s egy másik waggont nyittat fel magának. Ezzel még sok bajunk fog lenni.

– Csakugyan. Már visszatér s mosolyogva int a rendőrbiztosnak.

Azon az állomáson, a hol az álfrancziát leszállították, egy vén lengyel nemes szállt fel a kocsiba s elfoglalta azt a helyet, a melyen az elébbeni útitárs ült.

Látszott rajta, hogy valódi régi-ívású falusi nemes, a ki először hág fel a vasutra. Úgy elmagyarázta a kalauznak, hogy ő nem hátrafelé akar ám menni, hanem előre; aztán neki megmondják, mikor érnek Krakkóba, mert ő el szokott aludni a kocsiban, aztán, ha majd megállnak a kocsival itatni, akkor az ő butykosát is megtöltessék rostopsinnal, mert odáig kifogy belőle a mi még benne van; és hogy szabad-e a kocsiban dohányozni, mert ha nem szabad, hát inkább kiül a kocsis mellé. Aztán, hogy a kupéba belépett s a kalauz helyet mutatott neki a két franczia mellett: vissza akart hátrálni, hogy neki ilyen úri társaság nem kell, neki maga szőrű falusi emberek kellenek, ültesse oda, a hol azok utaznak; ő asszonyságokkal nem szeret utazni, mert ő pipázni szeret, meg fokhagymás pecsenyét evett; azok nem állják ki. A kalauznak ugyan fáradságába került, a míg le birta tuszkolni Zseminszky mellé.

A falusi utazó aztán kifészkelte magát valahogy a bundájából, nagyot húzott szíverősítőül a szalmás kulacsból; előkeresett a tarisznyájából egy zsiros papirosba takargatott ürüczombot s nagy igyekezettel hozzáfogott annak fogyasztási műtétéhez. Gyönyörűség volt elnézni, mennyire nem érdekli őt a világon semmi olyan nagyon, mint a ropogós mócsing, a mit az ürüczomb csontjáról görbe késével nagy figyelmesen le tud faragni. Ezzel végezvén, előhúzta nagy tajték pipáját, megtöltötte bőrzacskójából; egy darab ürömtaplóba tüzet csiholt; s azzal szájába dugta pipáját, neki szegte a fejét a karszék vánkosának, s mint előre sejté, nagy hamar elaludt; elébb ő maga, azután a pipája.

Ekkor Zseminszky odahajolt hölgyéhez, ki vele átellenben ült, s fülébe súgá:

– Larisse; most legyen ön nőm. Ez az ember itt a legveszedelmesebb orosz kém: Kimovicz. Mint ügyetlen paraszt ül fel a waggonba, eszik, iszik, pipára gyujt, elalszik, együgyű, bámész, gondatlan: nem tud, csak lengyelül s az egész úton végig horkol. És ez mind nem igaz. Ő ébren van, figyel mindenkire, hallgatózik, ért hatféle európai nyelvet s jól vigyáz ránk ebben a pillanatban. Csókoljon meg ön Larisse.

Larisse szót fogadott és megcsókolta férjét.

– Hadd tegyem a fejemet az ölébe.

– Jól van.

– Nem, nem: ellenkezzék ön. Beszéljen hangosan.

– Ah Alfréd! ez illetlen. Mit gondol? Nem magunk vagyunk.

– Haha! Hisz ez a «vieux cochon» alszik.

– Csitt! Ha meghallaná!

– Ha meghallaná, sem értené; mit tudja ez a «rustre», hogy «vieux cochon» azt teszi, hogy vén disznó.

Erre aztán nagy ellenkezés közt kivívta Zseminszky, hogy fejét Larisse ölébe tehesse. Larisse gyöngéden letakarta férje szemeit kezével, hogy ő maga se lássa magát ily illetlen helyzetben. Az pedig megcsókolta az arczát elfedő puha kezecskét.

Kimovicz uram, abban a nagy bundában boszúsan kezdé átlátni, hogy ez bizony két szerelmes komédiás, semmi egyéb.

A legközelebbi állomáson egy ijedtképű ember bukott be a waggon ajtaján; nagyon fiatal arcza volt, savószinű bajuszszal, szakállal. Czamárkát és konfederatkát viselt, bő nadrággal, hosszúszárú csizmával.

Hevülten lecsapta magát Zseminszkyvel szemben s azután körülnézett, hogy nem kergeti-e valaki?

– No mi baj? förmedt rá a borzas utitárs, kinek nagy siettében kétszer is a lábára taposott.

– Nagy baj van, rebegé ez, elkékült, vonagló ajakkal. A mult éjjel meggyilkolták ezen a vasuton Anikoff tábornokot.

E szóra a borzas lengyel, mintha a nyeregből akart volna kiesni, akkorát ugrott a karszékből.

– Lehetetlen.

– Most hallottam meg egy rendőr ismerősömtől, s hogy ennélfogva mindazokat, a kik ma ezen a vasutvonalon ki akarnak menni az országból, a határon letartóztatják s rögtön a citadellába küldik.

A borzas ember rögtön kapta a tarisznyáját s rohanni akart ki a waggonból.

Zseminszky mind ekkorig figyelembe se vette az egész beszédet, mint a ki nem érti ezt a nyelvet, hanem e különös futamodási szándékra bámulva nézett szomszédjára, s megragadta bundája szárnyát, hogy ki ne ugorjék az ablakon.

– Hova akar ön a pokolba? kérdé francziául.

– Jobb bizony, hogy ön is szalad velem, nem hallja, hogy mindnyájunkat elfognak, rabságra vetnek?

Zseminszky vállat vont s szárazon felelé franczia nyelven:

– Nem tudok lengyelül.

Erre a fiatalabb utazó tört francziasággal kezdé neki magyarázni:

– Nagy baj van. Anikoff tábornokot az éjjel megölték egy waggonban, pedig nem volt senki mellette más, mint két hadsegéde. Most aztán minden határszéli állomásnál fel fognak tartóztatni minden utazót s a férfiakat elküldik a fellegvárba, s ott fogják tartani, míg a gyilkos elő nem kerül közülök.

– Áh! szólt Zseminszky, azzal a büszke önteltséggel, a mit a párisi ember oly tökélyre fejlesztett, én franczia vagyok.

Azzal nyugodt vérrel készíte magának is meg Larissenak is egy czigarettet; az egyiket meggyujtá, Larisse szájába dugta, a magáét aztán arról tette izzóvá, s e tűzcsók után mosolygva tekinte utitársnéja szemébe, mint a kinek jobban elfoglalja gondolatait egy szép nő gömbölyű arczán a szerelemgödröcske, mint valamennyi börtön, a miről Varsóban regélni hallott.

Az újabban következő állomáson aztán az öreg lengyel is, meg az ifju lengyel is eltüntek mellőlük. Zseminszky egyedül maradt Larisse-el.

– Ön ezt a fiatalabb férfit is ismeri? kérdé az énekesnő, semmi rendkivülit sem találva benne, hogy Lengyelországban minden ember személy szerint ismerje egymást.

– Ismerem. Ez is egy agent provocateur. Az ujságirók osztályából. Két év előtt az aristocraták lapjaiba firkált; azok nem győzték pénzzel, akkor demagog lapot adott ki. A nép még rosszabbul fizet, s nem veszi köszönettel, ha az urak ellen lázítják; utoljára aztán a rendőrséghez szegődött s most piszkolódik, kémkedik és mindenre jó.

– Tehát az is mese lesz, hogy Anikoffot meggyilkolták?

– Oh nem. Nézze ön, hogy tódul a nép minden waggonból kifelé, már elterjedt a hír, s mindenki igyekszik a határon innen leszállni és inkább visszautazni oda, a honnan jött, vagy útközben elmaradni, mint annak kitenni magát, mit ez a ficzkó nagyon valószinűen megjósolt: a vizsgálati börtönbe hurczoltatásnak.

– És ön nem igyekszik menekülni, mint más?

– Menekülni? Arra a legrosszabb mód volna innen a helyemből fölkelni. Hisz ez a három kém, a ki egymásután rám jött, mind azt jött próbálgatni, vajjon kimozdítható vagyok-e a helyemből, vagy sem? Ha futok, rám rohannak, így pedig elmennek más nyomot keresni.

Larisse körültekintett, ha nincsen-e valaki közel?

Azután odahajolt Zseminszky vállára s halkan fülébe súgá:

– Ön ölte meg Anikoffot…

Zseminszky csendesen inte fejével és egy vonása sem mozdult.

Az énekesnő megszorítá a férfi kezét.

– Most már neje fogok önnek lenni!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A határszélen csakugyan letartóztattak minden embert. A férfiakat elzárták mindjárt egy üres raktárba; a nőknek pedig egyelőre meghagyták, hogy tovább utazniok nem szabad.

Az útleveleket elszedték mindenkitől s a málhákat az utolsó foszlányig szétszedték.

Larisse egy franczia nő és egy szinésznő bátorságával rontott a parancsnokló rendőrtisztre.

Az egy doni kozák őrnagy volt, kinek nagyapja a streliczek közt szolgált, s kit azután kellemetlen elővigyázatból tettek az ország félreeső szegletébe, s kinek nem volt nagyobb vágya, mint valaha Szentpétervárra mehetni garnizonba.

– Uram, ez impertinentia! pattogott a szép menyecske a haragos úr szemébe; azt hiszik önök itt a farkasok hazájában, hogy ezt a franczia követség tréfára fogja venni? Férjem a császári operaszinház első baritonistája. Önök becsukták őt egy nedves magazinba, a hol azelőtt burgonya volt felhalmozva. Ha férjem el találja veszteni a hangját, az ön kormánya kárpótlást fog fizetni negyvenezer rubelt.

– Hó, mi a ménkő! kiálta fel az őrnagy.

– Azt hiszi ön, hogy az énekeseket nálunk is úgy fogják, mint önöknél a muzsikok közül? Poissard Alfréd, a férjem, Európa minden városában ismeretes. Rendjelei vannak Kopenhágából, Berlinből…

– Berlinből is? Ez nagy ajánlat volt a kozák őrnagy előtt.

– Igen bizony. És ha azt megtudják a hirlapok, hogy ő egy napig fogva volt egy magazinban, majd azt a lármát tessék meghallgatni, a mit azok ütnek miatta. Azt ön nem fogja megköszönni. Biztosítom önt róla, hogy ha férjemet ki nem ereszti, hát majd én tudom, hogy hová kell mennem. Vannak protectióim. És akkor ön bizonyos lehet, hogy el fogják küldeni a Kaukazusba.

A kegyelmes úr nagyon gondolkozóba esett erre a szóra. Az ilyen komédiásféle néppel nem jó összetűzni. Ki tudja, miféle magas oltalom alatt áll egyik-másik? Aztán semmi gyanú sem forog fenn ellenük. Menjenek a patvarba.

– Jól van, madame, tessék egy pár órát várni, míg Varsóba táviratozok önök felől.

A varsói rendőrfőnök természetesen azt válaszolta vissza arra a kérdésre, hogy visszaküldjenek-e neki egy pár franczia szinészt? hogy küldjék a pokolba, örül, hogy egyszer megszabadult tőlük.

Hanem még egy veszedelmes kisérleten kellett Zseminszkynek átesni.

Ugyanazon álfranczia, a kivel legelőször találkozott a kocsiban, most már mint bevallott rendőrsegéd hívta ki a többi letartóztatott férfiak közül.

Igen konfindensül bánt vele; hiszen már ismerősök voltak.

– Mossziő, én vagyok az, a kinek a torkát megtetszett szorongatni.

– Nos; hát mi kell megint?

– Hát az igen derék volt öntől, hogy nem engedte magát rászedetni. Ön igen okos ember.

– Azt tudom, de hát aztán?

– Ne féljen ön, rendben van minden dolga. Hanem: ön okos ember; – önnel lehet egy okos szót szólani. Itt az útlevélben az áll: utazik nejével. Az asszonyság igen csinos teremtés. No no – mi francziák tudjuk, hogy mit jelent az, egy szinész meg a felesége. Párisban volt egy szinész ismerősöm, a ki minden évben bemutatta a feleségét. Egyszer volt neki egy magas, máskor meg egy picziny; egyszer hozott egy szőkét, máskor meg egy barnát, egyszer egy németet, máskor egy angolt, úgy hiszem egy izben egy zsidónőt is mutatott be: «nőm». Hahaha! A szinészek átkozott fiuk az ilyen dolgokban.

Zseminszky nem bánta, hadd nevessen.

– Tehát, tudja ön, tisztelt uram. Az asszonyság igen csinos személy. A rendőrtiszt úr abban a nézetben van, hogy ő talán nem egészen állandó neje kegyednek. Tudja. E végett utánjárásokat kellene tenni, a mik sokáig elhúzódhatnak. – Azért azt mondom kegyednek, csak úgy közöttünk, barátságosan, hogy ha nem kötelezi kegyedet valami oltár előtt adott fogadalom az asszonysághoz, hát akkor kegyed egyedül minden fennakadás nélkül utazhat tovább.

Ha ez ajánlatra Zseminszkynek az a gondolata támad: «miért ne? Larisse megtetszett a rendőrfőnöknek s ezen az áron én megszabadulok; és hát mi nekem ez a nő? a kit csak tegnap óta ismerek s jóformán azt sem tudom, kék-e a szeme, vagy fekete? mi veszteségem van belőle?» Hát ha ő azt gondolta volna, akkor bizonyosan el lett volna veszve; de nem tette, hanem minden válasz helyett úgy ütötte pofon az ajánlattevőt, hogy annak a füle is megcsendült bele.

Azután nagy lármát csapott, hogy őt vezessék rögtön a rendőrfőnök elé, mert ő rajta nagy outrage esett.

– Utrázs, utrázs! Szatiszfakszion!

A rendőrök azt hitték, megőrült; míg aztán a rendőrtiszt megjelenvén és megértvén a panasz okát, egész udvariassággal kimenté magát: ily bolond ajánlat valamelyik subalternusának az ötlete lehetett, de az ő tudtán kivül. Neki esze ágában sem volt ilyesmi. Mossziő és madám minden akadály nélkül utazhatnak tovább.

Mire azután egy találkozási jelenet következett, az egymást kivívott férj és nő között, ölelkezések és csókok illustratiójával. Larisse akármikor sem csinálta ezt a jelenetet a szinpadon remekebben.

És – talán több is volt abban már, mint komédia.

A vasút más országba vitte az utazókat.

Larisse bágyadt volt több éji álmatlanság miatt s panaszkodott, hogy még sem bir egy perczre is aludni.

– Hajtsa ön fejét vállamra, kedvesem; mondá Zseminszky. Majd én mesélni fogok önnek valamit, a min el fog aludni. Még egy év előtt nekem is volt, a ki fejét vállamra hajtsa, nőm. Hedvig volt a neve. Ilyen szép szemei voltak, mint önnek, a hangja is sokszor úgy hasonlít hozzá, különösen, mikor indulatba jön.

– Meghalt?

– Megölte magát. Nem. Megölték. Egy nemzeti emlékünnepen a templomokból minden gyászruhába öltözött asszonyt elhurczoltak és a fellegvárba zárták őket. Én csendes, hidegvérű, óvatos ember vagyok, a mint ön azt néhány nap óta tapasztalhatá; nem hirtelenkedem el semmit. Ha valakit meg akarok szabadítani, előre kiszámítom, hogy mit tegyek, nehogy még nagyobb bajba keverjem. Eljártam minden utat, hogy nőmet kiszabadíthassam a fogságból s kieszközöltem számára az elbocsátási engedélyt. Hiszen nem volt szegénynek olyan nagy vétke; csak hogy gyászruhát viselt és imádkozott.

A férfi nagyot sóhajta és sokáig hallgatott.

Larisse vizsga figyelemmel nézett fel reá.

– Csak hagyja ön fejét a vállamon. Én nem láttam nőm szemeibe többé. Anikoff tábornok volt a foglyok felügyelője, hozzá mentem az elbocsátási parancscsal. Ott láttam egyetlen egyszer, de már akkor nem látott ő engem. Ez az egy látás elég volt arra, hogy még a túlvilágon is ráemlékezzem. Mutattam neki a szabadító irást, ő elmosolyodott rá. Hiszen nagy oka volt mosolyogni. Azt felelte: «ön későn jött; önnek a neje tegnap meghalt és ma eltemettetett». – «Miben halt meg?» – «Tudom is én, az asszonyok gyönge portékák, könnyen halnak.»

Larisse már nem nézett Zseminszkyre; szemei tele voltak könnyel.