Part 6

Katalin még mámoros volt az átvirrasztott éjszakáktól, a diadaltól, a férfias küzdelemtől, a koronától.

– Erzsébet, – szólt férje kegyencznőjéhez, ingerlő hangon; – a koczka hamar fordult, s te most az vagy, a mi én lennék, ha meg nem előztelek volna.

Woronzoff Erzsébet összerázkódott e szavak borzalmától.

– Tudod-e azt Erzsébet, hogy mikor Nagy Péter czár ellen a streliczek föllázadtak; az összeesküvők közt nők is voltak? Azokat a czár nem végezhetvén ki saját kezével, azt tette velük, hogy egy földalatti börtönbe záratá a Néva partján, s mikor a Néva megáradt, ott fulladtak mind.

Woronzoff Erzsébet nyögve fogta kezei közé fejét, hogy ne hallja a fenyegetést.

– Fogsz emlékezni arra a történetre is, – folytatá a czárnő kegyetlenül, – mikor Lapukin herczegnő azt találta mondani egyszer Erzsébet czárnő idejében: «én szebb vagyok, mint a czárnő». Elődöm azzal bünteté meg e szavakért, hogy a piacz közepén a vérpadon huszezer bámuló láttára letépette ruháit, hadd bámulja hát az egész világ, milyen szép az a némber, a ki szebb, mint a czárnő; s akkor azt a szép termetet addig verette kancsukával, mig a vér folyt minden tagján, s végre kérkedő nyelvét elvágatá, úgy küldte Szibériába.

– Irgalom! rebegé összeroskadva a fogoly vetélytárs.

– Hát a schlüsselburgi várnak hallottad-e hirét, Erzsébet, melyben a megholt czárnő parancsára, Iván nagyherczeget tartják fogva? Egy földalatti folyosó van ott, melybe soha sem hat le napsugár, sem egy hang a föld felszinéről. Éj van benne szünetlen és az ott levőnek még csak egy órát sem adnak, hogy számlálhassa a napokat, az órákat, hogy tudhassa, mikor van tavasz, mikor ősz? hogy tudhassa, mennyi volt az idő, melyet keresztül élt? mennyi van még hátra a meghalásig? és senkinek, a ki hozzá belép, nem szabad egy szót szólni hozzá soha, mint a hogy nem szólnak a halottak egymáshoz. Hallottál e börtönről beszélni ugy-e? Mondtad elégszer, hogy van egy gyűlölt asszony, a ki ártatlan gyermekével együtt e börtönbe fog élve eltemettetni; s az a gyűlölt nő én vagyok, s a ki elbukott, az te vagy.

– Kegyelem! kegyelem! sikoltá Katalin lábaihoz borulva a kétségbeesett vetélytársnő. Inkább a halált, a gyors halált, csak ne ez irtózatos börtönt.

Katalin elfordult tőle s hideg kegyetlenül tekinte le rá.

– A hogy elődeim álltak bosszút azokon, kik őket megbántották, mind irgalom és tisztesség volt ahhoz képest, a hogy én büntetlek meg téged. Én megvetlek és nem veszek tudomást rólad. Mehetsz, hová akarsz. Azok között, a kiket gyűlölök, te még utolsó helyen sem állhatsz. Én nem látlak meg, én nem tudok rólad; te nyomorúlt semmi!

Azzal ott hagyta a földön heverő s a földre még jobban legázolt vetélytársnőt.

A kik nem ismerik a nőket, azt mondták, hogy a czárnő nagylelkű volt, kegyelmet osztott; a kik jobban ismerik, hogy kegyetlen volt, lelkét taposta meg ellenfelének, szivére hágott, boszút állt! A kik pedig igen jól ismerik a nőket, azok fejet csóváltak, s azt mondták, hogy a dráma ezzel nincs befejezve: az ily kegyelemosztásnak vér lesz a vége; és azt nem tudni, hogy kinek a vére?

* * *

Julius 10-dikén mondott le a koronáról III. Péter.

Julius 11-dikén Katalin jutalomosztásokkal töltötte a napot; híveit, kik a trónra segíték, czímekkel, hivatalokkal, uradalmakkal ruházta fel.

Azok között, kik jutalmat követelni jöttek, utoljára jelentkezék Orloff.

– Mindenki meg van elégedve úrnője kegyével, csak én vagyok még hátra, szólt, midőn végre egyedül maradt a czárnővel.

– Nem feledkezém meg rólad, gróffá, miniszterré emeltelek, neked adtam Robsa és Gacsina uradalmait, a mik eddig a czáré voltak.

– Igaz, szólt Orloff, hogy azért küzdöttem, a mi eddig a czáré volt; de az más, mint Robsa és Gacsina uradalmai.

– Hivatalt kivánsz?

– Sőt fölmentetést kérek oly hivatal alól, melyet csak fölséged megszabadításáért viseltem, s mely a mai napon túl fölösleges lett.

– Mit értesz ez alatt?

– A Daskoff herczegnőnek udvarlást. Felséged tudja, hogy én a herczegnőt nem szeretem, mert – – mert mást szeretek.

Katalin mélyen nézett az ifjú szemébe; azután kezét nyújtá neki.

– Fölmentelek.

Ez volt Orloff jutalmainak összesége.

Hanem e pillanattól fogva Daskoff herczegnő észrevevé, hogy a rózsákból, melyeket letépni segített, nem az ő számára van nyugágy vetve.

És Daskoff herczegnő Woronzoff Erzsébet testvére volt.

A lázadás kezdetekor az összeesküvők azzal tették könnyűvé tervük sikerültét, hogy minden utczán kihiresztelék, miszerint Péter czár a vadászaton leesett lováról s nyakát szegte, ezért engedte mindenki a czárné trónra lépését oly akadálytalanul végbemenni.

Volt is rá gond, hogy a czár el legyen téve szem elől; elszállíták őt Robsa várába, szigorú őrizet alá.

Hanem már julius 12-én beszélni kezdték a városban, hogy a czár halálhíre nem volt igaz, hogy Péter most is él s el van fogva.

Az országnagyok közt elégületlen hangok hallatszottak Orloff kitűntetése miatt. A kaszárnyákban a katonák egymás közt verekedni kezdtek; a tengerészek arczul köpködték a testőröket, azt mondva szemükbe, hogy két rubelért fejenkint eladták urokat, a czárt.

Katalint e nap éjjelén kétszer riaszták fel álmából utczai csatározásokkal.

Julius 13-án Katalin hívei szükségesnek találták nyilt sisakkal lépni föl Péter ellen.

Katalin tizenöt pontban fogalmazott nyilatkozványt hirdetett ki fogoly férje ellen. E vádpontok voltak, hogy Péter nem birt képességgel Oroszországot kormányozni, hogy Erzsébet czárnénak sok bút okozott, hogy a megholt czárnő temetéséről nem gondoskodott illendően, hogy nem törődött az állam ügyeivel, hogy az orosz nemzetet gyűlölte, hogy káros újításokat hozott be, hogy a görög szenteket nem tisztelte, hogy trónörökösét ki akarta zárni, s idegen főre juttatni a koronát, hogy az ország törvényeit és szokásait megsértette, hogy a birodalom javadalmait eltékozolta, hogy az orosz nép leghalálosabb ellenségével, a poroszszal békét kötött, hogy az orosz nép érdekei ellen a dánokkal háborút keresett, hogy a hadsereghez új hadgyakorlatot és egyenruhát hozott be, és végül, hogy országlás helyett csak ivásra és dobzódásra volt gondja.

Julius 14-én megtudta Katalin, hogy e manifestuma daczára sokan vannak, a kik Pétert nem találják eléggé bűnösnek, hogy Európának megdöbbentő példát szolgáltasson, milyen kevés ürügy elég arra, hogy egy uralkodó trónját veszítse?

Julius 15-én Katalin czárnőt késő éjjel ismét felkölték, hogy személyes megjelenésével segítsen lecsillapítani egy katonai lázadást, mely épen azon Izmailofszky-kaszárnyában tört ki, a honnan diadalútját megkezdte.

Midőn e zavargás lecsillapításából megtért a czárnő, minden idege beteg, fellázadt volt.

Hat nap óta Szentpétervár minden utczája úgy zajgott egész éjen keresztül, mint nappal; a fölvert óriási hangyaboly nem tudott lecsendesülni, s ha egy helyen lecsillapíták, más helyen újra kitört.

A czárnő kétségbeesésig izgatottan tért meg palotájába, követve Orlofftól és udvari orvosától, ki az utóbbi napokban mindig vele járt. Az orvos neve volt Kruse.

– Minő élet, minő élet? mondá a czárnő, midőn magukra maradtak, s ő fáradtan rogyott egy karszékbe. Igy fog-e már ez mindig lenni? Oh Péter, hát a börtönből is elérsz-e kezeddel?

Orloff és az orvos nem merték vigasztalni, tudták, hogy az csak még jobban ingerelné.

– De engem nem fognak megalázni, szólt hirtelen fölállva. Kruse!

Az orvos eléje jött.

– Kruse, tud-e ön nekem oly gyorsan ható mérget adni, mely egy ember életét akkor, a mikor ideje eljött, ketté tudja szakítani?

– Fölség!

– Nem szavakat kértem. Van-e önnél ilyen méreg? Nem tudhatja senki, mit hoz a holnap. De azt tudja meg mindenki, hogy Katalin czárnőt nem fogja más letörni, mint saját maga. Én mertem megvetni a halált, merem megvetni az életet.

Az orvos tétovázni látszott, Orloff megtaszítá, hogy tegye, a mit a czárnő kiván.

Kruse visszatért egy sötétszínű üvegcsével.

Katalin mohón nyúlt utána.

– És ez elég egy ember halálára?

– Fele is elég, bizonyítá az orvos.

– Akkor ez két embernek is elég, szólt Orloff. S mielőtt Katalin kezébe jutott volna, elvevé az orvostól a méregüvegcsét.

– Mit akarsz vele? kérdé tőle Katalin sötét tekintettel.

– Majd ha eljön annak a két embernek az ideje, akkor kielégíteni őket vele.

– Kit értesz e két ember alatt?

– Az egyik én vagyok.

– Hát a másik?

– Azt majd megmondom máskor.

Katalin nyugtalan gyanúval tekinte rá, keresztül akart rajta nézni s tán kitalálta volna gondolatát, ha valami véletlen új riadal közbe nem jő.

A gyermek trónörökös, a kis Pál, kit Katalin mindig a magáé melletti szobában hálatott, fölébredt; rossz álma volt, sírt; anyját akarta látni. Dajkái nem tarthatták vissza, erővel áttört anyja szobájába, s a mint meglátta őt, sikoltva futott oda hozzá:

– Anyám, anyám! Ne hagyj! Meg akarnak ölni. Az a véres ember, azzal a nagy késsel. Ne engedd, hogy idejőjjön. Ne hagyd kinyitni az ajtót. Bezártak a pinczébe, a hol Iván bátyám aluszik. Jaj, ha fölébred és ott talál. Iván bátyám a kegyetlen! Ne engedj odacsukni hozzá. Jó leszek, szót fogadok mindig. Jó leszek, imádkozom. Csak ne engedd, hogy Iván bátyámhoz vigyenek, anyám, kedves anyám!

A gyermek lázreszketéssel bújt anyja ölébe, annak palástját takarva magára. Az álmatlan estéken bizonyosan Iván bátyjával ijesztgették dajkái, hogy féltében aludjék, s aztán a gyermek felőle álmodott.

E gyermek rémlátása a földre zúzta Katalint. Leroskadt mellé, úgy ölelte keblére, és sírt és haját tépte kétségbeestében. Nem volt czárnő, úrnő, csak egy gyermekében élő anya volt.

– Ne félj, ne félj! Ártatlan gyermekem, te nem fogsz Iván bátyád tömlöczébe jutni. A te szép fejedért nem fog nyúlni a véres kezű ember. Ha el kell menni, magammal elviszlek téged, s akkor olyan jó helyen leszünk, a hova nem jöhet utánunk senki.

A kis gyermek lassan elcsendesült anyja ölében.

A czárnő Orloffot szólítá.

– Orloff, add ide azt az üveget.

Nem mozdult senki.

Körültekinte. Egyedül volt gyermekével a szobában. Orloff és az orvos eltávoztak észrevétlenűl.

A czárnő csöngetett.

– Hová lett Orloff? kérdé a belépő udvarnoktól.

– Fölség. A gróf eltávozott a palotából.

– Utána kell küldeni rögtön és tudtára adni, hogy én hivatom. Parancsolom, hogy ide jőjjön. Érted-e? Ha nem jönne, erővel kell őt visszahozni.

Az udvarnok elsietett.

Ki találhatta volna meg Orloffot most, az éjszakai zavargó nép tömkelegében, hogy visszahozza?

* * *

A lázadási zaj, mely éjjel az utczákat betölté, a következő napra is átterjedt. Az utczákon zendülő néptömegek jártak-keltek, kiket a Woronzoffok küldöttei izgattak fel; minden pálinkabódéban arról beszéltek, hogy a czár nem halt meg, hanem elutazott németországi hadseregéhez, s nemsokára vissza fog térni; a különböző ezredek katonái véres verekedéseket folytattak a csapszékekben, mik egész nap eltartottak, hol az egyik verte ki a másikat, hol a másik foglalta el a tért; ittas demagógok tartottak bőszítő beszédeket a nyilt vásártéreken, s a testőrség alig birta az árt föltartóztatni, hogy a czári palota küszöbéig ne hatoljon, melynek ablakaiból jól lehete hallani az éjjel-nappal le nem csillapuló óriás zajgását.

E palota legpompásabb teremében járt fel s alá nyugtalanul Katalin, abban a czárnői fényes öltözetben, melyben megkoronázták. A terem az erkélyre nyilt, ez erkélyről szokták Oroszország uralkodói magukat népeiknek megmutatni, mikor annak ideje van, mikor a lármázó sárkány, a nép, tűzokádó torkába egy kegyes, lecsillapító szót kell hajítani.

Katalinnak perczről-perczre készen kellett arra tartania magát, hogy e sokfejű szörnyeteg előtt megjelenjen.

Karján a trónörökössel, fején a moszkvai koronával, vállán a hermelin palásttal, és arczán az ellenállhatlan mosolygással, szemben a jégarczú halállal. Akkor aztán váljék el, hogy melyiknek van nagyobb ereje: e mosolygó hölgynek, vagy ama csontfejű úrnak?

A népzaj perczről-perczre jobban közeledik a palota felé. A testőröknek meg van parancsolva, hogy lövést tenni nem szabad, ha a vont fegyver nem segít, vonuljanak a palotába vissza.

Az udvaronczok nem titkolják a forrongás okát. Katalin úgy is jól tudta azt.

A nép akarja tudni, hova lett Péter czár?

A szabadon bocsátott, a megvetett vetélytársnő megmutatta, hogy fulánkja éles. Vele együtt el volt bocsátva az élő tanú, ki Péter czárt börtöne ajtajáig kisérte. Woronzoff Erzsébet Katalin palotájának hajtá vissza a felzaklatott árt ezzel a két szóval: «Péter él!»

S milyen könnyű volna ezt az árt ismét visszatéríteni medrébe másik két szóval: «Péter meghalt».

S milyen könnyen megtörténhetnék ez!

Épen e gondolat ejté kétségbe Katalint.

Hova lett Orloff? Hová tűnt el a méreggel? Kit értett ama «másik» alatt?

Ha végrehajtaná az iszonyú tettet, a czárnőt és gyermekét megmentené vele; ah de átkozott volna az, a ki ezt tudta, a ki ezt helybenhagyta, a ki ezt meg nem akadályozá.

Ah, e tusa rettenetes!

A férj kelt harczra a nővel, a hitves a hitvestárssal. Egymás életerén tartják kezeiket. A melyik elbocsátja a másikat, az maga halt meg. Nincs választás! Ölni kell annak, a ki élni akar. Nem alkudhatik többé. Nem kegyelmezhet és nem kérhet kegyelmet. Valamelyiknek bele kell feküdni a sírba, mely meg van ásva.

Oh irtózatos, irtózatos.

A czárnő kezeit tördelve jár fel s alá koronatermében s hasztalan kér tanácsot e sötét emlékű ősöktől, kik ott a rámákban festve vannak, s kiknek újjai olyan szép pirosak most is az atyafivértől.

Senki sem jön hozzá tanácsosai közül. Nem merik háborítani.

És a fenyegető zaj egyre közelít; a városnak minden harangja zúg. Ki tudja már hol az ellenség, hol a jó barát? A távolabb városrészekben puskaropogás hangzik, a kaszárnyákban verekesznek.

Az utolsó lovas testőr-osztály is bevonul már a palota kapúin, s jő utána hömpölyögve a fékezhetetlen tömeg, az a minden főváros mobja, melyet nem látunk máskor, csak a mikor rettegünk tőle. Magas póznákon fehér zászlók emelkednek ki a tömegből, mikre vörös betűkkel van felírva: «Hol a czár?» Némelyiken csak egy nagy kérdőjel, semmi más. Erre feleljen, a ki tud.

Katalin zsibbatag idegekkel látta ablakán keresztül e nagy kérdőjeleket közelíteni.

E válság perczében lépteket hallott háta mögött.

Orloff jött meg.

– Te vagy? kiáltá Katalin. Honnan jösz?

– Fölséged hivatott. Elébb nem jöhettem; de jókor jöttem épen. Lépjen ki fölséged az erkélyre, mutassa magát a népnek.

Katalin önkéntelenül engedte magát az erkélyre kivonatni.

Láttára mindennemű ordítás támadt. Egy része a népnek, a délczeg fejedelmi alak láttára éljent kiáltott a czárnőnek, más része Péter czárt követelé; akkor Orloff a czárnő mögül kilépve, a népzajt túldörgő hangon kiálta:

– Nézzetek oda!

S a mint kezével az utcza végére mutatott, a meglepett néptömeg, kiváncsian intése után tekintve, egy pillanatra elcsendesült, s a csöndes percz alatt erőteljes hangon kiálta Orloff:

– Péter czár meghalt! Nyissatok útat halottas szekerének és adjátok meg végtiszteletét.

Az utcza túlsó végén, hová Orloff mutatott, s melyet még a gyalog testőrség tartott elzárva, egy gyászszekér közeledett, hat fekete lóval s a gyászravatalon feküdt nyitott koporsóban – Katalin férje, III. Péter czár.

Katalin felsikoltott, midőn meglátta a halott arczát. Ráismert, bár nagyon el volt kékülve.

A népharag egy percz alatt le volt hűtve.

A lázadó tömeg egyszerre kétfelé vált az utczán s letérdepelt a kocsi előtt.

A nehéz szekér lassan döczögve haladt végig a kövezeten, gyakran megállíttatva, hogy a nép vezetőinek, orosz szokás szerint, meg lehessen csókolni a holt czár ajkait.

Azt mondják, hogy e csók után mindenkinek feldagadt az ajka később.

S a mint a gyászszekér mögött ismét összezáródott a néptömeg, aként keletkezett annak nyomában az üdvriadás.

– Éljen a czárnő!

Katalin visszatámolygott Orloff karján a terembe.

Sápadtan, bűntudatos halványan kérdezé tőle:

– Mit tettél? hol van a méreg?

– Fele még az «egyik» számára meg van. A másik felét már elvette a «másik».

Katalin irtózva taszítá el magától Orloff kezét.

Az országnagyok most megtölték a koronatermet, eljöttek üdvözlő beszédeket tartani, a nép rekedtté ordítá magát a palota előtt «Éljen a czárnő!» kiáltásaival, s Katalin a trón lépcsőjén feküdt, arczát eltemetve kezeiben s keserűen sírva.

A czárnő meg volt mentve, hanem a nő, az elveszett!

* * *

És Orloff igazat mondott: a méreg megmaradt fele csakugyan azé az «egyiké» lett. Mikor elveszté a czárnő kegyét, az ő életét is az oltá ki, a mi a megholt Péter czárét.

EGY LENGYEL TÖRTÉNET.

Madamoiselle Larisse valami középszerű énekesnő volt Párisban, ki ott nem sokra vergődhetvén az operánál, elmondta magának azt a nagyon sok elődje által feltalált jelszót: «A művésznek minden ország hazája», s egy vállalkozó operatársulat primadonna assolutájaként elutazott Varsóba.

Azonban még mielőtt az orosz rubelekkel megismerkedhetett volna, tapasztalást tett a rendőri szabályozások mezején: a kormányzó azt hitte, hogy a franczia társulat föllépte zajos politikai demonstráczióra adhat alkalmat, s egyelőre betiltott minden debütirozást.

Az operatársulat igazgatója lótott-futott Pontiustól Gortsakoffig, egyik nap biztatták, másik nap elutasították; a társaság tagjai ez alatt az adósság-csinálás minden módszerein keresztül gyakorolták magukat, s mire definitive ki lett jelentve, hogy semmiféle egyéb mulatság a varsóiaknak meg nem engedtetik, mint esténkint a szász kertben trombitáló katonai zenekar hallgatása, akkorra ők is eljutottak abba a definitivumba, a mikor már az embernek az utolsó hajaszála sem az övé.

Madamoiselle Larisse ugyan elég szép hölgy volt arra nézve, hogy egy nagy városban éhen meg ne haljon, s ha egyszer a lámpafény elé kerülhetett volna, bizonyosan elég hódítást vihetett volna véghez abban a városban, a melyben az orosz premier véleménye szerint, egyedüli joga csak a hódítónak lehet, hanem arra mégis kényes volt, hogy jobb foglalkozás hiányában, a rendőrfőnökhöz menjen s engedélyt kérjen tőle gyászruha viselhetésére.

Föltéve, hogy ezt a lapot nők is olvashatják, nem akarom megmagyarázni, mit jelentenek a lengyel királyságban a rendőri engedélylyel gyászoló hölgyek?

Pedig az éhség rossz tanácsadó s a társaság minden tagja elzüllött már erre-arra, az igazgató kimondta, hogy «sauve, qui peut!» meneküljön, ki hogy tud.

Larissenak már két nap óta nem küldött házigazdája ebédet, mert az addigiért sem fizetett; fűtőszereit is megtagadta, sőt azzal a világos biztatással kecsegteté, hogy holnap lesz a napja, a mikor a kisasszonyt az ajtón kívül fogja elhelyezni.

A menekülni nem tudó primadonnának volt még egy katulya theája, egy dobozka czukros kétszersültje, azt előkereste, s nagyon jót nevetett, midőn, más tüzelőszer hiányában, szerepeit rakva egymás után a kandallóba, azoknak tüzénél theája utolsó maradékát főzögeté.

A papirostűz rendesen több füstöt ad, mint lángot; Larisse azon vevé észre, hogy mire a theája megfőtt, majd megfulladt a füstben, ki kellett nyitnia az ablakot, hogy friss lég jöhessen be.

Azután leszűrte theáját egy kis törtfülű csészécskébe s előkereste a szekrény fenekéből azt a rumos palaczkot, mely otthon Párisban még tele volt. Sajnálkozva vevé észre, hogy abból bizony már egy árva cseppet sem lehet többé kifacsarni. Fel is fordította, úgy nézett bele. Nem volt abban egyéb, mint a multak boldog emléke: az illat.

– Se baj, kisasszony. Van nálam. Ihatjuk azzal.

Ezzel a szóval egy rekedt férfihang lepé meg, a szobája közepén.

Larisse nem ejté el ijedtében az üres palaczkot, hanem marokra fogta azt, mint egy buzogányt, olyanformán, mintha valakinek a fejéhez akarná vágni.

Egy torzonborz szakállú férfi állt előtte, a mint a füstös légkörben kivehető volt alakja, zsinóros czamarkában és térdig sáros hosszú csizmákban, fövegét és hosszú bőr útitáskáját kezében tartá.

– Micsoda ez? riadt rá a leány, hogy jön ön ide?

– A nyitott ablakon át, kisasszony, engedelmet kérek.

– Mit akar ön itt?

– Legelőször is azt, hogy tegyük be az ablakot s ne beszéljünk ilyen hangosan, mert az Varsóban nem szokás éjszaka; másodszor azt, hogy küldje el kegyed, szép kisasszony, a házmestert az «Arany róká»-hoz egy kis vacsoráért, mert tegnap óta egy falatot nem ettem; és harmadszor, hogy ugyanazzal az emberrel hivasson papot, a ki bennünket összeeskessen, mert én önt ma nőül akarom venni.

– Meg van ön tébolyodva? kérdé Larisse egyik bámulatból a másikba esve.

– Dehogy vagyok. A legnagyobb kényszerűség az, a mit teszek. Engedje meg kérem, hogy leüljek; csak a vasúttal futottam versenyt, egy kicsit el vagyok fáradva. Hanem azért, a mint megesküdtünk, egy óra mulva utazni fogunk.

– Uram, ön helytelenül tréfál velem. Én nem vagyok az, a minek ön hisz.

– Én tudom, hogy ön egy becsületes, derék leány; különben az nekem mindegy. Önnek az utolsó garasa is elfogyott, haza nem mehet Párisba; én tehát önt feleségül veszem, ha beleegyezik, s rögtön vasútra ülünk, meg sem állunk Párisig. Én nem kivánok öntől semmit, mint a mindennapias gyöngédségeket, a miket nők szoktak férjeik iránt útközben tanusítani s azután, ha Párisba értünk, akkor szabadságában áll kegyednek válópert indítani végre nem hajtott házasság alapján.

– De mire való ez uram?

– Hogy mire való? ez nagyon hosszú történet, mihelyt Párisba érünk, azonnal elmondom önnek egészen. Oh az nagyon hajmeresztő történet! Olyan érdekes, mint valamely regény. Kegyedet az mulattatni fogja. Hanem addig ne kérdezősködjék felőle semmit. Elég legyen kegyednek annyit tudni felőlem, hogy igazi nevem, melyet kegyednek felajánlok: Zseminszky Kázmér; hanem ezt nem viselem, csak mikor egyedül vagyunk. Tárczámat átadom kegyednek, benne van százötvenezer frank papirokban; fizessen ki mindent, a mivel tartozik, s az úton gondoskodjék szükségeimről. Ha Párisba érve elválunk, vagyonomat megfelezzük, ha én velem útközben valami történik, vagyonom kegyedé marad egészen.

– Uram, ön engem elrémít.

– Azt elhiszem. Magam sem kételkedem benne. Tegye be kérem az ablak tábláit; a kozák őrjáratot hallom közelíteni.

Larisse önkéntelenűl szót fogadott; pedig az által, hogy ablaktábláit betette, egészen a rejtélyes betörő discretiójára bízta magát.

– Köszönöm, kisasszony; látszik, hogy kegyednek szíve van. Sajnálom nagyon, hogy szívének jó tulajdonságait nem tanulmányozhattam elébb. Most kénytelen vagyok így ajtóstól, sőt ablakostól rohanni be a házba. Tehát miután az első kérésemet volt kegyed szíves teljesíteni egy percznyi gondolkozás után, talán elég lesz öt percznyi gondolkozás arra, hogy vajjon hozasson-e mindkettőnk számára vacsorát. Ime, odaadom az órámat is, akaszsza kegyed a nyakába, s aztán nézze rajta a perczeket.

A jövevény levette óráját, aranylánczostól, s az énekesnőnek adta.

– Jó, uram; nem bánom, vacsoráljon hát itt.

Larisse kiment, beszélt a házmesterrel, pénzt adott neki s nemsokára visszatért, maga hozva az átvett ételeket, mintha értené, hogy azt az alakot egy harmadiknak meglátni nem szabad.

– Igen köszönöm, szép kisasszony. Tehát ha megengedi, legyünk egymásnak vendégei.

Az idegen nem várt több kinálást, széket tett Larissenak és magának. Kétfelé vágta a sültet, megosztotta a burgonyát és hozzá látott az evéshez.

Larisse elnézte e különös férfi arczát, mialatt az evett. Milyen mohón, milyen gondolat nélkül falt, mintha nem is tudna róla, hogy eszik; mintha csak egy mulhatlan kötelességet hajtana végre; e közben magas, fényes homloka redőkbe volt húzva, szemei egy pontra szegezve, mint a ki mélyen gondolkozik valamiről; s néha megállt, mintha hallgatóznék, feje hátra szegült, s úgy fogta kezébe a kést, melylyel evett, mintha valaki ellen életre-halálra készülne védni magát.

Az ilyen vacsorázáson hamar át lehetett esni. A jövevény egy tele pohár vizet hajtott fel egyszerre, s csak azután vette észre magát.

– Ezer bocsánatot kérek. Csak egy pohár van az asztalon s én magam iszom elébb, elfelejtve, hogy még idegen nővel ülök szemközt. Én már egészen abban voltam, hogy az ember feleségével egy pohárból is szokott inni.

Larisse még mindig hihetlenül rázta fejét.

– Nos kisasszony. Első kérésemet teljesíté egy percznyi gondolkozásra, a másodikat öt percznyire, azóta huszonöt percz mulhatott, elhatározta-e magát?

– Mire?