Part 5

III. Péter inkább nagyszerű kegyelemosztásokon kezdte uralkodását. Bestucheffen kívül minden politikai elítéltet szabadon bocsátott és visszahítt Szibériából: tizenhárom ezer dugárust bocsátott ki a börtönből s húszezer adósság miatt bebörtönözöttnek fizette ki tartozását.

És mégis aláásták trónját! Miért?

Egyszerü rá a válasz. Azért a csekélységért, hogy az orosz nemzet jellemét nem tanulta megismerni.

Akármit tett, akármihez kezdett, az, meglehet, hogy üdvös lett volna abban az országban, melynek ethicáját vérébe szívta; de az orosznál mind nem talált az éltető földjére.

Más fogalmak, más erkölcsök, más világnézet, más erények, más czélok, mint a mikbe őt oktatták; és azok ott jók, ott helyesek; annak a nemzetnek nagysága, múltja, jövője alapszik azokon, s a ki azokat meg akarja fordítani, saját maga törik benne össze.

Elkezdve azon, hogy az orosz katonának, a mióta csak egyenruhát visel, zöld volt a kabátja színe, s Péter kék kabátot adott rá, mely a poroszhoz tette hasonlóvá, egész a törvényszékek újjá alakításaig minden intézménye olyszerü volt a czárnak, mely elvadítá tőle a nemzet rokonszenvét.

Lehettek azok a német herczegek és főurak, kiket kormánya első hivatalaira meghívott, igen derék, okos, tisztalelkü férfiak; de az orosz csak a betolakodó idegent látta bennük s gyűlölte és gúnyolta őket, és bennük a czárt.

És a mi az orosznak legérinthetlenebb kincse: a szent orosz hierarchia! ő még azt is meg merte ingatni. Bizonyára igen szeleskedő kézzel nyúlt ahoz az oltárhoz, melynek szegleteit ő hozzáig minden czár csókolva érinté.

Pétert azzal vádolják, hogy idegen vallásokat pártfogolt. Azt nem tette ugyan, de közönyös volt valamennyi hitvallás iránt; s nagyon bölcs dolgot vélt elkövetni, midőn az ország kincstára kedveért a papság jövedelmeit korlátozni akarta, az egyházi javadalmakat secularizálva.

Végre, hogy balszerencséjének minden jelszavát önmaga hangoztassa el, arra a gondolatra jött, hogy Dániával háborút kezdjen.

Ez rég főzött eszméje volt.

Mint holsteini herczegnek sok keserű emléket kellett rováson hagyni a dölyfös szigetkirálytól; most, mint minden oroszok czárja, eljöttnek hívé az időt, melyben Holstein sérelmeiért boszút álljon Dánián.

Senki sem tanácsolta neki e hadjáratot.

A porosz király, kivel hirtelen békét kötött, le akarta róla beszélni, s azt tanácsolá, hogy elébb kérdezze meg e felől Katalint, a ki okos asszony; Anglia ellene volt, attól tartva, hogy a harcz Dániát Francziaország karjaiba hajtja; s hogy saját népének mennyire kedve ellen volt Dániával hadakozni, azt jól jellemzi Razumovszky élcze, kit a czár nagynénjének tett igérete szerint kegyébe fogadott s most épen a Dánia elleni hadsereg generalissimusává akart kinevezni. Arra kérem felség, szólt Razumovszky, ossza két részre a Dániába küldött hadsereget, hogy azt, a melyiket én vezetnék, az, melyik a hátam mögött jő, tolja előre.

Nem használt semmit.

Péter kimondá, hogy nem nyugszik addig, míg kardját dán vérbe nem mártotta!

És mind ezzel ellentétben az okos, lángeszü nő, ki az orosz nemzet minden sajátságát tiszteletben tartá s vele együtt érezni megtanult. Már akkor az orosz nemzet két asszonyt látott a trónon ülni, I. Katalint és Erzsébetet, kik túltettek koruk férfiain, erő és akarat dolgában. És az erőnek bűvhatása van ott.

Az összeesküvés Péter ellen Daskoff herczegnő palotájában kezdődött; először négyszem között az ifjú Orloffal; azután Orloff három testvére is belejött, azok több fiatal katonát vontak magukkal; azután beleavatták az alsóbb papságot, az elűzött szerzeteseket, azok megnyerték a felsőbbeket, a papok a főurakat, úgy, hogy a társadalom minden osztályában el volt már terjedve a cselszövény fonala, s Péter még mindig nem tudott felőle semmit.

Minden kaszárnyában, minden templom-udvaron suttogtak felőle, hogy a czár ellen készül valami és ő nem hallott felőle semmit; olyan jól el tudta magát zárni minden érintkezéstől azon nemzettel, melyen uralkodni hivatott.

S a mit viszont ő tett, vagy mondott, azt ellenfelei napjára megtudták mindig.

Kegyencznője megpirongatá egyszer azért, hogy nejével megalázóan bánt az asztalnál, a czárnőt sirva fakasztá udvaronczai előtt: ez nem helyes; ebből gyanú támad; s akkor a czár azon grotesk ötletre jött, hogy alakoskodni fog, rászedi a világot és Katalint. Épen azon időben, midőn elhatározá, hogy nejét és gyermekét elzáratja, mihelyt a schlüsselburgi börtön elkészül, azt a komédiát gondolta ki, hogy a Névaszentelési ünnepélyen Katalint öltözteté fel uralkodói fényes jelmezbe, diademos fejjel; ő maga pedig, mint egyszerű főtiszt, ezredesi egyenruhában tisztelgett előtte az ünnepi szertartás alatt. Ez finom ironia akart lenni; de egyfelől oly vastag volt benne a sarcasmus, hogy az udvarnagyok keresztül látták minden szövetét; míg a köznép és a közkatona csak az összehasonlítást jegyezte fel belőle, egy fejedelmi nő-alak és egy katonásdit játszó férfi között: az úgy tünt föl előtte, mint egy igazi czárnő, emez, mint egy igazi testőrtiszt.

Junius utolsó napjain Péter, senkivel sem tudatva hovalétét, maga utazott el Schlüsselburgba fogadott bérkocsin álnév alatt, s ott ismeretlenül beszélt Iván nagyherczeggel, ki már akkor húsz év óta nem látott napvilágot, s nem beszélt emberrel; mert föld alatti börtönében mindig lámpa égett, s a két őr, ki fogságát osztá, semmi kérdésére nem felelt.

Ez ifjut, kinek kedélyét húsz évi sirbanlakás elmérgesíté, akarta Oroszország trónjára emelni Péter.

Azt mondják, hogy Péter jó szívü volt; ez az egy gondolatja fölért egy döghalállal.

Iván húsz év alatt nem tanult semmit, a mi emberi; vadállat volt: csupán annyit tudott, hogy azok mind, a kik most Oroszországban felül állnak, közvetlen okai hosszú szenvedésének; ha ez azt a pallost kezébe kaphatta volna, a mivel előde a streliczek fejeit levagdalta!

Mikor Schlüsselburgból visszatért a czár, az összeesküvés meg volt érve.

Terv szerint, útközben, midőn a Dánia elleni háború végett Németországba utazand, éjszaka kellett kocsiját feltartóztatni s őt elfogni; hanem a véletlen hamarább idézte elő a katasztrofát.

Az összeesküvők fejei voltak az Orloff testvérek, Odardo olasz, Passek és Teploff orosz tisztek, mind a legalsóbb rangból.

Ezek oly elővigyázattal éltek, hogy egy-egy megbizott emberük, bárhol jártak-keltek, ötven lépésnyi távolban követte őket, azért, hogy ha egyet közülök el találnak fogni, az a többieket rögtön tudósítsa a veszélyről.

Egy katona Passzek századából, hol ő alhadnagy volt, azt gondolva, hogy századosa is be van avatva az összeesküvésbe, azt kérdezte tőle titokban: «Mikor kell már fegyvert ragadni, hogy a czárt elfogjuk?»

A százados eltitkolta megdöbbenését s azt felelte neki rá: «majd tudatom veled». Azzal sietett rögtön Woronzoffhoz, följelenteni a mit hallott.

A kanczellár elfogatta a katonát, a katona rávallott Passzekre, arra elfogták Passzeket az utczán.

A kanczellár sietett a czárral tudatni e fölfedezést s kérte, hogy ne menjen el ma Oranienbaumba, a hogy szándékozott; hanem vettesse Passzeket rögtön kínzó vallatás alá.

Péter azonban nevenapját akarta ünnepelni, s szent Péter napjára már akkor nagy előkészületek voltak téve Oranienbaumban, a miknek a világ minden összeesküvése kedveért sem volt szabad kárba menni.

– Majd holnap, – mondá – Passzek addig nem szökik el; – s ment Woronzoff Erzsébetet fölkeresni.

A kegyencznőt nagyon rossz kedvűnek találta. Kérdezé, mi baja? Tán rosszat álmodott?

– Fölség, ez több mint álom. Most olvasom Djoernestaehl levelét Konstantinápolyból, ki arról tudósít, hogy pater Boscovich, jezsuita szerzetes, egy perzsa máguszszal beszélt ezelőtt két hónappal, s az a horoscop segélyével, a csillagok járásából, megjósolá, hogy felséged három hónap mulva erőszakos halállal fog meghalni.

Péter czár nagyot nevetett rajta. Németországban már akkor nem hittek a horoscopok csalhatatlanságában.

– Kedvesem, ez még kevesebb, mint az álom. Az álomban van legalább egy szerető szív ösztöne; de a perzsa mágusznak mi köze a csillagokhoz s mi közük a csillagoknak én hozzám?

Pedig a perzsa mágusznak nagyon sok köze lehetett a czárhoz; a mennyiben muszkaországi görög kereskedők rég értesíték fajrokonaikat Törökországban a felől, hogy Péter czár feje fölött csak hajszálon függ a kard.

Péter nem hagyta magát megzavarni s kedvenczeivel együtt elutazott névnapját megtartani Oranienbaumba. Az orosz udvari népből csak a nők szépét vitte magával; a férjeknek megtiltá, hogy vele menjenek; – nem akart unatkozni.

Késő este volt, midőn Orloff a peterhoffi kastély parkja előtt leszállt a kocsiból: nem kérdezősködött senkitől, azon az ismeretes csigalépcsőn, melyen át annyiszor találkozott a czárnéval, sietett föl Katalin hálószobájába.

A czárné már feküdt, de még ébren volt. A zajra, mely szőnyeg-ajtaja előtt támadt, azt hivé, hogy orgyilkos közelít s pisztolyt fogott az érkezőre.

– Megállj, vagy meghalsz.

– Nagyon jól van, úrnőm; szólt Orloff a lámpavilág elé lépve. Ez a mára való jelszó; pisztoly a kézben: «megállj, vagy meghalsz!»

– Mi baj van?

– A czár megtudott mindent.

– Akkor nekünk merni kell mindent.

– A czár Oranienbaumba ment, holnap ott marad, holnapután ide fog jönni Peterhoffba. Egy percz sincs elveszteni való. Felségedet itt ne találja a czár. Egy perczre visszavonulok, míg fölséged Ivanovna Katalint hivatja, hogy ruháit feladja.

– Szükségtelen, – szólt Katalin, levetve magáról az ágytakarót s kilépve ágyából – teljesen felöltözve – még pedig férfi-ruhában.

Mióta az összeesküvés folyt, mindig férfi-ruhában feküdt le alunni, épen csak a sarkantyús csizma hiányzott még és a vereshajtókás díszkabát, hogy mint fiatal testőrtiszt álljon – futásra, vagy ha kell, verekedésre készen.

Nem kellett senkit fölébreszteni a kastélyban, a titkos lépcsőn észrevétlenül eltávozhattak.

Daskoffné kocsija ott várt rájok a park alatt, hanem a kocsis eltávozott valami csapszékbe, az éj unalmát rövidíteni.

Nem vártak rá, míg visszatér; Orloff maga vette kezébe a gyeplőt, s vágtattak vissza Szentpétervár felé.

A fél uton kidűltek a lovak. Nyolcz órai folytonos vágtatás elcsigázta a párákat; nem lehetett velük tovább haladni.

Az idő éjfélen túl volt már, s egyike azon juliusi rekkenő éjszakáknak, a mik Oroszországban is zivatart jósolnak.

A keleti láthatáron nagy sötét fellegek nyomultak elő s egy-egy néma villám-lobbanás a távolból világítá meg a tájat; mintha figyelmeztetné a futókat, hogy siessenek: jön a zivatar.

Leszálltak a kocsiról, s gyalog mentek odább.

Egy rozzant csárda állt az útfélen; azt épen akkorra érték el, midőn az első kövér záporcseppek kezdék paskolni a poros utat.

A czárné bezörgetett a csárda ajtaján, nagy nehezen lehetett a csárdásba lelket verni.

– Nincs két lovad, szekered? kérdé a czárné.

– Csak egy szamaram van, meg egy talyigám.

– Az nem kell, rakj tüzet, megáztunk.

A csárdás tüzet rakott, Orloff kinn maradt az eresz alatt, az utat vizsgálva s a czárné a felszított füstös kandallóba egymás után hajigálta be széttépett levelezéseit az összeesküdtekkel.

A zivatar egész dühével kitört már a finn avaron; villám villámra csapott; Katalin nyugtalanul járt fel s alá a bűzös csárdában, minden fordulónál kitekintve az ajtón. Nem azt kémlelte, hogy múlik-e a zivatar? nem az után hallgatózott, hogy távozik-e a dörgés?

Egyszerre örömvillanással arczán lépett Orloffhoz.

– Hallga! Hallod-e ezt a zörejt?

– Az ég dörgését?

– Nem, nem; ez kocsizörgés. Nézz oda: ott a topolyfák között kell közelítenie. Mihelyt villámlani fog, meglátod.

Nem sokára villámlott; a tűzsugár egyenesen a topolyfák közé csapott le, s meggyújtotta a legmagasabbat.

– Szent Mihály őrangyal! – rikolta a szekeren ülő paraszt; s elkezdé a keresztet hányni.

– Ne imádkozzál most, paraszt, – rivallt rá Orloff, lovai zablájába kapva: – hanem ide a szekeret, lovat.

– Ezer rubelt kapsz értük, kiálta a czárné; de tévedésből s minthogy erszényét otthon feledé, pisztolya végével találta a parasztot kinálni.

– Szent-György és Szent-Mihály őrangyalok; – jajgatott a muzsik, s leugrott szekeréről, elfutott a burjánba, ott hagyta egész fogatát ingyen.

A czárné és Orloff felkaptak a rossz parasztszekérre s az éjféli zivatarral egy úton, villámlobogásnál, zuhogó záporban, vágtattak a főváros felé.

Hét óra volt reggel julius kilenczedikén, midőn Razumovszky házát elérték. A hetmant még az ágyból verték föl.

A czárné öltözete facsaró víz volt; ugyanabban az átázott egyenruhában ismét kocsira ült, s azzal vágtattak egyenesen az Izmailovszky testőrség kaszárnyájához.

Még akkor csupán e testőrségnek négy százada volt Katalin számára megnyerve.

E négy század épen fegyvergyakorlatra készült, midőn Katalin a hetmannal és Orloffal közéjök érkezett.

– Ime itt van uralkodónőtök: az egyedül országló czárnő! – szólt hozzájuk Razumovszky.

– Éljen Katalin czárnő! – rivallá erre a négyszáz férfi; a testőrezred többi századai előrohantak e zajra – és azután ők is csatlakoztak a többiekhez és kiálták: Éljen Katalin czárnő!

Innen neki indultak a városnak.

A riadal, mely a czárnő megérkeztére támadt, egyszerre elterjedt az egész fővárosban; a testőrség a többi katonaságot, a papság a népet ragadta magával; a czárnő hintajából kifogták a lovakat, úgy vontatták végig az útczákon, a harangokat meghúzták minden toronyban; s egy végeszakadatlan «hurrah» kiáltás kísérte őt, a merre az eleven ár vitte magával, mely megtöltött minden utczát. Két óra alatt egész Szentpétervár az övé volt; s mire a kazani főtemplom elé ért, az összes papság ott várta már díszöltözetben, élén a novogorodi érsekkel, ki a kocsijából leszálló Katalint e szókkal fogadta:

– Üdvözlégy országunk czárnője, II. Katalin!

És azután az oltár előtt fölkente Katalint Oroszország uralkodónéjául, és kinyilatkoztatá, hogy az egyedüli trónörökös, Petrovics Pál, a czárnő fia.

És azután énekelték a Te Deum laudamust az egész népség üdvriadala mellett.

A generalissimus, a holsteini fejedelem elég jókor lóra ült, hogy a rendet helyreállítsa a városban, hanem eleinte senki sem ügyelt rá, később pedig, hogy erélyesen kezdett eljárni, lerántották lováról s oda zárták Passzek helyébe; a honnan néhány óra mulva Katalin szabadon bocsáttatá. Egyéb baja nem történt, mint hogy még az egyenruhájának a gombjait is leszedték.

* * *

A főváros Kataliné volt már s vele együtt a tizenhatezer főnyi helyőrség: az orosz hadsereg válogatott ezredei; és Péter czár még mindig ülte a nevenapját Oranienbaumban.

Ugyanazon a napon, melyen Katalin Szent-Pétervárban megkezdte diadalútját, a czár is felkerekedett kiséretével: az udvari tanácsosokkal, kegyencznőivel s a férjtelen szép asszonyokkal Peterhoff felé.

E nap volt általa rendezve azon ünnepély, melynek mindenkit meg kelle lepni: leginkább Katalint.

A czár azt mondá Katalinnak, hogy ma nála fog ebédelni egész udvarával.

Mikor aztán vége lesz a lakomának: a czár poharat fog emelni Katalin egészségére s ilyenforma toasztot fog ráköszönteni:

«Asszonyom. Ön sok örömet szerzett nekem az életben; illő, hogy én is háládatos legyek. Én egy szép palo tát építtettem ön számára Schlüsselburgban, mely igen regényes tájék. Tudva azt, hogy ön mennyire szereti egyetlen gyermekét, itt alkalma leend önnek, egyedül ő neki szentelhetni életét; a mit hogy az egek ura mentül hosszabbra nyujtson, szivemből óhajtom.»

Húsz mozsár-dörgés fogja hírűl adni a világnak, hogy a czár áldomást ivott a czárnő egészségére!

Csak hogy épen ebben az órában száz ágyúlövés adta hírül a világnak, hogy a czárnő letaszította a trónrul a czárt!

Péter reggeltájon érkezett meg Peterhoffba, s minden udvaroncz arczán a legnagyobb zavart látta, midőn közéjük lépett.

A czárnő eltünt a palotából.

Péter nem érte utól eszével a bajt; de igen Woronzoff a kanczellár.

– Ha a czárnő eltünt, úgy bizonyosan Szent-Pétervárott lesz, s ott még bajt csinálhat nekünk. Jó lenne megelőzni.

– Menjen ön utána és hívja vissza, szólt Péter; kinél az ijedtség elnyomta a haragot. Én megbocsátok neki.

Woronzoff Erzsébet haragosan szorítá meg a czár karját.

– Ez csak játék? – sugá fülébe. – Ez a bocsánatadás?

Péter megnyugtatólag inte szemeivel.

A kanczellár nem időzött, rögtön kocsira ült, s sietett Szentpétervár felé.

Épen jókor érkezett, hogy jelen lehessen azon a szertartáson, melyben az ország első nagyjai a czárnő előtt, ki koronás fővel ült a trónon, a hűség esküjét leteszik.

A czárnő kegyes leereszkedéssel inte az érkezőnek.

– Ön látja: én nem állhatok ellent, kénytelen vagyok engedni a nemzet kivánatának.

Woronzoff odasietett a trónhoz, s aztán – ő is letérdepelt Katalin előtt, és hűséget esküdött neki.

Este négy órakor Katalin kiadta manifestumát, melyben trónraléptét jelenti, s azt megküldte a külföldi követeknek.

Ugyanekkor Péter nyugtalanul járt fel s alá a peterhoffi park útjain, terveket szőve aggodalmai közt, és egyiket sem foganatosítva. Mindenfelől asszonysírást hallott, ijedt arczokat látott maga körül.

Egyetlen jó barát, egyetlen férfi volt közelében, Münich tábornok.

– Itt nem tanulunk az asszonysirásból semmit uram – mondá a czárnak; – siessünk vissza Oranienbaumba; ott vannak fölséged holsteini vitézei, a jól begyakorlott kis csapat, álljon fölséged élükre, menjünk fegyveres kézzel Szentpétervárra. Egy erős csapással mindent vissza lehet nyerni.

– Mit gondol ön? – szólt a czár; – az én maroknyi csinos szép holsteini seregecskémet martalékul vessem tizenötezer tigrisnek.

Mit tegyen hát? Nem várhatta be, míg Woronzoff visszajön; még este felé is elküldte az alkanczellárt, Galiczint, hogy keresse fel Katalint és tudassa vele, hogy a czár kész vele megosztani az uralkodást, magával együtt megkoronáztatja őt is.

Woronzoff Erzsébet elájult, midőn megtudta, hogy a czár ezt izente Katalinnak.

Katalin pedig már ekkor nem volt Szentpétervárott. Ugyanabban a testőr-egyenruhában, melyben két éjszaka és egy viharos nap nagy munkáját végezé, lóra ült, Daskoff herczegnőt, az Orloffokat s a katonaság többi vezetőit maga mellé véve, s tizezer főnyi hadsereg élén ő maga jött a czárral szembe, hogy őt elfogja; csákója mellé cserág volt tűzve, mint a többi katonának.

Galiczin fele uton találta őt, ott adta át neki a czár levelét. Katalin eltépte azt olvasatlan s az alkanczellár – szintén felesküdött a czárnő zászlója alá.

Éjfél tájon már megtudta a czár, hogy neje hadsereggel jő ellene.

E hirre egészen elveszté lelkét.

Egyik futárt a másik után küldte Katalinhoz; mindig emelkedő ajánlatokkal.

Előbb fölajánlá neki koronáját. Legyen ő az uralkodó, a czár semmi más, mint a czárnő férje.

Katalin nem válaszolt rá semmit, a futárt sem bocsátá vissza.

A következő már azt az ajánlatot vitte, hogy tartsa meg a trónt és egész Oroszországot Katalin, bocsássa Pétert háborítatlan Woronzoff Erzsébettel a csendes Holsteinba vissza.

Katalin erre sem felelt, a futár ismét nem tért meg.

Az utolsó futár már csak annyi engedélyt kért, hogy engedjék a czárt egyedül a hazájába térni.

Még erre sem jött válasz.

Mire a borongós virradat elérkezett, már a Katalin előcsapatjai két verstnyire voltak Peterhoffhoz.

Münich azt tanácsolá a czárnak, hogy siessen, ha előre nem akart menni, hátrafelé. Mögötte van még Kronstadt; ha abba beveheti magát, ez erős vár és a hajóhad birtokában könnyebben fog alkudhatni nejével.

Péter engedett a tanácsnak, hajóra ült, s Kronstadtba vitorlázott. Vitte magával egész siránkozó kiséretét, valamennyi asszonynépet.

Mikor Kronstadt előtt horgonyt vetnek, s a dereglyével ki akarnak kötni, a parton álló őrs rájuk kiált:

– Kik vagytok? mit akartok?

Péter megmutatá mellén a rendcsillagot.

– Én vagyok a czár, III. Péter.

Az őrs ráfogta a puskát.

– Vissza vagy tüzelek! Nincs többé Péter czár: éljen Katalin czárnő!

Csak egy órával előzte meg Pétert Katalin küldötte Faliszin tengernagy, ki a czárnő nevében elfoglalta a várat.

Münich kivonta pisztolyát, hogy lelövi az ellenálló őrt s a mily merész volt egy ember elfoglalni egy várat, épen olyan merész lesz ő, elfogni azt az egy embert.

Péter megfogta a tábornok kezét, s nem engedte lőni.

– Jó! szólt kedvetlenül a tábornok. Ha nem akarunk verekedni, menjünk hát neki a tengernek; vitorlázzunk Holsteinba haza.

A tenger azonban épen hullámot hányt, s Péter igen szenvedett a tengeri kórban.

Két örvény fenyegette, mind a kettőtől rettegett, s a siró asszonyok látása utoljára is arra vette, hogy a félelmesebbnek forduljon szembe: megfordult hajójával s visszatért Oranienbaumba.

Még akkor volt egy menekülése. Litvánián keresztül szabadon állt az út, kis német csapatja minden üldöző ellen megvédhette volna, s ha németországi hadseregéhez eljuthat, ott híveire talál, a kikkel leverheti a forradalmat.

Még ezt az utat sem választá. Folyvást hitt abban, hogy egy felingerelt nőt ki lehet békíteni. Egy nőt, a kinek kedvesét meggyalázta, a kit vetélytársnéja előtt megalázott, kit örök fogságra akart vettetni, kinek gyermekét meg akarta fosztani a trónról, az élethez, a világhoz való jogától, kinek sírboltját már elkészítteté, a sírkővel együtt, melybe a benne nyugvó élő-halott gyalázata volt fölirva! Egy ily felingerelt asszonyt hitt ő kiengesztelhetni.

Még egy követet küldött Katalinhoz egy újabb levéllel, melyben megalázott homlokkal kéri bocsánatát, elismeri győzelmét és irgalmas szivére hivatkozik.

Már akkor Katalin seregei Oranienbaum felé közeledtek.

Az utolsó izenetre megjött a válasz.

A czárnő küldötte, Ismailoff tábornok megérkezett Oranienbaumba, egyedül, csupán egy inasa kiséretében.

Azon sárosan, a hogy kocsijából leszállt, melynek lovait maga hajtotta idáig, sietett fel a czárhoz.

III. Péter egész híven maradt udvarától környezve fogadta a követet.

Vele voltak még holsteini tisztjei s kozák kegyenczei.

Ismailoff minden térdhajtás nélkül járult eléje s megszólítá:

– «Kegyelmes herczeg».

Münich dühösen kiálta rá:

– Nem látod-e vakmerő, kivel beszélsz?

Erre Ismailoff oda lépett a czárhoz, s a mint Münich az annak mellén függő uralkodói gyémánt-csillagra mutatott, letépte azt onnan, s oldalzsebébe dugta.

S aztán újra kezdé:

– Kegyelmes herczeg…

A vakmerőségre a vér futotta el minden jelenlevő férfi arczát, a harag pirja elébb, azután a szégyené, midőn látták, hogy a czár enged magán megtörténni oly meggyalázást, melyet ha nem volna czár, hanem csak egy közrendü férfi, a vakmerő vérével kellene lemosnia.

Péter mozdulatlanul hagyta saját rendének nagykeresztjét melléről letépni, tulajdon szolgái egyikétől, ki egyes egyedül jött el, őt udvara közepén megalázni.

– Kegyelmes herczeg; a czárnő, II. Katalin ő felsége parancsolatából ezennel tudatom veled, hogy e percztől fogva az ország foglya vagy, mind magad, mind kegyenczed, Gudovics, mind kegyencznőd Woronzoff Erzsébet.

Woronzoff Erzsébet sikoltva veté magát Péter lábaihoz.

– Oh uram, ha védni nem tudsz, ölj meg inkább, mintsem kiszolgáltass irtóztató ellenségeimnek.

Péter kivonta kardját és – átnyújtá Ismailoffnak.

– És most, – szólt a kegyetlen követ – itt e lemondási okmány. Ezt ird alá.

Péter egy perczig tétovázott, hogy aláirja-e ez okmánynak nevét.

– Irod, vagy nem irod: ez reád nézve élet, vagy halál.

És Péter aláirta nevét.

A bátrak, a vitézek, kik körüle álltak, s kik egy intésre készek lettek volna helyette hidegvérrel meghalni, elfordíták arczaikat és sirtak szégyenükben.

Ekkor Ismailoff karon fogta Pétert; a kegyencz Gudovicsnak meghagyá, hogy vezesse utána Woronzoff Erzsébetet s azzal mind a hármat felültette sáros hintajába; ő maga ismét felkapott a bakra s Péter holsteini vitézeinek fegyveres sorfalán keresztül, egyedül, kiséret és cselédség nélkül, vitte fogva a – tegnap még czárt, ma már csak a czárnő eldobott férjét.

* * *

Pétert Razumovszky hetman Premorszkoje Dvor kastélyába tették őrizet alá; kegyencznőjét, Woronzoff Erzsébetet Katalin elé vitték.

A kik elfogták, azt hivék, gyönyörüséget fognak okozni Katalinnak megalázott vetélytársnője láttával.

Woronzoff Erzsébet elevenen képzelé magában mindazon szenvedéseket, mikben a győztes boszúját hüteni fogja, s félelemtől sápadtan rogyott térdre Katalin előtt, midőn hozzá vezették.