Part 3

Legelőször is nem tartott semmit arra, hogy mit mond a világ, az udvar, a czárnő és a hitvestárs arra, hogy ő egyszerűen elfoglalja az oranienbaumi kastélyban azt a helyet, mely Katalint illeté? A viszonyt senki sem titkolá, a herczeg dicsőséget látszott benne találni, hogy neki kedvese van, s a főúr leánya büszkélkedett abban, hogy őt a nagyherczeg kitűnteti.

Woronzoff Erzsébet többre is gondolt.

Miért ne történhetnék meg az, hogy Katalint és fiát egy reggelen épen úgy kiragadják ágyából, mint kiragadták Annát és Ivánt, a négyhónapos csecsemő czárt, s eltegyék őket örök fogságra épen úgy, mint eltették azokat, s akkor a megürült széken miért ne ülhetne Woronzoff Alexandrowna Erzsébet, s miért ne viselhetné Katalin levert koronáját?

Mióta Péter Woronzoff Erzsébethez közel állt, csodákat tudott meg, a mikről azelőtt fogalma sem volt. A kegyencznő elmondta előtte, hogy mit tud a világ neje és Soltikoff felől? Az ilyen felfedezéseket rendesen a férj szokta megtudni legutoljára, s mi még rendesebb, egy új kegyencznő által, mert más mit is háborgatná vele?

A hidegség annál zordonabb lett a férj és feleség között; készült éjszaki hózivatarrá válni.

Daskoff herczegnő Woronzoff Erzsébetnek testvére volt, Katalin nagyherczegnőnek pedig udvarhölgye.

Hogy e két nő egymással addig fog harczolni, a míg az egyik elbukott, az bizonyos; az a kérdés, hogy a harmadik melyiknek fog segíteni, a testvérnek-e, vagy az úrnőnek?

Erre sem nehéz a felelet: a testvérnek – nem.

Egy napon Daskoff herczegnő arra a meglepetésre jutott, hogy a mint Katalinhoz belépett, a nagyherczegnő dalolt! A búskomoly hölgy, a kit már lélekkórosnak hittek, egy vidám lengyel dalt énekelt zongorája mellett, mely hangszer még akkor nem volt minden kerekesrokka helyettesítője, mint most.

Daskoffné elbámulva állt meg az ajtóban.

A nagyherczegnő észrevette udvarhölgye csodálkozását, s azzal felugrott helyéről, kaczagva eléje szaladt, nyakába borult s kényszeríté maga mellé ülni a pianóhoz, s azt akarta, hogy tanulja meg ő is azt a szép mazurkát.

– Ejh, be gyönyörű dalt tud fenséged! valjon hol vette ezt?

– Most tanultam! szólt vígan Katalin.

– Kitől? és hol?

– Csitt. Ez nem elmondani való. Ogre megharagudhatnék érte.

Ogrenek hítták egymás között a nagyherczeget.

– Talán a szép lengyel?

– Csitt. Én nem szóltam semmit.

– Én sem szóltam semmit. Pedig jó volna, ha mindenikünk elmondaná, a mit tud. Én például tudok valamit Poniatovszkyról, s elmondom azt, ha fenséged is elmondja nekem, a mit felőle tud.

– Attól függ, hogy mit tud ön?

– Én azt tudom, hogy a nagyherczeg parancsolatjára el akarják őt távolítani az udvartól.

Most már nem volt szükség elmondani Katalinnak, hogy hát ő mit tud Poniatovszky felől? Villámokat szóró szemei, indulattól lihegő keble, haragtól égő homloka elbeszélték azt eléggé; felugrott helyéről s dühösen, mint egy sértett nőoroszlán, járkált végig teremén.

Daskoffné hagyta őt elébb átkeserülni, azután beszélt tovább.

– Ha fenséged parancsolná, én meg tudnám azt akadályozni.

– Hogyan? kérdé Katalin, ki önuralmát nem tudta többé visszanyerni. Lehet-e valakinek elküldetését az udvartól meggátolni, ha zsarnokaim úgy akarják? nem elűzték-e tőlem anyámat, nem küldte-e el a czárnő legjobb barátnéját, csak azért, hogy nekem senkim se legyen?

– Szerencsére nem csak a rokonok között vannak fenségednek igaz hívei. És úgy gondolom, hogy Poniatovszky azon percz óta, midőn fenséged először szót váltott vele, két egymást ellenőrző cselszövény hálója közé került. Az egyik itt akarja őt fogni, a másik el akarja őt vonni innen. De «mi» hatalmasabbak vagyunk. Bestucheff föltétlen híve fölségednek.

– De mit tehet ő a czárnő ellen?

– Mások által sokat. Bestucheff izent a varsói udvarhoz, hogy Poniatovszkyt nevezzék ki Lengyelország nagykövetéül Szentpétervárra.

– Ah?

– És ez már megtörtént. Poniatovszky ezentúl Lengyelországot fogja képviselni az orosz udvarnál s mint ilyent sem kiutasítás, sem Szibériába küldés által nem lehet többé eltávolítani.

Katalint, ha előbbi haragja csak tízszer árulá el, mostani öröme elárulta százszor. Össze-vissza csókolá Daskoffnét, ki ily eszes fordulattal tudott úrnője szívügyébe belejátszani.

– És már most tanítson meg fönséged arra a szép lengyel dalra.

Katalin jó kedve a kicsapongásig ment, mint szokott búskomorságra hajló kedélyeknél lenni. Mikor már a nő élvez, akkor örömével el tud hallgatni. Különös ital az a szerelem. Ez akkor adja a mámort, míg nem élvezéd, s kijózanít, ha elteltél vele.

– Mától fogva lengyel ruhában fogok járni, lengyel színeket viselek, minden lengyel lesz rajtam és körülem, szólt Katalin forró szíve mámorában.

A kedves lengyelek!

Mint a história rebesgeti, Katalin czárnő korában nagyon különösen hálálta meg e szíves szolgálatot – a kedves lengyeleknek.

* * *

A nagyherczegnek kedvese volt, tehát most már mindent megtudott, a mit felesége vét ellene; azt is nagyon hamar megtudta, hogy Poniatovszky Szentpétervárott nemcsak a lengyel királyt képviseli, hanem az orosz nagyherczeget is.

Péter leskelődhetett a nagyherczegnő után.

Semmi kétsége nem volt a felől, hogy az ifjú lengyel a nagyherczegnő kegyencze, csak hogy nem voltak rá bizonyítékai.

Katalin ritkán ment ki a palotából, ha kiment, minden lépése ellenőrizve volt; hozzá pedig nem járt Poniatovszky.

A lengyel követ feltünő egyéniség volt; büszke, elegáns tünemény, száz lépésről meg lehetett rajta ismerni a nemes embert; délczeg járását, kevély fejhordozását minden udvari cseléd ismeré már; ilyen alaknak nem lehete észrevétlenül keresztül siklani a fejedelmi palota csarnokain.

Nem is járt Katalinhoz semmiféle férfi, csak épen az egy udvari szabó, a kinek természetesen minden nap el kelle mennie a nagyherczegnőhöz, ki, ha a fényűzést még nem is, de a jó ízlést szerette, s bár nem pompás, de új ruhát viselt magán minden nap, s aztán azt ismét tudjuk, hogy a szabóknak a szép hölgyeknél, még ha fejedelemnők is, oly kiváltságos szabadalmaik vannak, milyenekre más halandó ember nem tarthat számot. Ők megbizott benső barátok, kikkel titokban susogni lehet, kiknek joguk van a delnők öltöző teremébe hatolhatni, öltözetük kezdeményeit szemlélhetni, más emberekre nézve magasan tiltott részletekbe bocsátkozni, s ebben bizonyára senki sem botránkozhatik meg, legalább még ekkorig olyan bohó férjnek nem hallotta a világ hírét, a ki féltő dühbe jött volna azon, hogy egy idegen férfi ifjú nejének leleplezett vállára teszi egyik kezét, a másikat meg a csípőjére s úgy vesz mértéket egy vállfűzős derékhoz.

Hanem hát hogy ez se hiányozzék, Péter nagyherczeg volt az első férfi, a kinek az a nyugtalan ötlete támadt, hogy meg kellene vizsgálni, mi joguk van a szabóknak e benső viszonyhoz a más feleségével?

Egy napon kiválasztott testőr-tisztei közül egy hat láb magas ukraniai példányt s azt mondá neki:

– Tsitserkoff, eredj, állj őrt a palotakert ajtajában, s mikor be fog rajta lépni a nagyherczegnő udvari szabója, állítsd meg. Ráismerhetsz, francziásan van öltözve, tarka gyapotbársony kabátban és kard nélkül, rózsaszín harisnyát visel, mire a szabók kevélyek. Szólítsd fel, hogy jőjjön hozzám rögtön, én is akarok neki valami megbízást adni – a grófné számára. Ha vonakodik hivásodra eljönni, fogd nyakon és hozd el.

Tsitserkoff helyt állt a megbizásnak; bevárta a leírt alakot, ki mélyen szemébe nyomott háromszegletű suta kalappal fején, alázatosan hetyke járással, s félig urias, félig ügyetlen könyökhordozással, mint ki útjáról nagyon bizonyos, közeledett a palotakerten keresztül a nagyherczegnő lakosztályába vezető bejárat felé.

– Megállj! kiálta útját állva Tsitserkoff. Hová mégy?

– A nagyherczegnő ő fenségéhez, felelt szolgálatkész hangon a megszólított; én vagyok ő fenségének az udvari szabója.

– Tudom. Hát csak most ne menj oda, hanem gyere velem.

– Nem lehet, kérem alássan, szabódék a megtámadott, ő fensége parancsolt expresse velem, s az mindennél elébb való.

– Bangó! A nagyherczegnőnél még van valaki előbb való is a kastélyban, a nagyherczeg. Ő fensége hivat magához; dolgot akar adni.

– Merci monsieur; én csak szoknyákat varrok, s azt talán a főherczeg nem visel.

– Visel, nem visel, arra neked semmi gondod, ha én mondom, hogy gyere, hát gyere.

– Azt határozottan mondhatom, hogy én egyenruhákat nem tudok varrni.

– Azt is kell tudnod, ha parancsolják; egyébiránt szoknyát fogsz varrni, még pedig pompásat, Woronzoff herczegnő számára.

A monsieur tailleur e szónál sarkára állt.

– Micsoda? Én Woronzoff herczegnő számára dolgozzam? Én! Katalin fejedelemnő udvari szabója? Jamais!

Azzal megfordult sarkán s kezdte ott hagyni Tsitserkoffot.

– Hallod-e, szabó, ne tréfálj, szólt a testőróriás, jőjj velem, míg szép szerével jöhetsz.

– Most nem érek rá.

– Tehát nem jösz? kérdé Tsitserkoff s elkezdé zsebkendőjét összecsavargatni.

– Adieu!

Arra Tsitserkoff utána ugrott, egy lépéssel utolérte, a zsebkendőjéből csinált hurkot nyakába vetette, s brutalis erővel megragadva, minden ellenkezés daczára odahurczolta a nagyherczeg elé.

– Itt van az átkozott szabó.

A szabó azonban már akkor nem volt szabó, hanem dühös oroszlán, ki elégtételt követelt a népjog nevében, mely Lengyelország képviselőjének személyében ily durván megsértetett.

Az a szabó volt Poniatovszky.

A nagyherczeg meglepetést színlelt. Meg nem foghatta, hogy történhetett e balfogás testőrtisztje részéről, kit ott satyrikus komolysággal lepirongatott, hogy nem tud egy szabót megkülönböztetni egy gavallértól; a követ úrnak pedig tanácsolá, hogy máskor ne járjon ily túlságos egyszerűen öltözve, mert így a cselédek könnyen összetéveszthetik a nagyherczegnő udvari szabójával.

Poniatovszky nem is kért, nem is adott több magyarázatot.

Mikor Katalinnal találkozott, még látható volt fehér nyakán a durva erőszak nyoma, mit a hurok hagyott maga után.

És talán ez volt az, a mit Katalin a nagyherczeg adósságai közé a visszafizetendők rovatába felírt.

Ez a véres hurokszorítás.

* * *

A mely napon Péter udvaronczai nyomán elterjedt az udvari szabó tréfás qui pro quojának adomája az udvarnál, Bestucheff burnót-döböze is megtette a magáét.

Az államügyér látta, hogy a harcz már megkezdődött, mely csak az egyik fél bukásával fog végződhetni.

Péter nyomában volt neje új cselszövényének, s a czárnő könnyen ingerelhető volt az ilyen hírekkel.

Bestucheff burnótszelenczéje a következő napokra ez utasítást adta ki:

«A nagyherczeg iszákossá lett; kábító italokkal vesztegeti egészségét; nem tekint sem helyet, sem időt, hogy e kárhozatos szenvedélyének kielégítést szerezzen! – Add tovább.»

Két nap mulva el volt terjedve a hír, mindenki beszélte illustrálva, adatokkal bizonyította, hogy Péter mennyire beleszeretett az orosz égetett italokba, soha se lehet teljesen számítani rá amiatt, hogy az ember nem tudhatja, milyen lelki állapotban fogja találni.

* * *

A nagyherczeg igen rosszul tanulta ismerni a nőket, különösen rosszul pedig saját nejét.

Azt hivé, hogy a kényes természetű felfedezés óta egészen kezébe adta a sors e büszke asszonyt, kitől az ideig úgy félt, ki reá oly varázst gyakorolt, midőn szerette – és midőn gyűlölte.

Használni akarta helyzete előnyét.

Csak úgy vadászköntösbe öltözve, a hogy a hajháról hazatért, melyre Poniatovszky tréfás elfogatása után még elég időt talált elmenni, felkeresé a nagyherczegnő lakosztályát s annyira vitte a bátorságot, hogy Katalin előtt végig mert dűlni a nyugágyon.

Az a szándéka volt, hogy majd kínzó lassúsággal fogja a lesujtó eseményt apródonkint előadni, hogy Katalint lassú tűzön pirítja meg, hogy tétova repeső menekülési vágyaiban gyönyörködni fog.

Nagy meglepetés várt reá.

A félénk, lealázott nő helyett egy felingerelt furiával találkozott. A nagyherczegnő féket vesztett szenvedélylyel rohant eléje, s a mitől a nagyherczeg azt várta, hogy sok tagadás után meg fogja alázni az elvitázhatlan ténynyel, épen azon kezdte Katalin.

– Uram! szólt merészen megállva a nagyherczeg előtt, ön ma a lengyel nagykövetet szántszándékos erőszakkal meggyaláztatá. A nagykövet az én parancsomra jött ide és én vártam reá. Mi rám nézve a nagykövet? megmondom azt. Ő azon férfi, ki nekem azon hű tanácscsal, azon vigaszszal, azon ragaszkodással szolgál, a mit ön, törvény szerinti férjem, egy méltatlan kegynőre veszteget. Nekem csak azon jogokat adta az oltár, a törvény, a miket önnek, s ha ön büszke tud arra lenni, hogy férj, az én büszkeségem sem kisebb arra, hogy hitves vagyok. Én látom, érzem, siratom a szégyent, a mivel ön minden nap tetéz, de hallgatok róla; s ön elég esztelen, a szégyent, mely megtorlásul az ön arczára visszaszáll, a világ előtt dobra ütni. Ön meggyalázta önmagát, mert most az egész világ tudja azt, hogy Poniatovszky rám nézve az, a mi ön nem lesz soha!

A nagyherczeg hüledezve állt fel e szóra helyéből. Ha az égből a mély tengerbe hullott volna, jobban el nem lehete kábulnia a meglepetéstől.

– És most, ha férfi ön, azok után, a miket tőlem hallott, húzzon kardot és öljön meg.

Katalin hátat fordított férjének.

A nagyherczeg pedig nem húzott kardot és nem ölte meg nejét, hanem a nélkül, hogy egy szót szólt volna hozzá, eltávozott.

A férfi, ki az egész orosz birodalomban a legjobb vívó volt, ki nevetve szokott vívni három ellenfél ellen egyszerre hegyes karddal, nem talált egyetlen ripostvágást a nő ellenében.

Mit tegyen egy férfi, ha egy nővel kell tusára szállnia?

Nővel csak nő tud megvívni.

Péter azt gondolá, hogy Katalinnal méltó ellenfél gyanánt egyedül nagynénjét állíthatja szembe: – a czárnőt.

A mint nejét elhagyá, kocsijába fogatott s hajtatott Szentpétervárra.

Ott pedig vártak reá.

A czárnő fölöttébb kegyes volt; azt úgy intézte Bestucheff. A mint Péter bejelenteté, hogy nagynénjével szólni akar, a czárnő tudatá vele, miszerint azon szerencsében részesülend, hogy vele fog ebédelhetni.

A czárnőt már ekkor, mint a tavaszszal kibuvó kökörcsin, úgy lepte körül minden lépten-nyomon az a mendemonda, hogy Péter a trónörökös a beszámíthatlanságig el van sülyedve egy undok szenvedélybe, mely legrútabb minden emberi bűn között, mert állattá aljasít: a részegeskedés.

Erzsébet meg akarta kisérteni, való-e, a mit az udvari közhír beszél?

Nem volt más az ebédnél jelen, csupán a czárnő, a nagyherczeg és a czárnő benső udvarhölgyeinek egyike, Szemenovna Mária, ugyanaz a hölgy, a kivel Péternek az első menuettet kellett volna tánczolnia menyegzője vigalmán.

A czárnő maga is szerette az édes italokat; de nagy lelki akarattal birt azoknak élvezetéről olyankor lemondani, midőn valakit mást akart a bor befolyása alatti állapotában tanulmányozni. Még atyjától tanulta ezt, ki azokat, kire gyanakodott, asztalához ülteté, s a mit azok mámortól megoldott nyelvvel kibeszéltek, ő hideg józan fővel naplójába jegyzé, s midőn eljött az idő, fejükre olvasta a részegen kimondott szavakat.

Az ebéd vége felé, midőn a franczia borokat hozták, szokása volt Erzsébetnek fölkelni az asztaltól, s a többieket, kik még ott ültek, azzal nyugtatni meg, hogy nemsokára visszatér, addig folytassák a lakomát.

Ilyenformán azok messze elhagyták őt, s midőn Erzsébet visszatért, józan távolból szemlélheté a bor tengerén messze elvitorlázottakat.

Ezúttal is Péter és az udvarhölgy egyedül maradtak az asztalnál a czárnő eltávozása után.

Szemenovna Mária egyike volt Bestucheff burnótszelenczéje szövetségeseinek.

A ravasz udvarhölgy egy palaczk franczia pezsgőbe, melylyel a nagyherczeg poharát megtölté, egy csipetnyi spanyol burnótot vegyített. A krónika szerint e por rögtöni kábító erőt kölcsönöz a bornak, mely az eszméletet egyszerre elhomályosítja.

Midőn a czárnő az asztalhoz visszatért, már akkor unokaöcscsét oly körülirhatatlan állapotban találta, melynek az udvariasság nevet adni nem enged.

A nagyherczeg, hasonló állapotban levők szokása szerint, önmaga legkevésbbé vette észre, hogy vele valami rendkivüli történt; elkezdett nagynénje előtt nejéről beszélni, meg Poniatovszkyról; de az oly összefüggés nélküli zagyva habarék volt, hogy dolgot adott volna valamit megérteni belőle; végül aztán sírni kezdett, s a czárnő lábaihoz rogyott, a honnan végre nem is tudott felkelni.

Erzsébet undorral és megvetéssel hagyta őt ott, meggyőződve felőle, hogy egy méltatlan emberrel van dolga, ki ily fontos összejövetelnél sem tud parancsolni szenvedélyének, a minek alapja a puszta testi szomj.

A nagyherczeg, természetesen, mire felocsúdott, semmit sem tudott azokból, a mik vele nagynénje jelenlétében történtek; s azután erősen csodálkozhatott a felett, vajjon mi oka lehet a czárnőnek, hogy őt többé el ne fogadja, s semmi bizalmas kihallgatásra időt ne engedjen.

* * *

E közben Erzsébet czárnő veszélyes beteg lett; Robbe, az udvari orvos titokban megsúgá Bestucheffnek, hogy ez utolsó betegsége a czárnőnek, a melynek vége halál.

Sietni kellett a megkezdett munkával.

E nagy munka vége volt egy haldokló akaratát jobbra, vagy balra dönteni.

Bestucheff pártja jól elrendezé a szinpadot; jelenés jelenésbe vágott, mindenki ismerte végszavát és játszott súgó nélkül.

A czárnő betegágyához csak azoknak volt szabad közeledni, a kik hozzá éltében legközelebb álltak. Meg volt hagyva, hogy a nagyherczeg és nagyherczegnő minden órában bemehetnek hozzá, az orvos és Bestucheff egyszerű bejelentés után, két személynek pedig épen mindig oldala mellett kellett maradnia; az egyik volt az udvarhölgy Szemenovna Mária, a másik a régi kegyencz, Razumovszky Fedor.

Most már Razumovszky ősz ember volt; hosszú sora egymás után következő neveknek választá el őt az első boldog napok emlékétől, de az mind nem törülte ki őt a czárnő emlékéből.

A mily töredelmesen imádta bebalzsamozott jegyese hulláját, oly kegyelettel tartá első kegyenczét, kinek emlékét annyi ifju üde boldogság balzsama tartá elenyészhetetlen.

A czárnő nagy kábulásban szenvedett, meglepte az álomkór, csak erős izgatások hatottak még rá, a mik új életre birták fölrázni.

Néha ébredni látszott s olyankor halkan kérdezé:

– Itt volt-e Péter? itt volt-e Katalin?

Szemenovna aztán felelt rá, hogy Katalin épen most távozott el; itt ült és sírt sokáig. Mutatta a kendőt is, a mit ott felejtett.

– Hát Péter?

– Ő Oranienbaumban vadászik.

A czárnő ilyenkor sebesebben kezde lélekzeni: a vér szivének tódult. Gyilkolta a hálátlanság, a mivel a nagyherczeg iránta viseltetik, kinek ő koronáját szánta.

Annyiszor suttogták már fülébe, annyira telebeszélték lelkét, hogy Péter nem érdemes a czárok trónjára, hogy egy tollvonás kell csak, a mely őt azzá tegye, a mi semmi sem más, mint egy czárnőnek férje, a ki maga nem czár.

Ez volt Bestucheff pártjának legfőbb czélja.

Erzsébet minden vádat hallott mindennap unokaöcscse ellen; hogy gyáva, hogy dobzódó, iszákos, hogy az orosz vallást megveti, kigúnyolja, hogy idegen műveltséget, külföldi szokásokat akar Oroszországba behozni, hogy a parasztokkal, kozákokkal szövetkezik az orosz főnemesség ellen; hogy nagynénjét nem tiszteli, még halálos betegségében sem látogatja meg; – de még mind nem ez volt legfőbb bűne Erzsébet előtt, mely ingadozóvá tette első lépését a trón felé; hanem az, hogy a porosz királynak, Frigyesnek, oly határozottan kimondott híve volt Péter. Mikor még a szertartásoknál is porosz egyenruhát hordott.

És Erzsébet épen akkor háborut viselt Frigyessel, kit az utókor a Nagy melléknévvel ruháza fel. Már halálához közel volt a czárnő, midőn a hír érkezett, hogy Apraxin tábornok Gross-Jägersdorfnál tönkre verte a poroszokat s ez a hír új életre villanyozta, ez meghosszabbítá napjait; lelke új küzdelemre talált, s tovább várta a világ eseményeit, a mikben egyedül élt még.

Ilyenkor aztán minden eszméje azon aggodalomra vezette vissza, hogy a mint ő szemeit lehunyja, a porosz királyt bálványozó utód minden diadala koszoruját szét fogja tépni s az orosz fegyverek dicsőségét behomályosítja gyalázatos békekötéssel.

A főorvos sugalmazása szerint a czárnőnek két napon túl semmi emberi tudomány nem nyujthatta már életét; csak negyvennyolcz óra még, a mely alatt tenni, merni, végezni kell.

Bestucheff sietett úgy intézkedni.

Ha a czárnő nem volna rávehető, hogy Pétert kizárja a trónöröködésből s helyette Katalin fejére tegye a koronát, azon esetről is gondoskodva volt.

A hadseregből mindazon csapatok és főtisztek, a kik Bestucheff hívei voltak, Szentpétervárra lőnek rendelve, hogy a mint a czárnő meghal, Bestucheff a fegyveres hatalommal kezében, kikiáltsa Katalint czárnőnek.

Leghívebb bajnoka volt e ligának épen Apraxin tábornok, a grossjägersdorfi győző, s ugyanazt hadserege, melyet diadalról-diadalra vezetett, annyira bálványozta, hogy tűzön-vizen keresztül, bárhová követte volna.

Bestucheff tehát, a mint a czárnő közel halála bizonyos volt, hirtelen futárt küldött Apraxin után, meghagyva neki, hogy rögtön forduljon vissza s egész hadseregével iparkodjék minél előbb ott teremni Szentpéterváron.

Az egész világ bámult rajta, hogy egy győzelmes hadsereg, legnagyobb diadala után egyszerre megfordul, s mintha ő volna a vert fél, szapora léptekben siet saját hazája földére vissza.

Apraxin tábornoknak épen akkorra kelle megérkeznie Szentpétervárra, mikor Erzsébet czárnő ki lesz terítve a díszravatalon.

Az orvosi tudomány jól kiszámította azt: meddig tart az olaj, meddig ég a kanócz, mikor fog utolsót lobbanni a láng? Az udvari orvos az órára is fogadni mert, melyben Erzsébet utolsót fog lehelni.

Sietni kellett.

A megszámlált napok utolsóelőttién egyedül volt az udvarhölgy és Razumovszky a beteg ágya mellett.

A czárnőnek az utóbbi napokban az a különös kivánsága volt, hogy Razumovszky vegye kezébe azt a balalajkát, a mivel egykor, mint vándorló muzsik Szentpétervár utczáin, énekelve, zenézve kenyerét kereste, míg éneke a czárnő figyelmét magára vonta, s lett a paraszt énekesből gróf és hetmán, a czárnő kegyencze, s titokban megesküdt férje.

A czárnő azt kivánta tőle, hogy énekelje el neki azon szép ukrán népdalokat, miket egykor az ifjutól oly gyönyörködve hallgatott.

Razumovszky engedelmeskedék.

Előkereste bársonyos tokjából a gyöngyházzal kirakott hangszert, s oda ülve a czárnő fekhelyének lábához, elkezde előtte énekelni rezgő, töredezett hangon, kopasz fejét az ágy oszlopához nyugtatva. A czárnő elmerengett rajta: mikor még ez a hang olyan csengésü volt, mint a távoli harangszó, s mikor még e kopasz főről két felé omlottak a hosszú szőke fürtök!

E rezgő hang, e kopasz homlok most legkedvesebb volt a czárnő előtt, mindazok közt, a mik utána élve itt maradnak.

Egyszerre a rég nem használt hangszerről egy húr lepattant.

A czárnő összeborzadt.

– Fedor, ez a húr egyikünk halálát jelenti.

– Vagy talán mind a kettőnkét; viszonzá Razumovszky szomoruan.

A czárnőnek tetszett ez a mondás. Hizelgett neki.

– Oh Fedor, te még nem vagy elhíva a halálra.

– Vannak, kiket a halálra nem hívnak, hanem küldenek.

Erzsébet összeránczolá homlokát. Eszméit összpontosulni kényszeríté, hogy valamit megértsen, a mit sejteni is nehéz.

– Téged, Fedor? ki küldene téged a halálra?

– Az, a kinek nem tetszik, hogy élek.

A czárnő úgy tett, mint a ki hirtelen kitalált valamit.

– Te Péter ellen akarsz valamit mondani. Mindig rosszat beszéltek róla előttem. Minek rágalmazod őt te Fedor? Nem viseled-e most is az órát, mit születésed napján ajándékozott neked?

– Viselem, szólt Razumovszky s kivonva óráját oldalzsebéből, oda nyujtá azt a czárnőnek. Fölséged hallott ez óráról beszélni? Nézze meg az elmés jelvényt, mely lapjára van zománczozva.

A czárnő fölsikoltott, midőn azt meglátta, s kiejté kezéből az órát.

Annak hátlapjára zománczczal és drágakövekkel egy halálfej volt kirakva, fölötte egy véres bárd, alatta Razumovszky kettétört czímere s két «M» betü: «Memento mori».

A nagyherczeg gondatlan elmésséggel e fenyegető ajándékot küldé a vén kegyencz születésnapja ajándékául, kit főfő ellenségének ismert.

Woronzoff Erzsébet tanácsolá neki e kegyetlen tréfát, s ez elég rossz tanács volt tőle.

A czárnő minden tagját ellenállhatlan reszketés fogá el. Csak hebegve tudott szavakhoz jutni: