Part 23

– Kinek kérsz kegyelmet?

– A férjemnek, ki ellened harczolva, megsebesült.

– Hogy híják férjedet?

– Chaloff őrnagy, e vár volt parancsnoka.

Egy nemeslelkű hős azt tette volna, hogy szabadon bocsássa mind a kettőt: legyenek boldogok, szeressék egymást; egy közönséges ember azt tette volna, hogy felakasztassa a férjet s megtartsa szeretőnek az asszonyt, – Pugacseff megölette mind a kettőt.

Nagyon jól tudta, hogy vannak sokan, a kik emlékeznek rá, hogy III. Péter czár nem találta örömét asszony szerelmében. Az iszonyatig hű maradt felvett álarczához-A lázadásnak szárnyai voltak. Talicseva után következett Csernojecsinszkaja, a honnan a várparancsnok a lázadó vezér közeledtére megfutott, kapitányára bizva a védelmet.

Nilsajeff kapitány egy lövés nélkül feladta a várat; Pugacseff egy «köszönöm» szó nélkül felakasztatta a kapitányt. Nem hitt az áttérő tisztekben; csak a közkatonát tartá meg, annak is lenyiratta a haját, hogy ha szökni talál s ismét kézre kerül, ráismerhessen.

A következő reggelen megadta magát a lázadóknak az utolsó erőd, Precsisztenszka, mely még az ország fővárosa, Orenburg előtt van; s estére az ál-czár Orenburg falai előtt állt, harmincz ágyúval és csatakész hadsereggel.

És mindez – tizenöt nap alatt történt.

Kocsenikoff lovászlegénye attól az órától számított két hét alatt, hogy az elfogatására kiküldött kozákot magával ragadta, hat várat foglalt el, egy hadsereget semmivé tett s egy másikat előteremtett s a tartomány fővárosát ostrom alá vette.

Az orosz birodalom városait nagy távolság választja el egymástól; a míg Szentpétervártt határoznak, azalatt Pugacseff marquis a félbirodalmat elfoglalhatja.

Maga Katalin nevezte el a lázadót Pugacseff marquisnak s nagyon sokat tréfált udvari köreiben a sajátságos férj felett, ki nejét, a czárnőt visszavívni készül.

A menyegzői ágy készen is várta: – a vérpad.

Orenburg kormányzója, Reinsburg, még Pugacseff közeledtének hirére eléje küldé hadserege egy részével Bilof ezredest, hogy a lázadót támadja meg.

Az el is indult a vadászatra, de úgy járt, mint sok oroszlánvadász: az üldözött vad ette meg; egész seregéből egy ember sem tért vissza Orenburgba.

Helyette Pugacseff serege jelent meg a várkapunál.

Reinsburg nem akarta bevárni az ostromot; legbiztosabb seregeit kiküldé Naumoff őrnagy vezetése alatt a lázadók megtámadására.

Az ál-czár engedte őket közelíteni egész a hegy oldaláig, mely Orenburg fölött uralkodik s ott rejtett ágyútelepeiből oly pusztító tüzelést kezdett ellenük, hogy az oroszok véres fejekkel kényszerültek a várba visszamenekülni.

Pugacseff aztán leszállt a síkra s tábort ütött a város előtt.

A két ellenség azzal hozzáfogott, hogy melyik birja a másikkal a várakozást előbb megunatni? Pugacseff kinn volt a havon. Októberben Oroszország síkján már nem zöldül a fű; sátorok helyett fenyőgallyakból csináltak kunyhókat. Az ostromlottaknak pedig nem volt mit enni. Az egyiket a fagy, a másikat az éhség ostromolta.

Utoljára is az éhség volt a legtürelmetlenebb.

Naumoff újra kitört a várból s ezuttal gondja volt rá, hogy a magaslatokat, a mikről a minap őt lövöldözték össze, most ő foglalja el. Sikerült neki: ütegei rombolva dúltak a zendülők soraiban; hanem egyszerre Pugacseff megfordította a csatarendet, kozákjaival megtámadtatá az ellenfél lovasságát. Az megfutott: a győzelem kiesett Naumoff kezéből; kénytelen volt ágyuival együtt maga is menekülni, karddal kezében törve útat a kozákok sorain keresztül.

Ekkor kezdett Pugacseff is az ostromhoz; negyvennyolcz ágyuja volt már, azokkal elkezdé a falakat lövetni. November 9-ig folyvást tüzeltek, akkor rohamra vezénylé csapatait. A roham nem sikerült, az orosz hősien védte magát.

Pugacseffnek rá kellett szánnia magát, hogy az orosz téli éjszakák hideg csillagos ege alatt folytassa azt a munkát, a mit elkezdett, ellensége kiéheztetését.

Köröskörül hótól fehér volt már a róna és bércz, a zuzmarától fehérek az erdők, mintha ezüstből volnának, a hosszú éjszakákon át a hóvilág és az északfény derengett; s a sivatag kietlenben egy vakmerő ember álma ébren tartá az emberek ezreit; az az álom, hogy ő a minden oroszok czárnéjának férje fog lenni!

* * *

II. Katalin szenvedélyes tarokkjátszó volt. Különösen kedvelte azt a nemét az elmés mulatságnak, a mit később egy hires orosz hadvezérről csakugyan Paskevicsnak neveztek el.

E játékhoz mulhatlanul négy résztvevő kell; a czárnőn kívül Daskoff herczegnő, Orloff herczeg és Karr tábornok ültek a játszóasztalnál.

Ez utóbbi kitünő jeles hadvezér volt – in petto. Mint tarokkjátszó épen ritkította párját. Mindig nyereséggel kelt föl az asztaltól. Semper victor! Még őt nem látta fizetni senki. A czárnőnek azért volt különösen kedvelt embere. Azt mondta, hogy ha egyszer sikerülne neki csak egyetlen egy rubelt elnyerni Karrtól, annak fület csináltatna s a nyakában hordozná.

Az is meglehet egyébiránt, hogy Karr tábornokot az ellenfél hibái segíték szüntelen győzelemre; a két magas hölgynek sokkal több baja volt Orloff szép szemeivel, mint hogy figyelmét egészen föladatának szentelhette volna; Orloff pedig annyira szerencsés volt a szerelemben, hogy nem lett volna igazság a földön, ha a játékban épen olyan szerencsétlen nem lett volna.

Egyszer úgy mellesleg – kártyakeverés közben – előfordult a szó, hogy az mégis szégyen, gyalázat, hogy egy ilyen szökevény kozák, mint ez a Pugacseff, képes lehet az orosz birodalom európai negyedrészét maga számára meghódítani, az orosz seregeket rendre megpiszkolni, a legderekabb tiszteket gyalázatos halállal kivégezni s most még Orenburgot ostromolja, mint valami igazi potentát.

– Pedig ismerem azt a ficzkót! Jól ismerem, monda Karr; míg a fölség élt, kártyáztam is vele Oranienbaumban; ostoba kölyök az, valahányszor «carreau»-t hivtam, mindig «cœurt»-t adott bele.

– Úgy látszik, most még rosszabb játékos, monda a czárnő, most a «cœur»-t üti «pique»-el.

Divat volt azon időkben az orosz udvarnál franczia szójátékokat ejtegetni: «cœur» pedig francziául szivet is jelent, «pique» pedig döfést.

– Igen, mert hadvezéreink tehetlenek. Volnék csak én ott!

– Ugyan legyen olyan jó, menjen oda; mondá gunyosan Orloff.

– Ha ő felsége parancsolni fogja, készen vagyok rá.

– Ah, a tarokkparthie csorbát szenvedne ön miatt, mondá tréfásan Katalin.

– Hiszen azalatt vadászatokat tarthatunk Petershoffban; vigasztalá a czárnőt Orloff.

S ez nagyon kedves czélzás volt Katalinra nézve. Petershoffban élte ő legvidámabb napjait. Ott ismeré meg Orloffot. Kegyteljes mosolylyal inte Karr tábornoknak.

– Nem bánom, de két hét alatt visszatérjen.

– Ah, mit két hét! dölyfösködék Karr. Ha felséged parancsolja, ma, még ez órában szánra ülök; három nap három éjjel odaérek Bugulminszkába, negyednap rendbeszedem a kártyáimat, ötödnap megüzenem a ficzkónak, hogy én vagyok a kihivó s hatodnap «volat»-ot adok a gazembernek s heted, nyolczadnap őt magát mint pagát ultimót teszem lánczrakötve felséged lábaihoz.

A czárnő felkaczagott a tréfás hadvezéri műszavakon s Orloffra bízta, hogy lássa hát el a szükségesekkel a hires pagátfogó tábornokot s aztán készüljenek Petershoffba.

A dolgot komolyan vették s Orloff kiadatta a czári parancsot, mely szerint Karr bízatik meg a déli orosz hadsereg fővezérségével. Egyuttal tudatá vele, hogy micsoda haderőkkel rendelkezhetik? Bugulminszkában áll Freymann tábornok huszezer gyaloggal, kétezer lovassal és harminczkét ágyuval, hozzá csatlakozhatik még Csernicseff ezredes, Szinbirszk kormányzója, a ki másfél ezred rendes lovasságot vezet tizenkét ágyuval; s útközben fogja találni Naumann ezredest két zászlóalj testőr-gránátossal. Ezeket okvetlenül magához vegye, mert ez lesz seregének a magva.

Karr még azon éjjel elutazott. Főtaktikája volt a gyorsaság a hadi mozdulatokban. Hanem ezt a pontot, úgy látszik, hogy rosszul tanulmányozta; mert nagy előképei: nagy Sándor, nagy Fridrik, Hannibál stb. szinte gyorsan utaztak ugyan, de hadseregeikkel együtt, míg Karr elégnek tartá, ha ő maga siet.

A két zászlóalj testőr-granátost elő is találta az útban, kiket Orloff megindított s azt parancsolta ezredesöknek, hogy csak siessenek utána. Minden csárdánál megállt és kérdezősködött Pugacseff felől; mindenki rémes csodadolgokat beszélt neki felőle. Karr mindenkit megnyugasztalt, hogy csak várjanak, egy pár nap mulva kötözve fogja erre hozni a szörnyeteget.

Karr azt hitte, hogy gyorsabban már nem lehet utazni, mint ő szánkázott Bugulminszkáig. Pedig lehetett.

Egy kozák lovas, ki vele egy időben indult el Szentpétervárról, harminczhat órával hamarább érkezett meg Pugacseffhez, Karr tábornok jövetelét és seregeinek állását tudatva vele.

Pugacseff legelébb is kétezer kozákot indított el, hogy a tábornok háta mögé kerüljenek s a hozzásiető granátos zászlóaljakat tőle elvágják.

Karr senkivel sem állt tanácskozásba. Bugulminszkában félretolta maga elől Freymann kollegáját, engedje őt végezni egyedül. Itt nem ütközetre, de vadászatra kell készülni. El kell fogni a fenevadat.

Csernicseff útban volt már ezerkétszáz lovassal és másfél üteg ágyuval, midőn azt a parancsot kapta Karrtól, hogy vesse át magát a Szakmara folyón s állja el Pugacseff háta mögött a visszavonulási útat, míg ő a derékhaddal szembe nyomuland rá s akkor majd fogják egyszerre két tűz közé.

Csernicseff azt hitte, hogy okos emberekkel van dolga; mint egyszerű osztályvezető, sem a tábornokában nem képzelt annyi ügyetlenséget, hogy az ellenség derékhadát ő rá, magára engedje rohanni, sem Pugacseffben annyi taktikátlanságot, hogy a míg a derékhadat maga előtt látja, mindenestől egy kis hadosztály elpusztításához fogjon.

És ez mind a két részről megtörtént.

Pugacseff engedte ellenségét szépen átjönni a befagyott folyón, akkor egyszerre minden oldalról rárohant, a jeget letörette a háta mögött s az egész hadosztályt leapríttatá.

Maga Csernicseff harminczöt tisztjével foglyul esett. Ezeket Pugacseff mind az út melletti fákra sorba felkötteté.

A tizenkét ágyút is elfoglalta.

Ekkor aztán győzelemittasan indult egész seregével együtt Karr ellen.

Az is sietve közelített felé, Bugulminszkán innen harminczhat verstnyire találkozott a két tábor egy kis kozák falu alatt.

Karr tábornok elbámult, midőn a képzelt gyülevész helyett egy rendes hadsereget látott maga előtt, ezredekre osztva s ágyúkkal ellátva.

Freymann azt tanácsolá neki, hogy, miután Csernicseff megbízható ezredeit elküldte magától, most a lovassággal ne sokat működjék; hanem iparkodjék a falut elfoglalni működési alapul s gyalogságát használja a lázadók ellen.

Az elbámulás sora még csak azután következett Karr tábornokra.

Látta a megvetett gyülevészt rendes hadcsapatokban, szuronyszegezve közelíteni ezredei felé, látta a hidegvérrel kivitt mozdulatokat egész ezredektől a legnagyobb ágyútűz ellenében, látta a vakmerő elszántságot, a mivel védett állásaira rohantak; látta, hogy itt hősökre talált – zsiványok helyett.

De a mi a legjobban boszantá, az volt, hogy azok az ostobák milyen jól tudnak ágyúzni.

Hiszen Szentpétervárott elővigyázatból nem vesznek fel kozákot a tűzérség közé, hogy ne legyen, a ki e fegyver kezelését megtanítsa nekik, s ime azok a tudatlanok a tegnap rablott ágyúkkal úgy lőnek, mint a ki egész életében azt tanulta; granátjaik már több helyen felgyujták a falut.

Ennek végét kell vetni. A lázadóktól vissza kell foglalni az ágyúkat.

A tábornok rohamra vezényelte egész csatavonalát s tartalékát magához vonva, azzal az ellenség dereka ellen intézett egy eldöntő csapást.

Gyalog ezredei szuronyszegezve indultak a tűzokádó telepek ellen, míg ugyanazokat másfélezer lovasnak oldalba kellett venni. E másfélezer lovas között nem volt több kozák, csak háromszáz.

A harcz legnagyobb hevében egyszer csak külön vált ez a háromszáz kozák s átnyargalt az ellenséghez.

Karr tábornokot, a mint meglátta, hogy kozákjai elpártolnak, oly rémület szállta meg egyszerre, hogy rögtön elhagyta a csatatért, maga adva példát seregeinek a futamodásra.

A csatarend egyszerre felbomlott; az előre tolt csapatokat ott hagyták veszni s menekült, ki merre tudott.

Pugacseff kozákjai harminczöt verstnyire üldözték az oroszokat, de a tábornokot nem tudták utolérni, a rémület szárnyakat adott neki. Bugulminszkába érve, tudta meg, hogy Csernicseff lovasságát leaprították, hogy a testőr-granátosokat elfogták a háta mögött s huszonegy ágyúja a lázadók kezébe esett.

Ezekre a rossz hírekre rögtön olyan kegyetlen grippet kapott, hogy kénytelen volt vánkosokba pakoltatni magát s hazaszánkázni Szentpétervárra, hol ott épen várt reá már a négyes játszó társaság; a midőn is este még az a fátum történt vele, hogy játékközben a XXI-sét elfogták, melyre a czárnő azt a bon mot-t csinálta, hogy Karr egymásután kétszer engedte elfogni a huszonegyesét (értve az első alatt a 21 ágyút), mely bon mot nagy derültséget keltett az udvarnál.

* * *

Pugacseff csillaga (ha ugyan a dæmonoknak is vannak csillagaik) e diadal után délpontjára jutott. Tán még magasabbra is ment volna, ha szörnyű küldetéséhez hű marad; ha nem felejti el két nagy szenvedélyét, mely idáig oly bámulatos gyorsan elhozta: egyik az, hogy a czárnőt nejévé tegye, másik, hogy az orosz nemességet letörje.

Melyik volt a két eszme közül a vakmerőbb?

S mindkettőtől csak egy átlátszó hártya választotta már el. Karr veresége után nyitott útja volt Moszkváig, s Moszkvában százezer rabjobbágy várt megjelenésére, hogy a főnemesek jármát lerázza nyakáról s egy új orosz birodalmat alkosson a régi romjaiból.

Negyven millió helota várt szabadítójára a lázadóban.

Ekkor egyszerre kifordította a sarkából eddigi eszét – egy pár szép szem.

A bugulminszkai diadal után a baskirok vezérei nagy küldöttséggel jöttek eléje s hódolatukkal együtt hoztak neki egy szép leányt feleségül.

Uljánka volt a hajadon neve, ki Pugacseff szivét elrabolta a czárnőtől.

A kalandor már akkor jobban bízott csillagzatában, mint hogy ascetai szigorát megtartotta volna! Uljánka kedvencze lett s a szerető apját, Salavatkát, megtette a kalandor vezér a baskir föld fejedelmének.

És akkor elkezdte magát grófokkal és herczegekkel körülvenni. A kirablott kastélyok ruhatárából magára szedte a legpompásabb díszöltönyöket s a csatában elhullott orosz vezérek rendjeleivel felcziczomázta saját hadvezéreit, azokból tett tábornagyokat, ezredeseket, grófokat, herczegeket, a kozák Csikát, legelső katonáját kinevezte generalissimusnak s rábízta hadseregei felét.

Még rubeleket is veretett saját arczképével, III. Péter czár neve alatt, e körirattal: redivivus et ultor; s minthogy ezüstbányái nem voltak, a rubeleket verette rézből; ez pedig volt sok, s ezt a jó példát az orosz vezérek is követték, millió és millió ezüst rubelt veretve rézből, s fizetvén vele bőkezűen.

Pugacseff így változtatta át lázadása regényét az uralkodás parodiájává.

A helyett, hogy az orosz birodalom nyílt fővárosainak indult volna, a védett erősségek ostromlásához fogott, s a helyett, hogy azt az álmodott tündérképet üldözte volna, mely idáig elvezeté, leheveredett a sárba, egy nagyon is földi nő oldala mellé.

Generalissimus Csika azzal volt megbízva, hogy a rábízott hadsereggel menjen elfoglalni Ufa várát, míg Pugacseff maga Orenburgot ostromolta.

Az idő 1774-iki január volt; oly kegyetlen hideg tél, a minőre még az orosz krónikákban sem emlékeznek. Az erdőkön, mintha csata lett volna, oly dörögve hasadoztak végig a fák, s a bozóti vad fagyva hullt el az útszélen, a mint préda után látott.

Várakat vívni ilyen időben nem lehetett. A kemény föld megtiltott minden sánczvetést s a fagyon nem lehetett sátorozni.

A két lázadó vezér a szomszéd városokat szállotta meg s azt követte, hogy minden élelmi szert elzárt a körülfogott erődöktől.

Orenburgban már az őrség lovait ették s valami Kicskoff nevű élelmezési biztos azt találta ki, hogy a levágott barmok bőreit megfőzette, apróra vágatta s lisztbe hengertetve, kenyér helyett osztá a katonáknak; a mitől aztán oly süly ütött ki a várban, hogy az őrség fele harczképtelenné lett általa.

Január 30-án megkisérté Vallenstierna ezredes kétezer ötszáz emberből álló hadoszloppal keresztültörni a lázadók során; alig hetvenedmagával tért vissza, a többi, mintegy kétezer ott veszett; – legalább ezek nem kértek többet enni.

Pár század huszár azonban keresztülvágta magát s ezek hírt vittek Szentpétervárra, minő garázdálkodást követ el az a III. Péter czár, ki most hetedszer támadt fel sírjából.

A czárnő kezdte unni imádójának hódításait, összehivatá igazi hadvezéreit s megkérdezé tőlük, melyik találja lehetőnek egy hadjáratot elkezdeni az orosz tél derekán az orosz hósivatagok között?

Ez nem hadjáték, nem diadalmenet; ez harcz az elemek legdühösebbikével, mely negyven évvel később Európa legbüszkébb hadseregeit tiporta lábai alá.

Négyen váltak ki, a kik azt felelték, hogy minden lehet Oroszországban, ha lenni kell.

E négy férfi neve volt: Galiczin herczeg, Bibikoff tábornok, Larionoff ezredes és Michelson, svéd tiszt.

A négy közül kettő a vállalat elején kidőlt. Larionoff visszatért Bozali vára alól a legelső csata után, melyben a lázadók győztek, Bibikoff pedig belehalt a téli hadjárat viszontagságaiba.

Maradt csak Galiczin és Michelson.

Ez a svéd már a török hadjáratban hős nevet szerze magának gyors és merész vállalataival, s mikor Bozali várából kiindult a lázadók ellen, egész hadserege állt négyszáz huszárból és hatszáz gyalogból, négy ágyúval.

Ezzel a kis csapattal indult meg Ufa várát felszabadítani.

Bármilyen gyorsan járt is, Csika kémei még gyorsabbak voltak, a lázadó vezér megtudta, hogy egy kis csapat közelít s nem várt tőle egyebet, mint hogy az Ufa helyőrségét akarja szaporítani. Eléje küldött háromezer embert kilencz ágyúval, hogy foglalják el a hegyszorosokat, a miken át kell mennie, ha Ufához akar közelíteni.

Michelson azonban nem ment Ufa várának, a merre várták, hanem szánakra ültette embereit s a síkon keresztül egyenesen nekivágott Csika derék táborának.

Oly váratlan, oly vakmerő, oly hihetlen volt e mozdulata, hogy mikor éjfél után egy órakor rajta ütött Csika előtáborán, senki sem állt ellene; a felriadt lázadók futottak át a táborba hanyatthomlok s ott hagyták két ágyújokat Michelson kezében.

A svéd hős tudta jól, hogy az a háromezer ember, a ki őt a hegyek közül várja elő, az ágyúszóra majd előjön s két tűz közé szorítja. Hirtelen sánczot alakított egy mély útban szánjaiból, a sáncz védelmére ott hagyott kétszáz gyalogot két ágyúval, a többivel ment Csernakuka város felé, a honnan Csika hadserege bontakozni kezdett már kifelé.

Tízannyian voltak azok, mint az övéi. Borzasztó ütegeik felállítva szemben és kétoldalt. Csika azt a ravasz tervet gondolta ki magában, hogy néhány ezer emberének deszkákat köttetett a talpára, hogy így az embermagasságnyi havon kerüljenek az ellen háta mögé; agyon akarta azt szorítani.

Michelson látta, hogy itt nincs vesztegetni való idő. Huszárjai élére állt, riadót fuvatott s nekivágott az ellenség derekának. Erre nem volt az készen. A merész támadás megzavarta őket, néhány percz alatt össze volt törve a tábor közepe; az első ütegek elfoglalva s rögtön a tábor két szárnya ellen fordítva. Erre aztán általános lett a futás. Csika serege, mint a szunyogtábor szétrebbent s ott hagyott negyvennyolcz ágyút és nyolcz mozsarat.

Ekkor a győztes visszafordult kis csapatával elhagyott szánjaihoz, s az odaérkezett háromezer lázadót most ő szorította közre; a kit le nem vágott, az foglyul esett.

A diadalmas hős csak beizent Ufa várába, hogy szabad már a tér, ott az ellenség ágyui: vontassák be; ő maga meg sem pihent, hanem üldözte, verte ellenségét, a ki mindenütt véres nyomait hagyta a havon.

Százhusz verstnyire Ufától érte be a futó Csikát. Csak negyvenkét tisztje volt még a generalissimusnak; a közkatonák eltüntek a szelek minden irányában. Valamennyit elfogta Michelson, s azért nem akasztatá fel őket, mert azon a pusztán hat napi járó földön nem látni egy szál fát.

Ezalatt Galiczin herczeg Pugacseffet kereste fel. Az ő serege hatezer emberből állt. A keserves úton csak márczius elején birt összetalálkozni az ál-czárral.

Pugacseff Taticseva erődben várt közeledő ellenére. Ennek az úgynevezett erősségnek csak fából voltak a falai; valami régi modorú palánk, elég jó a baskirok portyázásai ellen megvédni a lakosok birkáit, de háborúba nem való.

A lázadó vezért nem hagyta el találékonysága, tudott segíteni magán. A palánk körül vastag hósánczot hányatott fel s azt megöntözteté, úgy, hogy az összefagyott, mintha kőből lett volna rakva s a mellett oly sima volt, hogy embernek nem lehetett rá fölmenni.

Itt várta be seregei egy részével Galiczint, míg a többi Orenburgot tartá megszállva.

Az orosz hadvezér óvatosan közeledett az ál-czár rejtekéhez, a sűrű köd kedvezett neki, a két ellenség csak akkor látta meg egymást, mikor lőtávolságra állt egymás puskája előtt. Dühös csata fejlődött ki, melyben férfi férfi ellen küzdött; a lázadók legjobb csapatai voltak együtt; Pugacseff maga mindenütt ott járt, a hol legnagyobb volt a veszély; de végre is az oroszok felmásztak jégbástyáira, elfoglalták ágyuit s ezzel kiverték az erődből.

Ezer jó orosz vitéznek került életébe ez a diadal; – hanem azért aztán tökéletes volt. Pugacseff négyezer emberrel és hét ágyuval menekült a csatatérről, s a mi több volt elvesztett seregeinél, elfoglalt ágyuinál, az a babonás fény, mely őt eddig körülvette, a legyőzhetlenség hite, ez is el volt veszve.

A boszúálló czár, ki tegnap még ostromolt, ma élelmi szerek, lőkészlet és visszavonulási pont nélkül futott el a pusztába.

És akkor kezdődött el aztán a hadjárat rémségesebb fele, olyan hadművelet, a milyen csak Oroszországban képzelhető; a hol ezer meg ezer négyszögmérföldnyi határtalan pusztákon gyéren elszórt, egymást nem ismerő néptörzsek tanyáznak, a kik mind gyűlölik az orosz uralmat, s a kik mind fegyverrel kezükben nőttek fel; Pugacseff ezek közé menekült.

Még egyszer szemközt fordult Galiczinra Kargozkinál, ott újra megverték, elvették utolsó ágyuit, még kedvese, Uljána is foglyul esett; – ha ugyan nem árulója volt.

Innen aztán futva menekült lovasságával a Mjæs folyón keresztül: ott kezdődik már – Szibéria.

Oroszországnak itt már nincsenek falvai; csak egyes katonatelepítvényei az Ural hegyláncz hosszában, az úgynevezett «gyárak». Egymástól napi járó puszták, irtatlan erdők által elválasztva, tünedeznek elő a woszkrezenszki gyár, a szimszki gyár, mindkettőben czinóbert és ónfestékeket készítenek; az usiskai lőporgyár, a szatkini golyógyár, mikben az orosz elitéltek száműzöttei dolgoznak; a vizek összefolyásánál pedig apró városok vannak, Stepnája, Troiczka, Uszt, Magitnája, Petroluskája, Kojelga, melyet kozák benszülöttek őrzenek, a többiben kegyvesztett fegyszázadok vannak őrségül bezárva.

Ide vetette magát Pugacseff serege romjaival. Galiczin sokáig üldözte, de utoljára átlátta, hogy a lakálytalan földön, hol egyedüli út a hóval fedett vizmosási árok, rendezett seregével utól nem érhet egy ellent, a kinek egyedüli csataterve: mentül messzebbre futni.

Pugacseff az Ural mentében minden közbeeső néptörzset maga mellé vett; azok ott hagyták hajlékaikat üresen s követték a lázadót.

A tél hirtelen elmult s már áprilban elkezdődtek azok a rövid hő napok, mikről csak Szibériának van fogalma, a midőn éjjel még befagy a víz, nappal már elborítja a hóolvadás a rónát, minden hegyi patak zuhataggá válik, minden kis folyam helyén tengert talál maga előtt az utazó, s a hol a menekülő még szánnal utazott, ott az üldöző már feneketlen mocsárt talál útjában.

Csupán egyetlenegy vezérnek volt még bátorsága Pugacseffet e téren is üldözni. Ez volt Michelson.

Mint a szibériai farkas a sebesült vadkannak, melynek vérébe már belekóstolt, nem marad el nyomából, üldözi bozóton, mocsáron keresztül, úgy kergette sivatagról-sivatagra ellenfelét a vakmerő csapatvezér.