Part 21

– Én – Jónás bég – lemondok a közösségről veletek mind ezen, mind a más világon. Én megtagadom őt, ki keresztre feszítteték és mindenkit, a ki őt imádja. És választom Allaht az én urammá, az Izlámot az én vallásommá, Mekkát az én templomommá, a muzulmánokat testvéreimmé s Mohammedet az én prófétámmá; ki elküldetett, hogy bennünket az igaz ösvényre térítsen s az igaz hitet azoknak daczára fölemelje, kik az Istenen kívül bálványokat imádnak!!

És mindezt egy halavány hölgy két szép szeméért.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint Damaszkusz kormányzója megtudta Jónás lovag hittagadását, átlátta, hogy a bosrai végzet közeleg a föld alatt a város ellen. A renegát a leggonoszabb ellenség, mert a renegát a megtagadott testvérek titkait ismeri.

E végzetet meg kelle előzni.

Azon éjjel, hogy Jónás bég Damaszkusz kapui előtt nyílt téren avattaték fel szaraczénnak, ünnepélyes mosódás szertartásával, Tamás vezér kivilágíttatá a várost; a tornyokat, a templomok kupoláit színes bengáli fény ragyogtatá s a város Kaizán kapuja fölött egy óriás kereszt volt emelve, mely körül a püspök és az egész papság díszruhában énekelték a szent zsolozsmákat.

Ekkor kinyittatá a kapukat Tamás vezér és görög harczosai élén a város éjféli világítása mellett kirohant az ellenségre.

A szaraczén had készen várta a rohamot, egyenlő vitézség mérkőzött egymással a síkon; kardnak kard felelt meg s egyik félnek sem volt oka magát a másik előtt szégyenleni.

Tamás vezér hirhedett íjász volt; maga és paripája pikkelypánczéllal fedve, a csata legnagyobb hevében ott nyargalt s jaj volt a szaraczén vitéznek, ki lőtávolába jutott; azt nem védte meg izmos karja, hősi merészsége, a görög vezér nyila messziről átszegezte. Ha óriás volt is, egy vékony nyilvessző elég volt alá paripának, hogy elvigye a holtak országába.

A csatazaj, a tombolás közepett, a Kaizán kapu fölötti keresztnél egyre hangzott a szent férfiak, a szent szűzek éneke, buzdításul a híveknek, ijesztésül az ellenségnek.

Igy tartott a csata másnap délig.

Délben Kaled uj csapatokat rendelt Tamás ellen; de Jónást nem engedte a harczba vegyülni. Tudta jól, hogy azt az egy embert várja mindenki, s ha száz élete volna, száz nyíl volna számára, mely egyszerre kioltsa. Rá más küldetés várt.

Az uj hadcsapatnak Abán volt vezére. Fiatal, deli hős; csak egy asszonyt ismert még: nejét, a szép Almedát, a leghívebb, a legbátrabb asszonyt. – Almeda a «szent harcz» minden csatájában ott lovagolt férje oldalán s ha jó vitéz volt az a dárdavetésben, Almeda sem volt rosszabb a nyíllövésben.

Ők egyenesen Tamás vezérre rohantak.

Abán ezüst pánczélt viselt, ezüst sisakot, lecsüngő lánczokkal. Épen csak egy helyen volt sebezhető: torkánál, a hol a pánczél végződött.

Egy nyíl épen torkán szegezte át. Abán halva bukott le lováról.

Almeda látta a nyíllövőt; felemelte férje holttestét, kivitte a harcz tombolásából; sátorában megmosta, felöltözteté; azután megcsókolta, megölelé, egy köny, egy sóhajtás nélkül:

– Te boldog vagy, oh én drágám! Te már Istenedhez tértél, ki bennünket egyesített s aztán ismét elválasztott. De én megboszúllak téged, hogy érdemes legyek odajutni, a hova te elmentél!

S azzal visszament a csatába. Az első nyilat íjjára fekteté s a zászlótartó karját lőtte vele keresztül, ki Tamás vezér mellett a lobogót hordta. A zászló aláhanyatlott.

Akkor a másik nyilat röpíté útnak s az Tamás vezér szemét ütötte ki.

Egy nagy jajkiáltás zendült fel a damaszkusziak harczsorában, midőn zászló és vezér egymásután leomlott. De percz mulva ismét fölemelkedék mindkettő. Tamás vezér bekötteté kilőtt szemét s maga emelte fel a zászlót; s így sebesülten, végső erőfeszítéssel rácsapva az ellenre, visszaűzte azt, míg Kaled tartalékjai előjöttek. Csak az est vetett véget a csatának.

Az éjféltől estig tartott dühös harcz után az arab vitézek aludni mentek. Bizton hiheték, hogy a visszatért ellen, a kifáradt keresztyén, a sebesült hadvezér, szintén örülnek az éjszakának, mely sebeket hegeszteni, ernyedt izmokat fölüdíteni jő. Alusznak azok is.

De azok nem aludtak.

Az előálom idejében, mikor minden élő halott, megkondult a harang, s egyszerre mint a felhőtlen zivatar, rohant elő a görög sereg az alvó szaraczénokra.

Most nem várták őket kész hadsorok, mint a mult éjjel, most nem állt pánczél pánczél ellen, lovas lovas ellen; álmaikból felugráló félmeztelen alakok kapkodtak elszórt fegyvereik után, s gyalog maradt vitézek kerültek a görög pánczél-lovak patkói alá; a kaszás harczszekerek odarohantak a vezértelen hadgomolyok közé s a kétélű pallos nem harczolt, hanem aratott közöttük.

A hadi csel kárhozatos volt a szaraczénokra nézve. Legjobb vitézeik védtelen hullottak el a mészárlásban; Tamás vezér kegyetlen árt vett elvesztett szeméért, ezrek friss vére fizetett meg érte.

– Oh Allah! ki soha nem alszol! kiálta Kaled kétségbeesetten, ne hagyd el álmukban meglepett szolgáidat! Csak egy gyapot-kaftán volt rajta, csak egy kard volt a kezében, úgy rohant nyergeletlen lovon oda, hol legnagyobb volt az öldöklés. Nem volt vele több, mint vagy négyszáz lovas.

Hanem a maroknyi had csodatettei, az Isten kardjának legyőzhetetlen harcza megállítá Tamás vezér rohamát, s míg e kis csoport az egész haddal elfogadá a csatát, azalatt a bölcs Abu Obeidah rendbeszedé a szétzavart hadsorokat; az őrjöngő Derár oldalt furta magát a kitörők hadoszlopába s fél óra mulva megfordult a hadszerencse. Mire a gönczöl az égen elérte a láthatárt, Tamás vezér serege is vissza volt verve Damaszkusz bástyái mögé, csak a kővető gépek a falakon feleseltek még az üldöző szaraczénokkal.

A meghiusult kisérlet utolsó erőfeszítése volt Damaszkusznak. Tamás vezér vert hadaival a balsors itélete tért vissza a kapukon. Hosszú védelemre kevés volt már az élelmi szer, gyors diadalra a férfi-erő.

Tamás vezér tudhatá, hogy elvesztegetni való nap nincs hátra többé; az áruló Jónás, ki testvéreit megtagadta, el is fogja adni őket. Ő védte legerősebben a város falait, ő tudja, hol leggyöngébbek azok?

Következő éjjel száz választott küldötte a városnak, élén a papsággal, teljes ornátusban, lépett ki a kapun s ment ünnepélyes rendben, az urnapi lámpások világa mellett a szaraczénok táboráig.

Midőn a szabad ég alatt voltak, a püspök egy rövid imát mondott társai előtt; utolsót, melyet keresztyén püspök e helyen Istenhez emelt. E végima azért szólt, hogy lágyítsa meg az Úr a kegyetlen ellenség szívét.

Az Úr! A mindenható Úr! A világszellem, ki küld harczot és háborút a béke és öröm országaira és az ő bölcs lelke tudja azt, hogy miért? Teheti-e, hogy saját kardját, az «Isten kardját», Kaledet, kit maga vert aczéllá és tűzben megedzett és vérben megfestett, hajlékonynyá, olvadóvá tegye, kit könyörgés meghajt, köny megolvaszt?

Az Úr tehette azt.

Midőn a küldöttek megjelentek az arab táborban, Kaled, az Isten kardja, nem volt sehol. Nem találták, titokban ment el, senkinek sem mondta, hová? és vele együtt eltűnt Jónás, a renegát, Derár, a bőszült és Alméda, a boszúálló özvegy; mindazok, a kik a damaszkuszi keresztyének halálára esküdtek, a kiket boszú, szerelemféltés, dicsszomj, sötét gyász kérlelhetetlenné tett, a kik vért szomjaztak; mint egy leheletre el voltak tüntetve az arab táborból és hírt sem tudott róluk mondani senki.

Ott maradt pedig helyökben a kegyes Abu Obeidah, a második fővezér, ki csak azért járt Kaleddel, hogy a mi sebeket az Isten kardja üt, azokat bekötözgesse.

Midőn az őrök tudatták a püspökkel, hogy Kaled nincs jelen s helyette Abu Obeidah, a vele egyrangu vezér sátorába vezették őket, a püspök égre sóhajta: «meghallgattatánk».

És valóban meghallgattatának.

– Mi kivánságtok van keresztyének? kérdé az ősz Abu Obeidah a püspököt és az is olyan ősz ember volt, mint ő.

– Kivánságunk az, hogy Isten végzése beteljesüljön rajtunk. Ő végezte, hogy Damaszkusz kezetekbe essék; mi nem tarthatjuk fel súlyos újjának intését. Legyen a tietek.

– Allah oltalmazza a meghódoltakat. Mit kivántok tőlünk?

– A mit adni akarsz.

– Itt a pergamen. Az irnok jegyezze fel. Ha nem fog tetszeni a mit mondok, ints fejeddel tagadólag s mást iratok oda.

A püspök helybenhagyólag inte.

– Tehát – e percztől fogva Damaszkusz népe és az ostromló sereg között minden harcz megszűnik.

A püspök helybenhagyta.

– A Kaizán kapu megnyittatik a szent hadak előtt s annak őrizetét muzulmán őrség veszi át. – A keresztyén lakosok, kik Damaszkuszban laknak, hitüket megtartják és senki abban őket meg nem háborítja; mindenkinek háza és földe az övé marad és attól a kalifán kivül senkinek semmiféle adót, sarczot és harácsot nem fizet.

A püspök helyeslően inte.

– Hét templomukat szabadon használhatják.

A püspök szemei megteltek könynyel.

– A kik pedig nem akarnák magukat a kalifa hatalmának alávetni s készebbek lennének házaikat, hazájukat elhagyni s választani a bujdosást és tisztes szegénységet inkább, hogysem a megaláztatást és nem tudnának élni a diadalmas ellenség orczája előtt, azoknak szabad elvonulás engedtetik.

A püspök zokogott. Ő is egy volt azok közül.

– Fegyverükkel, lovaikkal, zászlóikkal együtt.

Ez több volt, mint a mennyit reményleni mertek.

– Vagyonukból pedig annyit vigyenek magukkal, a mennyit elvinni birnak.

A küldöttek kezeit csókolák az ősz ellenségnek.

– Meg vagytok-e föltételeimmel elégedve?

– Kivánhattunk volna-e többet?

– Úgy erősítsük meg a szerződést, neveink aláirásával és pecsétjeinkkel.

A meghódolási okmányt ott rögtön aláirta mind a két fél, le is pecsétlék; egyik példányt a görögök, másikat a szaraczénok tették el.

– És most váltsunk kezeseket a szerződés biztosítására, hogy egyikünk sem fogja azt megtörni. Ki marad itt közületek túszúl?

– Én magam leszek az, szólt az ősz püspök.

– Ha te magad, úgy én is magam; felelt rá Abu Obeidah, s míg a püspök három paptársával a vezér sátorában maradt, addig Abu Obeidah három imám kiséretében a damaszkuszi küldöttekkel személyesen vonult be a városba, a béke olajágát vivén kezében.

Hová lett azalatt Kaled, míg a békealku megtörtént? Hova lett Isten kardja a föld szinéről, míg az éj titokban megnövelte a béke olajágát?

Kaled valóban a föld alatt volt akkor és vele együtt a keresztyének legfélelmesebb ellenségei, mint Derár és Jónás, a hitehagyott.

Jónás fölfedezé előttük a földalatti titkos alagutat, mely a sánczok alatt az őrtorony pinczeboltjáig vezet; nehány száz szaraczén, a legvakmerőbbekből válogatva, csupán karddal fegyverkezetten, áthatolt a földalatti sötétségben s az éj csendjében a föld alól megrohanta az alvó őröket a toronyban, legyilkolá, a mi útját állta s azután kinyitá a kaput künn a sáncz alatt lesben álló szaraczénok csapatjai előtt.

A városban a kifáradás, elcsüggedés nyugalma fedett be minden házat. Tudta már mindenki, hogy több harczra nincsen remény; a védő sereg feladást ajánl az ostromlónak s a vitézek nem virrasztottak fegyvereik mellett többé. A balistáriusok ott aludtak a katapulták mellett, s a harczos polgár, ki ellenségijesztőnek magát és feleségét is férfinak öltöztetve, állt ki a falakra, a békehír után haza ment, levetkőzött s lett feleségestől együtt asszony.

E lankadt álom közepette rohanta meg Damaszkusz utczáit Kaled és vérszomju csapatai.

Az első riadalra futó népséggel teltek meg az utczák; öltözetlen, fegyvertelen alakok rohantak a piacz felé, a rémületet hordva magukkal a még fegyverben álló görög csapatok közé.

A betóduló arab seregnek nem állott ellent senki. A kinek ölni volt kedve, ölhetett; a ki rabolni akart, rabolhatott; a gyujtogatást halaszthatták utoljára.

Jónás bég a kolostornak vezette Kaled harczosait.

A rémület, mely a népességet utjokba torlasztá, a vak kétségbeesés, melylyel a fegyvertelen alakok utjokba veték magukat, hogy meztelen testükkel tartsanak gátat a fegyveres rohamnak; nehány elszánt férfi dühös küzdelme az utczák szögletein, kiket tagonkint kellett szétdarabolni; az anyák őrült sikoltozása, kik a lovagok kengyelébe kapaszkodtak, tanusítá, hogy Jónás bég jó uton vezeti őket. A kolostor a város kincstára. Ott van arany és drágakő felhalmozva és a mi legdrágább, legaranyabb, ott vannak a város hajadonai, szépei, szűzei, – ott van Eudocia is.

Hogy a kolostor birtokáért kétségbeesett küzdelem fog vívatni, arra előre készen lehettek. Mindenkinek mindene az.

Jónás úgy gázolt saját honfitársai vérében, mintha az csak olcsó iszap volna. Akárhányat ismert személy szerint azon fedetlen fők közül, miket kardjával ketté hasított s nem egy, kit utjában átdöfött, kiáltá nevén, midőn haldokló kezével kardját megkapta középen. Jónás nem érzett irgalmat irántuk. Lelkét csak Eudocia képe tölté be és az őrjöngő szerelem; angyal, ki megbukott s lett belőle dæmon.

Kaled nem birta utolérni az előrerohanót. Derár nem tudott vele lépést tartani. Mindig előtte járt az egész rohamcsapatnak egy dárdavetéssel; ő tört utat valamennyi előtt; ő szegezte az ártó vasat mindig mélyebben, mélyebben hazája szívébe, míg a kard hegye elvégre a templom ajtajában állt meg.

Mindenki elhullt, a ki a kolostorajtót Jónás ellen védni merte, ifjak, öreg emberek, régi ismerősök, fegyvertársak egymásután elestek csapásai alatt. Átok volt kardján. Minden ütése talált.

Jónás ittas volt honfiai vérétől. – Őrjöngött.

– És ha Isten egy arkangyalát küldené is ez ajtó védelmére, berontanám azt! kiáltá kevély dühhel s megragadva vaskezével az ajtó kilincsét, megrázta azt, kiszakítá záraiból és belökte.

És akkor megdöbbenve tántorodott vissza a küszöbről.

Nem Isten arkangyala állt előtte, hanem csak Abu Obeidah, a nagyvezér.

– Vakmerő! kiáltá rá az ősz hadvezér; mint merészeltél fegyverrel törni egy városra, mely magát Allah prófétáinak oltalma alá helyezte? Fejedre szálljon a vér, a mit béke éjszakáján ontottál és sülyedj el abban!

Mintha harczi buzogánynyal sujtottak volna Jónás bég fejére, úgy roskadt meg térde e szavak alatt. Ott lebukott, elszédülve a templom küszöbén.

Benn a kolostorban nyolczszázötven szűz ájtatos zsolozsmája hangzott, mint tulvilágról jövő zengzet, mely bocsánatot kér az égtől a föld rémeiért.

Most érkezett meg oda Kaled.

Vér folyott kardján, könyökén, s vért okádott még szája is, midőn Abu Obeidaht megpillantá, ki az aláirt szerződést felmutatá előtte.

– Nincs irgalom Allah ellenségeinek! ordítá tajtékzó dühében, halál mindenkire, a kiben vér van!

– Csendesülj Kaled, szólt az ősz vezértárs. A vérontásnak órái elmultak. Béke van. Allah ingyen adta kezünkbe a várost, s az igaz hívőket fölmenté a harcz fáradalmaitól.

– Nem igaz, nem igaz! dühöngé a kegyetlen. Allah nekem adta az ő vérüket. Én ostrommal foglaltam el a várost, a karddal kezemben törtem be zárt kapuján.

– De én előbb jöttem be irott szerződéssel az önként megnyitott kapun.

– Ne állj elém! Mindenkit ketté vágok, a ki közém és a hitetlenek közé áll!

– Vágd ketté hát legelébb Isten nevét, ki e szerződésre irva áll! Szólt Abu Obeidah s két kezében föltárva maga elé tartá a pergamentet, melyen legfölül arany betükkel ragyogott Allah neve.

Kaled a granit oszlopokon verte ki kardja élét dühében, mikor ez ellentállást látta. A kolostor ajtajából tizenkét imám lépett elé egymásután, Kaledet és Abu Obeidaht körülfogva s a tóduló harczosokat hangos kiáltozással intve békére.

– Verje meg a próféta minden ártó angyalaival a csalfa görögjeidet, átkozódék az Isten kardja. A fejükre lecsapó kardnak útközben így kiverni az élét! Itt békét kötnek a balkézzel, mialatt a jobb kéz torkukat szorítja. Mutasd a békeszerződést. Ha akarom, megtartom, ha nem akarom, nem tartom.

– Allah tart meg téged is, engem is, meg az ellenséget is, s ha nem akar megtartani, döglött eb lett mindegyikből. A békét én kötöttem meg, a békét te nem oldhatod fel.

– Jól van, szólt Kaled, kardját visszataszítva hüvelyébe. Én nem harczolok hát, de próbáld feltartani az ostromlókat, kik az utczákon elszéledtek, kisértsd meg rábeszélni őket, hogy ne öljenek, ne pusztítsanak.

– Már megtettem, szólt Abu Obeidah rendíthetlen nyugalommal. A tulsó kapun át, mely nekünk az éjjel átadatott, a testőrsereg bevonult a város védelmére s pusztítóid azóta minden úton szemközt találkoznak saját hadainkkal, a kik őket fel fogják tartóztatni.

Kaled nem akart hinni vezértársának.

Azonban egy csoport delir, ki nagy zajjal jött vissza a piaczról, lármázva hirdeté, hogy előbbre nem lehet hatolni, mert Abu Obeidah testőrei elálltak minden utczát.

– Lásd Kaled, szólt nyugalommal az ősz, ha te Allah kardja vagy, én meg Allah paizsa vagyok, s hiába volna döngetned a paizst, csak rossz hangot adnál vele, de át nem lyukasztanád.

Kaled visszanyerte nyugalmát, lecsendesült; ilyenkor szokta legkegyetlenebb terveit kifőzni.

– Jer. Menjünk a kolostor udvarára, ne lássa itt tulajdon népünk viszálykodásunkat.

Azzal beléptek a nyitott kapun Kaled, Abu Obeidah és az imámok.

– Olvasd fel, kérlek, mi van a békekötésben? szólt ott vezértársának. Távol állj tőlem s ne add kezembe, hogy én olvassam, mert meglehet, hogy összetépném, s az szégyen volna rád nézve is, rám nézve is. Olvasd. Hallgatom. Hiszem, hogy a mit kötöttél, jól csomóra van kötve. Hiszem, hogy fogát húztad a patkánynak, mielőtt nyakát eleresztetted volna. Megtörted őket, a mint illett.

Abu Obeidah olvasni kezdé a békepontokat.

Kaled dühe nőttön növekedett.

Nagyokat kaczagott minden újabb pontnál, hogy kaczagása behangzott a templomba, s zűrhangot képezett az éneklő szűzek zsolozsmáival.

– Még ezt is? Még szabad birtokot nekik! A hitetleneknek, a lázadóknak még hét templomot, a hol Allaht káromolhassák? Őrült voltál-e Obeidah? Éjszaka volt, álomból keltél, nem láttad, mit irsz alá…

Most jött a java.

«A ki pedig nem akar a városban maradni, szabadon költözhessék, kincseivel, lovával, fegyverével.»

Kaled, mint a veszett tigris, kapott az okmány után, s még összetépné, ha a dervisek mellének nem rohannak s elől-hátul vissza nem tartóztatják.

– Allah verjen agyon, ha ezt megengedem! Te őszszakállú bolond, arczul akarsz-e köpni engemet? Vagy azt hiszed, hogy a mennykő meg hagyja magát hajigálni poronddal? Fegyverestől bocsátod el az ellenséget, kit én fegyverestől elgázoltam? Kardot, lovat, kincseket neki, még zászlót is?

Abu Obeidah nyugodtan hajtogatá össze az iratot s öve mellé dugta.

– A mit irtam, megirtam; a mit megigértem, megtartom.

Az ősz hadvezért méltóságteljes magaviselete a durva harczos fölé óriási magasságba emelte. Kaled mindennapi verekedővé lett lealacsonyítva e bölcs előrelátó férfiuval szemben. Ezt ő jól érezé.

Mikor látta, hogy heveskedése semmit sem használ, csak tekintélyét rontja vele, megszünt vezértársára dühöngeni, hanem abba az aprólékos ravaszkodásba ette be boszúját, a mit újabb nyelven kapczáskodásnak neveznek.

– Jól van hát, a mi irva van, az meg van irva. Tehát menjenek a hitetlenek; hadd menjenek ki a síkra. De az irásban az áll: fegyvert vihetnek magukkal. Tehát csak egy fegyvert vihet mindegyik: egy nyilat, ha nyilat visz, egy kardot vagy kopját, de semmiből se kettőt.

Abu Obeidah vállat vont.

– Legyen úgy, ha neked úgy tetszik.

– S csak hadd legyenek egyszer kinn a pusztán, hadd legyenek egyszer Damaszkusz határán túl, majd az én dolgom lesz őket utolérni.

– Nagy dolgod lesz vele. Ha türelmed eltartott volna odáig, míg az utolsó pontra érek, megtudtad volna, hogy a szabadon bocsátott őrségnek általunk három napi előny engedtetik s három nap előtt üldözésükre senki meg nem indulhat közülünk.

Kaled közel volt hozzá, hogy sírjon dühében.

– Igazán jól gondoskodtál róluk, Obeidah. Igazán jól. Elláttad őket minden jóval. Ők sok derék igazhivő muzulmánt korán elküldtek a paradicsomba. Mohamed nem gondoskodott azoknak szerencsés útjáról jobban, mint te az ő gyilkosaikról. Hanem még egyet mondok. Irásodban az van, hogy elvihetik magukkal kincseiket. Jól van, vigyék. Aranyat, gyöngyöket, prémes ruháikat, a mennyit elbirnak; de átkozott legyen minden harapásom, ha e mellett egy falat kenyeret engedek nekik magukkal vinni, mert az nincs a szerződésben kikötve.

Kaled aljas nevetéssel kísérte ez ötletét. Abu Obeidah arcza nem változott meg.

– Csalatkozol, Kaled. A próféták történetében meg van irva, hogy mikor Mohamed üldözői elől futott, egy özvegy asszony utolsó darab kenyerét adá neki a pusztában és e darab kenyér volt a legnagyobb kincs, mely a földi jók között a prófétának adatott. Tehát a kenyér: kincs, meg van irva.

Kaled elsárgult boszújában.

– Azért mégis el fogom őket pusztítani, hörgé dührekedt hangon s ott hagyta Abu Obeidaht.

A szent szűzek éneke odabenn egy percz mulva Istent magasztaló, hálaadó hymnusra változott. Damaszkusz meg volt mentve. A ki élni akart, élhetett s folytathatta örömeit.

Hanem azok a hősök, kik Damaszkusz falait védték, azok a nők, kiknek férjei Damaszkusz védelmében elestek, azok a szűzek, kik Istennek jegyzék el ifjuságukat, inkább választák a szabad nyomort, mint a rabszolganyugalmat.

A város alatti mezőn összegyűltek Tamás vezér egyetlen zászlója alá hű harczosai, a papok, az előkelő polgárok, nők, gyermekek és a zárdák szűzei, kik vele akartak kiköltözni.

Abu Obeidah testőrsége képezett közöttük és a többi szaraczen sereg közt válaszfalat, midőn lovaikra ülve szent énekszó mellett vettek búcsút a szép Fárfár pálmaligetes partjaitól.

A hitehagyott látta őket maga előtt elhaladni, látta a büszke, megtörhetlen arczokat bátran szeme közé tekinteni s a legyőzöttek látásán remegett.

Következett a zárdaszűzek hosszú sora, kik fehér ruhában, pálmaággal kezükben ültek fehér öszvéreiken – és énekeltek.

Az ének bántotta a renegát szivét, de midőn kedvese arczát meglátá a zárdaszűzek között, szenvedélye föllángolt s elnémítá lelkiismeretének minden szavát.

– Eudocia! kiáltá rá, szerelmes, szenvedélyes hangon.

A szűz nem emelé fel tekintetét az énekeskönyvből.

– Eudocia! Én vagyok itt, kedvesed.

A szűz elhaladt előtte, a nélkül, hogy rátekintett volna.

A hitehagyott arczát elborította a köny. A bánat és düh vére volt e köny.

A díjat, melyért hitét megtagadta, a jutalmat, melyért hazáját elárulá, a szerető leányt, kiért honfitársai vérében gázolt, most a győzelem perczében látja maga elől eltünni, mint egy álomképet, melynek azt mondjuk: megfogtalak s felébredünk rá.

Kaled látta, hogy bajnoka könyezik.

– Te sírsz, monda neki. Csak sírj. Az nagyon jó nekem.

A menekülők éneke még vissza-visszahangzott; Jónás bég a vár bástyáiról nézte, míg beláthatta őket s mikor már nem láthatott belőlük mást, mint az utánuk keletkező port, még azt is sokáig elnézte – és a köny nem száradt fel szemében.

– Csak te sírj. Az nagyon jó. Mondá Kaled, ki vele a bástyán találkozott.

Másnap is ott találta Kaled Jónás béget a bástyán, a mint könyes szemekkel nézett azon tájra, merre kedvese előle eltünt.

– Még ma is sírhatsz, mondá Káled.

Harmadnap is azt mondá Kaled elbúsult bajtársának, hogy keseregni jó; negyednap hajnalban azután riadót fuvatott s kijelenté Abu Obeidahnak, hogy a menekülőket üldözni fogja négyezer lovassal.

Az ősz vezér fejét csóválta.

– Nem vagy gyermek, Kaled, hogy képzeleted után lovagolj s a napot akard elfogni, mikor a föld szélén feljön. Tudod, hogy három napi földdel előztek meg a menekülők s ha te jól futsz utánok, ők is jól futnak előtted. Utolérned őket lehetetlen. De még nyomukba is találnod kétséges. A Libanon erdőnél elveszted a nyomot és csatangolhatsz bizonytalanra s ha elvégre reájuk találsz, azok egy ellenséges városba beveszik magukat s te nézheted annak a kapuit kívülről s örülhetsz, ha a mindenünnen ellened zendülő ellenség közül valahogyan kiszabadulhattál.

– Ne legyen arra gondod, felelt Kaled; a mit megmondtam, megmondtam; a mit megigértem, azt megtartom. Te megigérted a hitetleneknek, hogy megszabadítod őket, megtartottad, megszabadítád; de én is megigértem, hogy kiirtom őket, én is szavamnak állok.

Azzal Derár béget hivatá.