Part 20

– Jövel, suttogá a földből kibuvó fő s a szultán követte a csábítót, magával vitte Máriát és Múza fiát is, a szűk földalatti folyosón csak meggörnyedve lehetett haladniok, egyik a másik kezét tartva; végre világosodni kezdett az üreg torka. A tulsó nyílás a tábori sütők kemenczéjének szája volt. Midőn Bajazid ki akart lépni az alacsony nyiláson, valaki kezét nyújtá neki segélyül; s midőn kilépett, a segélyül nyújtott kéz nem bocsátá el az övét, hanem fogva tartá.

A szultán ránézett: Timur Lenk állt előtte.

– Tehát ez a fejedelmi szó? kérdé suttogva a megrettent szultántól.

Bajazid látta, hogy el van árulva.

Timur ellökte kezét magától.

– Ez nem fejedelem keze, ez rabszolga keze volt!

És azzal elfordult tőle s magára hagyta.

Bajazid csak bakólegényeket látott maga körül, kik lánczokat, vasrudakat tartottak készen.

XV.

Timur nem közönséges kegyetlen ember, ki beéri azzal, ha vérben fürödhet s ellensége tagjait tördelheti össze; Timur költője, művésze volt a kegyetlenségnek. Neki mérges nyíl kellett, mely ellensége lelkébe szúr. Ő nem halottá, őrültté akarta tenni Bajazidot.

A szökési kisérlet után vastag érczrudakból kalitkát kovácsoltatott a fogoly szultán számára; abba záratta be.

És azután szekérre téteté a kalitot s körül hordatá a táborban.

Tarka kikiáltó járt a szekér mellett s kopjájával mutogatta a látványt a bámész sokaságnak.

– Ime egy fogoly szultán, egy hires fenevad, a kinek neve Bajazid. Királyok királya; padisah, tengerek és szárazföldek ura! Koronás király, a kinek négyszázezer harczos katonája jár lovon és gyalog. Lássátok a kerek föld meghódítóját, a ki úr kelettől nyugatig; – kalitkába zárva. A kalitka széle-hossza két sing, két arasz.

Hahaha!

A fegyveres csőcselék kaczagott.

Bajazid némán, mozdulatlan arczczal ült vasrostélya közt; mint a kinek lelkét nem érinti semmi bántalom.

A fegyveres csőcselék gúnyt, szidalmat szórt feléje; a suhanczok narancsot, diót hajigáltak be hozzá, mint szokás kalitba zárt majomhoz; – a szultán arcza nem változott.

A kikiáltó tilinkózott és dobot vert hozzá: egyszer eszébe jutott mulatság fejében azt a dalt kezdeni rá, melynek vége: «Oh ne hagyd elveszni Szivászt, ne hagyd elveszni fiad!»

Ha valami, e dal tölthette el a fogoly oroszlán szívét keserű bánattal. Ah, ha jókor hallgatott volna e dalra; ha büszkesége napjaiban nem tiltotta volna meg az izmidi pásztoroknak e dal kürtölését, ha jókor sietett volna fiát Ertogrult megszabadítni, most nem kellene e dalt hallania, medvetánczoltató bohócz sikoltó tilinkóján, a ki egy királyt mutogat fenevad helyett.

De azért Bajazid arcza nem változott.

A bohócz elhordta őt kalitjában a hegyes halmokig, mik a csatában levágott hősei koponyájából voltak rakva, legfölül egy-egy vezér feje, a kócsagos forgóval turbánjában; és e vezérek arczait ő mind jól ismeré, próbált vitézei voltak, sokszor kitüntette őket, homlokaikat csókolta győzelmes csaták után; most itt merednek reá megkövült szemekkel, rétegekbe halmozott hadseregek halálfejei ormán.

De azért Bajazid arcza nem változott.

Mikor a bohócz körülhordta fejedelmi foglyát a táborban, visszakerült vele Tamerlanhoz.

A khán és fiai és a fejedelmi vazallok és a khán nejei s a fejedelmi szolganők lakománál ültek; a dáridó kicsapongó kedve közepett érkezett meg az aranyozott vaskalitka a szomorú fogolylyal; egy legyőzött szultán, egy győztes ittas szolgái közepett!

Gúny és hahota és ingerkedő felköszöntés fogadá minden oldalról a leküzdött oroszlánt. A részeg győzelmes a szomorú fogolylyal szemközt.

És Bajazid arcza még sem változott.

Timur Lenk maga is ittas volt; bor, győzelem és boszú hármas mámorral tölték el minden idegét.

– E poharat, Bajazid, a félvilág urának egészségére! kiálta a győzelmes s az egész serleget kalitkába zárt ellene arczába önté.

És Bajazid arcza még akkor sem változott.

– Friss bort; friss rabnőt nekem! üvölte Timur Lenk s Bajazid egy karcsú hölgyalakot látott előtántorogni, fején rózsa-koszorúval, haja hosszan lebontva és szétszórva tagjain, selyemköntöse szegélyétől övig fölhasogatva, tatár mód szerint. A nő tántorgott, mert maga is ittas volt. Az jött poharat tölteni a khánnak.

És e nőben Bajazid Máriára ismert.

Ez volt a végdöfés a fogoly szultánnak.

Midőn kegyenczét így meggyalázva látta a khán zsámolyához tántorogni, felszökött helyéből s megragadva kalitja rostélyát, ádáz hangon ordíta fel:

– Oh te pokolbeli fenevad, Timur! Te sánta eb, ki lelked jobb felét döglött lábadban ástad el s megmaradtál félördögnek ide fenn! Nem férfiak legyőzője vagy te; soha sem voltál egész férfi; asszonyokon tudsz csak boszút állani; sírbolti kukacz, ki megrágod orozva, a kit náladnál nagyobb hős elejtett. Utálat, piszok nevedre, a kit gyávának fog emlegetni minden asszonyember, a ki képedet játékul veti hentergő fatytyainak. Gyalázat rád és gyalázat minden nemzetségedre, kiket rabszolga költött ki a világra és hóhér fog eltemetni. Tevehajtsár fiának születtél, nyomorult; és apád, ki a szeméten veszett meg, derekabb ember volt, mint te vagy! Pfuj! én leköplek! Dicsőséged szennye közepén az lesz rajtad a legfényesebb folt. Átok reád és minden maradékodon! Lelked a pokolnak, csontod a kutyáknak, neved a csúfságnak! Én pedig elvárlak ott, a hol ketten leszünk.

E szóknál oly erővel vágta fejét a rostély vasrúdjához, hogy halva rogyott le.

Tamerlannak több öröme nem volt ellensége dühében.

XVI.

Timur Lenk pompás temetést rendezett Bajazidnak.

Minden serege kivonult a gyászravatalt kisérni. Sirkövére felvésette ellensége halhatatlan tetteit, s asszonyainak megparancsolá, hogy sírjanak.

Mikor a gyászszertartásból visszatért, eléje jött történetírója Shacheddin és felolvasá előtte, a mit az utókor számára följegyzett.

Hangzott ekképen:

«És midőn Timur Dsihangir ellenségét legyőzte és elfogá: úgy bánt vele, mint testvérrel; asztalához ülteté, barátjának nevezte, fejedelmileg kitünteté, s midőn az idők rendi szerint Bajazid szultán megtért az ő atyáihoz, mint királyt temetteté el, s fejedelmi sírboltot emeltetett hamvai fölé. Dicsőség annak, a ki mindeneket lát!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az üstökös pedig visszatért a világürbe és nem törte össze a földet.

A HITTAGADÓ.

Százharmincz stadiumra hatolt be a római birodalom szívébe Ázsiában Kaled, az Isten kardja, ki e merész nevet a prófétának és folytonos győzelmeinek köszönheté.

Diadalútjában, melynek nyomait keresztyénvér festé, az egy Damaskus birta feltartani. A hős Tamás parancsolt ott, Heraklius császár veje s akkor még negyvenezer görög keresztyén lakta e várost.

Már a hetedik hét is eltelt és Kaled még nem birta megtörni Damaskus falait; Tamás katapultái összezúzták ostromló tornyait, s valahányszor az árkokat betemetteté, a görögtűz megemészté a rőzse-kötegeket, daczára a nedves tevebőröknek, a mikbe minden kévét beburkoltak elébb. A falakon kívül gyakran megjelent Tamás válogatott csapataival s véres éjszakai küzdelmekben fogyasztá az ostromlókat.

* * *

Egy éjszaka egy arab előcsapat, mely gyalog lappangva portyázott a falak körül, két paripát vett észre egy sáncz mögött, felnyergelten, felkantározottan, de lovagok nélkül. Csendesen álltak egymás mellett és nem tették azt, a mit más kóbor kabala, hogy a mint magára marad, még a zablával szájában legelni indul. Ezek vártak valakire.

A szaraczénok zsákmánynak tekinték a lovakat s el akarták fogni. Hanem a két paripa nem engedett magához közeledni. Ha csak egy ember ment feléjük, annak patkóikat mutogatták; kettő-három ellen egymás mellé oldalogtak, s rugással, harapással védték magukat; ha pedig sokan jöttek reájuk, kiszöktek a körből, ficzánkolva kettő kétfelé futott, s mikor aztán az utánuk szaladgáló portyázókat jól kifárasztották, akkor ismét mindakettő visszatért a sáncz mellé, elébbeni helyére.

Az arab csapat vezetője azt mondá társainak: e jelenetnek titka van, mely többet ér, mint két felnyergelt ló; rá kell lesni, elbújni a sáncz mögé, míg a titok meg lesz fejtve.

A szaraczénok csendesen megvonták magukat az árkokban.

Mikor a kaszás csillag elérte a keleti láthatárt, a bástyatornyok egyikében rövid füttyentés hallatszott, arra az egyik paripa elhagyta társát s csendesen ügetve haladt a bástyatorony felé.

Ugyanakkor a szaraczénok egy lovagot láttak kötélen aláereszkedni a bástyatoronyból, ki a földre érve, paripáját már ott találta; annak hátára fölkapott s halkan léptetve közelíte a sáncz felé.

Mielőtt odaért volna, a háromszáz ölnyivel távolabb eső másik bástyatoronyból kettős fütty hangzott el; s arra a másik paripa is elhagyta helyét, s a másik őrtorony felé koczogott.

A magános lovag egyenesen a sáncz felé tartott.

A szaraczén vezér ráparancsolt társaira, hogy csendesen legyenek; ime, a másik őrtoronyból is ereszkedik alá egy másik alak, az is ide fog jönni, s akkor egy hálóval két madarat fognak.

Azonban az előbbjövő lovag óvatos volt, a sánczhoz érve körüllovagolta a tért, s minden árkot, gödröt megvizsgált, hogy nem leskelődik-e azokban valaki? Paripája egyenesen rávezette őt az arabok leshelyére.

A lovagnak paripája volt, könnyű lett volna a kelepczéből menekülnie; a várkapu nem messze, odáig üldözni nem lett volna tanácsos; hogy miért nem tette ezt, miért huzta ki inkább kardját, miért rohant a leskelődők csapatjára, egyesegyedül akarva őket útjából elverni, azt majd nemsokára kivallatja vele Kaled. Mert a hősi bátorság nem győz a tömegen. Az arab rajongó harczos, mikor elgázolva a paripa lábai alatt fekszik, akkor döfi handsárját az állat szügyébe s a nemes mén összerogy, maga alá szorítva lovagját.

Az elfogott vitéz még küzdött ellenfeleivel, a földön fekve is, fegyvertelenűl is: vaskeztyűs kezével ütötte a vele ölre menőket, s leeresztett sisakjával törte be az arab arczát, ki leteperte, – midőn a másik lovag is közelített.

A fogoly vitéz hallá a lódobajt; hirtelen fölemelkedék a tülekedők csoportja alól, végerőfeszítéssel s hangosan kiálta görög nyelven:

– A madár fogoly már!

Erre a másik lovag hirtelen megfordítá paripáját s elmenekült.

Az egyedül maradt lovagot megkötözték.

– Látod, mondá neki csufondárosan az arab, társad, a másik lovag gyáván elhagyott.

A lovag sohajtva felelt:

– Társam, a másik lovag, leány volt.

* * *

A fogoly lovagot Kaled elé hurczolták.

A nevezetesebb foglyokat mindig be szokták mutatni a szaraczén vezérnek, – megmérkőzés végett. Az apróbbakkal közkatonái szoktak «mérkőzni».

Miből áll e mérkőzés, azt mindjárt megtudjuk.

Kaled nem tartott foglyokat; váltságdíjt sem fogadott el értük; hanem harczosaira bízta csata után a foglyok erejét kitanulni.

Ha a fogoly legyőzetett, akkor szabaddá lett, a harczosok sorába állt, fegyvert és zsoldot kapott; ha pedig ő maradt a győztes, akkor levitték tömegestől a legközelebbi folyam partjára, ott belebocsáták a vérét a hullámba, s holttestét utána hajíták.

Ez Kalednek kegyes fogadása volt, midőn Mohamedtől vitézi nevét kapta, hogy a folyamokat mindenütt hitetlenek vérével fogja megfesteni.

– Te vitéz férfiú vagy, görög, szólt a fogolyhoz Kaled. Lovagjaim bizonyságot tesznek melletted. Most azonban velem kell megvívnod; akarsz-e?

Kaled nagytermetű férfi volt, oroszláni erővel; a fogoly pedig a tusában összetört alak, ki csak akkor engedte magát elnyomatni, midőn ereje végkép kimerült.

Hanem azért mégis azt felelte Kalednek, hogy kész vele megvívni, bárminő fegyverrel, bárhol és bármikor.

– Görög lovag. Ez a tusa életre-halálra megy. És még annál is többre, örök életre, örök halálra. Minő fegyverrel szeretsz legjobban küzdeni? Lándzsával?

– Ahhoz értek.

– Karddal inkább?

– Azt legjobban szeretem.

– Vagy buzogánynyal?

– Szokatlan, de elfogadom.

– Tehát nem fogunk sem karddal, sem lándzsával, sem buzogánynyal vívni, hanem a legsúlyosabb fegyverrel: a szóval. Én megtámadlak téged, hogy legyőzzelek hitedben. Védd magad.

A lovag mosolygott. Ebben épen erős volt.

– Tehát kezdődik a torna. Te szökni akartál Damaszkuszból, melyet fegyverem ostromol. Damaszk falait jó vitézek védik s hogy te nem voltál közöttük a legrosszabb, azt véres szájjal beszélik az ütött sebek, miket lovagjaim kaptak tőled. És te mégis éjjel, orozva el akartál szökni a dicsőség mezejéről.

A lovag még nem válaszolt semmit.

– A másik lovag, ki veled együtt akart szökni s kit megmenekítél, mint magad mondád, leány volt. Ha nem mondtad volna is, tudnám. Ha férfi lett volna, úgy vagy megszabadít, vagy veled együtt vesz.

A fogoly némán inte, hogy úgy van.

– A leány, kivel szökni akartál, kedvesed volt; mert szökni akartál vele, bizonyítja, hogy rokonai nem akarták őt hozzád adni; hogy szökni kénytelen voltál vele, tanusága annak, hogy rokonai hatalmas emberek Damaszkuszban s hogy szökni birtál a hír mezejéről, jele annak, hogy nagyon szereted őt.

A lovag mélyen sóhajtott.

– Nemde úgy van, a hogy mondám?

– Valóban a falakon keresztül látsz s a szívek fenekén tudsz olvasni. A történet úgy van, a hogy lehüvelyezted, nekem csak a neveket kell hozzáadnom. A fogoly ki előtted áll, Jónás vitéz; a leány, a kit szeretek, Eudocia, Tamás vezér unokahuga. A történet kulcsa pedig ez: harmincz nap óta ostromlod immár Damaszkusz falait s árkait sok helyütt betöretted már. De azért valahányszor ostromot fuvattál ellene, mindannyiszor kétszerte több fegyverest találtál magad előtt a bástyákon, mint a mennyiről kémeid tudósítottak.

– Így volt. Minden visszavert rohamot karóba húzott kémeim sirattak meg.

– Ez pedig úgy történt, hogy Tamás a nőket is felöltöztette férfi-harczosoknak s míg első sorban a férfiak küzdtek, mögöttük asszonyok, leányok sorakoztak ellenségijesztő fegyverzetben.

– És harczoltak is?

– Ha a férfi elesett, ők léptek a sorba.

– Kegyetlen gondolat. Hitetlenhez illő ész. Az asszonyt egyre becsülni a férfival s utat engedni neki az égbe – egy földi virágnak! Te itt ismerkedtél meg a leánynyal.

– Valóban itt. Két leány állt hátam mögött az ostrom alatt, két gyöngéd teremtés; az egyik Tamás vezér leánya, a másik unokahuga. Akkor hagyták el először a kolostort, hol szent szűzek gondjai alatt nevelkedtek.

– Te három helyett harczoltál azon a napon! magad és a két leány helyett.

– Legalább a nekik szánt sebeket én hoztam el magammal.

– És ott azon a helyen beléd szeretett mind a kettő. Szerelmes lett beléd mind halálig? Oh, oh, tudom én azt. Nem is kérdezem tovább. Ilyenek a nők. Lehetnének-e másformák? Nem így alkotta-e őket Allah tökéleteseknek? Mind a kettő megszerette a lovagot, ki szemük láttára, érettük harczolt és győzött. Te az nap köröskörül győzelmet arattál, férfiakon, asszonyokon. Elmondjam-e, mi történt azután? Tamás vezér megkoszorúzta fejedet; azt mondta, hogy fiává fogad s te azt felelted, hogy inkább lennél unokaöcscse. A hitetlenek csak egyet tudnak szeretni. A hitetlen szíve szűk két szerelemre. A vezér leánya kezét elutasítád s aztán nem kaptad meg az unokahugáét sem. Nemde, nem így történt-e?

– Megfejtéd, szólt fejét lecsüggesztve a lovag.

Kaled folytatá az elbeszélést, melynek csak kezdő fonala volt kezében s melyet mégis oly híven tudott előadni.

– Ti ketten aztán, kik egymást szerettétek, összebeszéltetek, hogy alattomban el fogjátok hagyni a várost. Mennyire kellett értenetek egymást, mennyire be kellett tanulva lenni titkos egyezményeteknek, bizonyítja az, hogy még paripáitok is össze voltak tanítva, miket előre kibocsátottatok a sánczok előtti térre. A szerencse nem kedvezett. Te foglyul estél, kedvesed pedig kénytelen volt futásban keresni menedéket. Őt a várkapun bebocsáták. Ott bizonyosan ráismertek, hogy nő, megtudták, hogy a fővezér unokahuga, ki el akart szökni egy lovaggal, éjnek idején ostromlott városból. Mi fog történni akkor kedveseddel?

Jónás lovag lecsüggeszté fejét és nem találgatta azt.

– Ha te nem mondod meg, majd én azt is eltalálom. Ha arab vezér leánya volna a szökevény hajadon, atyja rögtön megölné s egy letört virággal volna kevesebb, egyéb semmi. Te kereshetnél magadnak más virágszált. De a ti törvényetek szerint a nők is lélekszámba mennek. Kedvesedet meg nem ölik, hanem bezárják rideg négy fal közé, a hol örülni nem szabad többé és a honnan kiszabadulni nem lehet. És te nem fogsz abban megnyugodhatni, hogy ő el van temetve, mert tudni fogod jól, hogy halottad a sírboltban is él, szenved, sóhajt és várja a szabadulást s akárhol jársz, alszol vagy vigadsz, rólad gondolkozik, utánad eped s miattad kesereg. Hiszed, hogy ez jól van így?

– Nem! felelt Jónás lovag.

Az arab vezér felugrott tevebőr-szőnyegéről s nehéz kezével megmarkolá a lovag vállát, mintha már az övé volna.

– Akkor megtagadtad hitedet és le vagy győzve!

– Még nem!

– Tökéletesen le vagy győzve! Te magad tárt kebellel futottál bele kardomba s az markolatig van ütve szívedbe. Elfelejtéd pánczélodat felölteni, lovag! Midőn kedvesedet elriasztád mellőled, akkor kétszeresen lettél fogoly. Ha mindketten fogva állnátok előttem, ketten együtt daczolhatnátok velem; mondhatnád te is, ő is szemembe, daczomra: «nem félünk, öless meg, kinoztass; vértanúkká leszünk, gyönyör lesz egymás halálát osztanunk», s nekem nem maradna más választásom, mint véretekkel rózsaszínűre festeni a folyót, vagy két paripát adni alátok s azt mondani: fussatok, szeressétek egymást! De most egyedül vagy előttem, ellenséged előtt, ki tőled csak megszabadult vitézeinek sebeit kapta addig, s ki azért, mert a vitéz ellenségét becsüli, baráti kezet nyujt eléd. És barátaid, hitsorsosid, kikért véredet ontád, jutalmul a hány kéz, annyival taszítanak el, a hány kéz, annyival szórtak rád átkot s a hány kéz, annyival ostorozzák szenvedő szerelmesedet. Ha csókoltad valaha fehér vállait, rettegve kell gondolni a szeges korbács nyomaira, mik e habtermeten meg fognak látszani; ha örültél valaha mosolyának, úgy gyűlölnöd kell a hideg falat, mely azt elzárja előled. Ha szerettél és szeretsz még, úgy Kaled kezét meg kell szorítanod.

Jónás lovag előtt lángszínben kezde úszni a világ; minden tárgy véres homályba kezde burkolózni, a keserű gyűlölet, a kínos szerelem mámora megszállta lassankint szívét. Egyszer-egyszer valami hideg emlék borzongott végig forró idegein; mintha rég látott szentek, martyrok arczai lebbennének végig lelke előtt, hosszú, véghetetlen sorban, melynek egyik vége a sírból kel föl, másik vége már a csillagok közt tűn el. Mintha távoli ének, magasból jövő zsolozsmák hangját hallaná, mintha egy mondhatatlan fényű arcz, ki tövis koszorút visel, intene le rá, embertől föl nem fogható magasságból, mintha egy futó pillanat azt sugalná neki: az egész élet minden örömével egy percz az örökkévalóságban.

Ingadozni látszott.

E perczben egy hang ütötte meg füleit. Hang, mely Ázsia síkjain alig ötven év óta volt ismerős s Damaszkusz romlása után végkép elhallgatott: egy harang hangja.

A legelső harangszót Damaszkusz szent Borbála zárdája ismerteté meg a keleti meseterhes légkörrel; tisztára derítve ringó hangjaival hevült arczu szellemekkel népes ködeit a keleti hitregevilágnak.

Jónás lovag megdöbbenve hallgatá a harangszót és arcza elsápadt bele.

Kaled leránczolt szemöldökkel nézett a tétovázó arczára, jobbját még mindig eléje nyujtva; de balkezét handzsárja markolatára téve.

A harangszó második versben is újra kezdődött.

Jónás lovag még feszültebben figyelt. Egész lelke e harangszóval látszott beszélni, mint valami hírnökkel, a ki csalhatlanul igazat beszél.

A harangszó harmadik verset is kezdett.

És akkor Jónás lovag sápadt arcza kigyuladt; hirtelen odalépett Kaled elé s annak kezébe csapott kezével és megszorítá azt.

– Tied vagyok.

A szent Borbáláról nevezett zárdának egyetlen harangja csak olyankor szokott megkondulni, midőn egy-egy szűzet avattak fel a kolostor örökfogadásu szentélyébe; és három verset hangzott egymásután, midőn a zárda egy fejedelemnőt fogadott kebelébe. Ezt tudta meg a harangszóból Jónás lovag, – már nem Jónás lovag, hanem Jónás bég.

* * *

Azt az arabot, a ki Jónást elfogta, Derárnak hítták. A tréfáig vakmerő kalandor; legjobb neve a «csaták bohócza».

Mikor Heraclius császár hatvanezer főnyi gyakorlott serege megjelent Aiznadin mellett, hogy Damaszkuszt az ostrom alól felszabadítsa, a fővezér Verdán épen felállított csapatjait szemlélte, aranylánczokkal kantározott fehér öszvéren ülve, a midőn észreveszi, hogy fényes, pánczélos kisérete közé egy idegen lovas is vegyűlt.

Hogy idegen lehetett, azt nem annyira öltözete mutatta, mint inkább az, hogy egészen mezítelen volt, csak csípője körül volt egy veres sháwl kötve, fegyver sem volt nála egyéb, csak egy lándzsa.

Ez volt Derár.

A vakmerő kalandor az egész tábor szemeláttára átlovagolt az ellenséges hadsereghez, s mire figyelembe kezdték venni, már oly közel volt a fővezérhez, hogy egy kopjadöféssel ledöfhette volna öszvéréről.

– Fogjátok el élve a vakmerőt! kiálta Verdán kisérőinek s harmincz vértes lovas rögtön nekitámadt az egyetlen mezítelennek.

Élve? Derárt? Halva sem! – A mint a fényes lovagok neki száguldtak, elkezdett előttük csapongva pákászni könnyű lován, nyereg, kantár, fegyverzet nélkül, ide-oda csalogatta őket, közel hagyta magához jönni: egy rugtatással megint elhagyta valamennyit, kiszemelt egyet üldözői közül, attól be hagyta magát érni, s mikor kopjadöfésnyire voltak, gyorsan visszafordult ellene s egy lökéssel kiveté nyergéből a porba. – Az ellenfél döfése jobbra-balra elsurrant mellette, nem védte magát paizszsal, engedett a levegőbe szurkáltatni maga mellett; kisiklott, mint sima hal a kézből, mint kényesőcsepp a tű hegye elől s az ő kopjája oda talált, a hol vas nem volt az ellenfélen, vagy pedig hirtelen oldalt ugratta lovát, s a nyomában elrohanónak hátulról ütötte nyakszirtjébe a gerelyt; egyszer-egyszer úgy tett, mintha le akarna lováról fordulni s mikor eléje kerültek, lován féloldalt lógva tört soraikon keresztül. Tizenhét lovagot levert élve-halva lováról, míg társai hadsorához visszamenekült a csaták bohócza, az egész hadsor tetszés-rivallásától fogadva.

Mikor Kaled e merényletért szigorúan kérdőre fogta, azt felelte neki:

– Meg akartam kisérteni magamon, vajjon fog-e ma Allah csodát tenni értünk? – Egyébiránt ők kötöttek belém, én csak védtem magamat.

És csakugyan tett is értük Allah csodát, mert azon napnak estéjén a fényes, hatalmas görög-román hadsereg szétszórva futott el Aiznadin rónáin, üldözve a kisebb ellenségtől s prédára hagyta táborát, zászlóit, jelvényeit s az ostromlott Damaszkuszt.

Ez a Derár volt az, a ki elfogta Jónás béget.

Midőn Kaled a renegát lovagot bemutatta vezéreinek, Derár nyujtá neki legelébb kezét; pedig jobb szeme akkor is be volt még kötve attól a hatalmas ökölcsapástól, melyet Jónás öklétől az éjszakai tusában kapott; – jó ököl volt érdemes volt, hogy egy muzulmán vitéz megszorítsa.

– Üdvözöllek Jónás bég. Nagyon örülök, hogy Damaszkuszból elszökni nem engedtelek. Egy ütést kaptam tőled, a mi nagyon jó volt. Ezt szeretném megszolgálni. Azzal szeretném megszolgálni, hogy téged Damaszkuszba ismét visszavigyelek, s szökevény társadat, ki megmenekült, számodra visszakerítsem. Te ismered Damaszkusz titkos bejáratait, tudod, hol legalkalmasabbak a bástyák a megostromlásra; parancsolj velem, veled fogok menni s úgy harczolok melletted, mikor kivánni fogod, mintha saját két kezed volnék.

Jónás bég visszaszorítá a szaraczén kezét.

Ez valóban nagy veszély volt Damaszkuszra! Két ilyen kéz egymást szorítása.

Mert ha Jónás bégnek volt akarata az ostromlott város gyöngéit elárulni, Derárnak volt merészsége azokat az ellenség vesztére fordítani.

Épen így esett el Damaszkusz ostroma előtt Bosra, épen így árulta el városa titkos földalatti kijáratát Románus, épen így vezette Derár vakmerő száz vitézét a sötétségen keresztül a város falai mögé s az éjszakai roham után épen így esküdte el magától régi hitét, a béke és szeretet vallását az egybegyűlt arab vezérek s egész fogolylyá esett hitsorsosainak közönsége előtt, miként Jónás bég, ki vitéz volt és áruló lett, hittagadó lett és esküdött: