Part 2

A czárnő megengedte neki, hogy szerezzen magának játékszereket, egy csoport holsteini katonát, a kiket a nagyherczeg régi hazájában toborzott: alkotott belőlük sorgyalogságocskát, gránátos-osztályocskával, cavalleriácskát, voltak utász-, hidász-, tüzérosztályai; az egész mehetett ezernyolczszáz emberre. Azokat ő saját képzelme szerint egyenruházta, az általa felmagasztalt porosz fegyverforgatási mód szerint betanította, nagy fejtöréssel saját dobverést talált ki indulójuknak. Ezeket aztán korán reggel kivitte hadgyakorlatokra, hajszálnyi pontossággal felállítá, bámulatos kanyarulatokban, előre hátra való menetelben a tökély végső fokáig vezette; pontosan kiszámíttatá velük, hogy a porosz díszlépésben egy percz alatt hatvannégyet, a harczlépésben 105-öt kell lépni, míg az orosznál ugyanaz az elsőnél csak 58-at, a másodiknál 120-at tesz.

A kis hadsereg pompásan tudta a homlokváltoztatásokat, a vállvetéseket, a nyolczad és három nyolczad kanyarulatokat, a félszegindulókat, az oldalindulókat, a homlokzatból oszlopzattá alakulást, a lépcsőzetes rendet, az ékalaku échelont, a négyszögöt; hogy azt gyönyörűség volt nézni.

Benn a laktanyában aztán következtek a testgyakorlatok a nagyherczeg saját felügyelete alatt, a kargyakorlat golyókkal és botokkal, a magasra ugrás, a mélybe ugrás, a hosszatugrás, a kapva szökellés, a lovon-átugrás, a terpesztett ugrás a nyergen át, a tolvajugrás, két zászlóval a kézben, a földről a nyeregbe; – a mesterséges egyensúlyjárások a levegőben hintáló gömbölyű gerendán, fegyvergyakorlással; – a síma kötélen felmászások, a síma karón alá s fel kúszások, a loboralakítás egymás vállára hágva bástya-ostromláskor, a vívás mindenféle művészete, szúró, vágó fegyverekkel, a mikben a nagyherczeg kitünő mester volt; senki nálánál jobban nem értette a fleurettel bánást, az arretdöféseket, a battement, a ligade műfogásával való lefegyverzést, a theatercoup-t, a contraterzet, a görbe karddal senki sem tudta úgy kivágni a mesterséges «lengyel quartot» a mit ellenvédni is oly nehéz, s a magyar huszáros elővágást, mely a támadó ellenében védelem és visszatámadás egyszerre s a miknek betanításában ő oly kifáradhatlan volt.

Ez elfoglalta napja legtöbb óráját, a mi fennmaradt, azt betölté a zenegyakorlás: nála minden katonának kellett valami hangszerhez érteni; mikor a puskát, a kardot letették, került a sor a fuvolákra, klarinetokra, trombitákra; a kis hadsereg roppant zenekarrá alakult át, s a nagyherczeg saját karnagyi elnöklete alatt gyönyörűen elharsogtatá a szép német zeneműveket, azok közt mindig legelől Luther híres choraléját. Néha a válogatottak színdarabot is adtak elő a nagyherczeg örömére.

Ebből láthatjuk, hogy a nagyherczeg ideje jól el volt foglalva.

A czárnő azt mondta rá: hadd mulassa magát!

Hanem a titkos cselszövők, a számító udvaronczok, a vén tábornokok ezen kezdék III. Péter bűnlajstromának jegyzékét:

«A nagyherczeg idegen nemzetbeli testőrséget alakít maga körül».

«A nagyherczeg a gyűlölt porosz hadgyakorlatot hozza be Oroszországba».

«A nagyherczeg megveti a nemzeti viseletet, katonáinak más egyenruhát adva».

«A nagyherczeg az orosz vallás ellen merényel, midőn testőreivel Luther énekeit zengedezteti».

E vádakat följegyezve találandjuk egykor.

Pedig, szegény nagyherczeg! ő csak játszott és nem gondolt a játékon túl semmire.

Hát Katalin?

Az pedig, egy nő, ki szivében hordja egy Semiramis szenvedélyét, férjétől elhanyagolva, környezőitől gyűlölve, megvetve, körülólálkodva leskelődő szemektől, egy kéjsóvár udvar közepett, folyvást viselte azt a márvány-arczot, melyről senki boldogságát nem olvashatja, s jobban őrizte magát, mint minden ellensége és irigye, jól tudva azt, hogy a csábító maga fogna lenni az áruló.

Egy jégdarab volt az izzó kohó közepett.

És tette mindezt – egy koronáért, a mit e büszke arczczal kelle megérdemelni.

*

Bestucheff államkanczellárnak volt egy óriási nagy burnótos szelenczéje (vulgo tubákos pixis).

Ezerszer engedelmet kérek mind a történelem, mind a költészet muzsáitól, hogy az elbeszélés folyamában e még senkitől meg nem énekelt tárgyat vezetem fel a Heliconra. De kötelezve vagyok rá a históriai adatok miatt, melyek kikerülhetlenül belevezetik ujjainkat Bestucheff tubákos pixisébe.

Bestucheff és vele együtt az egész orosz udvar erősen át volt hatva a burnótozás szenvedélyétől. És ez valóban nem lenézendő szenvedély. Az orrnak épen úgy megvannak a maga vágyai, követelései, miként az inynek, a gyomornak, a szívnek és egyebeknek; s miután az orr minden emberi tagok közt a legigénytelenebb, még csak öltözetet, még csak keztyűt sem visel, joggal megkivánhatja, hogy őt is mulattassák valamivel, ne csak a többiekre költsenek.

A ki a burnótozást feltalálta, nagyon lekötelezte vele az emberi nemet. Egész addig az ideig senkinek sem jutott eszébe, hogy az ember a szájától fölfelé is ember, mindenki csak arról gondoskodott, a mi azon alól terjed; a burnóttal kezdték legelőször azt a bókot mondani az emberiségnek, miszerint valaki magához vesz valamit, azért, hogy az elméjét tisztítsa.

Fölöslegesnek találjuk e czélra orvosi könyvekből idézni tekintélyes mondatokat, csupán azon tényre hivatkozunk, hogy a fejedelmek minden jóravaló okos embernek, a ki eszével tesz az államnak szolgálatokat, legyen az tudós, vagy miniszter, vagy külország diplomatája, burnótszelenczéket szoktak megtisztelő ajándékul osztogatni.

A burnótos szelencze egy gondolkodó államférfinak valódi spiritus familiarisa; ez az universal tanácsadó, ez a moderator, ez a refrigerator, ez a Conversationslexicon; ez a kisegítő ezer bajban, a kihez toties quoties folyamodni szokás, s a kit, ha a vele intim barátságban élő valahogy elhagyott, elfelejtett zsebébe dugni, nyugalmát, önmérsékletét hagyta el; házsártos, izgatott, imparlamentaris magaviseletű lesz; összetűz legbizalmasabb lábon álló collegájával, incapacitabilis lesz, mindaddig, míg collegájának eszébe nem jut, hogy megkinálja egy szippanattal; a mikor aztán egyszerre helyreáll az egyetértés, az elmék felvilágosodnak s a crisis elcsendesül.

Ilyen fontos condensator volt az államgépezetben Bestucheff burnótos szelenczéje, ki felséges kortársát, Nagy Fridriket az által vélte elhomályosítani, ha még nálánál is több burnótot elemészt, a ki pedig, mint tudjuk, már nem is szelenczéből fogyasztá e dicső portrágyát, hanem a kabátzsebét bádogoztatta ki s abból szedte elő.

Bestucheff burnótszelenczéje díszes egy remekmű volt a maga nemében. Födelén felséges úrnőjének, Erzsébet czárnőnek arczképe zománczfestéssel, a mellén levő rendjel finom mozaikból kirakva.

Ismerték e szelenczét a minisztertanácsban, a reggeli audiencziák termében, a senatusban, a tábornokok gyűlésében; forgott az archimandriták és nagykövetek kezén, s finom ujju delnők is csipegettek abból, oly óvatosan érintkezve olympi ambroziájával, hogy fehér keztyüiket be ne szennyezzék vele.

Hanem egy dolgot csak az avatottak ismertek a szelencze felől.

Azt, hogy ha valaki a hüvelykujjával a czárnő arczképén levő mozaik-érdemjelt megnyomta, a szelencze födele jobbról balra is csavarható lett, s akkor a felső fedél egy másik fedélre nyilt, a melyben vékony kis papirszeletkék voltak rejtve, kicsiny gömbökké összegöngyölítve, s míg a távolról néző azt hivé, hogy most a kézről-kézre járó szelenczéből ez és amaz főúr és herczegasszony három ujja egy adag szellem-élesztő port csiptetett föl, ugyanakkor az egyikét azon kis papir-galacsinoknak vette magához, miket minden reggel a főkanczellár oda szokott rejteni, s mikben utasítások voltak adva, felfedezések téve a vele egyetértő szövetségeseknek, s a kikkel ez úton minden nap tudatta napiparancsait, a nélkül, hogy hozzájok szólt volna, a nélkül, hogy szemejárásával elárulta volna, hogy ismeri őket.

Már akkor készült az orosz országnagyok terve, hogy Pétert a czárok trónjától megfoszszák.

Nem volt nekik eléggé orosz, nem volt eléggé nekik való úr.

Első hadművelet volt ellene: Pétert a czárnő előtt eláztatni. Addig híresztelni hibáit, gyöngeségeit nagyítni bűnökké, bohóságaiból rémeket alkotni, míg a czárnő kitagadja őt a trónöröklésből.

Ha ez nem sikerül, meggyűlöltetni őt a néppel, hogy elűzze a forradalom.

Ha ez is kevés, ellene fordítani a legfájóbb fegyvert, tulajdon neje gyűlöletét.

A cselszövény még az első stadiumban volt.

Erzsébet bármerre fordult, mindenütt, mindenkitől ingerlő, izgató czélzásokat hallott a nagyherczeg magaviseletére. Egymással semmi érintkezésben nem levő emberek, a kikről bizonyos lehetett, hogy együtt nem értekeztek, ugyanazt a tényt, ugyanazon szavakkal mondák el előtte; a nagyherczeg majd egy pópát lökött ki a szobájából, ki új temploma felszentelésére hívta meg; majd egész éjjel tivornyázott ittas tisztek társaságában; majd a porosz királynak izent, hogy léptesse elő azon ezrednél, hol eddig mint alezredes szolgált, ezredessé. (Ő, Oroszország leendő uralkodója egy tegnapi német királyság ezredénél előléptetésre vágyik!)

És ezekben az apró mendemondákban mindig volt valami kevés igaz. Ha sokan mondják, még a nem igaz is ténynyé kövesül.

Mikor aztán a czárnő kellőleg fel volt ingerelve a nagyherczeg ellen, akkor előjött Bestucheff s kegyes bölcseséggel elcsitítá ő felségét, szelid mentegetésével lehűté magas haragját, csekélységeknek mondá a felfedett hibákat, sokat rárótt az udvari rossz nyelvekre, igérte, hogy szigorúan utána fog járni, ki terjeszti e mendemondákat? s el fogja a rágalmat némítani.

Az a rágalom aztán el is csendesült, hanem mindjárt jött nyomába a másik. Bestucheff burnótszelenczéje kifogyhatatlan volt – minden tekintetben. Az egyik födele alatt mindennap friss burnót, a másik alatt mindennap friss rágalom.

Egy reggel az udvaronczok e jelszót találták a hirhedett szelenczében, mely aztán kézről-kézre járt:

«A nagyherczegnő nem boldog. Péter mellőzi. A czárnő nagyon ügyel reá.»

A czárnő megtudta a legujabb udvari hirt: «a nagyherczegnő nem boldog».

Sokkal gyanakodóbb, sokkal bizalmatlanabb volt neme iránt, mint hogy e felől egyenes kérdést intézett volna Katalinhoz, vagy Zerbst herczegnőhöz. Maga akará azt kitalálni.

Hogy Péter azon időt, a miket más halandó mézes heteknek nevez, katonásdival tölti, az nagyon jól tudva volt a czárnő előtt, hanem hiszen az Katalinnak csak egy mosolyába kerülne, hogy férje ne járja a gyakorló mezőt Oranienbaumban: miért nem teszi hát? Péter nem szeret mást, csupán hogy nem meri szeretni a sajátját. Kié itt a nagyobb hiba?

Ezt meg kelle tudni.

Egy napon Bestucheff burnótszelenczéjéből az a titkos rendelet jött elő, hogy bizonyos Soltikoff nevű fiatal testőrhadnagynak divatba kell jönnie rövid időn az udvarnál.

Ez a bizonyos Soltikoff testőrhadnagy alig volt még húsz éves s máris annyi diadal koszoruja érte homlokát, a mennyit egy vén tábornok nyugalomra helyeztetésekor is megelégelne. Csakhogy Soltikoff nem az emberölés nemes hőstettei által nyerte ily ifju korában megérdemlett babérait, hanem sokkal hálásabb úton. Soltikoff a férjek réme volt. Ellenállhatlan ostromló a nőszívek ellenében.

A hogy Bestucheff elrendelé, Szentpétervár Don Juanja divatba jött az udvarnál. Fel kezdett tünni az udvari estélyeken; hamis kalandjai szájról-szájra jártak; a jó hangulathoz kezdett tartozni, hogy az udvarhölgyek vele cselt szőjenek, utóbb egymás kezéből ragadozzák ki, s ha hitelt lehet adni az egykorú emlékiróknak, annyira felkapták az ifju lovagot, hogy végre minden hölgy, ifjabb és idősebb, melltűn, nyaklánczon, kösöntyűn és gyűrűben viselte Soltikoff arczképét s a kinek soha semmi viszonya nem is volt vele, divatszerűnek találta magát Soltikoffal gyanúba hozni; a mi bennünk sajátságos fogalmakat támasztana az orosz hölgyek erkölcsi érzetéről, ha előre értesítve nem volnánk a felől, miszerint mind ez Bestucheff államügyér rendeletére volt ekép elintézve. Soltikoffnak divatba kell jönni; Soltikoffnak fel kell tünni az egész hölgyvilág előtt, hogy feltünjék a nagyherczegnő előtt is.

A nagyherczegnő valóban mindennap hallott Soltikoffról valami újat.

Hanem azért Katalintól nem hallott senki Soltikoff felől semmi újat.

Ugyanazon márvány-arcz volt, a mi eddig; az a semmi érzelemre nem buzdító, az a hideg, lehűtő szoborkép.

E helyett az történt, hogy Soltikoff szeretett a nagyherczegnőbe halálosan.

És talán ez volt első igazi szerelme, – mivel nem merte ezt bevallani.

Ime a harmadik férfi, ki Katalinba szerelmes és tőle fél, ki miatta őrjöng és azt kimondani retteg.

A nőhódító, a férjek és vőlegények ijesztője, maga is félénk diákká vált Katalinnal szemben, s bár mindig iparkodott közelébe jutni: mellette elveszté a férfiak bűbáját, a bátorságot.

Katalin nem buzdította Soltikoffot, hogy merészebb legyen, pedig, hála Bestucheff burnótszelenczéjének, az ujabb időkben a kémlelő szemek elfordultak tőle, találkozhatott a kivel akart, ott, a hol akart.

De Katalin nem akart senkivel oly igen találkozni, mint a czári koronával, s azt nem koczkáztatta senki szép szemeiért.

Pedig Soltikoffnak igen szép szemei voltak. Lehetetlen, hogy azt Katalin észre ne vette volna: hisz akár hol járt-kelt, az ifju bajnok mindenütt rajta feledte azokat; gyémántjaiért nem bámulták és irigyelték nemének szépei annyira, mint azért az epedő szemsugárért, mely őt mindenüvé követte.

Katalin nem fizetett e tekintetért semmit.

Hanem egyszer a véletlen keze is belevegyült a játékba.

Soltikoff atyja, ki Moszkvában lakott, hirtelen meghalt; az ifjunak haza kellett mennie, hogy atyja temetésén jelen legyen s örökségi ügyeit rendbe hozza.

Tábornokától engedélyt kapva az elutazásra, feljött az udvarhoz búcsút venni.

Többek jelenlétében búcsúzott el a nagyherczegnőtől, meghajtva előtte térdét s kezét megcsókolva udvari szokás szerint.

– Önnek atyja halt meg? kérdé Katalin részvétteljes hangon.

– S nagyon jó atyám volt, felelt Soltikoff.

– Ön eltávozik innen?

– Talán örökre, rebegé az ifju testőr s e perczben úgy érzé, mintha a kéz, melyet tisztelő csókjával érinte, visszaszorítaná kezét, s midőn feltekinte, a nagyherczegnő lesütött szempillái alatt könycseppeket látott ragyogni.

Másnak könycsepp, gyémántcsepp az a szerelmesnek! Soltikoff egy hét mulva megint Szentpétervárott volt. A mint atyját eltemették, soha sem törődött a hagyatékkal, az örökséggel, sietett vissza az udvarhoz, ott volt az az örökség, az az újan felfedezett kincs, a mit kivívnia kellett, az a két igéretteljes könycsepp, melyen a fejedelmi kegy keresztülragyogott.

Soltikoff most már komolyan őrült lett a nagyherczegnő miatt. Elhanyagolt miatta szolgálatot, barátságot, régibb ismerősöket, vidám czimborákat, udvari fényt, katonai kötelességet. Mély búskomorság szállta meg, s ez arczán és egész viseletén meglátszott; méla, szórakozott lett, s most még jobban félt a nagyherczegnővel találkozni, mint addig. Egyszer véletlenül összetalálkozott vele mégis; a nagyherczegnő egyedül volt.

Igazán véletlenül-e, vagy tán nagyon is kereste az alkalmat?

Ismét megrettent tőle; ismét reszketett előtte, s félénken lesüté szemeit.

Katalin maga közelíte felé s megszólítá:

– Miért ön oly szomorú?

Vakmerő kérdés! Egy ifju nőnek azt kérdezni egy ifju férfitól, miért oly szomorú?

Nem bizonyos-e felőle, hogy e kérdésre az lesz a válasz, hogy lábaihoz fog omlani, hogy térdeit át fogja ölelni és azt fogja mondani: «teérted, temiattad vagyok szomorú; te ölsz meg, te kínzasz, kárhoztatsz el; és én meghalok, kiszenvedek és boldog vagyok bele.»

Miket beszélt, mi őrült szavakat mondott egy szerelmes ifju egy fiatal, kegyetlen nőnek, a ki leendő uralkodónéja volt, s a ki őt megöletheté vakmerőségeért? Katalin végig hallgatta azt; élvezé annak hevítő bűbáját, mint valami ismeretlen mámor kelyhét, melyet a ki egyszer ajkához emelt, nem bírja addig letenni, míg fenékig nem üríté.

Nem is iparkodott a vakmerő ifju karjai közül kibontakozni, csak a midőn az széttárta keblét, hogy már most vágassa le azt a gömbölyű fehér nyakát, ha szavai megharagíták, akkor jutott eszébe, hogy előle belső szobájába meneküljön.

Soltikoff várta az elfogatási parancsot.

A helyett Katalin egy aranyszegélyű könyvet adott át neki az egész udvar láttára, a franczia classicus legújabb műve volt az, Mithridate.

A czárnő nagyon szerette, ha udvaronczai a franczia költőket olvasták. Katalin az ő izlését követte, midőn ez olvasmányoknak proselytákat szerzett.

Soltikoff pedig talált az aranyszegélyű könyvben egy behajtott lapot, a behajtott lapon egy aláhúzott sort, melyben ezt mondja Monimée imádójának:

«Ah, meritez les pleurs, que vous m’allez couter.»

(Érdemeld meg a könyeket, miket nekem okozni készülsz.)

* * *

Katalin nem volt többé boldogtalan.

Míg az volt, víg arczot mutatott; együtt járt az udvar örömeivel, részt vett mind abban, a mit mások mulatságnak neveznek; mikor pedig boldog volt, akkor visszavonult a világtól, kerülte a szinházakat és az udvari estélyeket, nem hagyta el palotáját, s arczán búskomorságot viselt.

És ez talán valami más a nőknél, mint tettetés; a mi a szenvedő nőt a világ előtt derült arczczal járni kényszeríti, az talán dacz, talán női erély, mit mi férfiak nem ismerünk; míg a mélabúskomorság a nő arczán, ki szivében boldog, annak tanújele, hogy a lélek most önmagának él, a külvilágra nem ügyel, egyedül boldogsága tárgyával van eltelve.

Ámde szerencsétlenségére Katalinnak, a ki rá legjobban vigyázott, maga is nő volt. Erzsébet czárnő előtt maga az álarcz volt az áruló. A czárnő gyanakodni kezdett. Már akkor nagy oka volt rá.

Egyszer véletlenül toppant a terembe, midőn Katalin és Soltikoff egymással beszélgettek.

A czárnő azt vélte, hogy titoknak jött nyomára.

– Miért esedezett a főhadnagy a nagyherczegnő előtt? kérdé szigorú hangon.

Katalin nyugodtan felelt:

– A főhadnagy megtudta, hogy férjemnél, a nagyherczegnél, az udvarmesteri hivatal megürült, azt kivánná elnyerni s Oranienbaumba áttétetni.

A czárnő végigbámult mindakettőn. Ha Soltikoff a nagyherczeg udvarmestere lesz, akkor az soha Katalinnal többé találkozni nem fog, mert a milyen bizonyos, hogy Péter Oranienbaumból nejét meglátogatni fel nem jön, kétszerte valószínűbb, hogy Katalin sem fogja Pétervárat elhagyni, hogy férjét katonai játékaiban megzavarja. Soltikoff kénytelen lesz a nagyherczeg körül maradni, s Katalinnal nem találkozik többé.

Erzsébet újra elejté a fonalat, a mit már kezében tartani hitt. Rögtön kinevezé Soltikoffot azon állomásra, a melyet Katalin számára fölemlített, s a fiatal lovag elutazott Oranienbaumba, a nélkül, hogy a nagyherczegnőt látta volna többé.

Hanem Soltikoff megérkezte után Oranienbaumban nagyot változott a világ a nagyherczeg körül.

A katonásdi-játékok gyérülni kezdtek; a helyett a nagyherczeg víg lakomákat tartott, tánczvigalmakat adott, a hol hölgyek is voltak jelen. Soltikoff egyik élvezetet a másik után találta ki számára. Rövid idő alatt a nagyherczeg legbensőbb kegyenczévé lett. És ez volt küldetésének czélja, mit nem a véletlen ijedelme idézett elő.

Már akkor nagy szükség volt arra, hogy a nagyherczeg találkozzék nejével.

Soltikoff poharazás közben annyi szépet tudott beszélni Katalinról, oly ingerlő képét tudta rajzolni az elhanyagolt hitvesnek a félénk férj előtt, mint eped utána, mily hű, mily szelid, mily kimélettel titkolja boldogtalanságát, hogy Péter szíve lassankint fölmelegedett s egy szép reggelen a szentpétervári udvar arra a meglepetésre ébredt, hogy a nagyherczeg áttette lakását az oranienbaumi kastélyból.

A czárnő el volt ragadtatva az örömtől, midőn a nagyherczeg elmondta előtte, mily szivesen fogadta őt Katalin, mily szeretve borult az érkező keblére, mily boldogan töltik most együtt óráikat.

Később azt is elmondta Péter nagynénjének, hogy ez örvendetes találkozásnak legmunkásabb eszköze Soltikoff volt. Ő beszélte rá előbb a nőt, azután a férjét, hogy hagyjanak fel az eddigi gyűlölködéssel és közelítsenek egymáshoz szeretettel.

Erzsébet czárnő átlátta, hogy Soltikoff a legnemesebb szívű udvaronczok egyike, a ki csak valaha selyemharisnyát viselt s e nemes magaviseletéért egy nagy értékű gyémánt melltűvel ajándékozá meg.

Bestucheff burnótszelenczéje ez idő szerint azt hirdeté, hogy a nagyherczeg és a nagyherczegnő boldogok.

Erre a hírre okvetlen szükség volt abból az államférfiúi szempontból, hogy a boldog házasságból rövid időn várandó trónörökös legitim eredete minden kétségen kívűl helyeztessék.

A Woronzoff-pár, mely Bestucheff ellensége volt, néha ugyan belekontárkodott a kanczellár finom cselszövényeibe, de finomabb, ravaszabb ellenféllel volt mindannyiszor dolga.

Egy ízben a czárnőt sikerült fölingerelni Soltikoff ellen, ki az ifjú lovagot maga elé hivatva, szemrehányásokkal halmozta el, a miért Katalin iránt nagyon is sok jobbágyi hódolatot tanusít; sokan vétkes szerelemnek is nevezik azt, a mi könnyen Szibéria pusztáiban érheti végét.

Soltikoff e rágalmak, e fenyegetések ellenében oltalmat keresett és talált is. A nagyherczeg kelt oltalmára. Soltikoff méltatlankodva adta elő neki, mily gonosz rágalmat támasztanak ellene, s kérte, hogy bocsássa őt haza Moszkvába. A nagyherczeg maga ment fel a czárnőhöz kegyenczét védelmezni az udvar rágalmai ellen, s úgy panaszolt miatta, mintha ő lenne megsértve.

A czárnő vállat vont, az udvaronczok mosolyogtak, a hír Katalin füleibe is eljutott; a nagyherczegnő sirt, el akarta hagyni rögtön az udvart, még utoljára a czárnőnek kellett őt kérlelni, hogy béküljön ki.

Hanem Erzsébet gyanúja Soltikoff ellen azért soha nem aludt el.

Katalin nem sokára anya lett. Fiat szült, ki Petrovics Pál nevet nyert a keresztségben.

Erzsébet czárnő az örvendetes eseményt a svéd udvarnak tudtul adni Soltikoffot bízta meg.

A kegyencz örömmel fogadta e kedves megbízást, s repülve ment, repülve jött vissza. Azonban fele úton érte az újabb rendelet, hogy menjen Hamburgba, a hol ezentúl mint teljhatalmú nagykövet fogja az orosz udvart képviselni.

Ez a legfényesebb alakba öltöztetett számkivetés.

Soltikoff jól értette, hogy mi történt vele, de bízott Katalin szenvedélyében, ki nem fogja őt sokáig e kitüntető számüzetésben hagyni.

És Katalin talán eléggé vigyázatlan tudott volna lenni, hogy Soltikoff visszajövetelének kieszközlését Erzsébetnél megkisértse, ha Bestucheff burnótszelenczéje jókor elejét nem veszi minden eféle ballépésnek.

Mikor már Katalin annyira nem birta titkolni Soltikoff távolléte miatti bánatát, hogy azt, férjén kívűl, mindenki olvashatta arczáról, egy napon Bestucheff burnótszelenczéje következő napiparancsot oszta ki párthíveinek:

«Az angol követség mellett van egy fiatal lengyel nemes, Poniatovszky Szaniszló, a ki szerelmes a nagyherczegnőbe.»

Ismét új suttogás, cselszövés kezdődött. Poniatovszky egyszerre hírre emelkedett az udvari körökben, ünnepelték, divatba hozták, a nagyherczegnővel megismertették és Soltikoff – úgy el lett felejtve, mintha soha sem élt volna. Nem is látta évekig Oroszországot. Szüntelen a külföldön képviselte azt.

* * *

A trónörökös születése óta, melylyel egy időben távozott el Soltikoff, Katalin ismét méla, ábrándozó lett. Péter is megsínylette a kegyencz távollétét.

A nő búsongott, a férj unatkozott utána.

Péter azt gondolta magában, hogy egy búslakodó nő mellett joga van a férjnek más mulatság után látni.

Mióta Soltikoff a világ legszebb asszonya karjai közé vezette a nagyherczeget, tulajdon nagyherczegi neje karjaiba, azóta Péter nem félt többé az asszonyoktól.

Az orosz udvarhölgyek nem is voltak oly félelemgerjesztők.

Ott volt például Woronzoff herczeg három leánya. Az egyik, Buturlin tábornokné, hirhedett szépség és a mellett jó szívű, szelid kedély. A másik Daskoff grófné, ha nem is oly szép, mint nénje, de annál elmésebb, kifogyhatatlan humorú, művelt lélek. A harmadik Alexandrowna Erzsébet, se nem szép, se nem eszes, s még csak azzal az előnynyel sem bírt, a mivel nénjei, hogy férjnél lett volna, kinek neve sok titkot eltakarhat. A nagyherczeg ezt választotta magának a három közül.

Hogy Woronzoff Erzsébet nem volt szép, azt elég volt egyszer elmondani, – ilyesmit nőknél hosszas leirásokkal bebizonyítni nem szokás, – azt, hogy nem volt eszes, több ízben lesz alkalmunk tapasztalni.