Part 19

– Már meg van adva, ha kivántad.

– Én azt kivánom, hogy mikor ismét a dzsinek ellen mégy a harczba, – vigy engemet is magaddal.

Oh kába asszonyi szív!

– Hajnalsugárom, kedvesem, mit keresnél te a csatában? Fergeteg az, villám harczol benne; csillagfénynek nincsen ott helye. A te lelked minden gondolatja csalogánydal; a csaták vad ordítása egetverő zaj, a te lelkednek nincsen ott helye. Te, ha egy kaszált réten átmégy, megsiratsz minden virágot, mely levágva lábad előtt fonnyad; a csatamező kaszált virágaiból vér foly; hogy láthatnád te azt? meghalnál a látás miatt.

A nő pedig nem engedett.

– Én akarom látni, mint mulnak el tekintetedtől a dzsinek ezrével? Rájuk pillantasz és ők a földre esnek. Nem így mondja-e a dal? Ők sokan vannak, táborszámra jönnek, fenyegető ordításuk megrendíti az eget. Dsildirim közéjök csap és ők elhullanak s jajgatásuk betölti a poklot. Nem ezt énekli-e a dal? Érczbálvány az ellen vezére, de Bajazid a villám s a villám megolvasztja az érczet. Nem valót mond-e dal?

Bajazidnak rá kelle hagyni, hogy az mind igaz, a mit a háremhölgyek urok felől énekelnek.

– Én akarlak téged látni dicsőséged villámfényében. Én akarlak látni, mint Dsildirimot, a villámot, mely ellenséget űz. Akarom bámulni hatalmad nagyságát; akarok tapsolni, kaczagni, örülni diadalodnak. Ott akarok lenni, hogy halántékod körül a győzelem koszorúját fonjam s győztes arczod napfényétől elvakultan lábadhoz rogyjak. Nem akarsz-e engem odavinni, Dsildirim?

A szultán azt mondta rá: legyen meg.

Őt magát is elvakítá már e gondolat. Hölgye szemei előtt harczolni! Annak, ki őt földi Istennek képzeli, bebizonyítani, hogy valóban az. Ez új ösztönné vált szivében. Most már kétszeresen szomjazta a boszút, a diadalt, mert hölgye szemei fogják kisérni tetteit. Azok fényesek leendnek!

X.

A keresztyén számítás ezernégyszáz és hatodik évében egy óriási üstökös jelent meg az égen.

Az égi csodának hosszú arany lobogója fél évig látható volt a csillagok között, s mikor legközelebb volt a földhöz, akkor az ég két negyedrészét átérte rémalakjával.

Mikor a nap lement s feljött az óriás csoda, sápadt phosphorfényű fejével, maga után vonva sírbolt világú üstökét, e csodafénytől minden tárgy: erdők, hegyek és emberarczok valami kisértetes világítást kaptak és a hegyek körül, mintha távoli égés fénye világítná be az eget, csakhogy az égés viszfénye nem volt veres, hanem zöld s mikor aztán a hold is feljött, félarczával, ezüstfényével, akkor mint két halott csillag kisértete bámult egymásra a két égi vándor.

Egyszer épen belejutott a hold az üstökös sörénygőzébe, a csillagászok kiszámíták, hány millió mérföldnyire terjed a csoda üstöke, mennyi kellene hozzá, hogy farka helyett a fejével ütközzék a holdba, s azután együtt lezuhanjanak a földre, s itt legyen az itélet napja?

Az ájtatosok búcsúkat jártak és várták a dies iræ eljövetelét, melynek előhirnöke a Lampadias.

Igy nevezték el az üstököst a görög tudósok.

És e félemletes égi csoda ragyogása alatt, ez álomrabló éjjeli fénynél, tán épen a földet elborító idegen légkörben járva s annak lélekfordító mérgét belehellve, készült két szörnyetege a mozlim-világnak élethalál-tusára egymás ellen.

Négyszázhúszezer embert állított fegyverbe Bajazid szultán. Hétszáznyolczvan ezeret Timur Lenk. Egy millió kétszázezer harczos férfi keresett magának Ázsia rónáin alkalmas csatatért, mely ily tengertömegnek elég helyet adjon a vérontásra.

A két világhódító az égtől sem félt már. Nemcsak ezen a csillagon osztoztak, mely őket hordta, hanem még azon is, mely oly rettegtetve közelít, magán az üstökösön.

A Lampadias feje nyugat felé hajolt, hosszú sörénye mindinkább vékonyulva kelet felé meredt. Bajazid azt állítá, hogy ez azon kard, melyet a próféta számára leküld, az a fej a markolat, az a hegye arra czéloz, hogy az eretnek Shiitát megölje vele.

Tamerlan pedig azt hirdeté, hogy íme ez azon buzogány, melyet a próféta az ő kezébe ad, íme a buzogány feje az eretnek Szunnita felé van fordulva, s az a csillag a végén, az a buzogány gombja, melylyel őt le fogja sujtani.

És azzal elindultak egymást felkeresni, két roppant táborral, két legnagyobb hadvezére a kornak s a mily gyorsan közelítettek ők egymáshoz, oly gyorsan közelgett a fenyegető csillag a földhöz.

A két hódító arra gondolt, hogy melyik fogja közülök elébb e csillagot üstökénél megragadni?

XI.

Bajazid és Timur Lenk! Mind a két világhódító azt tette, a mit sem előtte, sem utána hadvezér meg nem kisérte. Mind a kettő magával vitte az eldöntő ütközetbe kedvencz nejeit.

Mintha az csak egy nagy szinjáték volna, a melyben egy millió harczos veti pánczélos mellét egymásnak s egy világrész uralma dül jobbra vagy balra.

Ilyen szinjátékot nem mutogatott nejének hadvezér soha.

Bajazid neje öszvérektől emelt palankinban járt a táborral. Ezer fegyveres nő lovagolt előtte, ezer utána, kik minden férfi alakot távol tartottak tőle. Válogatott habeszi testőrség volt az; fejek levagdalásához szokott kegyetlen nők, dárdavetésben, kardforgatásban gyakorolva; olyan nők, a kiktől a férfiak undorodnak, európai eszmekör nem birja azoknak fogalmát.

E nősereg előtt járt maga Bajazid, tízezer veterán jancsárjával, a régi sebhelyes harczosok, a nikápolyi győzők válogatott hada volt ez; mindegyik külön egy hős, s együtt is egyetlen kar, mely egyszerre sujt.

Máriától jobbra álltak a keresztyén segédhadak, Lazarevics István szerb vajda pánczélos lovagjai, tizenötezer férfi; a szultán leghivebb serege.

A sereg többi részeit mind szultánfiak vezették. Maga Szolimán, az elsőszülött, a tábor közepén; két szárnyon Isa, Múza parancsoltak a turkomán és hódolt tatárhadaknak, azok között volt Aidin khán saját népe. Mustafa szultánfi vezette baloldalon a hős Asáb hadat. A tartaléknál vezényelt Mohammed.

Timur Lenk fiai is mind ott voltak az ellentáborban. Mirán shah, Chalib shah, Mirza Mohammed: apa állt az apa ellen, fiak a fiak ellen, nő a nő ellen.

Mirza Mohammed khánfinak magának egy külön lovasserege volt, melyben minden ezred egy szinbe volt öltöztetve. Egyik ezrednek vörös ruhája, vörös paizsa, vörös zászlója, vörös nyeregtakarója; a másiknál mindez kék, harmadiknál sárga, negyediknél fehér, ötödiknél fekete. Mikor négyszögben lovagoltak, mintha egyetlen sakk-koczka mozdulna jobbra balra.

Csibuk-abád-nak híják azt a tért, a hol a két ellenség összetalálkozott.

Classikus hely; e téren vívott egykor Pompejus Mithridates ellen eldöntő csatát, háttérben a czedruserdős Stella-hegy, elől a végtelen róna, magas keleti náddal benőve pásztánkint, melyből a kereskedőnép pipaszárakat készít; innen a vidék neve.

A keleti láthatáron Angora bástyatornyai látszanak; onnan jött elő Timur, elébb azt ostromolta, ellenfele közeledtére hagyta abba a harczot a hős Jakab bég ellen.

E két hely között van az egyetlen forrás, mely e tájat vízzel bőven ellátja, a Miráli forrása. A népnek nagy oka van azt szent forrásnak nevezni.

Bajazid sietett e forrást elfoglalni ellensége elől. Tudta jól, hogy a ki ennek birtokában van, azé a várhatás előnye, támadni a pusztára szorult ellenfél kénytelen.

Irzlán seik, vén dervis, volt a szent forrás őre, Timur Lenk régi hive, mint a Shi követője és a nép előtt nagy varázsló.

Bajazid maga ellovagolt a szent forráshoz s egy ital vizet kért a dervistől. Az megmeríté a korsót s átnyujtá a padisahnak, a szokott áldással.

«Dicsőség annak, ki felhőt és forrást teremte.»

A szultán egy aranypénzt vetett le a dervisnek.

Irzlán seik felemelé a pénzt, megnézte rajta a képet s azután földig hajolva nyujtá azt vissza a szultánnak:

– Oh uram, minek adsz nekem olyan pénzt, melyen Timur Lenk képe van?

A szultán boszúsan kapta el az aranyat a dervis kezéből, s undorodva hajítá el a levegőbe. Hogy tévedhetett ellenségének pénze az ő tarsolyába?

Azután kivett egy másik aranyat, megnézte jól, azon már az ő képe volt s azt hajítá le a dervis elé.

Irzlán seik azt is fölemelé, s ismét nagy tisztelettel nyujtá vissza a szultánnak:

– Ime uram, ezen is Timur Lenk képe van.

Valóban annak a verete volt azon is.

Bajazid boszúsan vett egy harmadikat elő. Midőn a dervis fölemelte azt a földről, azon is Timur Lenk arczverete volt már.

– Czudar varázsló! ordíta ekkor magánkívül Bajazid. Ez a te szemfényvesztő fogásod, – s korbácsával végig vágott a dervis arczán.

– Köszönöm kegyelmedet, nagyúr, szólt az, véres arczát a porba hajtva előtte.

Ah, ezt Timur Lenk nem tette volna! Ő ontja a vért, mint a patakot, de egy tudóst, egy dervist meg nem ütne soha. Mikor az őrült dervis Chorazánban az utczán egy véres ürü-szügygyel mellbe hajítá, Timur Lenk elmosolyodott és azt mondta: «Chorazan Ázsia szügye, íme ez arra mutat, hogy Ázsia keble önként fog ölembe repülni.» És úgy is lett.

Bajazid oly bizton érezte magát a Mirali forrás birtokában, hogy másnapra vadászatot rendezett a Stella-hegy rengetegeiben, Mária mulattatására.

Hadainak fele szarvasokat hajtani ment, s íjászainak első munkája az összeterelt vadak lelövöldözése volt; ő maga vad pávákra nyilazott addig, míg ellensége egy kürtriadó-távolban sátora karóit verdeste le.

Midőn este a vadászattól kifáradt csapatokkal táborhelyére visszatért, fia Szolimán, ki addig ott maradt a sereg többi részével, boszús arczczal jött eléje.

– Holnap ütköznünk kell – szólt a szultánfi.

– Miért? kérdezé a szultán elbámulva.

– Mert nincs vizünk.

– Tán nem apadt el a forrás egy éj alatt?

– El nem apadt, de meg van fertőztetve; a dervis, kit tegnap arczul vágtál, az éjjel nehéz követ hurkolva nyakára, a kútba veté magát, ma reggel ott találták megfuladva. Azt pedig tudod, hogy az olyan kútból, melybe ember halt bele, míg az uj hold ismét meg nem telik, senki sem fog vizet inni. A tábor reggeltől fogva szomjazik.

– Oh átkozott dervis!

– A dervisek mind szeretik Timurt. Vigyázz, mert a ki képes megölni magát, képes megölni téged. És most válaszsz, holnap hátrafelé akarsz-e menni, vagy előre? mert e helyütt nem maradhatsz.

Bajazid haraggal mutatott Timur Lenk őrtüzeire, s hevesen kiálta:

– Előre!

XII.

Megtörténik, hogy két szerető egyet gondol, egyet álmodik, de hát mikor két ellenség, két gyűlöletben elmerült szív egyszerre gondolja ugyanazt az eszmét.

Ez éjjel sem Bajazid, sem Timur Lenk szemét nem zárta le álom. Mind a kettő azon aggott, azon törte lelkét, hogy holnap ő legyen a támadó, ő a győztes, ő semmisítse meg ellenfelét.

Alig várták a hajnal hasadását: mind a kettő első akart lenni a csatatéren.

Még sötét volt, midőn Bajazid táborában a muezzimek a reggeli imát elüvölték, s midőn a szultán kilépett sátorából, a harczrendbe állított tízezer jancsár egy jeladásra kezdé rá azt a vérháborító dalt, melynek végszava: «ne hagyd elveszni fiad!»

Ez jó reggeli köszöntő volt: Fiának gyilkosa szemközt áll előtte…

A tulsó táborban a félelmes Gurgeh hármas jelszava felelt az ének harsogására, kisérve a sikoltó Kerenái recsegő riadójától. A Gurgeh volt a nagy dob, a Kerenái a harsona, mely Timur ellenségét tudósítani szokta, hogy a támadás indul.

A mint a nap kibukkant a Karadagh lilaszín hegyei fölött, mind a két tábort csatarendben látta állani. A zászlók, a lófarkak a csapatok közepén, a két veres lófark, az uralkodók jelvénye egymással szemközt. Itt álltak Bajazid jancsárjai, amott Timur Lenk szamarkándi vértes hada, és mögöttük két sor csata-elefánt tornyokkal, pikkely-pánczélba öltözve, a tornyokban görögtűz-vető művészek és mesteri íjászok, kiknek parancsuk volt nyilaikat csak fejedelmi főkre vesztegetni.

Timurt, ki a puszta földön hevert, összegyűlt vezérei üdvözlék, kantáraiknál fogva vezetvén paripáikat.

«Raszti; – ruszti!»

E két históriai szó volt, a mivel e nap reggelén elbocsátá őket.

E két szó nyelvünkön annyit jelent, mint «igazság, – segítség!»

Az elefántok hadsorában volt egy hófehér, a legnagyobb valamennyi közt; ezt a birmán fejedelem udvarából hozta el Timur, hol azt mint szentet imádták; e fehér csodaszörny hátára volt csatolva egy torony, és e toronyban ült a khán két kedvencz neje, Tumánaga és Csolpán: egyik gyermekeinek anyja, másik legifjabb szerelme.

Timur odalovagolt hozzájuk a harcz kezdete előtt, s nejeit szerelmesen üdvözölve, kivonta előttük kardját s azt az égre emelve, mondá:

– Most váljék el hát, melyikünk legyen nejétől háromszor elválasztva?

Szaid Bereke seriff ekkor lehajolt Timur előtt a földre s mindkét kezét telemarkolva fövénynyel, átok és vereség jeléül a port Bajazid tábora felé szórta s azzal Timurhoz fordulva rebegé, agg reszkető hangon: «Menj és győzz!»

A tábori dob és trombitaszó követte szavait.

Túloldalon Bajazid egy magas fatornyot emeltetett hölgyei számára, a honnan azok a rémületes, a szép játékot, a legnagyobbszerűbb drámai szinjátékát két igazi hősnek, mint egy amphitheatrumi páholyból nézhették.

Mi is lett volna ez Máriára nézve egyéb, mint egy új neme a szinjátéknak?

Mily iszonyú sokasága a dzsineknek! vasba és sárgaréz-pánczélba öltözve, a hogy nem öltözhetnek, csak földöntúli lények; milyen szörnyű két tábor! Igy csak gonosz lelkek jöhetnek egy csoportba össze, a kik a légben járnak, s nincs egyéb dolguk, mint egymást megöldösni.

Sekerbuli, a kedvencz énekesnő, ott ült Mária lábainál, s midőn a harcz megkezdődött, koboza pengései mellett rögtön rímekre szedte a csatát, mely szemük láttára folyt.

– Nézd, mint hömpölyögnek felénk az átkozottak; hét szín, hét sereg, mint a szivárvány maga lovagol elől a vezér, Timur Lenk fia, az ördög, kinek neve Abubékr Mirza, egész fegyverzete csupa rubin, csak úgy ragyog a napsugárban. Az, a ki szemközt megy vele, sötét lovon, sötét ruhában, az a mi hősünk, Istifán,[2] megismerni zászlójáról, kereszt van rajta. Hallgasd, hogy dobog a föld paripáik robaja alatt, hallgasd hogy zeng az ég csataordításaiktól. «Sűrűn, sűrűn!» kiáltja a gonosz ellenség; «Allah, Allah!» kiáltja a mi seregünk; «Jézus, Jézus!» kiáltja Istifán hada. Oh Allah, te halld meg azt is!

Mária titkon keresztet vetett magára s imádkozott a Jézushoz.

– Nézd! mostan összecsaptak, idáig hangzik a kardok pengése, a harczbárdok ádáz csattogása a paizsokon. Nézd, Timur hétszinű hada összebomlik, Istifán sepri őket maga előtt, mint forgó szél a kaszált füvet, mint tengerhab a parti kagylót! Hah? Abubékr Mirza összeválogatott lovashada nem különszinű már, fehér veressel, zöld a sárgával foltonkint keveredik össze, mint tört edény cserepei, miket a földön elgázolnak.

– Istifán, Istifán! Ő a mi seregünk első vitéze.

Mária maga is kihajolt erkélyéből, s úgy tapsolt e gyönyörű látványnak, melyet nemsokára elfedett a felvert por, s a magas nádfű erdeje szemei elől. Lazarevits vajda az első rohamra szétvert tatár lovasságot űzni kezdte Angora falai felé.

Mária kiragadta Sekerbuli kezéből a lantot s diadalmámorában maga kezdett el dicsőítő dalt énekelni Bajazidról és hőséről, kinek neve «Korona» (Istifán).

A csata mámora az ő lelkét is megittasítá, ő is szítta a részegítő pokolbeli gyönyört, a miért a férfi-szivek elkárhoznak és idvezülnek.

A harcz porfellegében az alatt Mirza Mohammed khán, testvére futását látva, a szamarkándi vértes ezredekkel segélyére rohant s a csibukabádi mély nádas közepett oldalt ütött az üldöző István vajdára, míg egyszerre Mirón sah és Chalil íjászaikkal Mustafa herczeg hadaira vetették magukat, kik közt István vajda túlzott rohama miatt hézag támadt.

Mohammed szultánfi pihent hadakkal állt a tábor mögött, de neki parancsa volt Bajazidtól, nem mozdulni addig, míg ő nem hivja. A ravasz ellenség kerülőt is tehet s akkor szükség van a tartalékra.

Hogy két fián könnyítsen, a balszárnyat vezető Szolimánnak parancsolá meg, hogy egész erejével vesse magát Timurra.

Tizenötezer tatár volt Szolimán seregében, többnyire Aidin és Szaruchán lakosai s azoknak vezetőjük Illisz bég. E tatárhad egy csoportban indíttatott meg, két oldalt az anatoli hadaktól fedezve.

Timur ellencsapatjai csendesen léptettek a rohanó ellenséggel szemközt, élükön Aidin khánjával, ki e napon sem pánczélt, sem sisakot nem tett, s még csak kardját sem vonta ki hüvelyéből, pedig egyenesen Illisz bégnek tartott.

Illisz bég szárnyas kopját csóválva kezében, vágtatott a khán felé s midőn kopja-vetésnyire ért hozzá, reá kiálta: «bég! védd magad!» s azzal mellének hajítá a süvöltő kopját.

Aidin khánja nevetett. Azért kereste volna ő egy évig a kenyerét mint szemfényvesztő, hogy egy kopjától megijedjen?

– Védd te magadat! kiáltá Illisznek s a mint zúgva jött felé a kopja, elkapta azt röptében s azon perczben visszahajítá Illisz bégre, hogy annak homlokában állt meg a vas: úgy vitte tovább nekivadult paripája, mint egy holt egyszarvút.

És akkor fölemelkedett nyergében Aidin khánja, lovát magasra ágaskodtatva, s harsogó szóval kiálta a tatároknak:

– Én vagyok a ti khántok! Ide mellém; vissza az ellenségre!

Abban a nyomban az összes tatár segédhad visszafordult, egy irtóztató nyilzáport ontott az utána tóduló török lovasságra, s azzal rést nyitott a balszárnyon, Timur seregei előtt.

E fordulat dönté el a csata sorsát. Azt nem hitte soha Bajazid, hogy tatár harczosai régi urok láttára, annak egy szavára egyszerre elpártoljanak tőle, s a mit magáénak hitt, az ellenségének számítson.

Szolimán szultánfi e balesetre megfordítá lova fejét, oldalába vágta a kengyelvasat, s első volt, a ki elhagyta a csatatért.

Még ugyan Mohammed szultánfi a tartalékkal megujítá a harczot, de a győzelmet meg nem nyerhette többé.

Ez a nap el volt veszve Bajazidra nézve. A villám vesztett, a kardvas győzött.

De még seregének javával menekülhetett volna, s európai várai mögött visszaverhette volna ellenét, ha Bajazid nevéhez fért volna az a gondolat: menekülni!

Köröskörül tombolt már a harczi zaj, és a portól nem lehetett látni többé; és az asszonyok ott a bársonyos toronyban nem énekelték már diadalról, hanem reszketve várták a nap kimenetelét.

Ekkor még egy reménysugár támadt. Délután, mikor mindenütt előre nyomultak Timur hadai, hirtelen megjelent István vajda ismét a csatatéren; a csibukabádi nádasból keresztülvágva magát Mohammed Mirza vértesein, az egész csatarend hosszában utczát tört maga előtt egész Bajazidig.

A szultán mozdulatlanul állt győzhetetlen veteránjai közepett.

István vajda kifáradt hős csapatja sebekkel borítva, ellenség vérétől és portól feketén, tört kopjákkal, tépett zászlókkal jelent meg a szultán előtt; Bajazid alig ismert rá.

– Te vagy, hű barátom? kérdezé érzékenyülten.

– Én vagyok, atyám. Menekülj. A csata elveszett.

– Akkor én is vesszek el, felelt neki a szultán. Te menj haza, otthon nőd, gyermeked van; és élj sokáig.

– Istennél a segítség! mondá Lazarevits, s futott a vesztett csatatérről.

Alkonyat volt már, mindenütt futó csapatok lepték el a mezőt, csak Bajazid körül állt még a tízezer jancsár. Reggeltől fogva szomjan álltak ott, és most már szomjazták a vért.

Lehetett volna idejük, alkalmuk elfutni, mert Timur késő estig nem támadta meg őket.

– De késő este, mikor már a nap is lehaladt, s fennmaradt az eget és földet fenyegető fény, a csodaüstökös, és e pokoli ragyogásnál még mindig sziklaként látta maga előtt állni ellensége utolsó hadát, a ki nem fél sem attól a csillagtól odafenn, sem Timur győzelmétől, hanem mozdulatlan áll tízezer emberrel azon a csatatéren, melyről egy félmillió már eltünt; akkor Timur fölemelé kezét az égre, mintha ama fényes buzogány után nyujtaná ki azt, hogy ellenét lesujtsa vele: «Tehát legyen meg!»

Azzal megindítá ostromhadait, a vasembereket, a dzsagatái lovasokat, s a harcz-elefántok sorát Bajazid jancsárai ellen.

Mária reszketve hallgatá az elefántok pokoli bömbölését őrtornyából: ah, a dzsinek, a dzsinek!

De Bajazid szét fogja őket verni: hisz ő a dzsildirim; ő a villám!

A görögtűz röppentyűi nyiták meg a viadalt: az elefántok tornyaiból a vakító ragyogású koszorúk fényes ivekben repültek a jancsártömeg négyszögébe, ezernyi égő nyil szállt az éjszaka kétes derüjében minden oldalról reájok, s bántó fényt árasztott az éji harcz felé.

A jancsár szótlanul küzdött és hullt el.

Mintha éjjel nem is emberek, csak rémek küzdenének, kiáltozás nélkül harczolt a két tábor, csak a kardok pengése beszélt. Oh a dzsinek! a dzsinek!

Egyszerre egyike a lángoló nyilaknak a jancsárhadon keresztül egész a hölgyek tornyáig repült, s ennek bársony függönyeiben megakadva, azt meggyujtá.

A nők rémülten hagyták el az égő állványt, az erkélyről alárohanva, s néhány pillanat mulva mint egy nagy fáklya égett az a harcztér közepén; világítás az öldöklés látványaihoz.

A mint ezt meglátta Bajazid, elveszté lelke erejét, megfordult lovas kíséretével, küzdő jancsárjait hátrahagyva s vágtatott hölgyeihez.

Mária arczát eltakarva feküdt a porban, oh a dzsinek, a dzsinek!

– Lóra gyorsan! Ide mellém. El a hegyek mögé! kiálta a levert villám, hölgyét felkarolva a földről.

Azzal futott ő is.

Ezer lovas vitéz s kétezer harczos amazon kísérte nyomban.

Mahmud khán észrevette a szultán menekülését s négyezer dzsagatái lovassal utána rohant.

Éjfélig elüldözte a hegy lábáig; a kik egymást közel érték, elmaradtak verekedni; a szultán futott.

Dzsagatái khánja nem tágított nyomából. Ló és lovas kidült erre arra; hajnal felé már csak negyvenen maradtak vele. A szultán egyedül volt hölgyével.

Ekkor Bajazid megállt és bevárta üldözőit.

Fegyverjárhatlan pánczél volt rajta, jó damaszk aczél kezében és szeretett hölgyét kellett védenie.

Tizen hullottak el üldözői közül, kard még sem fogott rajta, végre a sok tompa ütéstől elkábulva, lebukott lováról Mária lábai elé, s ott elfogták.

És Mária látta, hogy a félisten arcza sápadt és portól bekevert, szemei töröttek és ajkai tehetetlen szitkokat szórnak.

XIII.

Timur Lenk kedves fiával sakkozott.

Az ifju herczeg népies neve volt Shach Roch. Ezt a nevet azért kapta, mert a shachjátékban ő találta fel azt a fogást, mely által a király a toronynyal egyszerre helyet cserél.

«Shach roch!» mondá Timur Lenk s abban a pillanatban, midőn ezt mondta, szétnyiltak sátorai függönyei, s ott állt előtte az elfogott szultán, Bajazid.

Shach roch!

Egy király, ki trónját elcserélte a toronynyal, – a fogság tornyával!

Timur felállt helyéről s legyőzött ellenének kezét nyujtva, odavezette divánjához és maga mellé ülteté.

– Bajazid! A szerencse ellened fordult, de nem az én szivem. A sors fogolylyá tett, én fejedelemnek hagylak. Sátorod készen áll, nem őriz benne senki. Ott megtalálod nődet és Múza fiadat, kiket elfogtak, ők is veled legyenek. Csupán egyet kivánok tőled: fejedelmi szódat, hogy tőlem ravaszul elszökni nem fogsz, míg fiaiddal harczban állok. Ha békét köthetünk, ismét térj vissza békén országodba, mert nem kivánja Allah, hogy két igazhivő szultán egymás fejét megalázza: tehát add fejedelmi szódat.

Bajazid szíve meglágyult ellenfele nagylelküségétől. Fejedelmi szavát, fejedelmi kézcsapását adta, hogy nem fog alattomos szökést tervezni Tamerlan táborából.

Azzal elvezették a czifra sátorba, hol fia és neje már vártak reá. A sátor czifra volt, a kiket szeretett, ott voltak vele együtt; de azért torony volt az, királyi trón helyett!

Shach roch!

XIV.

«Mindaddig, míg fejedelmi szódat megtartod, fejedelemnek fog nézni mindenki a táborban.»

Ezt igérte Timur Lenk ellenének.

Akár merre járt Bajazid a táborban, tisztelgéssel fogadták s fejedelmi fény környezte sátorában.

Egy este a pástétomban, melyet felszelt, egy összegöngyölt pergamen-darabot lelt a fogoly szultán, melyre alkermessel ez volt irva:

«Zultánom! Fiaid új haddal jőnek Tamerlanra. Jakub bég Angora felől fog kitörni. A vajda új erővel tér vissza. Légy készen. A sütők konyhájából egy földalatti úton dolgozunk, mely sátorod alá vezet; ez éjjel készen leszünk vele. Te is készen légy. Éjfél után, sütőknek öltözve, a tábori konyhából fiaddal, nőddel a szabadba juthatsz, ott paripáid várnak. Légy készen. Hű barátaid.»

E levél csalétek volt Bajazidnak s ő mohón fogadta veszedelmét.

Valóban készíték a földalatti útat sátoráig, de azok Tamerlan zsoldosai voltak.

Éjfélkor a földalatti csákányütések tudaták a szultánnal, hogy mentő vakandjai jönnek; a föld beomlott lábai előtt s a szűk alagutból emberi fő emelkedett ki előtte.