Part 18

A levél szavai nem voltak szenvedélytől sugallva, de azért tele kevélységgel.

«Nem tudod-e, hogy Ázsia legnagyobb része fegyvereimnek s törvényeimnek hódol? nem tudod-e, hogy hadseregem egyik tengertől a másikig ér, s a föld fejedelmei sort állnak kapum előtt? S mi a te büszkeséged? Az anatoli keresztyének fölötti szegény diadalok? Azok felett győztél, mert a próféta kardja volt kezedben, s azt megáldá Allah. De ki véd meg én ellenem? Egyedüli védelmed a korán, melynek parancsait teljesíted, mint én. Légy bölcs és ne vesd meg ellenségedet azért, mert valaha kicsiny volt. Mikor a sáska megnő, hogy szárnyai megveresednek, akkor szembeáll a verébbel, mely őt meg akarja enni, és megverekszik vele.»

A milyen gyorsan arab mén száguldhat, oly sietve vitték Timur hirnökei az izenetet Bajazidhoz, melyben a khán még egyszer fölszólítja a szultánt, hogy elfoglalt városait adja vissza békén, elűzött khánjainak családjait bocsássa szabadon s azután menjenek seregeikkel Allah nevében keletnek, nyugatnak, egyik a bálványimádókat kiirtani, másik a keresztyén világot letörni.

A milyen gyorsan arab mén száguldhat, oly sietve jött vissza Bajazid válasza Timurhoz, ki azt még mindig táborában várta.

Timur alig nyitá fel a levelet, már a harag pirja futotta el arczát. A mint felül a nevek egymásután irva voltak, Bajazid neve egy hüvelykkel magasabban állt, mint Timuré, s míg ez feketével volt irva és apró betükkel, mint a többi irás: a szultán neve talikbetükkel és aranyos festéssel pompázott.

A szöveg sem volt engesztelőbb.

Nem olvasá a hizelgő neveket Timur, nem nevezték őt Gurgánnak, Dsihángirnak, hanem nevezték országok rablójának, pusztai tolvajnak, féregnek, nyomoréknak, félembernek, ki egyik lábára sánta. És olvasá híre ócsárlását, fegyverei gúnyját, kérelme kicsúfolását, fenyegetései megvetését.

«A mit elfoglaltam, az az én országom; a kit elfogtam, az az én rabszolgám».

«Ha el akarod venni, jőjj érte».

«Jőjj és hozd magaddal milliónyi hadaidat, a nyomorult nyíllövőket, kik edzett vitézeim előtt mint polyva fognak szétszóratni.»

«Jőjj és szemközt fogsz találni».

«Jőjj és háromszor légy nődtől elválasztva, ha meg nem jelennél előttem!»

IV.

«Háromszor légy nődtől elválasztva, ha meg nem jelennél!»

Kelet minden történetirója az irtózat visszatiltó remegésével jegyezte fel e bántó mondást! Ibn Shunah Arabshah, Sherefeddin, a persa Khandemir, mind borzalommal irják le e szókat, s a keresztyén történetirók, Phranzas, Chalcondylas, maguk is bevallják, hogy muzulmánt nagyobb káromlás ennél nem érhet.

«Háromszor légy nődtől elválasztva!»

A ki egy nőt szeret, imád, becsül; hű társat, gyermekei anyját, királynét a világ előtt és királynét otthon.

És a ki tudja, hogy az alkorán parancsa szerint férj könnyen elválhat nejétől; de ha ujra vissza akarja azt venni, akkor e nőnek előbb egy új férj karjába kell vándorolnia, e férjnek kell őt újra eltaszítani s csak úgy lehet ismét első férjeé.

Oh az borzasztó szidalom egy muzulmánnak: «háromszor légy nődtől elválasztva».

Ez több az arczulverésnél, ez több a kard-kettétörésnél, ez több az ősök sírjainak bemocskolásánál! Ez halálsérelem egy muzulmánon!

És ha e muzulmán egy fejedelem? – És ha e fejedelem egy Timur?

Timur Lenk nem sírt, nem ordított, nem dühöngött. Némán felemelkedék, s két kezével kiterjesztve, feltartá az égre a végzetes irást, mintha mondaná ott valakinek: «im olvasd te is».

És vezérei, fiai, a vazall fejedelmek borzadva látták őt sátora közepén állni, a mint ajkai némán beszéltek, valami olyan beszédet, a miből nem hallott senki semmit, hanem ha azok, a kik magok is láthatatlanok.

És azután összehajtá a levelet csendesen, s eldugta keblébe, hogy ott viselje azt, míg megboszulva nem lesz e bántás.

És azután nem látszott arczán semmi harag.

Timur nem verette lánczra a sértő izenet hozóit, mint tett Bajazid az ő követeivel; nem vágatta le orraikat, füleiket: aranysüvegeket, hímes köntösöket ajándékozott nekik, s lóra ültetve valamenyit, kiséretébe bocsátá, s körülhordozá őket táborában; meghagyta nekik számlálni zászlóit, seregeit; előttük gyakoroltatá harczelefántjait, mik neki mennek a görögtűznek, s megismerteté velük, hogy lovasainak dolmánya alatt pánczél, turbánja alatt aczélsisak van. – Menjenek vissza urukhoz békén, mondják el neki, hogy Timur készen áll, meg fog jelenni előtte; meg is várja őt, ha előbb érkezik s nem sietteti; készüljön el jól, szedje össze derék hadait; s hogy ideje legyen, Timur ellenségéhez méltón megjelenhetni, addig Timur Szivász várát veszi ostrom alá, mely a szultán legerősebb védbástyája.

V.

A Taurus hegytetőről nézett végig Timur Lenk boldog Anadoli völgyein. Egy új világ, egy új paradicsom terült lábai előtt; zöld mezők, zöld ligetek között száz helység fehérlett távol és közel; és a merre zöldet látott a szem, ott mind az ő hadseregei tanyáztak.

Előtte, a völgytorkolatban, feküdt Szivász, tömör bástyákkal kerítve minden oldalról, s körülfogva mély vízárkokkal, miket három oldalon süppedékes mocsár tesz hozzáférhetetlenné, csak a negyediken van szabad tér, mely kapujához vezet, s azt háromszoros fal védi, magas őrtornyokkal.

Ez azon hely, a melynek jajkiáltása hírül viendi Bajazidnak, hogy Timur megindult a hadba.

Előre meg volt az izenve Bajazidnak, készülhetett reá.

Százezer lakója volt Szivásznak, közte húszezer harczos férfi; ezekhez a szultán még tízezer örmény vitézt küldött, hadai javából, s vezérül Ertogrult, másodszülött fiát.

Harczkészlet, élelem egy évi ostromra volt felhalmozva a várban, melynek kérkedő mellékneve volt: a megvíhatlan.

Egy év! Akkorra már az árpát is lekaszálják Szivász palotáinak udvarán, a mivel azokat Timur Lenk gúnyra bevetteti.

Timur hadseregében a huszonhét szolganép hajlamai szerint volt osztályozva. A tatár és persa alkotta lovasságát, a bányászatban gyakorlott mandzsu építé földalatti aknáit, a hajlékony indu fajból válogatta csapatait, miket «falmászóknak» nevezett.

Mindegyik egy-egy bűvész, ki egy kötéllel derekán, egy hegyes vassal kezében, fogai között a jatagán, egész testén semmi öltöny, éjszaka az ellenséges falhoz mászva eljut, nesztelenül, mint a kigyó, a téglák közeibe fogózva, félig a síma falhoz tapadva, félig alant álló társa vállára nehezülve, a bástya párkányáig felkapaszkodik, míg az eleven lábtó, ember ember vállán, a szédítő magasságban a falhoz tapadva, egész a bástyafal párkányáig fölér; s ez eleven hágcsón, társai testén felkúszik a többi; ha leesik egy, összezúzza magát, fogait összeszorítja s hangtalanul meghal, hogy nyögése el ne árulja társait. Az első felmászók csendesen odakúsznak a gyanútlan őrhöz, mint a párducz, a földhöz meglapulva; mikor az hátat fordít, hirtelen nyakára vetik a hurkot s lerántják, – egy szó sincs, az meghal. Azután ha ezeren, kétezeren feljutottak a bástyára, akkor lesuhannak az őrtornyokhoz, megfojtják a vigyázókat, elvagdalják a hidak lánczait, kitárják a kapukat; akkor aztán rajta! jöhetnek Timur vasemberei, a kiknek mind a két kezükben kard, ölni, vágni, pusztítani!

Sokszor sikerült már ez orozva támadás a falmászókkal Timurnak. Erős sziklavárak, mik hosszú ostromra voltak készen, egy éjjel, lopva, álomban, estek a hódító kezébe. E sors volt szánva Szivásznak is. A kapuk fekvése, a sánczok belseje kémek által el volt árulva jól.

Csak egyről nem tudósíták Timurt; arról, hogy Ertogrul mellékneve «az éjmadár»; a szultán másodszülötte soha sem alszik éjjel, mindig nappal; éjjel a falakat járja, mint a bagoly.

Timur várta éjfélig, várta hajnalig a jeladást a kapuk felől; katonái kardmarkolaton a kézzel, szemeikkel a várfalon lesték a roham perczét. A gönczöl körül is fordult már az égen, a hajnalcsillag is feljött és még semmi nesz sem volt a várban.

Mikor aztán kivilágosodott, a várfalakon felállított huszonnégy óriási vetőgép elkezdett egyszerre megmozdulni, s a mint az érczrudak süvöltve ellökék tekéiket, Timur Lenk a táborába lehulló lövegekben saját indus vitézeinek göndörhajú fejeire ismert.

Reggeltől késő estig hajigálta Timur táborát az ostromlott várnak minden balisztája tulajdon legjobb vitézeinek koponyáival.

Timur tizével, huszával látta e drága főket a légből aláhullani. Mind válogatott athleták, kitanult erőművészek, kik Delhiben végezték tanulmányaikat, kik Georgia sziklaoduiból köteleken alábocsátva verték ki az ellenséget. Mind levágattak!

Késő estig hullottak a véres tekék a hódító lábaihoz; összegyűjthette őket. Neki sok ily gyűjteménye volt már; de ezek az övéi voltak.

Ertogrul úgy tett, mint a ki az oroszlánt korbácscsal üti meg.

Timur ekkor nyolczezer aknaásót állított munkába. Csak egy helyen volt hozzájárulható a várlak, azon helyhez egy széles alagútat vágtak a föld alatt, azt kiboltozták gerendákkal, azután megtölték kénnel és földi gyantával s akkor meggyujtották.

A megszállás tizenheted napján a szivászi őrsereg valami nehéz, fojtó gőzt érze a légben, mely a szívre nehezült, a bátorságot lohasztá, a föld forró volt és veres színt öltött, fű, fa kiszáradt a bástyák körül s nyiladozó repedések hasogatták meg a tömör falakat párkánytul talapig. A hőség elviselhetlen lett, a földbe vert korlátok szenesülni kezdtek, a bástyafenékbe rejtett gabona korommá vált, a boros tömlők szétpukkantak s a tizennyolczadik napon a bástyafalak vaskapuikkal együtt leomlottak az alattuk égő pokolba.

És ekkor hallatszott a «Sűrűn!»

Ez volt a tatárhad csatakiáltása.

Szivász bástyarése egy nyitott kapu lett az ozmán birodalom falán; az ellen elözönlötte a várost; sem férfi, sem asszony, sem gyermek nem maradt ottan, a ki Szivász bevételének napját tegnapnak nevezhesse.

Csak négyezer örmény harczosnak hagyta meg Timur az életét.

Elég kegyetlen volt Ertogrulnak megigérni, hogy élve hagyja őket s a szultánfit sem öleti meg, a míg ő maga nem fogja kivánni.

És szavát tartá.

A négyezer örmény vitézt eltemetteté élve, kifalazott sírokba; Ertogrult pedig átadá rabszolgáinak, hogy fején koronával, nyakán aranyörvvel hordozzák körül a táborban s mutogassák a bámész sokaságnak, mint egy ritka vadállatot, mint egy csodaszörnyet. Harmadnap maga kérte a szultánfi, hogy öljék meg. Timur megadta, a mit kért.

És a mely napon ez történt, ő maga táborától távol, azon pusztaságon, melyet tábora letarolt, abban a temetőben, a honnan ellenségeinek átka, kétségbeesése még fölzengett, azon a síron, melyben Abu Mozlim, a kegyetlen, számol a sír férgeivel, aludta át az éjt és a midőn megvirradt, táborának vezérei kijöttek hozzá a szivász sátrak közül, hogy az elfoglalt vár pompás rézkapuját lábaihoz tegyék.

A rézkaput Szamarkándra küldé, birodalma székvárosába. Ott voltak kirakva mind hosszú sorban az elfoglalt, az elpusztított városok kapui: – egy rémemlékű muzeum, – melynek küszöbét a delhii Brahma-isten óriási jáspis-szobra képezé, odafektetve az útba, hogy minden igazhivő lábával taposson a szomszédország istenképén.

Azután előjöttek az asszonyok, a szentes Tumanaga, Timur gyermekeinek anyja és Csolpán (a hajnalcsillag), legifjabb kedvencz neje, kik a hódítót hadjárataiban kisérték s míg ő várakat ostromolt, azalatt ők a szentek s próféták sírjaihoz jártak búcsúra, azokra mosékat építtetve, kerteket ültetve, s midőn Timur egy győzelmet bevégzett, akkor megáldák, aranyat és gyöngyöket szórva fejére.

És utoljára előjöttek a tudósok; Shacheddin, a történetiró kibontatá pergameneit, felolvasá Timur előtt az utókor számára feljegyzett adatokat, mik szóltak ekép:

«A Hedsret nyolczszáz és harmadik évében, Omár próféta halálának napja utáni pazárgün napon, az ellenállhatatlan Dzsihangir, a világhódító egy tekintetére leomlottak a meghódíthatlan Szivász falai, miket Aladdin épített húsz singes magasságban; – százezer pánczélos vitéz, ki e várat védelmezte, a hatalmas Szahil Kirán egy kiáltó szavára földre borulva megadta magát, a miért is a kegyelmes Gurgán irgalmat ismertetett mindenkivel; kegyelmet adott az élve maradtaknak és megtiltá vért ontani. Legyen dicsőség és magasztalás lábai nyomdokán.»

Timur Lenk megdicsérte, megajándékozá a krónikást s azután buzogányát kezébe véve, indult más városok kapuit döngetni.

… A puszta még azután is sírt, – ki tudja, mikorra hallgatott el?

VI.

Milyen lehet egy szív ábrándvilága, mely ez élő világot még nem ismeri.

Minők az álmok, miket egy nő lelke ébren teremt, ki félig gyermek, félig asszony; félig rabnő, félig királyné; félig lelketlen tárgy, félig angyal?

Mária, Eleázár bolgár király leányának születése napján, a bölcsek által felállított horoscop azt a jóslatot adá, hogy e nő leend okozója egy nagy uralkodó halálának.

Eleázár király azt gondolta, hogy ez a nagy uralkodó ő maga lehet; a mely nap megkeresztelték leányát, mindjárt ott is hagyta abban a zárdában, a melyben a szertartás végbe ment; s szándéka szerint e zárdát soha sem kelle elhagyni Máriának.

Az ozmán császárok ez idő szerint kezdtek tért foglalni Európában, Eleázár is elbukott előttük; s mint akkor sűrű szokás volt, azzal váltá meg uralkodása további szolgaidejét, hogy leányát nőül ajánlotta a győzelmes ellenfélnek.

Még akkor a török császárok törvényes feleségnek nevezett nőket vettek. Mária volt az utolsó szultánnő az ozmán trónon. Az utána következők már csak kegyencznők s a zsámolyon ülnek.

Mária tizenhat éves volt akkor, midőn a kolostor falait az edrenei szeráljjal fölcserélte. Zárt fal ez is, mint amaz.

A szűzek hajlékában arra taníták, hogy ez a világ három osztályból áll, a felső a menny, azt lakják az angyalok; az alsó a pokol, annak lakói az ördögök; a középső a föld, azon laknak nők s lelketlen állatok, semmi más. A felvilág és alvilág lakói szüntelen harczban vannak egymással; a földön lakóknak, a nőknek hivatásuk az, hogy szüntelen imádkozzanak az angyalok diadaláért s énekeljék azok dicsőségét.

Midőn azután a fedett palankin eljött Máriáért, melyből csak az edrenei smaragdszobában lépett ki, háromszáz ifju lánykától üdvözölve, akkor megtudta azt, hogy még «egy» férfi is van a világon; és az Bajazid. Csupán egy férfi; a többi, a mi rajta kívül él, dzsin: jó és rossz szellem, a ki egymással szüntelen harczban él. Bajazid a jó dzsinek parancsolója, ki őket csatára vezeti a rosszak ellen.

Tehát Mária tizenhat éves volt és nem tudta, hogy egy férfinál több él a világon, s az az egy férje volt, Bajazid császár, a kit szeretett, imádott, bámult; a kiért elfeledte mind azt, a mit a hűs kolostorban, márvány arczú szent leányok, csillagsugártól fényes és hideg mennyországról beszéltek előtte.

Mária boldog volt és boldogított.

A szeráljban, mint a zárdában, nem látott mást, mint női arczot; de itt fény, pompa, mosolygó zaj vette körül, amott rideg, szigorú egyszerűség; itt változékony élv, ott örök lemondás; itt a vőlegény élő, mosolygó arczú férfi, ki szerelemmel, hizelgéssel halmoz: ott a vőlegény egy szomorú Isten, ki töviskoszorút visel és halott arczát keresztfára csüggeszti le.

Ibrahim nyert csatáit ott pihente ki ifju hölgye keblén, kinek jól esett elmondania: ime ennyi és ennyi ellent öltem meg ma; míg a hölgy fehér szakállát símogatta és csókolta ránczos homlokát és örült neki, hogy annyi ezer dzsinnel kevesebb van ismét a világon. Nem tudta, hogy a dzsinek az ő saját rokonai, a végharczaikat küzdő Paleologok vert táborából.

Az odaliszkok énekelték a dalokat Bajazid diadalairól s Mária gyönyörködött azokban.

«Mint seregélyek a jégesőben, hullottak a hitetlenek!»

«Mint pozdorja a tűzben, égtek meg saját városukban!»

S Mária tapsolt a daloknak: nem tudta, hogy azok testvérei voltak.

Dzsinek!

– Ha megölöd a dzsinek királyát, hozd el nekem annak a szemeit.

Ezt kérte egyszer a szultántól.

A szultán gyöngéd férj volt és bölcs mesemondó, másnap két gyémántot ajándékozott Máriának, akkorákat mint egy emberi szem; azt mondta, ezek voltak a dzsin király szemei.

A szép szultánának tetszett az ilyen diadal.

A többi rossz szellemek szemei ophirból, smaragdból, rubinból voltak; ezeket Bajazid harczai után medenczékkel tölték Mária lábaihoz; köntösei nehezültek a gyöngysoroktól, miket elesett dzsinek fogak helyett viselnek. Szép dolog az a háború.

– Mikor kelsz új harczra ismét? Mit fogsz nekem onnan hozni? Magam fontam meg csojtárodat, magam himeztem ki nyeregtakaródat, a mit lovad fog viselni, mikor ismét csatába visz.

Bajazid akkor a görög császár ellen volt indulandó.

Görög császárnak egész birodalma odáig tartott már csak, a meddig Konstantinápoly falai terjedtek, azokat vítta már Bajazid.

Mikor a reggeli csalogányszó fölébreszté Bajazidot, ágya előtt látta térdepelni Máriát, lehajtott fővel, mellén összetett kezekkel.

A szultán sokáig elnézte a szép gyermeteg alakot és nem tudta, hogy mit csinál az most?

Végre megszólítá:

– Hajnalsugár! Mit cselekszel?

A nő fölrezzent. – Imádkozom.

Bajazid nem látott még ilyent.

– Kihez imádkozol? kérdé bámulva.

– Az Istenhez.

A szultán fejét csóválta; – nem szokás az mozlimeknél, hogy a nők imádkozzanak.

– És miért imádkozol?

– Azért, hogy legyen veled az Isten, midőn csatába indulsz és adja neked a diadalt…

A szultán magánkívül volt az örömtől. Mária az ő Istenéhez imádkozik, midőn férje csatára indul: csatára, mely az ő Istenének oltárát fogja ledönteni.

Ez a gondolat édesebb minden kiontott vérnél!

– Imádkozzál tehát értem. Imádkozzál forrón, erősen, minden kényszerítő mondásokkal, a hogy szoktatok; én nem tudom, a ti bölcseitek tudják, hogyan kell kényszeríteni a jó és rossz sors vezetőjét, hogy most így cselekedjék, ne úgy, a hogy ő akarja, a hogy ő elhatározta ezelőtt egy millió esztendővel, hogy történni fog. Mondd el a nagy mondásokat, én annak örülök. Nem hiszem; de te hiszed s én annak örülök. S ha e hadamból visszajövök, épen, a hogy te imádkozol érte: esküszöm neked Allahra és a te Istenedre, az én prófétám és a tied nevére, hogy a mi kivánságod lesz, azt megadom. Azalatt gondolkodjál rajta, mi kivánságod van még betöltetlen? a mi még tán csak határozatlan vágy, tán csak sejtelem, ébreszd fel, kivánd meg és én teljesítem.

Azután nem sokára elment Bajazid Byzanczot ostromolni.

Hanem bizonyára igaza volt benne a szultánnak, hogy a világtörténetet asszonykönyörgés anachronismusra nem birja.

Millió év előtt el volt az határozva, hogy egy rothadt országnak össze kell omlani, de annak napját és esztendejét siettetni nem adatott emberi erőnek.

Mikor az ostromzár már be volt fejezve, jön Nikomedia felől a rémhír, hogy a boszúálló Timur kihivását meg is pecsételé már. A dönthetetlen Szivász elesett s a szultán legjobb, legvitézebb fiát leölte a győztes ellen.

Bajazid rögtön felhagyott Byzancz ostromával.

Nem volt idő, nem volt harag a keresztyén templomok ellen menni. A náluknál hatalmasabb ellenség közelített; s Byzancznak meg kelle rövid időre menekülni azon végzetétől, hogy neve Stambullá változzék, mint a hogy megmenekült négyszáz és ötven évvel később attól, hogy visszaváltozzék Byzanczra… Pedig az már a légben függött.

VII.

Bajazid oly bizonyosnak hitte azt, hogy Byzanczot ez évben be fogja venni.

Álma volt ez, melytől nem tudott menekülni, míg nem teljesül.

Pedig mindenki ellene volt e hadjáratának. Csillagászai rossz jövendőt jósoltak, vezérei óvták, ne fogjon az ostromhoz, míg Tamerlannal nem végzett; de ő nem engedte magát lebeszéltetni. A ki előtte arról beszélt, hogy előbb menjen Timurra és azután Byzancz ellen, azt száműzte köréből.

Midőn aztán Timur közelgett már Szivász felé, országa bölcsei mindennap megujíták előtte könyörgésüket:

«Oh ne hagyd elveszni Szivászt, Ne hagyd elveszni fiad!»

Mikor megunta, egy párt levágatott közülök.

De az intés azzal nem halt meg.

Midőn a bölcsek nem mondhatták, a táborban a katonák között kelt egy dal, búskomor, síró dallammal, melynek ez volt a végsora:

«Oh ne hagyd elveszni Szivászt, Ne hagyd elveszni fiad!»

Sátorában kellett azt a szultánnak minden éjjel hallani s midőn megtiltá e dal éneklését a táborban, akkor az izmidi hegyeken legeltető pásztorok tárogatóiba ment át a dallam s csendes éjszakákon a távolról hangzó pásztorkürt sírta át a Pontuszon a szultán sátoráig:

«Oh ne hagyd elveszni Szivászt, Ne hagyd elveszni fiad!»

Végre Bajazid hajtó-vadászatot tartatott a hegyeken s a pásztorokat elűzette, levágatta, hogy ez átkozott dalt ne hallja többet.

Meghallotta azután, a mit nem akart elhinni, hogy elveszett a vár és a hős; a megvetett ellenség eltiporta mind a kettőt.

Bajazid port hintett fejére. Az ő hibája volt ez!

Nem vívta tovább Byzancz kapuit, ott hagyta a megkezdett alagutakat, átkelt seregeivel a Pontuszon s maga körül gyűjté vezéreit, hadait, ostromszereit, egyetlen nagy csapásra, egy boszúálló harczra.

Midőn az izmidi hegyeknél kikötött, egy pásztor nézte a hegyoldalból, hosszú tárogató-tülkére támaszkodva.

Bajazid rákiáltott:

– Most fujd el kürtödön azt a dalt:

«Oh ne hagyd elveszni Szivászt, Ne hagyd elveszni fiad!»

A pásztor megfogadta a parancsot, s a mélabús dallamot viszhangozák a hegyoldalak s viszhangozá a szultán lelke, ki sírt keserű bánatában, hogy legjobb fiát elhagyta veszni.

S azontul az egész úton ezt kellett előtte játszani a kürtösöknek, a szivászi szomorú dalt.

VIII.

Timur Lenk nem sietett.

Ráért előbb sorra látogatni a városokat, mikben Aidin khánja bukfenczet hányt s kötélen tánczolt.

Egyiptom szultánjával is volt számadása: rövid és véres.

A városoknak csak érczkapuit vitte magával; a többit ott hagyta romban, követ kövön nem hagyott; hanem a lakosok fejeit egymásra rakatta: így épített.

Mikor Damaszkuszt leégeté, a lángoló czédrus- és cyprus-tetők, a szumah és szandarach-gyantával bevont házak füstje az egész pusztát tíz mérföldnyire eltölté oltárillattal.

A szent városból épen csak egy minaréh maradt meg épen: az Ommiádok mecsetének tornya; a mecset ólommal volt födve, az megolvadt; az ólom patakként folyt az utczán végig; a minaréh teteje fa volt, az megmaradt. E toronyra hágott föl kifeszített kötélen Aidin khánja; e toronyról tartja a török népmonda, hogy midőn eljön az idők teljessége, itt fog leszállni a Krisztus, itélni eleveneket és holtakat.

Tamerlan ráért azalatt, míg ellenfele, a Villám, erejét összegyűjté, ő, a Vas, három birodalmat és annyi hadsereget törni össze; Egyiptom mamelukjai, Syria vitéz emirjei annyit sem tarták fel útjában, mint a légben tánczoló szúnyograj a fecske röptét.

Királyok multak el előtte; csak egy menekült meg, Ferudzs, egy jó ötlet által. Hódolata jeléül ajándékokat küldött a nagy sahnak, a tatár szent szám szerint mindenből kilenczet: kilencz paripát, kilencz tevét, kilencz rabnőt, de rabszolgát csak nyolczat. Timur elérté; a kilenczedik: a küldő maga; ez kegyelmet kapott.

Boszútól és diadaltól ittasan, kincsekkel terhelten tért vissza Syriából Timur, legnagyobb ellenfelét fölkeresni, kinek elég időt adott a készületre; s a Hedsret nyolczszáznegyedik évének derék nyarán átlépte az Araxes folyamát.

IX.

Bajazid, a villám, szép hölgye ölében altatá álmatlan boszúját, ellenének közeledtét várva, és hadait az eldöntő világcsatára gyűjtve.

Ott az édes örömök házában nem beszélnek csatákról, hadseregekről; ott még elvesztett fiát sem siratja a szultán, hiszen Mária nem tudja azt, hogy Bajazidnak még fiai is vannak, férfiak, mint ő, csak hogy nem ősz szakállal.

A szultánnő a visszatérő férjben csak visszatérő örömeit leli s egy boldog pillanatban emlékébe hozza, mit igért, mikor eltávozott?

«Bármit óhajtasz, teljesül».

– Tehát mit óhajtasz?

– Oh kedvesem, Dsildirim. Mikor fogsz ismét a dzsinek ellen menni?

– Még ez évben. Talán még e hóban.

– Oh mint szeretnék én egy dzsint élve látni.

– Az nem lehet. Az nem játékszer kedvesem; tudhatod a regékből, miket asszonyaid mindennap mondanak: a ki a talizmánra lép, melyre a szellem megjelen, ha nem tud parancsolni vele, a szellem összetépi.

Már pedig a nő ezt a gondolatot egyszer megragadta és többet el nem ereszté.

Másnap azt kérte Bajazidtól:

– Hozz nekem ide egy dzsint és légy magad is itt, hogy tudj parancsolni neki.

– Nem lehet az. A dzsinek nem tűrnek férfit asszony mellett.

– Oh be nagy bolondok azok a dzsinek!

Harmadnap így szólt Bajazidhoz:

– Villámom, szerelmesem, nekem van egy kivánatom, a mit óhajtok, hogy megadj.