Part 17

Ő a legalsó osztályban lehetett, mert fektéből egy egész teremsorozaton láthatott végig, minden terem nyilásánál lándzsás őrök álltak.

Körülötte nők jártak-keltek; idegen rézvörös arczu némberek, ifjak és vének, szépek és rútak. Kezei le voltak kötve fekhelyéhez.

A mint szemeit felnyitá, a nők nagy zajt ütöttek s e zajra a legszélsőbb teremből megindult egy csapat férfi, kiknek vezetője sokban hasonlított Mangorához. Az ind arczok különben is nehezen különböztethetők meg: Hurtado annak képzelte őt; s elgondolá, hogy milyen válogatott kinzás az a pokolban, valakinek megmutatni halálos ellenségeit és kezeit lekötözve tartani.

Az indusfőnök inte kisérőinek, hogy maradjanak a külső szobában; ő egyedül lépett a lekötözött spanyol elé.

– Ellenség, – szólt hozzá tördelt spanyol nyelven; – meg vagy kötözve, tehetetlen vagy, bepólyált gyermek vagy. Utolsó vagy a fehér férfiak közől, a kiket a tenger hozott szárnyas úszó házban. Mi öltük meg őket. Erősebbek voltak fegyverrel, megöltük csalfasággal; utánunk jöttetek boszút állani, megfogtunk benneteket csalfasággal. Húsz társad élve került kezünkbe; nekünk nem volt vasöltözetünk, nem is próbáljuk a tieteket viselni; olyan az, mintha valaki magával hordaná a tömlöczét. De azért mégis legyőztünk benneteket. Bátyád, a fehér oroszlán, megölte az én bátyámat Mangorát.

E szóra elégülten sóhajta fel Hurtado.

– A megölt szellemének kiengesztelésére én is megölettem elfogott társaidat. Mind megölettem őket. Válogatott kinzásokkal ölettem meg. Egyet a vörös hangyák fészkébe kötteték ki. A hangyák ették meg élve. Másikat nyers bivalybőrbe varrva a forró napra tétettem, a zsugorodó bőr szorította agyon. Mást gyantával vonattam be s hagytam égni, mint a fáklyát. Egyet lehajtott pálmasudarakhoz köttetve lábainál fogva, lassankint hasíttattam ketté. Mind más meg más halál nemével ölettem meg őket; mert a megholt szelleme az ilyenekben gyönyörködik s a megöltek szellemeit engesztelni szükséges. Most csak te vagy még hátra. Te magad a férfi, és egy nő: a feleséged.

Hurtado szívén nyilalt keresztül ez a szó. Miranda él! és itt van!

– Ti ketten vagytok az okai ennyi halálnak; mert hogy olyan nagyon szerettétek egymást. Mangorát megrontották nőd szemei, hogy nem akart mást szeretni, csak őtet. Nőd pedig nem akart mást szeretni, csak téged. Ti vagytok a legnagyobb bűnösök; nőd, a miért olyan szép, és te, a miért úgy szeret. Én felfogadtam Mangora szellemének, hogy titeket foglak legjobban megkínozni. Jobban, mint társaidat, a kiknek némelyike egy hétig kinlódott. A ti kínjaitoknak tovább kell tartani. Halljad, miként?

Hurtado arra gondolt, bár csak Miranda is meghalt volna.

– Sem téged, sem nődet nem öletlek meg, – folytatá az indusfőnök kegyetlen nyugalommal. – Ti élni fogtok. Be sem záratlak benneteket; járhattok, kelhettek szabadon. El sem választalak egymástól benneteket; egy házat adok át számotokra, abban lakjatok tetszéstek szerint. Mindennel el lesztek látva, a mi az életre kell; szolgálni fognak benneteket cselédek, mint saját magamat, s jaj annak, ki egy hajatok szálát meggörbiti. Az mintha csak a bálványisten szemébe köpött volna.

Hurtado bámulva nézett az indus főnökre, ki mindezt a legkegyetlenebb hideg düh kifejezésével mondá el.

– Hanem egyet tudj meg, fehér ember. Együtt lakhatol, beszélhetsz, járhatsz, együtt ehetel feleségeddel; de kettőtök közt fog feküdni az éles bárd. Tudod-e mit jelent a közben fekvő éles bárd? Nem tudod. Én megtanítlak rá. Szeretitek egymást? Nagyon jó. Lássátok egymást; beszéljetek, sohajtozzatok; hizelegjetek egymásnak, epedjetek álmatlan éjszakákon át egymásra gondolva, ez mind szabad: de egymást megölelni, megcsókolni nem lesz szabad. Egy éber őr fog reátok mindenütt vigyázni, ébren és aludva; otthon és odakünn; a házban és az erdőn. Megvesztegetlen árnyék fog utánatok járni, a ki elárul, és ha egyszer, egyetlen egyszer elhagynád magadat ragadtatni arra, hogy nődet megcsókold, akkor egymás szemeláttára foglak benneteket halálra kínoztatni. – Most tehát légy feloldozva és járj szabadon. Asszonyod lakásodon vár reád. Ő is épen úgy tudja, hogy az ő csókja megöl téged, mint te tudod, hogy a te csókod megöli őt. Most menj hozzá és élj, a meddig akarsz… Sziripa király ezt itélte felőled.

Oh valóban Sziripa király legkegyetlenebb volt minden kaczikák között, a kik valaha élni hagyták azt, a ki meg akart halni.

Milyen lehet két szerető szív viszonttalálkozása, kiknek csak közelíteni szabad, de egymáson dobogni nem. Ifjú férj és ifjú nő, a szerelem hevétől égve, mindennap láthatják egymást, járhatnak, kelhetnek együtt virágos erdőkön, a hol fű, fa, madár, lepke, minden szeret; csak ő nekik nem szabad szeretni egymást. Mondhatják egymásnak a leghizelgőbb szavakat, de a két beszélő ajk között közbül fekszik az elválasztó bárd: a mindenütt kisérő kém szeme.

A nő mindig forróbban szeret, mint a férj; de a nő mindig is jobban félti kedvese életét.

Miranda szent regéket tudott mondani férjének nagy királyokról, királynékról, kik Istennek tett fogadás szerint örök epedésben éltek: szerettek boldogság nélkül. Rájuk is ily koronák várnak.

Majd az asmodái démonról, ki az ó-szövetségi férjeket nászéjeikben megkinozá, s az angyalról, ki őket megszabadítá. Ez angyal védje őket is.

Sziripa királynak volt egy neje, fiatal, bársonybőrű, koralajku némber: ez beleszeretett az ifjú idegenbe.

Szerette is és szánta is.

– Hallod-e te fehér ifju – mondá neki, – szeress engem és én a kedvedért megölöm Sziripát, téged teszlek helyébe királynak, s akkor leszesz rabszolga helyett király, özvegy helyett két nő férje.

Hurtado undorodva utasítá el magától a rézkirályné vallomását.

A királyné ez időtől még jobban szereté őt és üldözé.

Ezentúl két kém leste az ifju párt, a királyé és a királynéé, s ha aludt volna az egyik, ébren volt a másik.

Miranda és férje tudták azt jól, hogy az egész házban, mely lakásukra van rendelve, minden szolga, cseléd, felügyelésökre rendelt őr, s megszabadulásra gondolni sem lehet. Hova? Kihez?

Mindkettő tudta azt, hogy egyetlen csók hitvesének halála lenne, kínos, gyalázatos halála s e csók bármi édes lehet is, nem lett kérve, nem lett adva.

A pokol istene a pogány hitregében azzal bünteté az az elkárhozottat, hogy az örökké éhezőt szüntelen előtte libegő s ajkaitól elfutó lakomával ingerlé; – a chinai hóhérművészek a kínzás legfinomabb nemének találták a halálraitéltet nem hagyni elaludni, szüntelen ébren tartva ölni meg. Sziripa túltett rajtuk.

Van egy ananászfaju gyümölcse Dél-Indiának, melynek nedvéből csodaszerű italt készítenek; a ki azt megkóstolja, szerelmes bódulat lepi meg idegeit, szívén uralkodni többé nem bir; túlságos élvezet után meg is öli az embert.

Sziripa oly kegyetlen volt, hogy e gyümölcsöt szüntelen föltéteté az elitéltek asztalára s annak nedvét a számukra küldött pálmabor közé vegyítteté.

Ők azonban soha sem nyúltak e haláladó édes méreghez; valami undort éreztek iránta, mely éltüket őrizte meg.

Egyszer Hurtado egy ily gyümölcsről leszakított egy húsos pikkelyt, s a kezére fecscsent nedv azon olyszerű lemoshatlan nyomot hagyott, minőt a farkastej hagy a bőrön. «Ez méreg» mondá nejének.

– Nem jobb volna-e, ha meghalnánk együtt, mint hogy élünk így együtt?

És megoszták egymás közt a gyümölcsöt. Ezuttal nem Éva volt, ki az almát kinálta férjének.

Az édes méreg eltöltött minden eret. Ez a halál. A halál nagyon édes. «Ölelj meg, csókolj meg» rebegék egymásnak.

A kémek futottak hírt vinni a királynak, királynénak.

«A férj megcsókolta nejét!»

Jött a király és a bakó; a királyné és a kínzók.

Miranda ajka még akkor is férjéhez volt tapadva. A csók hosszú volt, mert a túlvilágon végződött. Az öröm végtelen, mert a halálban múlt el. Két szív szakadt meg egymáson.

Az angyal, ki Tóbiást megmenté a rossz szellemtől, ezeket is ki tudta ragadni a vad ellenség kezéből s bizonyosan jó hely, a hova vitte.

A FEHÉR LAP.

Gaussin kisasszony fiatal szinésznő volt, Bouret úr pedig fiatal boltossegéd, mikor egymással megismerkedtek.

Mikor megismerkedtek, még Gaussinnak nem volt híre, Bouretnek nem volt vagyona: egyik sem adhatott a másiknak egyebet, mint saját magát. De hát nem elég sok-e ez? Ha az ember a kedvesének úgy átad mindent, hogy magának nem tart meg semmit.

Fiatalok voltak és szerették egymást.

Később Gaussin hírt szerze magának; a hír aranyat is terem (nem nálunk, hanem másutt), hullott a koszorú, vers és louisdor a kedvencz művésznő lábaihoz; hullottak hasonló mértékben sebzett szívek is lábaihoz. A szíveket ott hagyta, a többit megosztotta Bouretval; a koszorúkon pihentek együtt, a verseken nevettek együtt s a louisdorokat elköltötték együtt.

Bouretnek ekkor sem volt még semmije, csak jó szerető szíve; hanem hiszen ez is Gaussiné volt.

– Nem maradok én mindig ilyen szegény, mondá az ifju szerelmes kedvesének; nekem álmaim vannak, a mik azt jósolják, hogy még egykor milliomos leszek; oh az ilyesmit csak akarni kell. És ha egyszer én nekem egy millióm lesz, akkor te neked meg egy milliód lesz és egy sous-d. Egy sous-t tán érek magam is – ráadásképen?

A szerető megölelte s azt mondá rá, hogy ő ezt a «másik» milliót tartja meg.

A fényes álmok nem hagyták nyugodni a nagyravágyó ifjut, egy napon búcsut vett Gaussintól. Elindult a szerencsét üldözni.

– De nem akarok adósod maradni, im egy üres lapot hagyok nálad, nevemmel aláirva, két tanú által előttemezve, felül a czimzet saját kezemmel: «Gaussin kisasszonynak; kötelezvény: Én alulirott kötelezem magamat…» a többit töltsd ki te, majd ha milliomos leszek.

Azzal megcsókolták egymást, Isten tudja hányszor és hányadszor? s elváltak.

Ez elválás után Gaussin kedélye nem volt többé az, a mi eddig; valami búskomolyság vett erőt rajta; ez átvonult szerepein is, ártott hirének s lassankint elfogyasztá a koszorúkat, verseket és louisdorokat. Mert ilyen a művész dicsősége.

Bouret pedig milliomos lett.

Merész vállalatok, előre tekintő lélek, jóltevők hátát kellő időben zsámolyul használni tudó bölcseség, s hozzá egy kis háborús világ, léggömb sebességgel emelék fel az óhajtott millióig.

Persze, hogy a mint az első milliója megvolt, a szegény Gaussin nem jutott többet eszébe.

És azután jött a második millió, jött a tizedik, jött a századik, utoljára hatszázezer livre évi jövedelme volt, a mi papirosra lefordítva tesz a mi pénzünk szerint hat millió osztrák értékű forintot.

No akkor meg már épen nem gondolt a szegény kis Gaussinra.

Ah, hisz már akkor az udvarhoz volt bejárata; a hol a világ első szépségei voltak egy kalitban, a kiknek nem is ő udvarolt, hanem azok neki. Kinek jutott volna itt eszébe a régi Gaussin?

Azaz, hogy néha még is eszébe jutott ez a név, mikor a főkönyvében lapozgatott s egy betöltetlen szám figyelmezteté, hogy van egy általa régente kiadott charta bianca, még pedig egy könnyelmü szinésznő kezében, a ki majd annyit irhat rá, a mennyit neki tetszik.

Többször fel is szólíttatá ügynökei által Gaussint majd barátságosan, majd hivatalosan, hogy adja elő azt a fatalis fehér lapot, irjon rá valami összeget, legyen az száz, vagy kétszázezer frank, szabja árát, de ne tartogassa tovább magánál, mert az a magas financiér számításait untalan zavarja.

Gaussin azonban nem egyezett. Minden barátságos és hivatalos felszólításra azt felelte, hogy nem adja a fehér lapot, mert az neki egy milliót ér.

Világos, hogy régi szaván akarja fogni a bankárt az impertinens creatura s egy kerek milliót akar tőle facsarni.

Félmilliót már igért Bouret a fehér lapért, de Gaussin nem adta elő.

Egyszer nagy szüksége volt XV. Lajos királynak pénzre.

A bankároknak saját házaikban való meglátogatását nem III. Napoleon találta fel; ezt tette XIV. Lajos Bernát Samuval, a kinek az apja egyházfi volt, és XV. Lajos Bouretval; és e magas kitüntetés a bankároknak mindig sok pénzükbe került. A Croix Fontaine-i pavillont, melyben Bouret fejedelmét megvendégelte, négy millió bánta meg.

A király ép oly kegyelmes volt, mint Bouret engedékeny. A sok magas kegyosztalék között az is előhozatott úgy «en passant», hogy jó volna azt a hóbortos Gaussint törvényesen kényszeríteni, hogy bizonyos «fehér lapot» a bankár aláirásával adjon elő, s egy megitélendő sommával elégedjék meg, nehogy még zavarba hozza a nagy financiert, épen akkor, midőn a fejedelem pénzügyeinek rendezésére áldozza fel tehetségeit. – Oh hisz ezen legkönnyebb segíteni.

Gaussin kisasszony ellen rögtön kiadott egy lettre de cachet, ő egy kis időre elvándorolt a Bastillebe; de zsöllyeszékben vitték, nem történt semmi baja. Az alatt hivatalosan felnyitották fiókjait, meglelték a lepecsételt levelet, melynek hátuljára volt irva «Bouret kötelezvénye», azt a törvényszék elé vitték; ott felbontották.

A fehér lap már be volt töltve.

És mi volt a kötelezett összeg?

«Én alulirott, Bouret János, kötelezem magamat – a szegény kis Gaussint holtomig szeretni.»

Egyéb semmi.

… Tizenhét esztendő múlva Bouretnak nem voltak se milliói, se palotái; hanem az adósok börtönében halt meg, s eltemettetett hitelezői költségén.

MILYENEK A FÉRFIAK?

ELBESZÉLÉSEK.

A KARDVAS ÉS A VILLÁM.

I.

Köröskörül, a mennyire szem lát, egy bokor, egy kóró, egy pálma, egy fűszál sem lepi a mezőt; a láthatár egyik szélétől a másikig nem vet semmi árnyat a kelő nap előtt, csupán egy domb a puszta közepén, s egy férfi, a ki a domb oldalán fekszik, könyökét azon négyszögű kőre nyugtatva, mely a domb elejére van ásva.

A férfi most ébredt föl, vagy tán most hagyta el a reggeli imádkozást, még térdelve fogadja a napot, s keze hosszú olvasója fekete gyöngyein nyugszik.

Viselete olyan, mint keleten a koldusoké; durva daróczpalástja szőnyegül alája terítve, szétnyitott ujjatlan inge naptól égett sebhelyes karjait engedi láttatni; lábai fedetlenek, az egyik nyomorék, sánta, megcsonkított.

A férfi haja és szakálla fehér, de arcza tagadja éveit, az még fiatal, piros, életszinű; széles homlokán semmi ráncz, szemei fényesek, villogók; ajkai teljesek, egész tekintete szelid, szilárd, komoly. Valami kegyes zarándok, valami szent bölcs, valami nyomorék koldus.

A pusztaság keleti láthatárán, köves Szivász sík pusztája fölött, egy magas, vörös pyramid állja a napsugarak útját; a hajnal ködében inkább egy vörös árnyhoz hasonló. A nyugati határon pedig egy álló felhő borong, mely mozdulni nem látszik; egy fekete, szegélytelen felhő, melyet a hajnal szele meglebbenteni nem bir, a hajnalsugár megaranyozni nem tud.

Az egész vidék felett emberhangtalan csend van; hanem e méla csenden keresztül hangzik valami folytonos fájdalmas zengés, mely mintha a föld alól jőne. Messze, messze, köröskörül, mindenütt, a merre a puszta terül, hangzik az a vérfagylaló, szomorú, szívreszkettető hang; mintha az élő föld siralma volna, mintha elkárhozottak nyögése, kiáltása hangzanék fel onnan az alvilág boltozatai alól, tompítva a föld rétegei által; mintha átkozott szellemek zűrdala töltené meg a levegőt, a miről senki sem tudja honnan jön és hová megy?

A magános vándor arczán nem látszik semmi vonása a félelemnek; a puszta rémképe, a puszta rémsírása nem borzasztja őt vissza.

Ha e puszta dombon, kisértetsóhaj közepett végig alhatta az éjszakát egyedül, a napot sem fogja rettegni; – még egyszer leborul a halomra, s homlokával a durva követ érintve, esküvő szóval mond, a pornak beszélvén:

– Oh bölcsek bölcse! Hadd eltanulnom nagy tudományodat, hogy bevándoroljam vele a világot és bevégezzem azt, a mit te félben hagytál!

És azzal feláll s nagy méltósággal körültekint a pusztán.

Az a puszta Iran boldog földe; még tegnapelőtt Ázsia negyedik paradicsoma, ma sivatag.

Az a domb Abu Mozlim sírja, ki fél millió embert öletett meg hosszú harczaiban.

Az a bölcs, az a vándor, az a koldus, ki a síron pihent, Timur, – a kardvas. Rettentő gúnynevén Timur Lenk, a sánta; hizelgői nyelvén Gurgán, a nagyúr; – Szahil Kirán, az idők ura; – Dsihángir, a világfoglaló; a kilencz világhódító közül a legutolsó, kinek fején huszonhét ország koronája nyugszik, kinek lábai alatt az Industól a Volgáig huszonhét ország népei nyögnek; a rettenetes Tamerlan!

Az a veres gúla ott a keleti láthatáron, az a koponya-pyramid, melyet kilenczvenezer hadi fogoly levágott fejeiből rakatott, – az a mozdulatlan felhő a nyugati látkörön, az Szivász füstje, mely két nap előtt még százezer lakos városa volt, és ma ugyanannyinak sírja.

Ez a félelmetes döngés, sírás itt a föld keblében: ez pedig négyezer örmény harczos jajszava, kiket a győztes hódító élve behantoltatott, deszkákkal falaztatva ki sírjaikat, hogy halálkínjaik sokáig tartsanak. Azok sírnak fel a föld alól.

És a sánta ember, bivalycsont buzogányára támaszkodva, önelégülten néz végig a pusztán, mely tegnapelőtt még paradicsom volt s melyet az ő paripái tapostak ilyen sivataggá.

A mit lát, a mit hall, az lelkének gyönyör!

A puszta sír! A föld siratja önmagát!

II.

Timur tábora teli volt mindig tudósokkal, költőkkel, énekesekkel.

Mikor egy országot elpusztított, mikor egy várost földig rontott, élő nem maradt nyomában, s a hol ő keresztülment, nem maradt utána sem gyermeksírás, sem ebugatás, sem kakasszó, mindent kiirtott.

Hanem a tudóst, a költőt, azt megkimélte.

A dúlás napján sátora menhely volt számukra, testőrei azok kapuinál álltak, hogy egy hajukszála meg ne görbüljön, s midőn odább ment, csak a halottak kincseit vitte magával, a holt kincseket, az ezüstöt, aranyat, gyöngyöt és az élő kincseket, a tudományt és a művészetet.

Táborában hemzsegett a csillagjós és bűvész, költő és utczai énekes, népbölcs és kötéltánczos, festész és majomtánczoltató, orvos és szemfényvesztő, mérnök és sólyomidomár; Timur mindezeket fényben járatta, gazdagon fizette, bőven lakmároztatá, – és mindezeket végtelenül megvetette.

Hordta őket táborával, hogy bolondítsák a népet; de őtet magát nem!

Mit törődött ő a csillagjóslatokkal, ki magánál fényesebb csillagot nem ismert? mit tanult volna ő a történetiróktól, ki maga csinálta a történetet? mit hallgatott volna ő a versekre, mik forró szerelmet énekelnek, ki a rabnépek leányait díjban osztá zsoldosainak?

Megveté az egész tudós hadat. De felhasználta őket, hogy a népekre hasson általuk.

A tábor hadd hallgassa a költők regéit, hősök viselt dolgairól; a krónikások hadd jegyezzék fel pergamentjeikre azt, a mit ő parancsol, hogy feljegyeztessék; a sok mindenféle komédiás hadd mulattassa a népet, s hadd tudja az, hogy mind e mulatságot az ő urának köszönheti, az oszt örömeket, tréfákat, látványokat az ő szolgáinak.

A hedzsref nyolczszázharminczadik évében történt az, hogy két hódító birodalmának sarkai összeértek; az egyik volt Timur, a másik Bajazid, kinek mellékneve volt Dsildirim, – villám.

Ugyanazon Bajazid, kinek neve egy más boldogtalan nemzet évkönyvébe is vérbetükkel van beirva; a mely nemzetet, a kik nagyon kegyelmesek nevére emlékezni, még ma is magyarnak neveznek, – a nikápolyi diadalmaskodó Bajazid.

A hol két kard éle összeér, ott verekedés van. Két világfoglaló hogy férhetett volna meg egymás mellett?

Bajazid három olyan tartományt hódított meg fegyverrel, mik Timur védhatalma alatt állottak, s Taherten, Szaruchán és Aidin khánjait városaikból kizavarta, Aidin khánját fogságra vitte, nejével együtt.

Aidin khánja pedig kegyencze volt Timurnak.

Timur e bántalomért követeket küldött a szultánhoz, kérve, hogy adja ki védenczeinek tartományait, Aidint és nejét, valamint a menekült Taherten khán háremét bocsássa szabadon.

A szultán a büszke szóval jövő követséget meg akarta öletni, csak vezérei beszélték le róla; lám Timur, a puszták fia, ellenség követeit meg nem öleti soha. Azonban azt mégis megtevé, hogy Timur követeit tevefarkkal verette végig az utczán és tömlöczre vetteté. Timurnak pedig azt üzente vissza, hogy ha még egy szót mer Aidin khánért emelni, azt két darabban fogja megküldeni hozzá.

Timur hallgatott és készült.

Készületeinek helye volt a mező, eszközei a fegyverek.

Míg a táborok ortái rendre gyülekeztek, a harczi népet mulattatá költő, dervis és kötéltánczos.

Egy napon Shacheddin, Timur történetirója, megszólítá a gondolataiban elmerült Timurt.

– Világ ura; légy kegyelmes; egy bűvész kivánkozik színed elé.

– Miért? Ha pénz kell neki, megkaphatja a nélkül, hogy látnám.

– E bűvész nem pénzt, tetszésedet akarja megnyerni.

– S ha azt meg nem nyeri, akkor időmet lopta el; az idő pedig élet, s így életemet lopja, s azzá lesz, a mivé a királygyilkosok.

Ily eszmejárást sokszor lehete hallani Timurtól, ki egy sophismáért öletett, egy találó élczért megkegyelmezett.

Shacheddin nem tágított.

– A bűvész Damascusból való, Aidin szülővárosából.

– Aidin! sóhajta fel Timur s ez emléknél gondolkozóvá lett. Jól van, jőjjön elém; de add tudtára, hogy én is bűvész vagyok, s megtörténhetik, hogy lábaihoz fogom tenni a fejét, s azt kivánom, hogy tegye a helyére ismét.

Shacheddin földre borult és eltávozott.

Perczek mulva Timur testőrei futva jöttek a bűvészszel Timur elé. A tisztelet szabálya volt az, hogy mindenki, ki a hatalmas úr elé jön, szaladva jőjjön és sebesen boruljon arczra; lassan járni kevélyek dolga.

A bűvész tarka tali ruhába volt öltözve, fején hosszú hegyes süveg, körülfonva selyem szövettel; szakálla sárgára volt festve és szemöldökei kékre; képe teleirva talikbetűkkel zölden és vörösen.

– Bűvész! szólt hozzá Timur, kegyetlen gúnyolódással; hol jártál iskolába? Almanzor bolondjai közül vagy-e, vagy a chinai bohóczok czéhébül? Tudod-e azt a mesterséget, hogy egy jelenlevő embert más országba átvarázsolj, vagy egy más országban levőt ide varázsolj elém? Értesz-e e tudományhoz?

– Értek hozzá uram, felelt a bűvész földig hajolva.

– Ha értesz, akkor tedd meg azt, hogy itt előttem álljon e pillanatban Aidin khánja, az én szeretett szolgám; s ha ezt meg nem teszed, akkor tedd meg azt, hogy te magad légy ezer mérföldre innen, mert ujjam hegye ezer mérföldre ér, s ujjam hegyén van halálod.

– Parancsod szerint teszek, szólt a bűvész, hagyd meg szolgáidnak, hogy hozzanak elém egy kádat tele vízzel.

– Igy tett Shachabeddin is, szólt hideg tréfával Timur. Hozzatok kádat a bűvésznek.

A kádat tele vízzel letették a bűvész elé; az ruhástul belépett, s azzal lebukott a víz alá.

Timur hitetlen megvetéssel nézett a szemfényvesztés műtételére, s a halál nemeiben válogatott, melylyel az ügyetlen csalót megbüntesse.

Ekkor egyszerre kétfelé csapott a víz a kádban, s a tarkaképű bűvész helyett egy férfias, deli ifju állt Timur előtt, vállig omló szöghajakkal.

– Itt áll Aidin khánja!

Timur, mint a gyermekére találó oroszlán, szökött fel helyéről, s odarohanva, karjai közé zárta az ifjut, s bár féllába biczegett, ölében vitte őt sátoráig s ott leülteté párduczbőr fekhelyére maga mellé.

– Hogy jöttél ide?

– Mint bohócz, szólt mosolyogva Aidin khán. Egy szál kötélen tánczoltam végig ellenséged birodalmán.

III.

«Egy fejedelem, mint kötéltánczos!»

Lehet-e lealázás ennél nagyobb? Lehet-e boszúra tárgy keserűbb?

– Merre jöttél? Mi városokon keresztül? kérdezé Timur a khánt, kit lábai elé ültetett.

– Smyrnából mint kengyelfutó szöktem el; a bámuló nép addig dicsérte gyors lábikráimat, míg egyszer aztán elvesztem szeme elől. Aleppóban majmokat tánczoltattam, Bagdadban bukfenczet hánytam, Damaskusban egy kötélen felmásztam a minareh tetejére; Angorában éles kardokat dugtam le a torkomba, Szivászban a szultán fia előtt égő parázsokat nyeldestem.

Timur Lenk ujjaira szedte a városok neveit, a miket Aidin khán előtte sorra számlált: Smyrna, Aleppo, Damaskus, Bagdad, Angora, Szivász.

Egyik kő nem marad a másikon belőlük, és a bámész nép, mely egy fejedelem bohóczugrásain kaczagott, meg fogja azt siratni majd és a sirásra nem lesz sok ideje.

– Hát gyermekeid? kérdé Timur kegyenczét.

Aidin felsóhajtott.

– Azok Bajazid rabszolgáinak korbácsát csókolják.

– Nem fogják csókolni sokáig.

Timur hivatá Shacheddint, s új levelet iratott vele a szultánhoz. Gondja volt rá, hogy midőn saját nevét a levélre irja, az a szultán nevével egyenlő sorban álljon; ne is legyen nagyobb betükkel irva, mint az övé, se más szinű festékkel. Timur nevét nem alul, hanem felül szokta irni a levélre.