Part 16

Az új települők egész készülettel jöttek, volt közöttük mindenféle kézmíves; a harczosok mindegyikének kellett valami mesterséghez érteni; ki ács volt, ki asztalos, ki varga, ki takács, s a kard és muskéta mellett magával hozta mestersége eszközeit. Nunjo rögtön neki állította száz emberét a romnak, ötvenet a hajó védelmére hagyott s néhány hét letelte alatt ismét födél alatt állt a váracs, szépen befödve pálmakéreggel zsindely helyett; az égés, a pusztulás utolsó nyoma is eltakartatott, az udvarról és környékről kiirták a bozótot, a szobákat egyszinűre bemázolák, a kis gyermekkéz véres nyoma is eltünt a falról, s a termek rögtönzött székekkel és ágyakkal rakattak meg, miket nádból fontak. Nemsokára felvonatott a várudvaron álló póznára a spanyol lobogó, s három lövés a várfalakra felvont ágyukból jelenté a hajó népének, hogy a telep kész a vendégek elfogadására.

A hajón hagyott ötven harczos és a nők, gyermekek, kik a telepítők családjához tartoztak, málháikkal együtt dereglyékbe keltek s örömriadallal szálltak ki a partra. Ott mindenkire várt, a ki hozzá tartozott, férj, apa vagy testvér s a vidám karaván derült kedvvel vonult át a régi bambusz-hidon a helyreállított telepre. Mi borzalom fogadta ott az első megjelenőket? azt a gyöngébb szivűek nem tudták meg soha.

A gályáról azután kihordták még, a mi a telep lakosainak szükséges volt: európai háziállataikat, s az ötven harczi paripát a lovas vitézek számára; a hajó azután még egy napig ott czirkált az öböl előtt, akkor ágyulövésekkel üdvözölve az ottmaradókat, eltünt a víz láthatárán. A második telep magára maradt, ugyanazon a helyen, a honnan az elsőt kiirtották.

A mint a vitorla letünt a sík tenger látköréről, előjöttek hosszú dereglyéiken a timbuek.

Az újvilág őslakói; rézszin arczczal, réz fegyverekkel.

Talán épen ugyanazok, kiknek kezei Diaz de Solis vérében fürdöttek.

Nem jöttek sokad magukkal; nem is jöttek ellenséges indulattal; egy küldöttség volt ez csupán a nemzet vezéreiből, kik a Tahu-tollat viselik kontyukba tűzve; azok is lerakták ottkünn fegyvereiket s fonott kosarakban gyümölcsöt, póznára kötött malaczokat és lőtt vadakat hoztak saraglyákra téve; a vezérek mellett jöttek asszonyaik, nyakukba ültetett kis gyermekeikkel.

A ki asszonyával és gyermekeivel jő látogatni, az nem jő harczoló szándékkal.

A tisztelgők vezére volt Mangora, a timbuek fejedelme.

Mangora és követtársai a váracs nagy termében találták Nunjo de Larát, Hurtadot és az előkelő spanyol vitézeket.

Az indus fejedelem valami tört spanyolsággal üdvözlé az új telepítőket, mit még Diaz de Solis követőitől tanulhatott el.

– Jó fehér vitézek. A timbuek fejedelme Mangora. Mangora nem rossz ember. Mangora nem ölte meg a fehér vitézeket. Timbuek nem rohanták meg orozva az alvókat. A makhiaijik és a gujaczerek ölték meg őket éjszaka.

Timbuek nappal verekesznek. Timbuek jó barátai a fehéreknek, hoznak nekik szelid állatokat élve, vadakat megölve. Hoznak nekik gyümölcsöt, a mit egyenek; lent, a miből ruhát készítsenek; fák nedvét, a mitől meggyógyuljanak, ha betegek. Timbuek szeretni akarják a fehéreket. Másik fehér, a ki itt megöletett, Mangora apját sokáig itt tartotta magánál. Mangora apja haza jött, ajándékot hozott fehér úrtól. Ajándékot viselte holtig. Nem lehetett kezéről levenni. Holt ember kezéről levágta Mangora a régi fehér ember ajándékát, visszahozta új fehér embernek.

Mangora czifra iszákjából egy vasbékót vett elő. Az volt, a mivel Diaz de Solis megajándékozta a timbuek főnökét, úgy, hogy mikor az megszabadult tőle, otthon nem tudták levenni a kezéről, míg csak meg nem halt.

A kaczika oly jámbor, szelid arczczal mondta azt el de Larának, hogy az nem vehette gúnyra az indus szavait.

– A mit a régi fehér ember vétett, monda Nunjo, azt az új helyre fogja hozni. Az új fehér ember nem fog ilyen ajándékokat osztogatni barátainak, s annak a zálogául, hogy igazat mond, ime ezt a karikát ketté töri.

S azzal irtózatos markába fogva a kovácsolt vasbékót, úgy összeroppantá azt, mintha csak sütemény-perecz lett volna, egyik darabját magánál tartva, másikat a kaczikának nyujtva.

– Legyen egyik darabja tenálad, másik nálam, annak bizonyságául, hogy közöttünk soha ellenségeskedés nem fog lenni.

A kaczika ez athletai erő láttára térdre ereszkedék de Lara előtt és megcsókolta annak erős kezét, bámulva, sorba tapogatván minden ujját külön s a tenyerét is megnézte belől, hogy hol lakhatik abban ily ismeretlen erő?

– Mangora híved fog lenni örökre, rebegé alázatosan. Ily erős ember a timbuek között nincs. A timbuek is erős emberek; de a fehérek minden ujja egy olyan ember, mint egy egész timbue; egy ökle annyi, mint egy sereg; ő maga annyi, mint egy néptörzs.

Nunjo a hatást, mit herkulesi erejének bizonyítéka tett az újvilág lakójára, enyhíteni akarta, kellemes felfokozással. Nejét mutatta be az induknak, Donna Dolorest, ezen szavakkal:

– Ime kedvesim, ő anyátok leend; a hozzánk híveknek jóltevő, gondos anyja, mindnyájatok anyja, kihez úgy jöhettek, mind édes gyermekei.

És valóban Donna Doloresnek egészen olyan testi kinézése volt, a minőről az indus elhiheté, hogy ilyenek azok a nők, a kiket egy egész nép anyjának szoktak nevezni. Egy magának kellett egy csónak, a mikor kihozták a hajóból, oly kövér volt.

Mangora elámulva csókolá meg az élő bálvány süppedő kezét. Valóban ilyenek a bálványok Indiában, csakhogy kőből vannak. Az indus maga meg nem hízik, kövér nőt nem lát faja közt, hanem bálványait oly vastagoknak faragja, hogy két kezök ujjahegye elől össze nem ér. Ime egy ilyen bálvány elevenen! Valóban a fehérek nemcsak azért tartoznak az istenek sorába, mert mennydörögni tudnak; hanem, mert meg is tudnak hízni.

Nunjo, elkapatva a sikertől, melyet az első találkozásnál a vad fejedelem előtt kivívott, az utolsó kegyelemdöfést akarta megadni a meghódoltnak, s eléje vezette Hurtado ifjú nejét, Mirandát. Ifjú, húsz éves volt a nő; fekete szempillákkal és kék szemekkel. Miért kellett e kék szemeket Mangorának megmutatni?

– Itt pedig egy kedves testvért fogsz birni Mangora, ha hozzánk hű maradsz.

Az indus fejedelem arczra borult a fölséges tünemény előtt s azután ujjahegyétől fölfelé egész arczáig, ragyogó kék szeméig reszkető kéjjel nézte őt végig. Miranda megérzé arczán az indus vad szemeinek égetését s lesüté fekete szempilláit.

Mangora pedig térden állva, égnek emelt két kézzel kiálta ittasan:

– Esküszöm, hogy testvéred fogok lenni.

Tudni kell pedig, hogy a vad népek közt, a kik egymást szeretik, testvérnek nevezik.

Nunjo de Lara el volt ragadtatva diplomatiai fogásának teljes sikerülte fölött; hanem Hurtado is jelen volt, s nem lett volna spanyol, ha észre nem vette volna az égető pillantást, mely előtt neje lesüté kék szemeit. Hurtado kardja markolatát fogdosta ezalatt, és arra gondolt, hogy ő egy csapással ebből a kétszinű indusból két embert tudna csinálni.

III.

– A míg kardom és kopjám van, nem koldulok. Ezt szokta Hurtado mondani, midőn de Lara unszolá, hogy vegyék igénybe a timbuek ajánlott barátságát.

Az élelmiszerek fogytak; az esőszak közelgett, az új telep még nem láthatta el lakóit újan termesztett tápszereivel annyira, hogy szükséget ne szenvedjenek s Hurtado nem engedte, hogy a timbuektől kérjenek kegyadományt, kik barátságukat ajánlák.

– Inkább kérjünk azoktól, a kik ellenségeink.

A jó barátok ajándéka drága, az ellenségé olcsó; az csak vérbe kerül.

Ugy is régi számadások vannak a szomszédokkal, mik még nincsenek kiegyenlítve. Hurtado maga mellé vevén ötven lovasát, útra kelt a tartomány belsejébe.

Mikor lovára ült, megölelte szép nejét. Talán hosszabb is volt a csók, mint más búcsúzáskor; talán jobban is dobogott a szív, mint egyébkor; pedig hiszen mitől félthették volna egymást? Nem biztos helyen maradt-e Miranda? s kellett-e Hurtadot félteni ott, a hol hárman voltak: ő, kardja és paripája!

Hurtado két hétig járt a vidéken, ellenséges népek között, alkudozott velök, beszerzett tőlük jó szóért, csecsebecsékért félévre való füstölthúst, tengerit, liszt-adó gyökereket, pálmabort tömlőkben, szelidített teheneket, bivalyokat, a mik a terhet hazáig szállítsák; s végezte ezt a munkát anélkül, hogy kardját egyetlen egyszer kihúzta volna hüvelyéből.

A hol csak megjelent, mindenütt eléje mentek a törzsek vénei, s mindenik első dolgának tartá esküvéssel bizonyítani, hogy nem az ő törzse volt az, mely a fehéreket leölte; más nép volt az, a mely az erdőn túl lakik. Az erdőn túl lakó megint azt állítá, hogy ő is ártatlan; a folyón túl lakók cselekedték azt. A folyón túl lakók meg a nagy Pampasz-pusztán túl lakókra háríták a gonosz tettet; a hová azután Hurtado nem ment azt tovább nyomozni.

Hisz oly ártatlan arcza, kinézése volt valamennyinek! Testük védtelen, fedetlen; tagjaik oly lágyak, gömbölyüek, hogy a férfit alig lehet a nőtől megkülönböztetni: félénkek, mint a madár és engedelmesek mint a gyermek. Fegyvereiket látni nevetség. A vasat nem ismerik, ügyetlen bárdalaku kardjaik vörös rézből vannak, nyilaik hegyei halcsont, paizsaik nádból fonva. Mi volna félni ez arczoktól, e karoktól, e fegyverektől a délczeg spanyol vitézeknek, a kiknek ruhája, kardja, karja és szíve aczél?

Hurtadó egész nyugodtan tért vissza a rioterioi kastélyhoz rakott karavánával.

Alkonyat volt, midőn az erdőből kiért, mely a tengerparton fekvő váracsot szemei elől elfedte s midőn egyszerre maga elől látta azt, a rémület és elszörnyedés hörgése fojtá el mellét. A várkastélynak nem volt teteje. Épen úgy, mint midőn először meglátta azt. Az ablakok redőnyök nélkül, a falak kormosan, az udvar közepéből, a romok közül, valami vékony, kékes füst csavargott föl; régi égés maradványa. Nunjo de Lara telepe el volt pusztítva.

Miranda! – ordíta magánkivül fájdalmas dühében a lovag, s azzal sarkantyúba kapva paripáját, neki vágtatott a folyamnak, a híd le volt égve; átusztatott a vízen s vágtatott a nyitott kapun át az udvarra.

Borzasztó látvány nyilt meg előtte.

Az udvar közepén halomra hányt gerendák üszkeiben hevertek a meggyílkoltak korommá égett csontjai. A gyilkosok oda hányták őket, hogy a visszatérők még csak ne is kereshessék közöttük ismerőseiket.

Hurtado őrjöngve rohant fel a lépcsőkön, miket a tűz épen hagyott. Ugyanazon kép, melyet már egyszer látott; összetört butorok, vérrel festett falak, a padlaton mezítelen lábak nyomai vérből, eltompúlt nyilak, kitépett hajfürtök.

Mint a sebzett vad, rohant át Miranda szobájába. Üres volt az is, mint a többi, a falakon golyók, lándzsafúrások nyomai, a padlaton vér.

És a mint megkövülve ott állt a szoba közepén, merev szemeit a vérfoltos padlóra szögezve, úgy tetszék neki, mintha a kuszált csuszamlások között betüket ismerne fel; igen, egy halállal küzdő irta azokat vérbe mártott újjal, értesítésűl a hazaérkezőknek; a küzdelem nem tapodta el egészen a betűket, el lehetett még olvasni:

«Timbue – Miranda!»

Hurtado ott leroskadt a földre, s összecsókolá e drága nevet, drága vért.

Mik történhettek itt?

* * *

Az történt, hogy a mint Hurtado és lovas csapata eltávozott a várkastélyból, egy indus küldöttség jelent meg a dobogóhíd előtt. Maga volt annak élén Mangora, timbue fejedelem, és ő volt közte egyedül a férfi, a többi mind asszony és leány.

Nunjo bebocsáttatá őket.

Mangora egészen fegyvertelenül jött, kisérete pedig csupa asszonyokból állt, ki tartott volna tőle?

A timbue megtudta, hogy a fehérek éheznek, a timbue hozott nekik enni; kosarakban édes gyümölcs, tömlőkben édes nedv; dobozokban só; a hús maga lábán jött ide; egyetek, igyatok, vendégeskedjetek; timbue nem kér fizetést, a timbue csak barátságot kér a fehérektől: jó szót és atyafiságot. Atyafiak nemcsak enni adnak egymásnak, hanem szeretik egymást. A timbue kiválogatta népe leányai közől a legszebbeket, elhozta ide; fehérek, testvérek ismerkedjetek meg velük, ki melyiknek megtetszik, azt válaszsza, azt szeresse. A szeretet összeforrasztja a jó embereket és az erőseket: ti erősek vagytok, mi jók vagyunk. Ha tetszik nektek, a mit mondtam, fogadjátok el.

Nunjo sokkal gyermetegebb lélek volt, mint hogy gyanakodni tudott volna egy szelid képű ember szavában, a kit nem bántott meg soha.

Az élelmiszerek, a pálmabor kiosztattak, mennyi e napra való volt a vitéz őrsereg közt, s hogy azoknak se maradjon semmi aggodalmuk az iránt, vajjon nincs-e megmérgezve étel, vagy ital? a szelid, simulékony indu hölgyek oda telepedtek melléjük, megoszták falatjaikat; az ismeretlen gyümölcsbe, melyhez a spanyol kétkedve nyúlt, elébb ők haraptak bele, s a poharakba töltött agaviszt elébb ők ízlelék meg; piros nyelveikkel szájaikat is körűlnyalva utána, annak bizonyságául, hogy abban nincsen semmi méreg.

Hanem elébb mondjuk el, hogy mi az az agavisz?

Van egy vastag, hosszas levelű növény Dél-Amerikában, melyet mi agavénak hivunk. Nálunk is láthatni úri kertekben cserepekbe téve. Ott úgy terem ez, mint a bogáncs. Nálunk ez nagyon sok időre virágzik, a mesemondók épen száz évre teszik idejét. Mikor egy-egy ilyen ritka példány valami fűvészi gyüjteményben virágzásnak indul, annak állványt készítenek, mert bokrétája három ölesre megnő, annak kifejléséről bulletineket adnak, s megszámlálják, hány ezer virágkehely termett rajta?

Dél-Amerikában ez úgy terem, mint nálunk a répa, s bár ott is évek kellenek kifejléséhez, de egyik a másik után nő, az agave-erdő folyton virágzik.

Ha egy ily óriás virágszárt, mikor első heti növésében van, felül élesen lemetszenek, az abból kitóduló nedv pint számra tölti meg a tömlőt, s e nedvet használják az indusok arra a czélra, mire mások a bort, sört, égett vizeket.

Mert az emberi nyugtalan ész minden éghajlat alatt kitalálta azt, hogy kell valami nedvnek lenni, a mibe a lelket belefojtsa, s az ég magas adományát, a gondolatot, eltemesse a földbe. Az ember mindenütt a földön rájött arra a tudatra, hogy milyen jó «állatnak lenni», csak érezni, de nem gondolkozni.

Épen erre jó az agavisz.

Ize behizelgő, kesernyés édes, füszerillatú és erősen szeszes. Úgy hínák nálunk, hogy «itatja magát».

Hanem amellett azon utóhatása van, hogy a ki először issza, az mély lethargicus álomba sülyed tőle, melyet főfájás, émelygés követ; ha ezen egyszer átesett, azontúl nem árt meg többet. Épen úgy tesz az ismeretlennel, mint a dohány; a ki először élvezi, elkábul tőle, a ki megszokta, annak élvezet.

A timbuek hozzá voltak már az agaviszhez szokva, nekik mindennapi italuk volt az; a spanyolok pedig akkor ízlelték először, talán igen is nagy mértékben: ha szép hölgyek töltik a poharat s szép ajkak édesítik a bort, férfi szív nem állhat nekik ellent. Alkonyatra kábult volt az egész spanyol telep, még a nők is hálószobáikba kényszerültek térni, kik az agaviszt először izlelték; – csak a timbuek voltak ébren.

Mikor mindenkit elnyomott a bódult álom, Mangora az ablakon át belopózott Miranda hálószobájába. Oly csendesen járt, mint a macska, de közelléte még is fölébreszté álmából az asszonyt.

Miranda ismét látta maga előtt azt a két égető szemet, melynek sovár tekintete előtt az első találkozásnál le kellett hunynia pilláit. Most ugyanazon tekintet a rémület csillagaivá nyitotta fel szemeit.

– Mit akarsz itt király? – kérdezé a tolvajok fejedelmétől. Királynak nevezte őt, hogy méltóságát eszébe juttassa. Pedig az csak ember volt ebben a pillanatban; – nem, annyi sem; csak vadállat.

– Azt akarom itt, hogy téged szeretlek. Jer velem, minden alszik a házban; jer hozzám, légy királyném. Én szeretlek, szeress te is. Ne kiálts! Itt minden alszik; de künn a kapu előtt a timbuek ébren lesznek, bárd a kezükben és mérges lándzsa. Ha egyszer sikoltasz, sípomba fúvok, s ők berohannak, mindent leölnek, mint leölték azokat, a kik először itt voltak. Nem segíthet rajtad senki, az agavisztól két napig halott, a ki először iszsza. Nyújtsd kezedet; vagy kezednél fogva vezetlek haza innen, vagy selyem hajadnál fogva hurczollak innen el.

Miranda mosolyra kényszeríte arczát; olyan volt e mosoly, mint egy holdkóros kínvonaglása. Kezét nyújtá a timbuenak.

De csak azért nyújtá felé kezét oly mosolyogva, hogy mikor a felé elragadtatva közelítő timbue ölelésére tárta karjait, hirtelen leszakítsa a nyakában függő rézsípot s villámgyorsan kihajítsa a nyitott ablakon.

Azzal a rémület kétségbeesésével sikolta fel:

– Nunjo, ébredj, ellenség a házon!

Mangora a jeladó síptól megfosztva, látta, hogy kelepczébe jutott; Nunjo szobájában Miranda sikoltására nehézkes lépések kezdtek hallatszani, a spanyol vezérnek erős feje volt, a kábító szer sem bírt annyira vele, hogy a sikoltásra föl ne ébredt volna, s valami csörömpölt oda benn, mintha kivont kard hüvelyét dobnák le a földre.

Mangora kiszökött az ablakon. Az erkélyről az udvarra vetette magát; a nők felnyitották már a kapukat, a timbuek ott álltak a sötét folyosókon, fegyverrel, paizszsal.

Nunjo megjelent a vár erkélyén; mámoros arcza előtt úgy tetszék, mintha ördögök csapataival telnék meg az udvar. Kezében volt a kürt, melynek szavára vitézei fegyver után szoktak nyúlni; azt háromszor erősen megfútta.

A kürthangra csak egy pokoli kaczaj felelt.

És azután valami fájdalmas nyögések.

Az álomnyomta vitézek kezeit a timbue hölgyek összekötözték; még a ki az álom bilincséből szabadulhatott volna is, fogva volt a Delila-tőrben.

A timbuek hahotáztak a vezéren, kinek nincsen katonája.

Nunjo pedig akkor egyet gondolt. Felölté pikkelyes bivalybőr pánczélját, föltette sisakját fejére, kihúzta jó kétélű kardját és elhatározta magában, hogy egyedül le fogja azt az ellenséget vágni mind.

Csak egy szük lépcső vezetett fel az erkélyhez; azon állva egy férfi, mint Nunjo, addig vághatta volna az ellene jövő meztelen vadakat, a meddig bennük tartott.

Elébb nyilakkal próbálták őt elözönleni. Az ostoba halcsonthegyü lövegek elgörbülve pattantak le az egyetlen ellenség bőréről, mintha rhinocerosra vadásztak volna.

Nunjónak pisztolyai is voltak, de azoknak tüzét nem vesztegette támadóira. Szemeivel a sötétben Mangora tollkoronás fejét kereste. Annak volt szánva a golyó; mert kardélre nem fog kerülni a gyáva álomgyilkos.

De Mangora másfelé járt: mig társai az udvaron Nunjo figyelmét elfoglalva tarták, ő felkúszott a lőréseken, mint a kígyó, keresztülcsúszott rajtuk, ott kötélhágcsót erősített meg; utána jöttek a legbátrabbak; s mikor már sokan voltak együtt, Nunjo háta mögött belopóztak az elhagyott termekbe, a mikben csak Nunjo neje és Miranda voltak ébren.

A kövér termetü asszonyságnak azért kellett meghalni, mert a rablók egyike sem birta volna magával vinni: őt leszúrták lándzsával. Miranda fejére pedig egy hálót vetettek, minővel a jaguárokat szokták fogni s mozdulatlanná tették.

Nunjo a nők sikoltására eszeveszetten rohant vissza a belső szobákba. A timbuek ott várták emelt fegyverekkel az ajtó előtt.

A mint berohant, egyszerre tíz lándzsadöfést kapott testébe, azokkal az átkozott fegyverekkel, a miknek fürészfoga benne akad az ütött sebben.

De mi a tíz halálos seb az oroszlánnak, abban a pillanatban, a midőn ellenére rohan? Nem látott, nem érzett semmit, mint megölt nejét a földön, annak iszamos vérét lába alatt. Miranda vonagló alakját Mangora vállán s a halálos dühöt szivében.

Ordítva veté magát a rablóra, magával rántva a testébe ütött lándzsákat, s fel nem tartva a bárd-csapásoktól, miket két oldalt fejére kapott. Egy döféssel úgy szegezte őt a falhoz, mint egy nyomorúlt denevért!

A mik ezután történtek, azokról beszélnek a füstölgő üszkök, az elhamvadt csontvázak az udvaron.

Hurtadoban felforrt a spanyol-vér; két tűz forralta azt, a bosszúállás és a féltés.

Hova lett Miranda? ha meghalt, minden vércseppje, – ha él – minden könycseppje bosszúért kiált.

– Akartok-e velem jőni? – kérdé elkeserült társaitól, kiknek e romok közt úgy sem volt maradásuk többé.

Akár a világ végeig.

Vasemberek, vasöltözet, vasfegyverek, egy egész világon keresztül járhattak, mely tele van olyan emberekkel, kiknek szine, kardja – réz.

Hanem a mit a rézemberek földétől és izmaitól megtagadott a természet vasban, azt kipótolta náluk ravaszságban. Tudjuk, hogy a réz rozsdája méreg. A rézszinű ember rossz gondolatja öl.

A timbuek jól sejték eleve, hogy a visszatérő lovagok bosszúálló dühvel fognak a gyilkosok után nyomúlni, s gondoskodtak magukról. Az új világ czivilizatiója előtt már ismeretesek voltak a csinált útak. La Plata helységeit az ország belsejében rendesen kavicsolt ösvények kötötték össze. Limában kővel kirakott utakat találtak a spanyolok.

A tengerpartokhoz ugyan még nem vezettek az utak, mert a tengerre a folyamokon át csónakokkal jártak a benszülöttek, hanem a folyamok melletti telepeknél végződött minden út. Ha tehát Hurtado csapata a Rioterio partján fölfelé megindult, okvetlenül meg kellett azon útat találnia, mely a timbuek fővárosába vezet, s ha az utat megtalálta, az ország egész nyomorú hadereje nem lehete képes őt feltartóztatni.

Ez út, a mint a folyam partjától eltér, egy széles mocsáron visz keresztül, melyet óriási magas fű takar, európai aquariumokban sokszor megbámult hengerszálu gazdag vízi növény, mely gyökereit a vízbe ereszti le, s fenn hajlékony bürüt képez. Ez ingoványon nagy fáradsággal készitettek a bennlakók utat, levert karókkal, elsülyesztett kövekkel. A spanyolok legyilkolása után a vert utat felszakgatták, s hogy semmi nyoma ne maradjon, nagy, türelmes fáradsággal téptek fel a mocsár széléről zöld zsombékokat, azokkal beülteték az elrontott utat; egyenlővé vált az a mocsár többi síkjával.

Ez nem volt elég.

Ekkor egy széles utat vágtak a mocsár más tájékán, a zsombékok füvét leégették, s azután apró kavicscsal behintették azt végig, hogy egészen csalóka út lett belőle, mely egyes embereket, még lovagokat is elbirt, de egész tömegek alatt könnyen leszakadhatott.

A csalódás nevelésére, még kémeket is állítottak ki az útfélre, kik a spanyolokat lőtávolságra bevárják, s akkor előlük a cselúton megfutamodjanak.

Hurtado a boszú vakságával rohant bele a kelepczébe.

A gyűlölt ellenség láttán neki sarkantyúzta paripáját s üldözőbe vette őket a csalúton keresztül.

Egy ideig szikrákat hányt a lópatkó, később víz bugygyant fel nyomában, utoljára csülökig esett a ló a dágványba.

A spanyolok még mindig nem akarták elhinni, hogy veszélybe jutottak, előbb leszálltak lovaikról, s kantáron vezették azokat maguk után. Egy-egy paripa megijedt, midőn lába alatt sülyedni érzé a földet, az ott veszett, kínos vergődésével megrontva maga körül a lenge utat: visszatérni sem lehete már az összetépett ingoványon. A vas férfiak egyre növekedő dühvel üldözék meztelen ellenségeiket, azok könnyedén futottak előttük.

Utoljára Hurtado oly mélyen szakadt bele az ingoványba, hogy sarkantyúit nem birta a hinár közől kiszabadítani, társai, kik segélyére siettek, csak növelték veszedelmét, mert a sokszorozott teher alatt mind jobban engedt a bürü; az összetódult csapat egyszerre keresztül szakítá a zsombékok gyökérszövedékét, s Hurtado a csaták leghősiebb vitézeit maga előtt látta csoportosan, védhetlenül egy utálatos sárba elmerülni.

E látvány után nem akart többé semmit látni és behunyta szemeit. Még hallotta sokáig a kétségbeesettek halálkiáltásait, a vergődő paripák rémes nyerítését s érezé, mint sülyed alá maga is csendesen, izről-izre a posványos degetbe.

A halálhangok elcsendesülte után más hangok kezdték körülvenni. Emberi hangok, de ismeretlenek, örömhangok és épen azért ijesztők: ellenségei jöttek vissza. Ah, a rókáknak nem veszély az, a mi az oroszlánnak. Itt kaczagtak már feje fölött, itt ropogott lábaik alatt a száraz fű, és Hurtado most már óhajtotta, hogy bár sietne az a tengeri kobold, ki őt lábainál fogva húzza lefelé; nehogy élve jusson ez utált ellenség kezébe.

A zöld sás ajkáig ért már, egy utolsót sohajtott: «Miranda» s nem sokára csak hosszú hajfürtei úsztak még fenn az iszapon.

Akkor ezeket a hajfürtöket hirtelen megragadta valaki, keze körül csavargatá s az élettelen lovagot ismét elővonta a felvilágba.

Mikor Hurtado felnyitá szemeit, egy kőépületben találta magát, mely hasonlít azokhoz, a minőket gyermekek építenek kártyából, alól széles, hosszú sor, minden emelet egy szakaszszal kevesebb, a legfelső csak egy szoba. Az inkák idejében így építettek.