Part 13

– Lehallatszott ide?

– Csak a zaj. Szavakat nem vehettem ki. Utoljára párbajra került önök között a sor?

– Oh velem nem. Én csak nem verekszem egy emberrel, ki a királynő ő felsége shillingjeért lett katona.

– Hát ki vívott vele?

– Azt is hallotta ön?

– A nagy lábdobogásból kivehetém.

– Sammy birkózott vele.

– Az nem birkózás volt; az vívás volt. Fegyverrel.

– Honnan gondolja ön ezt?

– Nézzen fel a plafondra.

Richard lord most látta csak, hogy a plafondon egészen átázott a vér.

– Igen. Késsel rohant rám, Sammy közbeveté magát, s minthogy neki két keze van, annak pedig csak egy, hamar felülkerült és megsebesíté.

– Megölte?

– Azt nem tudom. A kórházba vitettem innen, törvényszék elé kelle adnom az esetet, mint orv megtámadást. Ha érdekli önt, majd tudakozódtatok utána, hogy nem veszélyes-e a sebe?

– Köszönöm, nem vagyok rá kiváncsi.

– Ebből a szobából pedig költözzék ki ön, rögtön küldök szőnyegészért, a ki azt a vérfoltot ottan elfedezze.

– Ne fáradjon érte. Hadd maradjon az ott. Ez egy új érdekes darab lesz az ön muzeumában; egy felhő a kék festett égen, mely igazi megölt ember véréből támadt oda. Hagyjuk ott. Csengessen inkább szobalányomnak, hogy küldje a fodrászt, hajamat újra diszíteni.

És aztán jött a szobaleány, jött a fodrász; Athalie engedé szép fekete haját végig fésültetni, mely ültében a földig ért le, s tanakodott divatképekről, melyik hajfonadék illenék jobban arczához?

Richard lord szemközt ült vele és bámulta a szép hölgy pompás márvány arczát, s hosszú hajfürteit; egész fekete hullámzuhatag az!

* * *

Tinple lordnak rossz éjszakái voltak olyankor, mikor szeles, esős idő támadt; csontforradása s örökölt köszvénye elővették, egész éjjel nem hagyták aludni. Nappal aztán, a reggelizés után, földszint levő könyvtárában lelt néhány órát, melyben kínosan el tudott aludni. A könyvtár különösen áldott hely erre a czélra. Vannak olyan derék könyvek, a mik az álmatlanságot sikeresen elűzik. Az ilyen könyvtári álmokat mylord «studium»-nak szokta nevezni.

Aztán ide a szél sem hat be, a falakon kívül még a nagy falszekrények is gátolják a légvonatot.

E könyvtár egyik szegletéből nyiltak a muzeum helyiségei.

Sammy elkészíté mylord fekhelyét; villanyos tigrisbőrt terítve a pamlagra.

– Itthon van Athalie? kérdé a mylord.

– Itthon van. A kertben sétál.

– Erős egy némber. Ilyen időben a szabadban sétálni. Igazi asszony meghűtené magát s görcsökről panaszkodnék. Az ilyen nőnek semmi sem árt. Sammy, ne felejtse el aztán a katakombában a lámpát megtölteni és felcsavarni; már egy hete mult.

– Nem szoktam elfelejteni soha, mylord.

Mylord aztán lefeküdt és valahogy talált nagy próbálgatás után olyan fekvést, a melyen el tudott aludni.

Hanem az alatt folyvást gonosz álmai voltak.

Mindig azzal az utolsó gondolattal vesződött, a min az ébrenlétet elhagyta. A katakomba lakóival álmodott.

Azok most mind éltek és ébren voltak.

A mumiának élő arcza volt, szemei úgy forogtak, ajkai úgy nyiltak beszédre, mint az élőké, s az egész arcz Athaliéhoz hasonlított.

A mumiának jó kedve volt, fecsegett; elbeszélte, hogy az ő atyja, Farao, milyen nagy király, hogy menyasszony, hogy milyen szép ékszereket kap menyegzőre.

Dagon király koponyája nagyon rázta e szóra a fejét; krákogni kezdett, mint a ki a torkát köszörüli. A mumia kaczagott azon.

Erre Dagon király koponyája megharagudott, legurult helyéről s oda gördült a mumiához, hogy megharapja a lábát.

A mumia felsikoltott és ijedtében vonaglani kezdett; de nem futhatott el sokrétegű pólái miatt.

Most Ludimer lovag kezdte rá.

Azon csont alakban, a hogy megpirítá iszonyú meztelenségével Athaliét, elkezde most neki szerelmet vallani; a mumia borzadva, szégyenkedve fordította el tőle arczát; a csontlovag erővel azt követelte, hogy mindjárt meg fogja csókolni; míg a mumia jobbra-balra kapkodta a fejét, iszonyattal és borzalommal s segítségért kiabált.

Ekkor felállt a pánczélos lovag a megtámadott védelmére.

Felemelte kardját a csontlovagra.

A csontlovag neki sarkantyuzta csontlovát.

Azután elkezdtek viaskodni; hosszú kardjaikkal csapkodtak egymásra, egymás körül, – csont csörgött, vas csörömpölt, kard csattogott.

A mumia rémülettől kidülledt szemekkel sikoltott: «a lámpa, az örök lámpa!»

Ha az örök lámpa összetörik, az egész világ lángba borul s itt lesz a végitélet.

Az alvó lord homlokáról csorgott a hideg veríték.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sammy szivarozva ment végig a muzeumon. Nem szerette a dohos illatot, melyet a régiségek lehelnek ki magukból.

Hat itczés palaczk volt kezében, tele naphthával. Ezt vitte «megitatni a kisérteteket», mint pályatársai előtt szokta mondani nagy tréfásan.

Mert Sammy igen tréfás kedély, mint azt már néhányszor vettük észre.

Az az esketési tréfa, azzal a foltos reverendával, meg a zsiványkalandokból rögtönzött imádságos könyvvel, különösen sikerült élcznek találtatott még eddig mindenki által, a kinek azt Sammy kegyeskedett bizalmasan elmesélni.

Sammy nem fél a kisértetektől; inkább komázik velük.

Mikor a katakomba lépcsőin leér, a balról álló mumiát megszólítja:

– No, galambom, megint itt vagyok. Gondoltál azóta rám sokat? Adj egy csókocskát!

Azzal megcsókolja a mumia hideg ajkát.

– Teringettét. Ez nem mindennapi gyönyörűség! Egy király leányát megcsókolni. Egy háromezer, meg még egynehány száz esztendős szépséget. Hányadik embernek jut ilyen szerencse? Már nekem kijárja. Ez egyszer az én szeretőm. A Faraó király leánya. Goddam! Ha meg akarnék házasodni, király lehetne az ipam. De nem akarok. Az urammal tartok: «a lány csak szeretőnek való!» No ne haragudjál kincsem; ha én nem, a jövő ezer esztendőben majd elvesz még valaki más. Látod, a myladymet is elvette volna még a régi szeretője, ha szerencséjére le nem szurtam volna. Fog az még engemet áldani azért, hogy megöltem!

Ludimer lovagnak is kijutott.

– Héj csontvitéz, ott kellett volna lenned a tegnapelőtti trialstakesen: fogadok tizet egyre, hogy minden díjat te nyertél volna el, mert ugyan kevés teherrel futtatsz. Átkozott jó jockey lenne belőled; izzasztani sem kellene, hogy lefogyj.

Hanem hát dologra. Meg kell tölteni az öröklámpát, mert biz az mese beszéd, hogy láng égjen táplálék nélkül; akármit álmodozzanak is felőle a bölcsek és poéták.

Azonban olyankor, mikor az ember naphthával bánik, jó nem tartani a szájában az égő szivart, mert abból baj lehet. Tudta ezt Sammy jól, s mielőtt a naphthás üvegből kihúzta volna a dugaszt, kivette a szájából a szivart s oda dugta Dagon király koponyájának fogai közé.

– Nesze, öreg, szívd te addig!

Úgy tetszett neki ez az ötlet; egy megkoronázott koponya, fogai közt égő szivarral; kétszer is visszabólintott rá fejével, nagyon mulattatónak találta. «Szívd addig öreg!»

Azzal felvette a naphthával tölt üveget s az öröklámpa emelvényéhez közeledett vele.

A mint az első lépcsőre hágott, az érczbajnok felállt székéről.

– Servus pajtás; jó napot. Látod, hogy én jövök. Ne félj semmit. Hozom az abrakot. Te ördögadta, nem hiszem, hogy mikor magadra vagy, meg ne iszogasd ezt a szeszfélét, mert nagyon hamar elfogy.

Azután a második fokra lépett.

Az érczalak felemelte pallosát.

– Jól van, Patrik, jól. Bolondulsz már megint; azt hiszed, hogy megijesztesz valakit a fenyegető jegyzékeiddel? Hahaha! De jó volnál külügyminiszternek. Egy ember, a ki mindig emelgeti a kardját, de soha sem üt le. Hahaha!

Azonban, hogy a lámpát meg lehessen tölteni, elébb el kell oltani a lángját. E végett Sammynak fel kelle lépni a harmadik lépcsőre is, a mint már százszor, meg százszor tevé, mert e szolgálat soha sem volt másra bizva; tudta már jól, hogy azzal a fenyegető karddal soha sem üt le a vasvitéz, hanem ismét csendesen visszavonul.

A mint aztán a harmadik lépcsőre lépett, az érczkisértet úgy csapott maga elé a kardjával, hogy égő lámpa, naphthás palaczk mind ezer darabra törött, s egy percz alatt lángban állt az egész katakomba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mylord még egyre álmodá a rémeket; hogy hadakozik csontvitéz és vasvitéz villámló kardcsapásokkal, hogy sikoltoz a mumia, a sikoltások egyre közelebb jőnek, egyszerre felpattan az ajtó; Richard fölébred s egy pokoli alakot lát maga előtt végig rohanni.

Mi az?

Egy futó rém, ki tetőtől talpig lángban áll, s kezeivel lángrongyokat tép le magáról és a merre fut, minden lábnyoma, mint lángfolt marad utána, felgyujtva padlót, szőnyeget; és így fut kétségbeesett ordítással, melyben nincs semmi emberi hang, végig, maga után nyitva hagyott ajtókon keresztül s lángot, gyulladást hagyva minden nyomán.

A kik szemközt találkoznak e lángrémmel, mind eszeveszett futással menekülnek előle; senki sem áll eléje, hogy segítsen rajta, hogy oltani kisértse, hogy lélekborzasztó segélykiáltásaira helyt álljon. Űz maga előtt mindenkit.

Kirohan az udvarra; mint a fáklya, úgy ég minden tagja; ujjai hegyeiről lángoló cseppek hullanak alá, a mik nem alusznak el, a mint lehullottak, hanem tovább égnek, terjednek, harapóznak mindenre, a mi éghető.

A pokoli rém a kert felé rohan. Ott van egy vízmedencze, szökőkuttal; abba akarja magát belévetni, hogy a kínhaláltól szabaduljon.

A kert ajtaja be van zárva.

Mikor az égő ember ki akarja nyitni, a kilincs nem enged.

Belül a rácson keresztül egy nő alakja látszik, ki hideg kegyetlenül néz a küzködőre.

– Az irgalom Istenére, asszonyom, nyissa ki az ajtót, bocsásson a vízhez, sikoltoz a lángba borult ember, kezeit átnyujtva felé a rácson keresztül.

A hölgy odalép hozzá s villogó tekintettel mond neki:

– Úgy kell neked, kutya! itt most rajtad a papi talár, viseld! Itt van rajtad Lyonel vére, mosd le! Ordíts czudar! rágd előttem a földet; az nekem a gyönyörűségem. Fetrengj! verd magad a földhöz. Úgy! Ugorjál magasra megint; vonagoljál! Üvölts! Ezzel fizetsz meg nekem ma. Érezd a poklot még ezen a világon, s lássalak benne még ezzel a szememmel. Folytasd így a más világon is, a hol légy elkárhozott…!

Hogy miket beszélt a hölgy a vasrácson belül a kínhalállal vívónak, azt nem hallgatta ki senki, mert már akkor a ház minden lakójának saját veszedelmével volt dolga. Az egész palota fel volt gyujtva. Ki merre menekülhetett, menekült. Maga a ház ura hálóköntösben, fél öltözötten ugrott ki ablakán, mert a szőnyegek már égtek a folyosókon végig, s nehány percz mulva az egész muzeum egy tűz-láng volt; egy darabot nem lehetett, nem is kisérte meg senki belőle, megmenteni. Minden ott égett, ott veszett. A gyulladás a legalsó boltozatban kezdődvén, az egész ház menthetlenül a lángok martaléka lett; semmi erőfeszítés nem volt képes a vész urává lenni.

Csak órák mulva, mikor már az egész épület hamuvá roskadt, jutott eszükbe az ismerősöknek, hogy egymást keressék.

Sammyt, a komornokot az udvar egyik szegletében találták meg korommá égve.

Athaliet pedig a szomszéd utczában lelte meg lord Tinple Richard, egy bérkocsiban ülve.

Mylord egykedvűen vette a veszteséget; kár a szép gyűjteményért, mely a tűz martalékául esett, de elvégre nem olyan lesujtó ránézve a csapás; a muzeum biztosítva volt különböző társulatoknál kilenczvenezer fontig. Így legalább meg van a pénz.

IV. szakasz. SZEMET SZEMÉRT.

Két hónap mult el a muzeum leégése után. Ez idő alatt a szokottnál több időt töltött Richard Athalienál. Nem örömest járt ki szokott mulatságai után, s elárulta, mennyire jól érzi magát otthon.

Athalie gyöngédsége a lord iránt elég indok lehetett volna magában is e ragaszkodásra, ha száz más oka nem lett volna rá.

Egyszer aztán azt mondta a hölgynek:

– Athalie, én gyűlölöm a világot.

– Annak én örülök.

– Miért?

– Azt ön kitalálhatja.

– Richard azt hitte, hogy kitalálta. Érzékenyülten nyujtá kezét a hölgynek.

– Egyedül ön maradt hű hozzám. Az egész világ ellenem fordult. Tudja ön, hogy én most harmadszor is leégtem.

– Hogyan?

– A füstje nem látszik; de valóban porig égtem. A biztosító társulatok, miknél muzeumom tűzkármentesítve volt, pört kezdtek ellenem, s megnyerék.

– Micsoda alapon?

– Azon az alapon, hogy műkincseim nem birtak azon értékkel, a miben biztosítva voltak; sikerült néhány adathoz jutniok, a mit csak hozzám legközelebb álló barátaim árulhattak el, hogy némely historiai nevezetességű tárgy nem volt az igazi. Bolond hiuságom megengedte, hogy ilyesmit fölvegyek a tárgyjegyzékbe. Szerettem dicsekedni vele. S most ezt ellenem fordították. Hiába ismertem el, hogy igen is, egy pár műtárgy nem volt az igazi, de a többi régi, hiteles okmányokkal bizonyított ereklye; nem használt. A törvényszék a társulatok részére dönté el az ügyet, s nekem az egész muzeum szenvértéke helyett csak az általános értéket itélték meg; a mi aranyból volt, mint aranyat, a mi vas volt, mint vasat, a mi butor volt, mint butort, akármelyik fejedelem használta is trón helyett. Barátaim elárultak, ellenem bizonyítottak, a törvényszék égrekiáltó igazságtalanságot követett el rajtam, a pénz emberei kiraboltak; s én gyűlölöm most barátaimat, intézményeinket, Angliát, – az egész világot.

– A mit gyűlöl az ember, azt könnyen elhagyhatja.

– Valóban kedvem volna hozzá. Egy golyó hamar megszabadítana tőle.

– Oh én nem azt értettem. Nem a más világot; csak az új világot. A tengeren túl is van még világ.

– Ön azt véli, hogy elhagyjam Angliát?

– Miután gyűlöli.

– Erre még nem gondoltam. Folyvást azt hittem, hogy rendbehozhatom vagyoni ügyeimet. Ez a gondolat foglalt el egészen. Szándékom volt a csatatéren maradni, élve, vagy halva. Adósságom körülbelül annyi van, a mennyit birtokaim érnek. A míg gyémántjaim és muzeumom kincsei megvoltak, könnyen vehettem a dolgot. Minden tartozásomat fedezhettem velük. Most ezeknek vége. Kilenczvenötezer font helyett kaptam csak tizenötezeret kárpótlásul. Ez minden rendelkezhető összegem. Nagy takarékossággal még tán jószágaim jövedelméből törleszthetném adósságaimat; de a hitel nem alku tárgya. A mint észrevennék rajtam, hogy eddigi életmódomat nem folytatom, mindenki iparkodnék darabokra törni fölöttem a házat, hogy egy-egy téglájával biztosítsa magát. Bukásban levő embernek hátralépni nem szabad.

– Annyival több ok elhagyni a sülyedő hajót.

– Míg az utolsó tizenötezer font a kezemben van, ugy-e?

– Nekem is van ugyanannyi összegem, Crowndale lord hagyományából. A kettő együtt százötvenezer dollár Amerikában.

– Csakhogy nekem még itthon becsületbeli tartozásaim is vannak. Közel tizezer fontra mennek a fogadások, miket a Derby-versenyen legutóbb vesztettem. Ott is szerencsétlen voltam.

– Barátai nyerték el?

– Értem az ironia nyomatékát a «barátaim» szóban. Hanem gentleman ebben nem ismer különbséget. Egy angol lordnak nincs más választása, mint fizetni és főbe lőni magát.

– Pedig bizony többet ér egy élő amerikai yankee, mint egy megholt angol peer, akármilyen szépen halt is meg.

– Ah, Athalie, ez kínos választás. Élhet-e az ember becsület nélkül?

Athalieval szemben rossz helyen volt elejtve ez a kérdés. A hölgy nem felelt semmit, csak felállt fájdalmas arczczal a férfi előtt, s néma lemondással szétterjeszté karjait és aztán lecsüggeszté fejét, s kezeit ölében összefonta; mintha szótlan mondaná: «példa vagyok én, hogy élhet».

Richard nagyon jól elérté a szemrehányást. Ő maga tanítá meg e hölgyet arra, hogy – – hogy a teknőczök agyvelő nélkül is elélhetnek. És most ő maga is azon a ponton áll, hogy saját testén tegye meg azt a kisérletet, vajjon a becsület olyan-e, mint a levegő? ha hermetice elzárják a bőrtől, az élet utána vész?

Még határozatlanul vált el hölgyétől, de a legközelebbi napok Athalie részére dönték el a kérdést.

Tinple lord hitelezői hamarább kezdték el a hadjáratot, mint várta volna.

Zárt kértek ellene oktalan pazarlásaiért.

Maga is elszörnyedt, mikor megtudta, mennyivel tartozik? Sokkal kevesebbnek hitte az összeget. A fején túlcsapott az ár.

– Most már nincs választásom Athalie. A szégyen megvan így is, úgy is. Nem elég, hogy mindenem elvesztém, az adósok börtönét sem fogom elkerülhetni. Leghívebb embereimből lettek legmakacsabb üldözőim. Egy elveszteni való napom sincs; menekülnöm kell, vagy ide, vagy oda.

Az «ide» szónál lába alá mutatott: ott van Amerika; az «oda» szónál fel az égbe.

– «Oda» semmi esetre sem, válaszolt Athalie; «ide» minden bizonynyal.

Csakhogy ott alant nem egyedül Amerikát hiszszük lenni.

– Most már a menekülés is nehéz, mert hitelezőim vigyáznak rám.

– Könnyű lesz őket kijátszani. Én szerzek útlevelet családi nevem alatt; ki ismeri azt? beleiratom inasom nevét; ön álarczozza magát, s mint szolgám velem jön New-Yorkig; ott azután ki üldözhetné tovább?

– Ön okos leány, Athalie; de azon esetben még egyet kell elvégeznie. Itt van utolsó összegem, melyet pénzértékben nem vihetek magammal; menjen ön ezzel Sheriff és Johnson bankárházhoz és adasson érte New-Yorkba szóló váltókat. Egyúttal az útlevél ügyét is végezze el.

– Jól van, uram; utazzék ön rögtön a legelső vonattal Southamptonba; én holnap reggel utána megyek. Rendeljen számunkra helyeket, s ha nem volna indulókész hajó a kikötőben, béreljen ki számunkra egy külön gőzöst. Ily elhatározásnál gyorsaság a legfőbb kellék.

Richard annyira meg volt riadva ez egymást követő csapásoktól, s aztán azoktól, a mik még a távolban tornyosulnak, hogy mint gyakorlatlan csaló, csak a futás közben vette észre, minő nagy hibát követett el!

Hisz az a hölgy, kire utolsó összegét rábizta, hogy váltókat vegyen rajta, bár elválásukkor búcsúcsókját elfogadta is, neki nem neje. Hátha e némbernek most tetszeni fog egyszerűen elfelejtkezni arról, hogy van egy ember a világon, a kit neki meg kellene szabadítania? Mije ő e némbernek? Mi hűséget követelhet tőle?

Ez bizony esztelen elhamarkodás volt; de utoljára is másra nem lehetett bizni, mert idő előtt elárulta volna futási szándékát.

Richard az előre meghatározott fogadóba érve, szobát nyittatott magának s egész éjjel le nem feküdt.

Elgondolta magában, ha most Athalie megcsalja: a szégyen is megvan, a veszteség is megvan. El is itélik, ki is nevetik.

Ha holnap délig Athalie utána nem jő, akkor csakugyan nem marad hátra más, mint főbe lőnie magát.

Tinple Richard megtanulta ezen az egy napon azt, hogy mennyire szereti az életet, s mennyire fél a haláltól?

Míg gazdag volt, míg kéj, öröm, élvezet volt ránézve az élet, annyiszor koczkára vetette azt gondatlanul, nem törődve vele; és most, mikor a jövendő képe nem más, mint egy határozatlan aggodalom, úgy ragaszkodik hozzá, úgy fél azt elveszteni.

Még hordárnak lenni is jó!

Szobáját elhagynia nem volt tanácsos; ott kellett várakoznia türelmesen. Minden női hangra, minden hölgyruha-suhogásra, mely a folyosón közeledett, odament az ajtóhoz hallgatózni: nem az jön-e, a kit vár? s minden csalódás után csüggedten feküdt le nyugágyára.

Így várva nem volt még «asszony» férje által!

Mentül jobban közeledett a másnap est, Richard nyugtalansága annál jobban nőtt. Szemére hányta magának mostani helyzetét. Ha e nő igazi neje volna, most nem kellene miatta aggódnia; bizton várhatna rá, hogy hozzá hű marad. Mivel tartozik így neki? Csak egy rút csalással. S azt most visszaadhatja bőven.

Csak egy hite, egy reménye tartja fenn még: «ez a leány engem szeret». A szerelemben bizik; a kigunyolt, a beszennyezett szerelemben. Azt várja, hogy a leány, a ki szeret, elfeledi azt, a mit gyűlöl.

A szorongattatás tetőpontján az a gondolat veszi elő, hogy talán egy fogadással meg lehetne vesztegetni a sorsot.

Felfogadja magában, hogy ha ez a leány még most is hű marad hozzá, ha utána jő, ha megszabadítja, első dolga lesz Amerikában az, hogy őt valóban nőül veszi.

Oh be rosszul ismerte ezt a némbert!

Oh be rosszul tanulta ki szivét, a midőn azt hitte, hogy az híve fog maradni mind végig és vele megy, utána jő, azért, mert szeret.

Az a hölgy – igen – híve marad, vele fog menni; – de azért, mert gyűlöl.

Kopogtatnak az ajtón.

Richard siet felnyitni a zárt. Athalie jött meg.

Richard nem állhatja meg, hogy a megjelenő nemtőt karjai közé ne zárja. «Tehát mégis eljött, tehát még sem csalt meg!»

– Viselje ön magát óvatosan; szólt Athalie. E percztől fogva önnek azt a szerepet kell játszania, a mi útlevelembe van ön számára bejegyezve. A míg Amerika földére nem lépünk, el ne árulja magát.

– Nehéz lesz szerepem; mert én önt most jobban imádom, mint valaha.

– Nem arról van most szó. Váltott-e ön jegyeket a gőzösre?

– Igen. Holnap reggel indul egy.

– Úgy adassa fel málháimat rögtön. Itt vannak váltói, vegye magához. Az escomptért félperczentet fizettem rájuk a magam pénzéből, azt majd New-Yorkban összeszámláljuk; ön gondoskodjék az úti kiadásokról.

Richard tárczájába tette a váltókat. A legjobb hitelű londoni bankárház papirjai voltak azok; egyenértéküek a vert aranynyal.

Ez a leány mégis derék leány. Nem szökött el ennyi pénzzel.

Richard úr azt hivé, hogy nagy tanulmányt végzett a nők ismeretében.

Életében sok szerelmi viszonya volt, úrnőkkel és szegény leányokkal, könnyelmű és mély kedélyüekkel; kit ő hagyott el, ki őt hagyta el hamarább; vizbe nem ugrott bánatában egy is.

Volt olyan myladyje, kit nőül akart venni, s ki a lakodalom napján másnak adta kezét.

Volt kedvese, kire százezreket pazarolt, s ki ott hagyta, mikor akadt más, a ki két annyit igért.

Találkozott elcsábított ártatlanságokkal, kik untalan sírtak, panaszkodtak, szemrehányásokat tettek; egészen megkeseríték diadalát.

Voltak vidám, ördögien jó kedélyű szeretői, kik mámorba birták fullasztani lelkét, hanem a kikről aztán kitudta, hogy kegyeikben nem ismernek kizárólagosságot.

Mindent megpróbált; pazarlás, hizelkedés, mámor, még a felajánlott büszke kéz, a férfi czím sem kötelezi az asszonyt. Ez mind gyöngeség. Az erő az, a mit az asszonyok imádnak a férfiban. – Ime a hölgy, kit oly súlyosan megbántott; kit hizelgésével, ajánlataival el nem csábíthatott, kit még az oltár elé is, melyet ámítás díszített fel arra, erőszakkal kellett hurczolnia, – most, balsorsa napján, midőn mindenki tépi a fonalat, mely emlékét az övével összefűzi, egyedül marad hű, ragaszkodó, mint az eb, mely védi gazdáját, ki őt megveri.

– Talán ha nőül vettem volna, nem volna hozzám olyan hű.

Azt már kezdte feledni, hogy szorongattatása óráiban felfogadta valakinek, hogy ha a hölgy, most is hű marad, hitvesűl fogja venni.

Betegségében sokat felfogad az ember, a mit egészséges korában elfelejt.

Hiszen most már biztos váltói zsebében voltak.

Másnap kedvező idővel, útnak indultak az új világba.

Richardnak hozzá kellett szoknia, hogy az egész úton a hátsó fedélzet alatt lakjék, s Jemmynek neveztesse magát, Athalie előtt tisztelettel viselkedjék, s nagy kendőjét vigye utána, ha a födözeten sétál.

Athalie szabadon társalgott az együtt utazó férfiakkal, mint a kinek kisérőjére semmi egyéb gondja, mint hogy ha megszomjazik, vizet hozasson magának vele.

– Remekül tudja játszani az úrnőt, az már igaz.

Ezt Richard kénytelen volt magában bevallani.

Még azt is megtette, hogy őt küldte el a társalgási kajütbe, hogy keresse elő számára azt a számát a Timesnek, melyben táviratozva van, hogy Tinple Richard lord Londonból hirtelen eltünt, hitelezői minden kikötőben táviratoztattak, hogy tartóztassák le.

Az emberek az ő hallatára beszéltek e botrányos szökés részleteiről. Athalie maga is beleszólt a beszédbe, s pompásan tudta az értesületlent játszani. Néha egy pár lopva súgott szóval értesíté mylordot az őt közelebbről érdeklő vélemények felől; nevezetesen, hogy az a bizonyos dr. Mac-Fellen, ki oly barátságosan tudakozódik mindenkinek hogyléte felől, nem annyira orvos, mint rendőrügynök, ki különféle megbizatásokban utazik New-Yorkba: tehát ez előtt óvatosan viselje magát.

Az utazás hatodik napján zivatar érte útban a hajót. Nagy baj nem lett belőle, csakhogy az utasok nagy része tengeri betegséget kapott; azok közt volt Richard is.