Part 12

Megmagyarázta neki a látott ritkaságok kitünő jelességeit; az érczsodronyra fűzött ős csontvázakat, állatok maradványait, a mik még a nemes embereknél is régiebb eredetüek; a mindenféle népek bálvány-gyüjteményét, az ind Trimurti háromszögének titkát, a Lingámot imádó elefánt értelmét; az Óm mélységes mysteriumát; urát adta, honnan került ide az a négyfejü mongol isten? hol faragták Wiswamitra tevéjét, melynek minden tagja más apró eleven állatból van képezve? Óra hosszat regélt neki a csodahirű Ninifo bálvány felől; a japán oltárszekrényekről, a chinai votiv-táblákról; az egyiptomi kanopokról, az emberfejü köcsögökről, az Oziris hajójáról; összehasonlításokat tett előtte a mexikói naptárpénz és a skandináv runanaptár között, a miben nagy tanulmányt tündököltetett; elolvasá előtte a Tlascallan romok között kiásott aztek camæak föliratait, megmagyarázta az Astartepénzek, az Agathodæmon érmek jelvényeinek értelmét, a kopt fogadási-kezeket, a runaemlékek titkos ákombákjaiból neveket csinált, s bámulatot követelt tőle azon találmányáért, hogy ő fedezte fel, miért van e pogány őskori emlékeken a kereszt?

A fegyverek teremében elmondta: ez a kerekes puska kié volt, hol vesztette el, ki találta meg? ezt a rozsdás kardot hány lábnyi mélységből ásták föl? kit vágtak le hajdan vele? Ezzel a bőrágyuval minő szaraczén várat ostromoltak a lőpor első korszakában? ez a nyereg melyik hires angol keresztes vitézt hordta? ez a zászló, hogy szakadt el Jaffa ostromában? e szeges vértek közül miért angol-szász az egyik, miért angol-dán a másik?

A festvények termében épen ragyogó volt a mylord; ott már minden egyes darabot az utolsó guinéeig meg tudott becsülni, mit ér? kitől van? eredeti-e, vagy a mester másod műve? vagy tanítvány másolata?

– Ebben a teremben rendesen összeszoktunk máskor perelni Richard lorddal, mert én azt állítom, hogy ez a József és Potifárné itt nem Carlo Cignani eredetije, hanem másolat; de ezuttal a mi – mylady iránti tekintetből nem fogok veszekedni. Úgy is kipótolják a helyét a többiek. Egyébiránt e csarnokban a faragványok legbecsesebbek: különösen Donatello faragványai puszpángból. Ezeket Richard lord úgy összeszedte, hogy más muzeumnak alig maradt belőlük.

Most egy zárt ajtóhoz értek.

Itt meggondolta magát a mylord s mutatóujját felemelve, aggályos arczczal kérdezé:

– Megmutassuk-e a mi – myladynak a katakombákat is?

– Oh kérem, szólt Athalie. Miért ne?

Richard lord is helyeslé.

– Mylady nem szokott megijedni csekélységektől.

– Valami rémületes van ott?

– Nagyon réműletes, bizonyítá lord Crowndale. Ne mondanók meg előre a mi – myladynak, hogy mi lesz ott? E kérdést Richardhoz intézte.

– Szükségtelen. Úgy is meg fogom látni.

– Úgy legyen szives felnyitni az ajtót mylord, ha tetszik.

Richard lord felnyitá kulcscsal a vasajtó zárját, mire ez halkan eltünt a falba, s Athalie előtt egy szűk, sötét üreg nyilt meg, mely pinczetorkolatként több lépcsőfokon keresztül vezetett egy mélyen fekvő boltozatos oduba.

A kriptaboltnak nem volt ablaka és még is volt benne világosság. Egy bronz asztalon kristálylámpa égett tiszta fehér világgal.

– Ah itt valaki lakik, hogy lámpa ég? kérdé Athalie meglepetve.

– Laknak ám: Kétezer éves halottak, mylady; állítá ünnepélyesen lord Crowndale.

– S az ott az örökké égő lámpa?

– Igen is, az.

Lord Crowndale ezt oly nyomatékkal mondá, mintha a tárgy azonossága fölött minden kétkedő mosolyt el akarna pusztítani a könnyelmű hölgy arczáról.

Athalie, asszonyok szokása szerint, a kik szeretik bátorságukat fitogatni, a mivel végtére is nem birnak, itt e sötét oduban kezdett el fecsegő lenni: mindenhez hozzá nyúlt, kezébe vette az ibis mumiákat; fölemelgette a hamuvedrek födelét, mikben valóságos hősök porából volt még valami s borzalom nélkül merte előre hátra forgatni Dagon király koponyáját, mely arany abroncsokból fűzött kalitkába volt szorítva.

Lord Crowndale pedig annál inkább ingerelve érzé magát e hölgyet félelemre tanítani, s regényes részletességgel magyarázá neki az ezredéves maradványok történetét.

– Nézze mylady, ez itt Pseudosmerdis síremléke; Ninive romjai közül ásták ki, mr. Layard ott léte alatt; látja az ornamentumokon a szokott bukraniák, a faragott ökörkoponyák helyett emberfők vannak alkalmazva; ezek valódi koponyák, mikor Pseudosmerdist megölték, hadvezéreit is kivégezék s koponyáikat az álkirály síremlékébe ékelték be.

– Tehát ez Pseudosmerdis, az összes miniszteriumával, szólt nevetve Athalie.

Ez a hölgy még sem akar félni.

– Látja mylady az egyptomi mumiát. Nagyon szép darab. Egyike a legszebb példányoknak. Cheops katakombáiban találták, a mi arra mutat, hogy a Faraók családjából való. Gondolja csak mylady, ez a hölgy, mert hölgy volt, ezelőtt háromezer évvel épen olyan szépen tudott mosolyogni, mint ön; és azóta mindig hallgat és komoly.

– Sajátságos főkötője van, szólt Athalie, ez nem rosszul illhetett az arczhoz, a mi így lecsüng; az jó gondolat. Nem volna kár utánozni.

Lord Crowndale vállat vont; «asszonyféle!» még a mumiánál is a fejdísz ötlik fel neki, s azon töri a fejét, hogy magyarázza ezt majd meg piperésznőjének, a helyett, hogy lelkére venné, mi szörnyű gondolat az, háromezer évig változatlanul megmaradni s el nem múlhatni soha.

Azért mégis megmagyarázott neki annyit, hogy azt a főkötő formát a rómaiak idejében calasticanak hitták, s csak Egyiptomban viselték, a hajadon leányok; még akkor a nők és hajadonok között szokás volt különbséget tenni külső megjelenésükben is.

– Hát ettől nem fog-e borzadni, a mi most jön?

Ludimer lovag lóháton ülve.

Ludimer lovag nagy vitéz volt; végrendeletében meghagyta, hogy ha meghal, az ahhoz értő tudósok præparálják őt és lovát műértőleg csontvázakká, s így állítsák fel a család czímerteremében.

Ime most itt ül a vázlovag, vázlován; koponyáját födi az érczsisak, állkapczáját szorítja a vas álltartó; tíz csontújja kardja markolatán nyugszik; alatta a vázló csupasz fogaival harapja a zablát.

– Nem borzad ránézni mylady?

Athalie a helyett mulatságos pruderieval vonta fátyolát arcza elé; (angol hölgyek szobában is viselnek fátyolt) s azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez a mister nagyon kevéssé van felöltözve.

– Damned! Egy csontváz! Dörmögé Crowndale lord Tinple fülébe. Szégyenli magát egy férfi előtt, a kin nincs sem ruha, sem hús.

No majd meglássuk, meddig tart ez a vitézség?

– Akarja mylady megnézni az öröklámpát? E gyűjtemény legbecsesebb kincsét?

– Valóban arra vagyok legkiváncsibb.

Az öröklámpa egy bronzasztalon állt, melynek csak egy öblösen alakított lába volt, alul három tigristalpba végződő.

Ez asztal előtt volt egy bronz támlásszék; abban ült egy pikkelypánczélos lovag, alakjára a közönséges emberi mértéknél valamivel nagyobb; pánczélja sötétkékre volt aczélozva s azokhoz hasonló, a minőt a cæsarok idejében a parth segédcsapatok vitézei viseltek; tetőtől talpig pikkelylyel fedve, mint a gyík. Jobb keze a lovagnak le volt eresztve maga mellé, s abban egy hosszú, kétélű pallost tartott.

– Szabad azt a lámpát kezembe vennem? kérdé Athalie Richard lordtól.

– Oh igen. Hanem előbb engedje egyik kezét megfognom.

– Miért?

– No, ha valami történhetnék önnel.

– Köszönöm; vigyázok magamra.

Lord Crowndale még is inte szemével lord Richardnak, hogy tartsa magát készen a mylady háta mögött, ha majd elájul; mert e vállalatnak rendesen az szokott a vége lenni.

A bronzasztal emelvényen állt, melynek három lépcsője volt.

Mikor Athalie az első fokra föllépett, a néma lovag csendesen fölemelkedett ültéből.

Más hölgy sikoltva szökik vissza, midőn a vas kisértet ijesztőn megmozdul előtte, Athalie elismerően bólinta neki fejével: – God by! a lovag udvarias; mikor hölgy közeledik, feláll.

Mikor Athalie a második lépcsőre állt, akkor az érczalak hirtelen megsuhintá a jobbjában tartott fegyvert s feje fölé emelte azt, fenyegetően hajolva hátra.

Ez szokott az a pillanat lenni, a mikor kiváncsi hölgyek ájultan rogynak kisérőik karjaiba.

Athalie naiv kérleléssel nézett fel félvállról a fenyegető kisértetre s negédes hangon mondá:

– Ah, egy régi lovag, mint ön, csak nem tartja tán lovagias tettnek egy hölgyet megütni?

S azzal föllépett a harmadik lépcsőre.

Biz a pánczélos kisértet nem ütött le kardjával a hölgyre. Úgy maradt állva, a hogy volt. Athalie hozzá nyúlhatott a lámpához, de föl nem vehette, mert az asztalhoz volt csavarolva.

A mylordok tapsoltak neki.

– Bámulatos asszony! Rendkívüli asszony! bizonyítá lord Crowndale. – Tudja meg mylady, hogy ön az első hölgy, a ki arra a harmadik lépcsőre rátette a lábát, s férfiak közül is csak egyedül én voltam az, ki hasonlót tenni mertem.

– Hanem önök rászedtek engem; ezt a lámpát nem lehet innen felvenni.

– Hiszen nincs is mit kitudnia belőle, Athalie, szólt Richard lord; egyszerű moderateur-lámpa az egész, rendkívüli nagy gépezettel, a mit egy hétben egyszer kell felhúzni, s ugyanakkor naphtával tele tölteni; az asztal lábaiban van a gépezet.

– Ah, tehát ez az egy csak szemfényvesztés, szólt Athalie fitymálva, s a férfiak kezét nem fogadta el a leszállásnál, lelépdelt az emelvényről. A pánczélos rém szintén leereszté karját, s visszaült helyére, a mint Athalie a lépcsőket egyenkint megnyomta lábával.

– Bocsánat, mylady, tiltakozék e gyanusítás ellen Crowndale lord. Ez nem szemfényvesztés, ez nem humbug; sőt épen ez a muzeum legbecsesebb darabja. Carthagoban tett ásatások alkalmával leltek egy sírboltot; Tullius Aemilius proprætor sírja volt az. E gépalak ott ült a sarcophag fejénél és előtte kis bronzasztalon ott égett egy lámpa. A sírnak legalább ezerhétszáz év óta el kelle hagyatva lenni, s a lámpa még mindig égett. Az örök lámpa titkát a carthagoi maguszok ismerték. Velük együtt veszett el a titok. E sír fölfedezésénél a régiségbúvár, ki az égő lámpát meglátta, azt hivé, hogy ime meglelte az eltemetett titkot s odasietett a lámpához. E gépalak épen úgy, mint kegyed előtt, fölemelkedék, karját emelte, azonban, midőn a felfedező a harmadik lépcsőre lépett, hogy a lámpát elvegye, a pánczélos alak nem tartózkodott, mint most, hanem lesujtott, s az örök lámpát ezer darabra törte, a fölfedezett titkot újra eltemetve. Ez eset le is volt írva bőven a «New monthly magazin»-ban mylady; s Richard lordnak teljes hitelű okmányai vannak a felől, hogy ez alak ugyanaz. Az örök lámpát ő egyszerűen naphthalámpával helyettesíté.

– És most miért nem sujtott le a gép-lovag? Nem hizelkedem magamnak azzal, hogy tekintetem elbűvölte.

– Azt kitalálhatná Athalie, szólt nevetve Richard; nem akarhatom, hogy minden egyes látogatóm lelki erejének mutatványa egy lámpásomba kerüljön, a mi azonfelül még tűzveszélylyel is járna. Azért a gép csak odáig van felhúzva, hogy a két lépcsőnyomásnak megfelelő mozdulatot tegye meg, a harmadikkal pedig adós maradjon.

– No, és épen ennek a titka az, szólt közbe lord Crowndale, a mire legtudvágyóbb vagyok. Hogy van e gép felhúzva? hol van a gépezete? Mit kell vele csinálni, hogy a harmadik tempót is kiadja? Ezt nem bírja kitalálni senki, ezt nem tudhatja meg senki.

– Tessék, szólt Tinple lord, vizsgálja ön meg tetszése szerint, keresse meg a nyitját, én nem gátlom.

– Tudom. Próbáltam sokszor, mindig sikertelenül. – Azzal odament, összetapogatta a vaslovag minden porczikáját; fölkeltette, meg leültette; hallgatta közben, hogy pattog a gépezet belől. – Mind hasztalan. Egy ízben egy egész napot töltöttem itt, s pánczélja minden egyes pikkelyét megpróbáltam elmózdítani helyéről, hogy tán ott a gépezet kulcslyuka, nem találtam rá; pedig a gép benne van. És már ötezer fontot igértem a mylordnak csak azért, hogy fedezze fel előttem a titkot?

– De én nem fedeztem fel. Rajtam kívül nem tudja senki; a kitől a gépet vettem, régen meghalt.

– Nekem sem mondja ön meg? szólt Athalie, kivántató mosolygással tekintve Richard szemébe, s karjára fűzve kezét.

– Mylady, ötezer fontért nem árultam el titkomat a mylordnak; de önnek ez elbájoló mosolyáért megsúgom azt.

Athalienak közel kelle tartania arczát Richardhoz, hogy fülébe súghasson; s a mint a hölgy hosszú angolos hajfürteit félrevonta, hogy a súgást meghallja, Richard nem állhatá meg, hogy ez elragadó szépségű arczra előbb egy csókot ne nyomjon.

Angol lady rögtön otthagyná férjét, ha ezt idegen férfi előtt tenné vele, Athalie elpirult; ez árulás volt az idegen előtt! Hanem azért nem kapta félre fejét; a titkot akarta hallani.

– A gépalak nyakában van a gép nyitja, a fej elcsavarható. Ha egyet fordítanak rajta, az első mozdulatra, – ha kettőt, a másodikra, – ha hármat, akkor mindháromra képes.

Athalie kézszorításban fejezte ki köszönetét.

– Hát az idén sem alkuszunk-e meg mylord a musée Tinple fölött? kérdé, midőn visszafelé indult a társaság, lord Crowndale.

– Ráérünk még.

– Ön igen; de én már magam is régiség vagyok; ma vagy holnap akár megvegyen ön mumiái közé.

– Ah mylord, a gazdag emberek sokáig élnek.

– Én az idén is ajánlanék önnek kilenczvenhétezer fontot érte.

– Én pedig odaadnám százezerért.

– A hogy szoktuk. Én kettővel többet igérek, ön hárommal többet kér. God bye.

– God bye.

Azzal kezet szorítottak és elváltak.

Athalie nehány lépéssel hátramaradt a férfiaktól; lord Crowndale őt is megtisztelte egy feszes bókkal, midőn mellette elhaladt, s halkan e szót intézte hozzá:

– Mi – mylady. Ha önnek ötezer font kedves, szolgálatára áll azon ártatlan titokért, a mit ön most megtudott.

Athalie büszkén emelte föl fejét s haragosan válaszolt:

– Mylord! Hogy tehet ön ily ajánlatot egy gentleman feleségének?

Crowndale meghökkenve vonult vissza.

– Bocsánat mylady. Valóban hibáztam, ostobaságot mondtam önnek. Bocsásson meg.

– Már vége van.

– Mondja ön, hogy megbocsát.

– Jól van. Ne szóljunk róla.

– Adja ön nekem irásban, hogy megbocsát. Irja fel egy névjegyére.

Lord Tinple visszatért e szóváltásra.

– Semmi titok, szólt lord Crowndale. Én önnek hitvesét el akartam csábítani azon hűtelenségre, hogy a pikkelyes lovag titkát árulja el; mylady ezért nekem egy moralis pofont adott s most én e pofonról nyugtatványt kérek.

A kérelmen mylord és mylady nevettek, aztán mylady elővett kis tárczájából egy névjegyet, melyre czímer nélkül volt e név irva: «Lady T. Saylor Athalie», s arra egy vékony kis graphithegygyel felkarczolta e szót: «általános indulgentia Crowndale lordnak», s azt átadá neki.

A lord kezet csókolt és eltávozott.

Azután tíz hónapig másról volt szó.

Lóversenyek, olasz opera, Heenan, a boxer, a nagy Exhibition, parliamenti viták és meetingek kitölték az időközt.

Athalie libegett a világban, mint annyi száz és ezer némber; sem alul, sem felül. Se nem söpredék, se nem crême. A társaságban nem tudni, hogy tisztelet-e, a mivel fogadják, vagy valami más? Asszonynak tartják-e, vagy minek? Egészen birja mindazon előjogot, a mit az asszonyok, csak azt nem tudni, hogy sokáig-e? Büszkeség-e az, a mi arczán ragyog, vagy annak ellentéte? Van-e arról valami tudata, hogy a világ ismeri helyzetét, vagy elég könnyelmű ilyen aggodalmakkal nem nyugtalanítani kedélyét?

Egy napon azzal a hírrel lepték meg Tinple lordot, hogy öreg barátja, lord Crowndale csakugyan azon állapotban van, hogy megveheti már katakombája mumiáinak sorozatába: – meghalt.

Ez rossz ötlet volt az öregtől. Ilyen kész vevőre nem egyhamar fog a musée Tinple találni, bár annak szenvbecse mindenkor megmarad. Az öreg bizonyos százezer font sterling volt Tinple Richardra nézve, a mi után csak meg kellett fordítani kezét, hogy markával felfelé álljon, s a kivánt összeg belehulljon.

Ez azonban elmúlt. A régészetbúvár örökén ifjú hagyományosok osztoznak, a kik a divatost keresik s nem adnak a kopottért mesés pénzeket.

Lord Crowndale végrendeletében tizenötezer fontot hagyományozott azon névjegy tulajdonosnéjának, mely okirataihoz volt mellékelve, e névirattal: «T. Saylor Athalie». Körülirást nem használhatott hozzá; miután azt nem irhatta jogosan, hogy «Tinple Athalie asszonyságnak»; – azt pedig, hogy «Saylor Athalie kisasszonynak» nem akarta irni; tehát a névjegyét használta in natura, melyre bocsánatát iratta ama találkozás alkalmával.

* * *

Mylordnak épen rossz kedve volt: esőre vált az idő, s olyankor az ő törött lába mindig szeretett «statum in statu» képezni életszervezetében; megérezte az időváltozást. Annálfogva meg is hagyá komornokának, hogy semmiféle látogatót se bocsásson be hozzá.

– Pedig egy félkezű tengerész most is itt vár az előszobában, s erősen állítja, hogy okvetetlen beszélnie kell mylorddal. Már három nap egymásután kereste, de elutasíttatott.

– Tengerész?

– Igenis. Félkezű.

– Tiszt, vagy közember?

– Azt hiszem: sergeant; csíkok vannak dolmánya újjain.

– Itt van a névjegye?

– Zsebembe dugtam; nem tartottam szükségesnek tálczára tenni.

– Ne is adja ide; csak olvassa el róla a nevet.

– Lyonel Broads.

– Broads? szólt meglepetve Richard lord; már visszakerült? – Azután gúnyosan tevé hozzá: ez otthagyta félkezét, mint rák a lábát, csak hogy hamarább visszajöhessen. Ez Athaliet fogja keresni.

Sammynak meg volt engedve, hogy ura jelenlétében nevethessen, mikor e tárgyra kerül a szó. Hogyne? ő volt az esketésnél a pap!

– Ezt a gentlemant be kell bocsátani. Kiváncsi vagyok rá, hogy minő beszéde lehet velem?

Sammy kiment a várakozóért és bekisérte, félig nyitva hagyva utána az ajtót, hogy a közelből hallgatózhassék.

A belépő ifjú arcza naptól barnított volt, borotvált ajkakkal és barna körszakállal. A tengerészek rövid dolmánya volt rajta, s annak jobb újja üresen akasztva fel egyik gombjára; – fegyvert nem viselt.

– Mylord, szólt az ifjú, nevem Broads Lyonel, elbocsátott tengerész vagyok; egy éve, hogy szolgálok, most félkezem elvesztve, haza kerültem. Midőn katonává lenni kényszerültem, bizonyos Saylor Athalie kisasszonynyal jártam jegyben. Most kötelességemnek tartám utána tudakozódni. Megtudtam, hogy ő a mylord házában lakik. Bocsánat mylord, de én kénytelen vagyok önhöz e kérdést intézni: – hitvese önnek Saylor Athalie?

Mylord fölkelt.

– Akar ön vele beszélni?

– Akarok.

– Jőjjön utánam. Majd odavezetem hozzá.

Egy csigalépcső a mylord szobáiból közvetlenül Athalie szobáiba vezetett, ki az első emeletet lakta, ugyanazon házban, melynek földszintjét és pinczeboltjait a muzeum foglalta el.

A mylord elől ment, Lyonel utána. Kettőjök mögött lopózott Sammy, ügyelve, ne hogy a félkezű még urát leüsse.

Richard lord egész otthonos biztossággal vezeté végig Lyonelt Athalie pompás termein, miket zárt ajtó nem választott el egymástól, csupán szőnyegek, s midőn végre egy csukott ajtóhoz értek, a hol valószinűleg Athalie pipereszobája volt, ottan sem koczogtatott: szabad-e, nem-e? hanem benyitott egyenesen, s Athalie elé lépve, ki öltözőasztala előtt ült, a mögötte jövő ifjura mutatott.

– Kisasszony! Ím önnek egy hajdani ismerőse, ki önnel szólni kiván; magukra hagyom önöket.

Azzal visszavonult, Lyonelt Athalieval egyedül hagyva.

Vasból kellett lenni e hölgy szívének; vasból! hogy ezt ki birta állni.

Azon ember, kit ő férjének nevez, elárulja őt e szóval: «kisasszony», hajdani jegyese előtt; s az ifju, a kit szeretett, imádott; a kinek emlékével tele volt szívének minden gondolatja, most mint félkezű nyomorék áll előtte.

Lyonel szomorúan támaszkodott egy szék karjára azzal a félkezével. Nem volt szép egy barnult arczú tengerész arczán a végig gördülő köny; de nem tehetett róla, bár haragudott magára miatta.

– Ejh, én nem sírni jöttem ide, Athalie. Kérges ember vagyok; egyenesen kell beszélnem. Ön nem felesége a lordnak; önnek semmi helye itten. Önnek el kell hagynia ezt a házat.

Athalie erre a szóra visszanyerte önuralmát: Ezt a házat! Ez a szó olyan volt neki, mintha a megszálló dæmonnak mondanák, hogy hagyja el a kinzott testet.

– Én e házban nagyon jól érzem magamat. Lássa édes Lyonel, az életben több a próza, mint a poézis, s a legköltőibb dolgok nagyon unalmasak. Az ártatlanság, a nőerény csak a versekben liliomszinű, az életben veres annak bőre a hidegtől, és kérges a munkától. Én már nem élnék meg munkám után s kétségbeejtene a szegénység.

Lyonel nagyot sóhajtott. E cynismus nem volt előtte váratlan; de mégis szerette volna ezt nem tőle magától hallani.

– Nem biztatom én önt költői fellengésekkel; én önnek tisztességes életmódot ajánlok. Atyám meghalt, annyi vagyonom maradt, mennyiből illendően eltarthatok egy asszonyt. Legyen ön nőm.

Athalie szíve nagyot dobbant e szóra.

– Én az ön neje?

– Az. Nőm. Eddig jegyesem volt, s én jegygyűrűjét még most is viselem. Jőjjön ön velem. Elmegyünk más országrészbe, a hol bennünket senki sem ismer, a hol senki sem tudja, kik voltunk, honnan kerültünk elő? Én önhöz gyöngéd leszek és verjen meg engem az Isten, ha ön valaha egy rossz tekintetemről észreveheti azt a gondolatot, hogy jegyváltásunk és menyegzőnk között egy átkozott év volt, a mit a halottak közé számítok.

Lyonel nem emelheté jobb kezét esküre, mert az le volt vágva; a ballal esküdött.

És Athalie úgy érzé, hogy ereje ingadozik. Rágondolni arra, hogy van még a világon egy hely, a hol boldognak szabad lenni, szerető, elnéző, türelmes férj ölében, talán gyermekektől körülrepesve? talán megőszülve tisztességben?… Ejh! Félre e gondolattal! a fölötte levő szobában kaczaj hangzik; ezt a kaczagó embert nem szabad neki elhagynia!

– Ön nagylelkű, Lyonel; de én sem akarok hálátlan lenni. A mit ön ajánl, azt elfogadnom nem szabad. Én nem mérgezhetem meg önnek életét. Itt maradok.

– Gondolja ön meg, hogy édes anyja halálos ágyán tette egymásba kezeinket; emlékezik-e ön még édes anyjára?

Athalie közel volt hozzá, hogy e szóra halva roskadjon össze szívszakadtan. Félre fordult a tükör felé, s a hajába tűzött cameliát kezdte igazítani.

A tengerész nem vesztegetett rá több szót.

– Isten önnel misz. Önnel bevégzém értekezésemet, hanem még valakivel mással lesz ennél a háznál egy szavam.

Athalie megértette a fenyegetést, ijedten felelt rá:

– Ne tegyen ön semmi heveskedést; az én sérelmem meg van neki bocsátva.

– De fenmaradt az enyim! És az nem lesz soha.

– Mire gondol ön Lyonel?

– Hogy félkarom van csak, úgy-e? De egy fél-embernek ez is megfelel. Isten önnel.

A tengerész elsietett, s Athaliet egyedül hagyta.

És akkor a hölgy végig omlott padlója szőnyegén és arczon fekve sírt keservesen, és szépen rendbeszedett fürteit összezilálta, és a drága csipkéket keblén nem kimélte és egész szép arczával nem gondolt, hogy milyen kikelt lesz az alakjából a sírás miatt.

Ekkor figyelmét valami heves szóváltás ragadta meg, mely a feje fölötti szobából hangzott alá. Az volt Richard lord szobája.

Beszédet nem vehetett ki, csak ismerős hangokat, s a hangok emelkedő zajából, hogy ott két férfi a düh és elkeseredés szóváltását folytatja, Lyonel és Richard hangja volt az. A béna tengerész visszatért kedvese elrablójához, azon az uton, melyen idejött s szívreszkettető volt hallani csak a hangot is, melyből szótagokat nem lehetett kivenni.

Athalie fektéből térdére emelkedett s két összekulcsolt kezét feje fölé emelve, hallgatózott.

Nem érthetett semmit.

Egyszer aztán elhallgattak a szörnyű beszédhangok, jöttek helyettük még szörnyebbek, néma lábdobogások, küzdő, dulakodó emberek dübörgése, s nagy sokára egy tompa zuhanás; melyre aztán csend következett.

Athalie még mindig térdelt és hallgatózott, mintha a csend értelmesebben beszélne, mint az előbbi zagyva zsivaj.

S a mint így térdelt és hallgatózott, fölemelt kezeit feje fölött tartva, egyszerre keze fejére cseppent valami. Oda nézett: egy csepp vér volt.

Riadtan tekinte föl; a plafond freskó-festésének égszínkék talapján egy nagy vörös folt tünt elő; a fölötte levő szobában kiömlött vér átázott a tetőzeten.

Athalie összeborzadva húzta fejét karjai közé. A hideg rázta minden tagját.

Kinek a vére az ott?

Közeledő léptek hallatszottak ajtaja előtt.

Lélekjelenlét, tettetés! újra elő!

A hölgy felszökött térdéről, kendőjével letörlé kezéről a vércseppet; s midőn az ajtó nyilt, már tükre előtt ült és szemöldökét simítá le vékony krémmel.

Richard lord jött.

– Tehát, kedvesem, ön kiadta neki az utat?

– Ki biz annak. Szegény bohó. Mire mehettem volna vele? – Visszament azután önhöz?

– Vissza.

– Tehát ő volt, a ki olyan fenhangon beszélt?