Part 11

Tinple nem űzött gúnyt a megtérő daczosból; rá kell hagyni, míg kienged. Ilyenkor gyöngéden kell vele bánni, hadd legyen még gyöngébb. Majd egyszer vad tréfával a szemébe nevetni, arczát megpirítani, a szégyen mámorához hozzá szoktatni, az későbbre való. Még most úgy kell vele bánni, mint egy herczegnővel. Nem szabad mutatni bámulatot, meglepetést, a fölött, hogy ő most itt van.

– Önt nyugtalanítja a vihar, Athalie.

– Nagyon. Rossz álmaim voltak.

Szegény gyermek, még az álom is megijeszti.

– Még most is borzadok tőle.

– Izlelje meg ezt a forró punchot és melegítse meg kezeit, hisz olyan hidegek, mint a jég.

Tinple lordnak fel kellett volna ötleni, mikor azt a fehér kezecskét tenyerei közé vette, hogy fölmelengesse, mint lehet valakinek a keze oly hideg, a ki most kel föl a meleg párnák közül? ez a kéz olyan, mint a ki most jön a viharból.

A hölgy megízlelte a punchot, s már nem remegett olyan nagyon.

– Azt álmodtam, hogy ez a kastély égett. Ebben a szélvészben, viharban.

– A vihar hozta azt az álmot.

– Meglehet. Köröskörül minden égett már, a padlaton a faragványok, a szobákban a mennyezetek, az ablakokon a függönyök; a füst vastagon tódult lefelé. Én futottam egyik szobából a másikba, a füst mindenütt nyomult utánam, mindig lejebb-lejebb szállt, egészen lenyomott a földre; ott lefeküdtem arczra, ott is rám talált, befogtam számat, hogy meg ne fojtson, hasztalan, mégis áthatott, éreztem fojtó, keserű párázatát, fuldokoltam; fel akartam szökni, hogy visszarohanjak az égő szobákba; inkább a lángok közé vissza, mint megfuladni így! és nem birtam fölkelni. Oh még most is érzem a füst keserűségét!

– S hol voltam én? kérdé Richard úr gyöngéd követeléssel, hogy nem siettem önnek segélyére?

Már helyet követelt magának a hölgy álmaiban.

– Ön egy ablakon át nézett be rám, a honnan megmenthetett volna, és nem jött oda. Én kétségbe esve nyujtottam ön felé kezemet, hogy szabadítson meg, s ön nem nyújtotta a magáét.

– Ah, ez rút hidegvérűség volt tőlem. Kegyed álmai engem rágalmaznak. Én nem siettem volna önnek mentésére? én? Egy egész égő poklon keresztül.

Richard lord szavainak nyomatékául két karjával ölelé át a hölgyet, mintha épen készülne őt egy egész poklon keresztül megmenteni.

A hölgy szemérmes bánattal tekinte le, mely az urat lefegyverzé.

– Uram, a menekülteket Angliában védeni szokták, s én menekültem önhöz.

Richard átlátta, hogy nem azon nők egyikével van dolga, a kik egy mézes szóért, s egy pohár forró italért elvesztik eszüket; s gondolá, hogy itt erősebb mérgekre van szükség.

Mert hiszen minden asszony szíve gyulékony anyagból van, csakhogy azt nehéz eltalálni, mitől gyullad meg?

Némelyiknek elég egy szikra, mely rokonszenves szemen át reá pattan, másnak erősebb tűz kell. Van olyan is, a ki csak az oltár gyertyáinál engedi magát meggyujtatni, de olyan is van elég, a kit meggyújt – a gyémántvillogás.

Tinple úr leült Athalieval szemben, s úgy tett, mint a ki igen közönyös dolgokról szándékozik most beszélni.

– Arra én magam is gondoltam, Athalie, hogy egyszer ez a kastély leéghet; a cselédek gondatlanok. Hanem az még nem nagy baj. Innen a szobámból egyenesen vezet le egy csigalépcső a földszintre. Itt veszni semmi esetre sem lehet. A mi pedig értékeimet illeti, miket papirokban bírok, valamint a hirhedett Sancy gyémánt-gyűjteményt, azok az újabban nagy tökélyre vitt tűzmentes szekrények védelme alatt egészen biztos helyen állanak. Hallotta ön hirét nemde, a nevezetes Sancy gyémánt-gyűjteménynek?

– Nem.

– Ennek a nagyapám tette le alapját, s apám és én azóta nagy gyűjteményre vittük. Csupa historiai nevezetességű gyémántok. Túl tesz a braunschweigi herczeg e nemű gyűjteményén. Kivánja ön meglátni?

– Kérem.

– Már csak azért is, hogy rossz álmát elfelejtse. Érzi ön még azt az álmodott füstöt?

– Még mindig érzem.

– Gyújtson rá erre a czigarettera, ez el fogja azt űzni.

– Soha sem szivaroztam.

– Hisz ez nem szivar, csak füstölő szer, bajadéreczigarette, hölgyek mulattató szere, csupa ambra és sáfrány, nem is dohány. Kisértse meg.

Az is egy fejezet a mesében, mikor egy férfi egy leányra rávitatja, hogy az első szivart szájába vegye. Athalie engedte a szivar végét meggyújtatni.

– No hát most nézzük meg a Sancy-gyűjteményt.

Richard szobája hátterében álló nehéz vasszekrényéhez lépett s abból egy ódon, nehéz, szandarach-fa faragványú szekrényt vett elő, melynek szegletei aranylemezekbe voltak foglalva. Azt letette az asztalra a hölgy elé.

Még két karos gyertyatartót látott el világgal, hogy az ékszerek ragyogása annál hatályosabb legyen.

Azután felnyitotta a szekrényt.

Az volt az Aladin csodalámpája!

Ezer meg ezer villám, mely kővé változott! a kristályozott szivárvány maga. A szem zavarba jön, hogy melyiket nézze előbb? Még a műértő sem tudná, hogy hol kezdje az elejét?

Nem hiába nevezik azt tűznek, a mi a gyémántokban van, mert az valóban melegít. A ki egy gyémántot felhúz az újjára, maga sem tudja, de mindig azt nézi. Ha rá nem néz is, érzi, hogy ott van. Ez nem hazug becs, nem képzelt érték, ez valódi bűbáj, mely megzavarja a lelket, más irányt ad a gondolatoknak; dæmon szeme az, a ki megigéz.

Richard úr beszélt a gyémántokról, mintha csak historiai emlékek történetét magyarázná.

Mert a hirhedett gyémántoknak történetük van, mint a fejedelmeknek.

Némelyik felviszi hírét a közép századokig.

– Ez a rózsaszínű gyémánt Mahadi kalifáé volt, kihez atyja Almanzor halálos ágyán így szólt: «Azt mondom neked: tiszteld rokonaidat, de te azt nem fogod tenni. Azt mondom neked: ne kezdj palotát építeni, mert nem végzed be; de te azt mégis meg fogod tenni. Azt mondom neked, asszonyoknak adj, de tőlük ajándékot el ne fogadj; de te azt mégis meg fogod tenni». Mahadi úgy járt, a hogy atyja mondá: kegyencznője, a szép Hazána, e ritka szép gyémántot kérte tőle, s viszon-ajándékul egy szép körtét ajándékozott neki; a körte meg volt mérgezve s Mahadi meghalt, és palotája félben maradt.

Richard felfüzte a szép gyémántot Athalie homlokára, s vigyázta, hogy fogja-e nézni a hölgy az átelleni tükörből, mennyire ragyog a gyémánt?

– Ez a négyszögletű gyémánt gyűrűbe foglalva nem csak arról nevezetes, hogy a gyémántok rendes nyolczalj alakjától eltér, hanem még inkább arról, hogy Merlin de Thionville, a hirhedett népszónok és képviselő a rémuralom alatt, vette ezt kedvesének, Saint Romain kisasszonynak; a gyémánt drága volt, Merlin pedig fösvény; egy napon törvényjavaslatot hozott a ház asztalára az iránt, hogy a képviselőknek napidíjait fel kell emelni, s sírva mondá el, hogy neki beteg neje és hat apró gyermeke van, a kik éheznek. A gyűlés megszavazta a javítást, s a nyereségen rögtön megvette e gyűrűt szeretőjének Merlin – az ország segítségével.

A mulatságos történet tanújele Athalie újjára vándorolt.

– Ez a pompás diadém maga négyezer fontot ér; mademoiselle Renard kapta ezt valamikor, Montbarrey miniszter idejében egy előkelő úrtól; – nem valami női kegyért, hanem – érdemrendekért. A szép hölgy kapta a gyémántokat s ő eszközölt ki értük rendjeleket.

A hősjelekért cserélt gyémánt Athalie hajfonadékai közé vándorolt ragyogni.

– Hát ez ékszernek mi története van? kérdé a hölgy egy sor fekete gyémántból alakított nyakéket véve kezébe.

– Ez a szerencsétlen Tarrakanoff herczegnő nyakéke volt. Nem ismeri ön a történetét?

– Olvastam valamikor. Az egy igen szerencsétlen nő volt.

– Katalin czárnő természetes nővére. A czárnő féltékeny volt reá; féltette tőle trónját. Anna Rómában volt a czárnő hatalmán kivül. Egy orosz herczeg küldetett ki azon megbizással, hogy nyerje meg a herczegnő szivét; Orloff Alexejnek hítták. Az udvaroncz megtette kötelességét, elcsábítá a herczegnőt, s elvette nőül. Mikor aztán neje volt, hajóra ülteté, s mikor a tengeren voltak, bilincseket rakatott rá, s úgy vitte Oroszországba, ott börtönbe zárták a herczegnőt, melyben egy Néva-áradás alkalmával megfulladt.

Próbálja fel kegyed a nyakkötőt. Valami bűvös hatásu e fekete, mély tüzű gyöngysor azon az alabástrom alapon!

Athalie elmélázva kérdezé:

– Bánhatott így Orloff egy nővel, kinek hűséget esküdött?

Tinple mosolygott:

– A pap és a tanúk fizetett brigantik voltak.

Athalie lerakta a gyémántokat, hajából, homlokáról, nyakáról, ujjáról, leszedte és visszarakta helyeikre.

– Önnek igen szép gyémántjai vannak.

– Oh a legszebbet még nem látta ön.

– A legszebbet? szólt Athalie keserű mosolylyal; a legszebb nincsen önnél.

– Azaz, hogy drágább van a fejedelmi kincstárakban elég, de a legszebb gyémánt…

– Az talán egy rongyos embernél van;… vágott szavába Athalie.

Richard bámulva akadt fenn e szón.

– A legszebb gyémánt – a szív; – szólt a hölgy merően szemébe nézve a lordnak.

Ah, Tinple Richard egészen otthon volt már e szóra. Most ismerte ki hölgyét. Ez nem azon nő, kit könnyelmű ledérség, hiú gazdagság ejthet el: ennek ábránd kell; ez költészetet keres az életben. No hisz azzal is szolgálhatunk neki.

Tinple lord becsapta a gyémántos szekrény ajtaját; a szivnek kell most ragyogni. Odaereszkedék a kis zsámolykára, a min Athalie nyugtatá lábait.

– Oh Athalie; ön az első nő, a kivel találkozom életemben, a ki azt kérdi tőlem, hogy van-e szivem? Pedig csak kérdezni kellett volna, hogy feleljek rá, mint a hogy felelek önnek; és esküszöm…

– Ne esküdjék, itt nincs pap és násznagy, a ki hallja…

– Oh ne vesse szememre örökké ez egy bűnömet ön ellen. Az angyalok bocsánatot szoktak hozni annak, a ki megtér, s én lábai előtt heverek, úgy kérem bűnöm bocsánatát.

A hölgy engedé kezét csókkal halmozni, engedé a férfit egészen közel csúszni térdeihez, s félelem, aggály nélkül nézett annak felhevült arczára; még lemosolygott rá, még buzdítá nyájas tekintettel, mintha volna olyan hatalom fölötte, vagy közelében, mely megvédje tőle, mely gátul álljon közéjük; – vagy mintha valóban szerelmes volna belé, s el tudná tűrni, – hogy ily pillanatban a tükörben látja magát.

Tinple Richard pedig gondolá magában: «mind ilyen az asszony».

– Hidd el, Athalie, én szeretlek; nem úgy, mint élő emberek szeretnek, hanem mint az elkárhozottak. Vétkem ellened – szerelmem tanújele irántad. Bocsáss meg. Szeress. Légy enyim s legyek én a tied.

Athalie a lábainál heverő férfi nyaka körül fűzte karját és folyvást nyájasan nézett rá.

Valaki kaczagott a jeleneten. Bohóság! A szél volt a kandallóban.

A derék, becsületes szél, a ki a félénk hölgyeket bátorságosabb menedékekbe űzi!

Athalie biztatta tekintetével Richardot, hogy csak mondja tovább; még több ilyen szépet; hizelgjen még.

Richard mindig közelebb járt diadalához; már átölelte a hölgy termetét.

– Lásd, tündérem, szívem egyedül érted lángol…

E perczben, mintha tarantela csipte volna meg, hirtelen félbe szakítá szavát, felugrott, s mereven bámult maga elé.

Athalie még mindig mosolyogva tekinte rá.

– Miért nem folytatja tovább?

A lovag elképedve, elsápadva, lélekzetlenül állt előtte; kezei határozatlan védelemre emelve.

– Nos?…

– Itt valami ég!

Athalie meg sem mozdult helyéből.

– Ön azt mondá, hogy a szive ég!

– Nem, nem, a kastélyban kell tűznek lenni! Érzem a perzselés szagát.

Azzal elébb az ajtóhoz, aztán az ablakhoz futott; felszakítá a betett táblákat, s a mint azokat széttárta, a rémület hörgésével tántorodott hátra. Az borzasztó látvány volt odakinn!

Az egész éjjeli táj egy vérfényben úszott, a sűrű, szikrával elegy veres füst az ablak előtt csapott el, leverve a széltől az udvarra. Az egész felső emeletnek lángban kellett már lenni, és a cselédség földszint még nem tudott róla semmit.

Richard, mikor az ablakhoz futott, az egész asztalt feltaszítá, melyen a lámpák álltak, most már csak a külső égés viszfénye vetett a szobába szembántó világosságot.

A hölgy most is ott ült még a karszékben, a hol végig hallgatta kényura szerelemvallomását. Talán elájult az ijedségtől.

Tinple lord bizony nem sokat gondolt most ő rá. Kastélya ég a feje fölött; cselédsége mélyen alszik a lába alatt; a tomboló vihar tizszerezi a veszélyt; kinek jutna ilyenkor eszébe egy veszendő némber? Ha lelkénél van, majd elfut ő is, a merre futhat; ha pedig elalélt, legyen lelkének irgalmas az ég.

Richardnak azon kellett lennie, hogy gyémántjait megmentse: az egy millió értékü kincs!

Ott hagyta a hölgyet, felkapta a szekrényt s először a tűzmentes vasszekrényhez futott vele, de a mint annak ajtaját rácsapta, egy gondolat villant át lelkén: – a gyémánt égvény, a tűzben elég; hátha a nagy hőségben, hol a biztos szekrény aranyat, ezüstöt, még papirt is megvéd, a gyémánt nem állja ki a tűzpróbát? Minek volna ezt koczkáztatni, mikor magával viheti az egészet? Kissé nehéz ugyan; de veszély idején az ember erős.

Ismét kiragadta a vasszekrényből a gyémántos tokot, s két fülkapcsánál fogva elkezde vele a lépcső felé futni.

Azon karszék mellett kelle elfutnia, a hol Athalie ült: – még most is ott ült. Tinple rápillantott; a hölgy mozdulatlan volt. «Jó éjszakát.» A férfi menekült gyémántjaival.

A mint a széles szekrényt két kezével maga előtt tartva, vaktában haladt a rejtett lépcső felé, nem látta az asztalt, melyet az imént feldöntött, abban megbotlott, elbukott s kitőrte a lábát.

Mikor föl akart kelni, érzé, hogy az egyik lábát nem birja használni.

Éktelen ijedtség zsibbasztá el egyszerre lelkét.

A titkos lépcső bejárását egy nagy fali szekrény tartá szem elől rejtve, melyet kevés erőfeszítéssel félre lehet tolni. De egy tört láb elég az erőfeszítést lehetetlenné tenni.

Még nem jutott eszébe, hogy kiáltson; odavonszolá magát kezein a falszekrényhez s megkisérté azt elmozdítani. Nem ment. Fekve kevés ereje volt hozzá. A mint tovább küzdött e munkával, egyszer tört lábára talált nehezedni, s ez oly éles kínt okozott neki, hogy egy perczre, a míg a lüktető sajgás elcsillapult, szinte eszméletét veszté s szemeit és fogait összeszorítá kínjában.

Azután kétségbeesetten ordítá fel: «segítség!»

Az ablaküvegek pattogva hullottak már be a közeledő hőség miatt s az elébbi veres fény vakító napként sütött a szobába.

«Segítség!»

Odalent még mindig aludt a cselédség.

A sikoltásra sem mozdult meg a hölgy helyéből.

Ekkor kétségbeesetten vonszolá oda magát Tinple a karszékben ülő alakhoz s megragadva ennek kezét, elkezdé őt költögetni:

– Athalie! Athalie! Ébredjen! Az Istenért!

Athalie nyugodtan felelt, mint szoktak, a kik álomból ébrednek s ezt tagadni akarják.

– Én nem alszom; folytassa ön, a mit nekem beszélt.

– Ég! Ég a tető a fejünk felett; lángban a ház.

– Igen. Azt álmodtam. Féltem tőle, ide menekültem, önnek elmondtam; ön azt mondta rá: álom volt, és hogy szeret.

– Nézze! Nézze! A láng az ablakon csap be!

Erre fölemelkedett a hölgy helyéből s körültekinte csendesen.

– Akkor hát a másik volt az álom. Akkor azt álmodtam, hogy ön szeret engem.

– Szeretlek Athalie! de most jer, szabadíts meg, mert itt veszünk mind a ketten. Én nem segíthetek rajtunk, mert lábam eltörtem. Az Isten irgalmáért, légy ébren, ne tétovázz; a ház ránk szakad!

Athalie hidegen nézett le a lábainál fetrengő alakra, ki fehér köntöse szélét görcsös erőszakkal markolá meg, mint végső menedékét.

A hölgy szemei így beszéltek:

– Csak ruhám szélét kellene most kezedből elrántanom és itt vesznél nyomorultan, megmenthetlenül. Elégnél porrá, hamuvá lennél, velem és gyalázatommal együtt. Egy kezem elég volna most arra, a milyen tehetetlen vagy, hogy a kétségbeesés örvényébe taszítsalak, s ott utánad nevethetnék még, a míg feneket érsz. De nem ez a vég, a mi számodra fenn van tartva, nem ez. Neked még soká kell élned, hogy a végét elérd – és még azután is kell élned.

– Mit tegyek? – kérdé fenhangon.

– Ama szekrényt segítsen eltolni helyéről.

Athalie odament s egy taszítással odább csusztatá a szekrényt. A rejtett lépcső nyilása szabad volt.

Azután odalépett a földön fekvő férfihoz.

– Nyujtsa ön kezét.

Richard gyermek-örömmel ragadta meg a felé nyújtott kezet s belékapaszkodék.

– Vigyázzon ön eltört lábára, hogy rá ne nehezkedjék. Fűzze karjait nyakam körül és engedje derekát átkarolnom.

A hölgy ölébe vette a férfit, mint anya veszi gyermekét.

Ennyi rém közepette is volt egy máskorra való gondolatja Richardnak, midőn a hölgy így átölelve tartá.

A gerendák már recsegtek fejük felett.

Sietni kell, sietni!

– Hát a gyémántok? kiálta Tinple lord, visszatekintve az otthagyott szekrényre, midőn Athalie a lépcső torkolatában állt vele.

– Két terhet nem vihetek magammal; ha a gyémántokat akarom elvinni, önt kell itt hagynom. – Én a gyémántokat hagyom itt.

És azzal sietett az ölébe vett férfival le a lépcsőn.

Tinple lordnak újra megjelent amaz elébbeni gondolatja.

Athalie akkor ért le a lorddal a szabadba, mikor a távolabb gazdasági épületek lakói jöttek már a kastély segélyére. A lordot azonnal egy távoleső vadászlakba viteté.

A vadászlak ablakából igen jól lehete látni a tűzveszélyt egész borzasztó pompájában.

A kastély egész második emelete égett, a láng minden ablakon süvöltött elő, a tetőnek csak az égő bordái látszottak már, az izzó szarufák, a cserépzetet pattogva hajigálta szerte, mint valami rettentő tűzijáték sziporkáit az úrrá lett elem. Nem sokára az első emelet ablakain is kitörtek a lángok, s a mint belekaptak a sűrű folyondárba, mely a kastély oldalát köröskörül befutotta, egyszerre, mintha egy tűzszőnyeg borította volna el, kék lánggal, fehér füsttel a roppant épületet legfelső szelemenétől pinczeablakáig! Porrá kell annak égni egészen.

A lángszörnynyel verekedő vihar tépte itt is ott is az ellene emelkedő szörnyeteget s mentül jobban tépte, annál magasabban nőtt fel az ellene, egész darabokat leszakított róla s vitte a szomszéd háztetőkre, átoltva gazdasági épületekre, fákra, bokrokra a pusztító elemet. Égtek a fenyők, az égerfák, égett a fű a mezőn, s a viharban kóvályogtak a fényes repülő rongyok, selyem- és kashmir-diszletek foszlányai. Egy ablakon úgy lövelt ki valami lángoszlop, kék, veres, zöld, fehér szineket váltva; – talán ott égett épen egy millió értékű gyémánt!

No de, ha egy milliót ért is a gyémánt, a mit Tinple lord e gyulladásnál elvesztett, másik milliót ért az, a mit talált helyette: a hölgy, ki megszabadítá.

A hölgy, kit ő elrabolt, szerelmétől megfosztott, kinek kedvesét elküldte hosszú gályaútra, kit meggyalázott, semmivé tett, a semminél is rosszabbá tett; s kit azután gúnynyal tetézett, cselédjei előtt megalázott, kit szemben megpirított, fájdalmában kicsúfolt, rútúl megcsalt és aztán kinevetett, kit fogva tartott, gyalázatához lánczolt, kinek szégyenében gyönyörködött;… ez a hölgy, midőn a sértő férfi s annak kincsei között választhatott, hogy melyiket mentse meg: a férfit ölelte fel s a kincset hagyta ott.

És azután mikor a férfi törött lábával hetekig ágyához lánczolva feküdt, mint egy nyomorúlt eltört élőfa, várva a természet áldott segítségét: akkor az a hölgy, kinek ezt a fekhelyet átkoznia és gyülölnie kellett, éjt napot virraszta ott mellette, ápolta, gondját viselte, mulattató regényeket olvasott fel hosszú idejének elűzésére, s mert a blackhilli vadászlakból a tört lábbal odább szállítni nem lehetett a mylordot, egyedüli társalkodója volt e most már rideg magányban. – És Tinple lordnak sokszor jutott eszébe az az egy gondolat. Az a gondolat, hogy:

«Ez a leány mégis szeret engem!»

III. szakasz. A KI KÉTEZER ÉVIG VÁRT AZ UTOLSÓ ÜTÉSSEL.

– Holnap utazunk Londonba, szólt Tinple Richard a hölgyhöz, a mint tökéletesen felépült. Tetszik-e ez önnek?

– Ohajtásommal találkozik.

– Nagyon örülök rajta.

Richardnak nem kellett többé attól tartania, hogy Athalie megszökik tőle Londonban, vagy hogy épen bevádolja nőrablással; hiszen önként volt mellette hónapokon keresztül; aztán «ez a leány szeret.»

A blackhilli parton nem jó volt már a mulatság; a leégett kastély fölépítését ugyan ujból elrendelé a lord s ez nagy pénzébe került; de más sürgetősebb oka is volt Londonba visszatérni.

A mylord nem volt egészen tisztában vagyoni helyzetével.

Néha bámulunk azon, hogyan lehetett az, hogy valaki, négy, öt millió birtokosa tönkre jutott? hiszen mikor vette észre, hogy már csak egy milliója van, a többi elrepült, vagy mikor csak százezere volt, vagy pedig az utolsó tizezernél, legalább az utolsó ezernél, hogy nem tudta megállani, nem tudta azt otthon tartani?

Pedig ennek saját fátuma van. Az elvesztett millió vontatja magával a többit, s kilenczvenkilencz eltünt ezeres nem engedi, hogy a századik otthon maradjon.

Tinple lordnak lehetett négy, öt millió értéke, a mi Angliában is szép vagyon, hanem arról sohasem birt magának biztos tudomást szerezni, hogy valóban mi a különbség activái és passivái között? Ebben a helyzetben igen sok ember van mai nap.

Voltak ugyan mesés nagyságu kincsei, a mik valóban kincsek lehettek, – mikor vásárosuk akadt, ellenben kevés realitást képviseltek a laicus közönség szemeiben.

Igy például volt egy saját muzeuma a Guild Hallban, egy ódon tekintetű vasajtós házban, hol egykor nagyapja lakott, ki e muzeumot megalapítá s abban igen becses gyűjteményét lehete találni mindenféle ócska nevezetességnek, a miknek hirére igazi angol gyüjtő convulsiókba esik, de a mikre hozzá nem értő csak annyit mond, hogy «ócska vas, tört edény».

Tinple lordnak büszkesége volt e muzeum: a «musèe Tinple», a hogy azt a franczia lapok is emlegették; s a continens és a két sziget minden illustrált lapja tele volt azon ábrákkal, miket a «musée Tinple» ichthyosaurusai csontvázairól; a celták korából maradt faragványokról, az aztek kéziratokról, s a Ninifó bálvány képéről másoltak, a mik mind eredeti valóságukban voltak Tinple úr muzeumában láthatók.

Ha el akarta volna adni Tinple úr e muzeumot, szenvedélyes vevő találkozott volna rá elég. Angliában sok ember van, a kit csak annyiban nyugtalanít a pénzkérdés, a mennyiben nem tudja a meglevőt hová elvesztegetni.

Egy lord Crowndale kilenczvenötezer font sterlinget igért már Tinple úrnak e muzeumért. Tiz év óta folyvást árverez maga magára, minden évben többet kinál két ezer fonttal érte, s Tinple úr mindannyiszor többre tartja háromezerrel, s ezen mindig elmulik az alku. Látszik, hogy csak tréfál vele.

Ez évben nem fog vele tréfálni.

Alig érkezett meg Londonba Tinple úr, – lakása ugyanazon házban volt a hol a muzeum, – midőn első látogatását a régiségekbe szerelmes Crowndale lordtól nyeré. Az utóbbi mylord nagyon köszvényes volt már és csak a kétezer esztendős egyiptomi kisasszonyokba volt szerelmes.

Richard bemutatta őt Athalienak. Úgy látszott, hogy már beszélt a lordnak ritkaság-gyüjteménye ez új szerzeményéről. (Igazán ritkaság: egy nő, ki százezer font értékü gyémántokat veszni hagy, s egy olyan kis hitvány bábot ment meg helyettük, a milyet kilencz shillingért lehet kapni a gyermekjátékos boltban.) A lord egytárgyú kedélyek szokása szerint, igen szórakozott volt; s azért valahányszor Athaliet megszólítá: «Mi – Mylady» mindannyiszor elárulta magát, hogy elébb «Miss»-nek akará szólítani, s csak azután igazítá nyelvét Myladyre. Sőt azt is elvété egy párszor, hogy a muzeum teremein végig sétálva, az ajtóknál a hölgyet előre bocsássa; a mit a világ minden myladyje megbocsáthatlan figyelmetlenségül róna fel, az olyan mylady tudniillik, a ki nem miss.

A mylord azért különben igen nagyon nyájas volt Athaliehoz; mert hiszen nevelt férfi egy szép szobalányhoz is nyájas lehet, ha mindjárt nem jön is a felett zavarba, hogy jobb, vagy balfelől bocsássa-e maga mellett?