Part 10

Másnap tehát don Lamberto megjelent az udvar előtt, de nem sokat nézte ő a gyöngyökbe és gyémántokba öltözött hadvezéreket, sem a festett szemöldökü odaliszkokat, mert az ő szemei csak Aldemirát keresték. És meg is találták.

A szultána talpig fehérbe öltözve ült a szultán mellett egy nagy polcz tetején, a mit ott trónusnak neveznek.

A fehér szín, ha nem csalnak a Conversations-lexiconok, a marokkóiaknál a gyász színe. Aldemira tehát gyászolt. Don Lamberto azt hitte, hogy elvesztett férjét; a szultán pedig azt, hogy elromlott óráját gyászolja.

Hanem hát, e fehér ruhában, e szomoru tekintettel még szebb volt, mint valaha.

A szegény don Lamberto, a mint nejét meglátta a szultán mellett ülni, leomlott a földre és arczát eltakarta a szőnyegekbe. Kevés férj szeretné azt látni, hogy neje ily nagy tisztességre jutott. Azért igen jó szokás a törököknél, hogy hasonló génánt helyzetben az ember az arczát a földdel eltakarhatja.

Ámde nem így tett Aldemira.

A mint ő egykori férjét meglátta, örömsikoltva ugrott fel helyéről, lerohant hozzá, felkarolta, ott minden ember előtt, valamennyi vezér előtt és a szultán szemei előtt; – a szegény don Lamberto agyon volt ijedve, azt hitte, hogy most mindjárt levágják itt nyomban a fejét.

Persze, hogy e jelenet által az egész udvar skandalizálva volt, a szultán meg volt némulva az elszörnyedéstől; minden ember, a kinél kard volt, nyult utána, azzal a szándékkal, hogy ebből a marokkói trónt megszégyenítő párból ő is visz magának haza egy darabot emlékül. Aldemira pedig örömtől napsugárzó arczczal járult a szultán elé, a térdrebukdosó don Lamberto fejét karja alá szorítva s megdicsőült mosolygással mondá neki:

– Ime uram, itt van az az egyetlen, dicső férfi, – – a ki az órámat készítette!

* * *

Don Lamberto aztán meg is igazította az órát.

Mire viszont nagy öröm lett Marokkóban, Aldemira ismét jókedvű lett, piros lett, nevetett; a szultán boldog volt, a tömlöczöket megnyitották, sok zsiványt szabadon eresztettek; a kincstár ládáit is megnyitották, azokra megint másforma zsiványokat szabadítottak, az emirek nem sanyargatták a népet, a nép nem pusztította a szomszédokat, kivül és belől boldogság áradt el hegyen-völgyön, mert a szultánnő órája megint járt, ütött és huhokolt.

Ez országos jobbra fordulásért méltó hálát is érdemelt don Lamberto; a szultán helyét sem találta; megkináltatott, hogy mi akar lenni az országban? – nagyvezér, – kapudánbasa, – pénzügyminiszter, vagy főmufti? válaszszon belőle; ne a szerint, hogy melyikhez ért kevesebbet, hanem hogy melyik hajt nagyobb jövedelmet?

Eldöntetlen maradt a historikusok előtt, miért nem engedte Aldemira szultánnő a jámbor don Lambertot e magas hivatalok valamelyikébe beülni? bizonyosan jószivü előrelátásból tette, jól tudva, hogy a fényes polczokra a mennyire arcz nélkül szoktak az emberek feljutni, épen oly rendesen fej nélkül szoktak onnan lekerülni; e helyett egy új és veszélynélküli hivatal felállítását indítványozá a szultán előtt; ez a hivatal volt: «az óra őre».

A divántanács minden kifogás nélkül megszavazá e fontos hivatal fölállítását, a mi természetes is, mert hiszen ha olyan tárgyaknak is vannak őreik, a melyek veszteg állanak, hát az olyannak hogyne legyen, a melyik jár?

Don Lamberto vágyai czéljánál látta magát. Mindennap hivatalosan meg kellett jelennie a szultánnő szobájában, a hol az óra ketyegett, s gondoskodni róla, hogy az idők járása meg ne álljon. Ilyenkor aztán, tanuk nélkül lévén, Aldemirát nevén szólítá, tudtára adá végtelen nagy szerelmét, hitvesi hűségét, az áldozatokat, miket érte a tengerbe, meg a kalózok markába hányt s a szenvedéseket, a miket kiállott. A szép szultána érzékeny szívvel hallgatá mindazt, s az óra patakja olyan szépen csergedezett mellé. A molnár a malom ablakában, – az nem szólt a dologhoz semmit, csak nagyon gondolkozni látszott.

Egy napon pedig nagy zivatar volt készülőben, az északnyugati szél haragos felhőket hajtott a tenger szine fölött, a mitől az is dühében egészen megzöldült, kereskedők, halászok iparkodtak bárkáikkal kikötőbe jutni. Ezt az időt találta don Lamberto nagyon alkalmasnak arra, hogy feleségét visszaszöktesse a bey háreméből.

Midőn a szokott órában a szultánnőnél megjelent, azt mondá neki:

– Aranyos bálványom, ütött az óra!

– Sőt muzsikált is, bizonyítá a szultánnő.

– Nem úgy értem. Hanem ütött a szabadság órája, melyben meg fogunk innen menekülni. A tenger tajtékzik! Nézd, hogy tánczolnak rajta a hajók. Egy ilyen tánczoló dióhéjra fogunk mi leszállni ketten, mely alant vár reánk s kaczagni fogjuk azt, a ki üldözésünkre gondol. Éjjel, mikor sem ég, sem föld nem lesz kivilágítva, te a selyem kötélhágcsón palotád ablakából lebocsátkozol; alant várlak én négy izmos evező-legénynyel, s reggelre vitorlánk a spanyol partok előtt fog duzzadni. Oh Aldemira, ha tudnád mint szeretlek, s milyen boldog vagyok, ha erre gondolok.

– Nagyon jól tudom, viszonzá Aldemira s átölelte férje nyakát, csupán egy megjegyzésem volna azon indítvány kivitelére nézve, melyet imént előadtál.

– Halljam. A mit te mondasz, az szent előttem.

– Én nagyon félek a zivatartól; mihelyt a lábam áthül, náthát kapok és még tán orbánczot is, azt pedig te sem szeretnéd, hogy a képem feldagadjon. Aztán a tengeri halakat is nagyon szeretem, mikor már olajban ki vannak rántva, de nyersen nem igen óhajtok velük érintkezni; arról sem vagyok egészen bizonyos, ha szükség esetén át tudnám-e úszni a tengert?

– Igazad van. Tehát válaszszunk olyan időt, a midőn csendes lesz a tenger, veszély nélkül futhatunk el innen.

– Azt mondád, hogy te otthon mindenedet eladtad, hogy engem fölkereshess, kiválthass; e szerint, ha mi haza kerülünk, te igen szegény ember fogsz lenni, magad is csak alig élhetsz majd.

– Igazad van. Tehát iparkodjunk a bey kincstárából annyit gyűjteni magunknak, hogy visszatértünkkel elhagyott üzletünket ismét újra kezdhessük.

– Ha engemet most hazaviszesz: a te rokonaid engem rögtön elfogatnak s bedugatnak egy kolostorba, mert azt semmiképen meg nem fogják engedni, hogy miután egy muzulmán neje voltam, ismét a te hitvesed legyek.

– Bizony igazad van; azok aligha úgy nem fognak tenni. Tehát ne menjünk Spanyolországba; menjünk inkább a németekhez, ott nincsenek rokonaink.

– Mást mondok én neked. Az igen szép volt tőled, hogy fölkerestél s én nagyon örülök rajta, hogy megtaláltál. Látod, itten mi jól élünk; – mi vagyunk itt a legokosabb emberek; – szép ország ez! A szultán egy hivatalt ajánl neked, mely nem nagyon terhes, s fizet érte ötezer erszény pénzt. Ne szemérmeskedjél; fogadd el – és maradjunk itt…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Nos kedves úrnőm, mit szól ön ehhez a történethez? mely pedig tiszta krónikai valóság.

– Azt, hogy meglehet, miszerint az, a mit ön elmondott, mind igaz, hanem, hogy azért nem mindent mondott el ön, a mi igaz.

– Például?

– Elfelejtette ön bevégezni a történetet: hogy hát a férj, a ki annyit küzdött, áldozott, nélkülözött – és hozzá még spanyol volt! mit felelt erre a különös ajánlatra?

– Azt nem mondhatom meg.

– Én megmondhatom. Azt felelte rá, a mit a többire: «igazad van; maradjunk itt». És elfogadta a hivatalt.

– De hát ugyan tehetett volna-e okosabbat?

A RABNŐ.

I. szakasz. EGY NŐ, A KINEK NEM VEHETNI SZAVÁT.

Fekete szétbomlott haja hosszan hátravetve, fehér öltönyének egyik fodra gömbölyü válláról félig lecsúszva, két keze ölébe leeresztve, s két mutató ujjánál fogva, mint egy lánczszem összefogva, áll a magas góth-íves ablak előtt egy fiatal nő; szép és mozdulatlan, mint egy szobor, lélekzetvételét sem látni; finom vonásairól nem hiányzik más, csak az indulat; nemes arczáról más, csak a szín; nagy sötét szeméből más, csak a fény, hogy azt higyje valaki: ez alak él.

A mit az ablakon át maga előtt lát, az a tenger; a hullám a skót partok valamelyikének szikláit veri: ki tudja melyikét? Ez nem az a hely, a hová hajók járnak, a tenger messze teleszórva kinyuló sziklákkal, miken sirályok sütkéreznek, a végtelen vizen csak egy halászbárka vitorlája sem leng; zátony ez itt: megátkozott hely. Jó nyugalmas menedék egy olyan kéjlak számára, a melyet nem azért építettek, hogy vendégjárás útjába essék.

Különösen a part magaslatán már pompás ős égerfák csoportjai kezdődnek, mik két oldalt fogják a kastélyt, melynek csak tenger felőli oldala nincs fedve szem elől.

S ezen a tengeren nem látni semmit.

Hanem azért az a mozdulatlan asszony, azokkal a fénytelen szemekkel olyan sokáig el tudja azt nézni.

A terem hátterében két cseléd suttog vigyorogva s taszigálja egymást könyökkel, hogy melyik szólítsa meg előbb a hallgató nőt; az egyik férfi, a másik nőcseléd. Az egyiknek a theásasztallal van dolga, melyen roppant ezüst kazán, chinai csészék és ibrikek állanak készen; a másik a toilettasztallal bajlódik, melyen egyetlen jaspis darabból faragott szerecsenfiu tart két kézzel egy gömbölyü tükröt.

– Asszonyom, szól a férficseléd tanult alázatossággal. A theáskatlanban már el is főtt a víz.

A nő nem hallgatott rá.

– Asszonyom, szólt a komorna; nem parancsolja, hogy haját rendbehozzam?

A nő nem felel rá.

A két cseléd megint suttog, a leány megint szól:

– Asszonyom.

Itt elkapja szavát a nevetés: mind a ketten szájuk elé teszik kezeiket, hogy azt elfojtsák, s aztán fejet csóválnak egymásra, mintha mindegyik a másikat okolná, a miért megnevetteté.

A hölgy még most sem fordul vissza, nem kérdi, min nevetnek?

Most egy harmadik alak lép a szobába, ez az «uraság».

Termete gyöngéd, arcza síma, finom, mint a gyermekeké; inkább hasonlít egy koránért fiúhoz, ki férfias dölyffel tudja hordani fejét, mint férfihoz, ki sokáig megtartá gyermek-arczát.

A belépő kérdő tekintetet vet a két cselédre, azok néma taglejtésekkel iparkodnak eddigi tapasztalataik eredményét vele tudatni; az uraság int nekik kezével, hogy elmehetnek.

Azután ketten maradnak a szobában, az uraság és a hölgy, a kinek nem lehet szavát venni.

Az uraság odalép csendesen a hallgató alakhoz, megfogja annak egyik kezét, fölemeli és megcsókolja.

– Jó reggelt!

A néma nő nem hall, nem érez, nem válaszol.

Az uraság bizalmas gyöngédséggel karolja át a karcsú termetet, s a mint válláról le van csúszva a fehér köntös fodra, a síma vállra egy csókot nyom s édeskén susogja fülébe:

– Jó reggelt!

A néma nő nem pirul el, nem mosolyog, nem válaszol.

Ekkor az uraság egy karszékbe veti magát, melyet oldalt gördített a hallgató alak mellé, hogy arczélben láthasson rá, egyik lábát a szék karján keresztül lóbálja s kezével helyreigazítva nyakkendőjét, tenyerébe könyököl s szuró hangon szól:

– Jó reggelt, kisasszony!

E szóra a hallgató alak arcza bámulattal, megdöbbenéssel fordul felé. Ajka nem szólt, de a szemek, ah! azok voltak felruházva mindentkimondás csodálatos erejével; a szemek elég világosan feleltek: «Meg van ez tébolyodva?»

– Nem vagyok megtébolyodva, kisasszony, szólt az uraság, hanyatdűlve karszékébe. Egészen helyesen fejeztem ki magamat. Ezt ön nehezen akarja megérteni, a min nem csodálkozom. A hölgyek ilyesmiben nagyon érzékenykedők. Pedig az utoljára is mindegy, akár azt mondják önnek, hogy «miss», akár azt, hogy «mylady».

A hallgató nő szemei feleltek: «Nem lehet engem megbántani».

– Kedves kisasszony, ön nekem még akkor megigérte, mikor erőszakkal az oltárhoz hurczoltam, s ott kényszerítettem velem megesküdni, hogy azon percztől fogva egy szavát sem fogom hallani; hanem én is megigértem önnek, hogy minden bizonynyal szóra fogom önt bírni. Az igaz, hogy én nagyon goromba módon jutottam önnek birásához. Más valakit tán meg is büntetnének érte Angliában. Valóságos «rapt». Nőrablás. Hanem ez az én dolgom, ez iránt ne legyen ön aggodalommal. Három nap, három éjjel, zárt kocsiban, árkon-bokron keresztül. Onnan mindjárt a templomba, egy szűk, sötét, falusi kápolnába, székek nélkül, szentképek nélkül, négy szál gyertya égett az oltáron, több nem volt a faluban. A pap reverendáján akkora folt volt, mint egy gályaablak, s az imakönyvéből hiányzott a czímlap, meg a tábla. Hanem az igen alkalmas hely volt arra, hogy futó szerelmeseket minden kellemetlen előleges kérdezősködés nélkül összeeskessenek, nemde?

A néma nő szemeiből egy kellemetlen emlék vádja sötétlett elő.

– Ön emlékszik még azon jelenetre? Persze, csak tegnap volt. Én önnek választani hagytam. Vagy? – vagy? Tetszik velem megesküdni, vagy nem tetszik? ön úgy találta, hogy tetszeni kell, s megesküdött velem, feleségemmé lett. Nemde így volt kisasszony?

A néma nő vállat vont, értelmetlen szavakra ki felelne?

– Hát biz ez megtörtént, s a bevégzett tények előtt az egész világon mindenütt ajtót nyitnak. Hanem én nekem egy scrupulusom van a dologban. Nem vagyok egészen bizonyos a felől, hogy az az ember, a ki bennünket összeesketett, valósággal pap volt-e? Nem vette ön észre, hogy annak a tisztelt úrnak az ábrázatja nagyon hasonlít Sammy pofájához, a komornokéhoz?

A hölgy szemei névtelen ijedelemről beszéltek.

– Valóban azt sem tudom bizonyosan, hogy az a könyv, a miből az eskűformát fölmondá, nem Robin zsiványballada-gyűjteménye volt-e? s a matricula, melybe neveinket beírtuk, nagyon gyanús előttem, mintha vendégek névjegyzéke volna valami falusi vendéglőben, s maga az állítólagos templom oly erősen bűzlött porter és gin után, mintha néha napján ott tartanák a falusi lakozásokat.

A hölgy arcza most már piros volt, lángolt, szemei átokkal és gyűlölettel terhes gondolatokat beszéltek megrontója szemeinek.

Az pedig nevetve ugrott fel helyéről s tréfás hangon folytatá:

– Én valóban azt hiszem, kisasszony, hogy minket szépen rászedtek. No de ez nem változtat a dolgon. Én azért kegyednek épen olyan hive vagyok, mintha az oxfordi érsek adta volna ránk az áldását; kegyed föltétlenül úrnője házamnak, cselédeimnek, szívemnek és erszényemnek. Mindenkivel így hivathatja magát, hogy «mylady», mások előtt én is úgy fogom czímezni, kocsijára oda festetheti czímeremet, zsebkendői szegletére odahimeztetheti a koronát, nem bánom. Választhat magának ékszerárust és piperészt, árjegyzékeit átnézetlenül fogom kifizetni. Én önt épen úgy fogom szeretni, tisztelni, mint a lord kanczellár a mylady kanczellárnét.

A néma hölgy szemeinek tétova járásában, fürkésző zila tekintetében a menekülés eszméi voltak elmondva. Az uraság megértette azt.

– Kedves kisasszony, itt nagyon jó helyen van ön. Kényelmes, úri, mindennel bőven ellátott kastély. A hely egy félsziget a nyugoti skót tengerparton, kilenczvenhat mérföldnyire Londontól; a földszorosnál, mint vehette ön észre, hidon jöttünk át, az tehát át van metszve. Az egész uradalmat az én cselédségem lakja, a tenger felőli oldal pedig nem hajók számára való. Aztán ha kimenekülhetne is ön innen, hová menne, mit csinálna? Hogy szerezne magának elégtételt? A perviseléshez sok pénz kell. Kivel bizonyítaná ön be, hogy nem önkényt követett? Legfeljebb azt érhetné el, hogy a hirlapok kikürtölnék önnek szerencsétlenségét, egy napig szörnyűködnék rajta minden ember, két napig nevetgélve változatokat játszanának felőle s azután mindenki elfeledné. London messze van s a törvény pallosa magasan.

A kínzott nőnek még most sem hagyta el egy hang is ajkait, de szemei lázasan égtek és kezei görcsösen összeszorultak, s egész vad tekintete valami névtelen fenyegetést, valami ádáz boszút látszott visszasugárzani.

– Tudom, tudom, szólt nyugodtan az uraság. Az a bizonyos fiatal ember. Ne aggódjék a miatt kegyed, szép kisasszony, nem fog ő nyomunkba találhatni. Gondom volt rá, hogy egy kényszertoborzó-járatot utasítsak eléje. Tudja ön, ő felsége hadihajói számára úgy szokták összefogdosni a legénységet. Lyonel – az volt a neve, úgy-e? – a derék férfiak kezébe került s azóta Gibraltar felé jár; Kelet-Indiába viszik, a honnan négy esztendeig nem fog visszajönni.

A néma hölgy megtört fájdalommal hajtá le csüggedt fejét, s szemei nem szóltak többé semmit, lezárta azokat szempilláival, mintha gyászfátyollal takarna kedves emléket, szerelmet, gyalázatot és boszút.

– Lássa, szép Athalie, én egészen őszinte voltam, elmondék önnek mindent, a mit tudok. És most kegyedre bízom, hogy gondolkozzék azok fölött, a miket megtudott. Ön tökéletesen ura helyzetének, olyanná teheti azt, a milyenné akarja. Teheti kellemessé, teheti zordonná. Ingadozhatik több, vagy kevesebb ideig poezis és philosophia között. Csinálhat kisérteties jeleneteket a kastélyban, töltheti haragját, ha jónak találja, cselédein, butorain, környezetén; én intézkedtem, hogy azok azt elviseljék – ellenmondástalan. Én tudom, hogy ez eleinte nem megy a nélkül.

A hölgy arcza ismét márványnyá vált e szavakra; elhagyta az ablakot, hol eddig állt, s közönyös arczczal lépett a theás asztalhoz, friss vizet töltve a kazánba, mintha az volna egyedüli gondja mostan.

– Tudja, Athalie, én nem vagyok török szeraszkier, én tudom jól, hogy a dió zöld héját nem szükség késsel levágni, hogy édes beléhez jussunk, mert az megfogja kezünket; ha állni hagyjuk, magától is leválik. Én időt és nyugalmat adok önnek. Még csak látogatásaimmal sem fogok önnek terhére lenni. Az a kis epizod, mely közöttünk történt, ne legyen ok kellemetlen emlékekre. Szobái, a mikben lakni fog, mind belül záródnak, s rejtekajtók sincsenek sehol, a miken át valaki meglephetné kegyedet. Hanem ha majd egyszer elővennék kegyedet azok a melancholikus kedélyhangulatok, a mik az egyedüllétnek szokott cryptogamjai, a mikben az ember vágyik egy baráti arcz után, bárha bocsánat adásával kellene is azt megvásárolnia, akkor itt lesz eme kis kulcs, mely azon folyosó ajtaját felnyitja, a honnan szép Athalie leghívebb rabjához juthat, ki türelemmel várja fölszabadulását.

A hölgy néma megvetéssel nyúlt az ezüst czukortartóval az asztalára tett kulcshoz; kézzel nem fogta meg s lehajítá a földre.

Az uraság mosolygott.

– Vagy pedig, ha jobban fog tetszeni kegyednek, egy sötét éjjel kijátszani őrködő figyelmemet, megszökni kastélyomból, visszatörni magát Londonba; ott kihiresztelni saját arczpirulását, elhitetni a világgal, a mit senki sem hisz már mai nap; kinevettetni mindenkitől, s végezni ott, a hol annyian végzik, a kik nappal selyemruhában járnak, – én azt is tetszésére bízom.

A mylord ismét kezet csókolt a hallgató hölgynek s magára hagyta őt.

Mikor egyedül maradt a hölgy, mikor nem láthatá senki, akkor aztán felemelte szemeit az égre és kezeit összekulcsolta fején.

S ha a szemek beszédét érteni lehet, e szemek azt beszélték:

– Minden féregnek teremtő Istene! Micsoda nyomorult bábot alkotál a nőben, a kit fegyvertelenül felejtél! Azért adtál neki fehér arczot, hogy fájjon rajta a pirulás! azért fehér homlokot, hogy minden folt meglássék rajta! El vagyok veszve, elsülyedve és nem kiálthatok. Kihez? Ki szabadít, ki véd meg, ki áll értem boszút? Senki, senki! De még is valaki lesz, mert boszút állni kell! kell! kell! akármi áron, akár hogyan, de ennyi gúnynak, ennyi gyalázatnak boszúlatlan maradni nem lehet. Oh mily nyomorult lény egy asszony! De nem sirok, ha egyedül vagyok, nem sirok. Nem imádkozom többet. Lelkem megakadna mindig e szóban: «Mi is megbocsátunk ellenünk vétkezteknek». Én nem bocsátok meg soha. Hogyan? hogyan? azt nem tudom; de boszút fogok állni. Látni akarom azt az embert olyan nyomorultnak, mint a milyen nyomorult vagyok én most, szívébe metszeni neki annyiszor méregbe mártott szavakkal, a mennyiszer ő lelkembe szúrt velük. Hogyan? hogyan? ki tudja azt, ki találja ki azt? Ki mondja meg nekem?

A hölgy fejére kulcsolt kézzel járt sokáig, szakadatlanul fel s alá szobájában, a kandallótól az ablakig, az ablaktól a kandallóig; az ablaknál is megállt, a kandallónál is megállt; az ablakból kék ég, kék tenger nézett rá vissza, a kandallóból vörös tűz-zsarátnok. Tudakozó szemei mindegyiket megkérdezték: honnan? merre? mi módon? Ég és tenger nem feleltek semmit, a tűz beszélt valamit. A hölgy elhagyta a járást, nem ment többet az ablakhoz. Leült a kandalló elé, megrakta a tüzet friss szénnel, s nézte sokáig, mint válik a fekete, szótalan tömeg lassankint vörössé, lángoló fehérré, pattogó, beszélő, zúgolódó lénynyé; szemei mereven bámultak a tűzbe, e szemek most már nem beszéltek, most hallgatóztak.

A parázs tetején úgy tánczol valami tétova szellem, fehér átlátszó láng képében, hegyes kék üstöke van, vörös szikrákat ereget magából; ezek az ő ötletei, néha elrepül, mintha semmivé lett volna, s megint csak ott terem, s tánczol a parázs tetején.

A néma hölgy asztaláról tépett papirdarabokat hány neki, drága albumok rongyait, miket fehér újjai foszlánynyá hasogatnak. A tánczoló kobold csak úgy örül annak; elkapja, felfalja a papirdarabot, percz alatt fölemészti, s elfújja lengő hamvát. A hölgy tépett papirrongyokat drága illatszerekbe mártogat, úgy hajigálja a tűzbe. Ah milyen kedve telik abban a koboldnak, milyen nagyra nő meg tőle, hogy csap egyszerre szét szárnyaival, betöltve az egész kandallót.

A rabnőt mulattatja ez talán?

II. szakasz. EZ A LEÁNY MÉGIS SZERET ENGEM!

Tinple lord már a hetedik estét tölti egyedül magánszobájában s gondolja magában:

– Ez a makacs gyermek nagyon sokára akarja elismerni a tények hatalmának elméletét, a mi mellett pedig annyi ember él boldogul a szigeteken és a continensen. Ma azt kiáltják: «O Roma, o morte», holnap nincs Róma, s holnapután még sem öli meg magát senki. Miért volnának az asszonyok erősebbek, mint a férfiak? Hányan voltak, a kik azt mondták, inkább az életemet hagyom eltépni, mint a fátyolomat, s aztán mégis csak megéltek. A költő megénekelte azt: «De nonne elle devient sultane»… A kis makacs soká haragszik.

Pedig ez az éj egészen arra való, hogy az ember megbocsásson ellene vétett embertársainak. A szél a tenger felől fú, valóságos vihar. A hullámok ostromolják a zátony szikláit, az orkán haragos dalt orgonál az égerfaerdők sudarain, a kandallók üvöltenek, a lámpák meg megrobbannak a légnyomástól, az ablakhasadékokban üvölt-süvölt a szél, s a bezárt ablaktáblákat rázza légkezeivel.

Egészen olyan éjszaka, a mikor félve közeledik egyik félénk, muló teremtés a máshoz, kitől máskor remeg: őzünő a farkashoz, vadgalamb az ölyvhöz, hajadon a férfihoz.

A zivatar nagy kerítő.

Ismeretes még Carthagó történetéből, Didó regéjéből.

És ez valóban nem bolondság, ilyenkor, midőn az idők haragja tölti ott kin kedvét, ide benn ülni, párjával, a felszított kandalló mellett, a párolgó punchos poharat összeértetni, s nevetni egy közös gondolaton; bohó tréfákat beszélni egymásnak s csengő hölgyi kaczagással riasztani el az álomrontó viharzúgást, s azután suttogni lassan közelből, arcz arczhoz érve, s a csendes, elhaló susogásban elfeledni vészt és vihart, mely hasztalan töri haragját menedékünk falán.

A kis makacs, kár, hogy olyan sokáig tartja haragját!

Hátha ma, e rossz órában, eszébe jutna szép fehér hosszú újjai hegyével felemelni a szőnyegről azt a kulcsot, a mit a minap egy czukorfogó csiptetővel hajított le oda, s mely azóta valószínűleg mindig ugyanott hever!

Tinple Richardnak egészen ragyognak a szemei erre a gondolatra.

Abban semmi lehetetlen sincsen.

A hölgy fiatal, szép, únja magát, egyedül van. A helyzet kinálkozó, rejtélyes, ingerlő; a háziúr nyájas, bőkezű, magát kedveltetni képes. Mi volna lehetetlen?

És hallga!

Mintha a titkos folyosó felől neszt hallanék?

Valóban egy zárba tolódó kulcs zöreje az, mely egy szőnyeg-ajtót nyit fel.

Ez ő! A szép daczos.

A kulcs elfordul, kétszer, a titkos zár felnyílik, az ajtó tárul. Tehát mégis úgy van.

Valóban ő volt az.

Fehér burnuszába burkolva, azt egyik kezével összeszorítá keblén, másik kezében égő gyertya volt.

Nem álomjáró volt az, nem holdkór; valóságos ébren levő hölgy, a ki egy férfit látogatni jő.

Olyan éjszaka volt ez, mikor a vadgalamb összesímul az ölyvvel.

A leány arcza halovány volt, félt.

A gyertyát letette az asztalra és megszólalt.

– Mi szörnyű éjszaka ez…

Tehát már tud beszélni.

Tinple lord karszéket húzott számára a kandalló mellé, a hölgy leült belé; a férfi zsámolyt igazított lába alá, s kezével gyöngéden megszorítá egyik piczi lábát.

– Ön fázik Athalie, nem jó lesz, ha punchot töltök önnek?

– Köszönöm, jó lesz.