Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXV. KÖTET

MILYENEK A NŐK? * MILYENEK A FÉRFIAK?

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

MILYENEK A NŐK?

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

AZ ÚRNŐ.

Erzsébet czárnő, Nagy Péter és I. Katalin leánya, mielőtt a trónra hivatott volna, igen ifju hajadon korában Holstein-Eutin herczeggel volt eljegyezve. Mind az a szépség, női báj, az a hő szenvedély, mely I. Katalinnál annyi tárgyra elágazó boldogságot árasztott, örökül szállt az ifju czárleányra, hogy egyetlen, kiválasztott hű szerelemtárgyán összpontosuljon. Erzsébet az imádásig szerette vőlegényét.

Az ifju, szép, nemes szivű vőlegény négy nappal a menyegző előtt tüdőgyuladást kapott s a fejedelmi lakodalomra meghitt nászsereg a kitüzött örömnapon épen jókor érkezett – temetési kiséretül.

Erzsébet életét egészen szétzilálta e csapás s tán az egész orosz birodalom, tán a szomszéd Lengyelország is elég okot találhatna megkönyezni e mívelt lelkü ifju halálát, ki egészen más alakot adhatott volna a világtörténetnek.

A czárleány kétségbe volt esve vőlegénye halála miatt, elzárkózott a világ elől, fogadást tett, hogy soha férjhez nem megy, s ezt a fogadását még akkor is megtartá, midőn czárnővé lett s ötven millió alattvaló nevezte anyjának.

Ascetai ridegségnek ugyan nem nevezhetni élete folyamát. A bűvcsomó, mely annyi hő szenvedélyt egy erényben összefoglalt, a szerető feleség hűségében, a mátka halálával szétpattanva, a szétbomlott indulatár korlátlan csapongásokba fajult el; Erzsébet, mint az öltő-ruhát, váltotta, vetette odább kegyenczeit; Alexis Gregorovics Razumovszky grófot titkos férjének ismerék, s az is nyilt titok, hogy a Tarrakonoff grófok uralkodói vérből származnak s egy Tarrakonoff Anna grófnét Radzivill lengyel herczeg növendék leány korában elorzott Moszkvából s Rómába vitte neveltetni, azon szándékkal, hogy nőül vegye s e házassággal, mint trónkövetelő léphessen fel Oroszországban.

Hanem azért bármennyi szerelmi kalandot jegyeztek is föl a férjetlen czárnéról az udvari hírszátyár krónikák, azt mindannyinak utána kellett jegyezniök, hogy a kegyenczek hosszú sora sem birta elfoglalni a halott helyét, a hű emléket. A czárnő mulatott, örült: de minden örömének vége a meghalt vőlegény utáni könyben veszett el, s a kitüntetett kegyenczek mindegyike tudhatá azt, hogy azon a csendes termen túl, melyben a czárnő szemeibe nézni szabad, még van egy másik titkos szoba, mely férfi előtt nyitva nem volt soha: – ez a holsteini herczeg mauzoleuma; ott fekszik a bebalzsamozott vőlegény üvegkoporsóban, s ott virraszt a czárnő könyek között, bűnbánattal az öröm és kéj napjai után. Ezt imádja, erről gondolkozik, ez birja lelkét.

Mily érzékeny volt e pontban Erzsébet, arról legtöbbet beszélhetnének Lapukhin és Bestukhoff herczegnők, ha a bosszúálló úrnő nyelveiket ki nem tépette volna. A két herczegnő tréfát űzött abból, hogy a czárnő egy halottat üldöz szerelmével s engedi magát az élők által üldöztetni. Mindkettő Szibériában halt meg.

Mennyire nem volt Erzsébet szívének semmi része abban, a mit különben szerelemnek is hínak, mutatja az, hogy trónörököst távol idegenek közt keresett: nem gondolt azokra, kiknek természet törvénye szerint szívéhez legközelebb kellett esni.

Nagy Péter leánya, Anna Petrovna, a Holstein-Gottorp herczeghez ment nőül, s e házasságból született Károly Péter Ulrik herczeget választá ki utódjául a czárnő; azt oda hivatta magához s Fedorovics Péter névvel Oroszország nagyherczegéül nevezte ki, az országrendek tudomásával.

A fejedelem csinos arczú, szemérmes ifju volt, szelid, szenvedélytelen kedély, inkább engedni, mint parancsolni született. Ifju koráig úgy nevelték, mint a kinek hivatása lesz majd idővel egy kis csendes német fejedelemség jámbor, békés polgárainak sorsát menni hagyni, a merre az égiek intézik; – a midőn egyszerre a világ legnagyobb óriásának fejére ülteté fel a végzet, s hozzá még olyan óriásnak, a ki még nőni akar.

Roppant szerencse! mondák a harminczhárom felé kerített herczegségek szűk udvaraiban. Uralkodni jó, még olyan kicsiny gazdaságban is, hát még oly roppant uradalomban, mely három világrészben is alig fér meg, s Nagy Péter végrendeleténél fogva sok másnak is örököse.

Volt ama megsiratott Holstein-Eutin herczegnek egy nővére, ki Anhalt Zerbst herczeghez ment nőül. E házasságból született Zsófia herczegnő, későbbi néven Katalin.

Mikor Zerbst herczegnő megtudta, hogy Holstein-Gottorp Károly herczegből Feodorovics Péter orosz nagyfejedelem lett, ismét felmerültek lelkében azok a tüneményes álmok a kristálypalotákról, arany kúptetőkkel, az arczra boruló millió jobbágyról, a keleti pompáról, a koronás rokonságról, a mik testvére halálával oly hirtelen szétfoszlottak; hátha most valóvá lehetnének.

Katalin fejedelmi alak volt; még alig tizenhat éves és a középszerűnél magasabb. Alakja még emelkedettebbnek látszott fenkölt fejhordozása által. Nyilt, magas homloka, hajlott sasorra uralkodói hajlamát jellemzék, míg mélyen kék szemeiben a megtagadhatlan érzelemgazdagság tükrözte magát édes tüzével; szép metszésű kicsiny szája, s hosszú, de nem idomtalan álla a szenvedély és vágyak bölcsőjét árulák el magukban. Ez arcz mindvégig ilyen volt, csakhogy később nagyon tudta, hogyan kell azzal, a mit a szív érez, ellenkezőt mutatni.

Minden úgy történt, a mint Zerbst herczegnő előre ohajtá.

A szentpétervári udvarnál nagy kitüntetéssel fogadták a czárnő kedves halottjának rokonait, s Katalin ifju szépsége minden versenytársát elhomályosítá.

Az is egészen kivánat szerint történt, hogy a nagyherczeg abban a pillanatban, melyben Katalint először meglátta, belészeretett; – a hizelgők azt mondták, hogy halálosan.

Maguk sem tudták, hogy Péterre nézve milyen igazat mondtak akkor.

E szerelem valóban halálos volt reánézve; de akkor midőn már megszünt szerelem lenni.

Kertész nem lesi ójtványa bimbóin a várt fakadást figyelmesebben, mint a herczegnő a gyöngéd érzelem keletkeztét. Midőn az több volt már mint sejtelem, Erzsébet czárnőhöz sietett s térdre veté magát előtte.

– Imádott nagy rokonom! Bocsáss meg a szívnek, mely tégedet szerelmével elérni örökké iparkodott. Évek előtt boldognak érzém magamat azon gondolatban, hogy testvérem által nagy lelked világító közelébe jutok, évek óta voltam boldogtalan, a balvégzet által elvesztve a testvért, a ki szívedet az enyémhez fűzte. A mit a balsors elrabolt tőlem, azt ime az igazságos ég ismét visszaadni igéri. A lángot, mely felejthetlen testvérem koporsóján kialudt, leányom ártatlan szívében gyujtotta meg újra. A nagyherczeg meglátta őt és ő a nagyherczeget. Két villám találkozása nem volt oly gyors, oly egyesítő. Erzsébet! E gyermekek szeretik egymást; szeretik azon tiszta öröklött hűséggel, melylyel te szeretted Lajosomat, megsiratott testvéremet. Add rájuk az áldást, mit számodra szánt, mit tőled elrabolt a végzet, melyet ő bennük megadni tartozik. Én kész vagyok megválni gyermekemtől, ki egyetlen mindenem; ha te nem gátolod boldogságukat. Ő, a boldogult szellem, onnan az égből, ihletét küldi le e szerelmi szövetségre.

A hang jól volt választva Erzsébet kedélyéhez. A czárné arczát elborítá a köny, midőn megholt jegyesét hozták emlékébe; elérzékenyült, megölelte, kebléhez szorítá a herczegnőt; boldog volt, sírt, magán kívül jött. Mondá, hogy e szerelmi frigy Péter és Katalin közt neki is kedvencz ábrándjai közé tartozott, hogy ez iránt több éjen át tanácskozott Lajossal is, holt vőlegényével, s ez álmaiban megjelenve, azt mondá neki, hogy helyesli e szerelmet. Semmi sem áll a boldog szeretők szíve között; ismerjék meg egymást, legyenek szeretők, azután vigye haza Katalint a herczegnő édes atyjához, nyerje ki annak beleegyezését is, hogy ünnepélyes megkérés útján nyerje meg kezét vőlegénye, s hozza el mint menyasszonyát Szentpétervárra.

Zerbst herczegnő előre is biztosítá a czárnőt, hogy a herczeg-apa nem fogja megtagadni beleegyezését e házassághoz, melyet egyenesen a tiszta szerelem maga szerzett.

* * *

Régi járása a világrendnek, hogy a kinek sok van, annak több adatik. A szerencse milliomosok után fut; a vaksors sem jóban, sem rosszban nem jár egyedül.

Mikor már jegyben járt Péter nagyherczeg Zerbst herczegnővel, ki a Katalin nevet akkor vette föl, midőn az orosz trónörökösnek lett eljegyezve: akkor jelent meg három előkelő úr Svédországból Szentpétervárott, mint a svéd nemzet küldöttsége, az egykori Holstein-Gottorp herczeget az üresen maradt svéd trónnal megkinálni.

Tehát két korona egyszerre, csak választani kellett közűle. A svéd korona nem oly fényes mint az orosz; de már csak föltevésre vár; az orosz messzevilágló, de még más fején van. A svéd trón szerényebb, XII. Károly este óta nem is hódításra való; de nyugalmasabb és nincs udvari cselszövényekkel aláaknázva. A svéd nemzet kicsiny, számra kevés, az orosz óriás; de amaz hű, ragaszkodó, szabad, felvilágosult; ez a forrongó elemektől ingatott, nagy lázadó, nagy rabszolga… A herczeg sokáig habozott, melyiket válassza a két korona közül, miket a szerencse aranytányéron hoz elé, azon egyedüli érdemeért, hogy Nagy Péter czár vérének utolsó cseppjei az ő ereiben folynak.

A nagyravágyás soha sem volt ismerős lelke előtt; azt is megszokta, hogy saját eszével ne gondolkozzék; a nehéz választásban asszonyakarat lett a tanácsadó. Zerbst herczegnő kimondá, hogy leányát inkább akarja az orosz koronaörökösnek, mint a svéd királynak nőül adni s e véleményét Katalin is osztá.

Ha Péter csak egy pillanatig is hallgatta volna, mit szól a választáshoz saját esze és szive? az kellett volna mondania: «jó, én tehát nőül veszem majd azt, a ki svéd királyné akar lenni; ti pedig keressétek fel azt, a ki jegyesemet czárnévá tegye», hanem a nagyherczeg esze és szíve nagyon kevés beszédű volt. Ráállt, a mit a menyasszonyának anyja tanácsolt, s elutasítá a svéd koronát.

Gyermekes öröme telt benne, mikor arczképeiket egymás mellé kiállíták az eljegyzési nagy kivilágítás alkalmával s a bámész sokaság fennhangon mondá: «milyen szép egy pár!»

A nagyherczeg jótermetü s csinos arczú ifju volt. Kissé erős vonásai voltak, de finom arczszíne azokat kiegyenlíté; szőke göndör bajuszt és körszakált viselt, s ajkainak finom metszése elfelejteté azt, hogy mikor megszólalt, igen nyers kifejezéseket használt s beszédmodorában az északnémet Krautjunkerek míveltségi fokán nem emelkedett fölül.

Tehát a nagyherczeget bizton lehetett a szép emberek osztályába sorozni.

Erzsébet czárnő azon volt, hogy a menyegző legnagyobb pompával menjen végbe. Az ezredek, miknek sorfalat kellett képezni az utczán a díszmenet alkalmával, új egyenruhákat kaptak; az oranienbaumi várkastély egészen új pompával szereltetett föl az új házasok leendő lakául; a fényes küldöttség már vissza is jött az elhozott menyasszonynyal, ki anyjostól a czárnő palotájába szállt; Katalint már be is tanítá az archimandrita, hogyan viselje magát a szent szertartás alatt.

Ekkor megbetegedett a vőlegény.

Épen úgy, mint Erzsébet czárnő jegyese; a lakodalom előtti napon és a legmagasabb boldogság küszöbén; menyasszonya kezét kezében tartva. Veszélyes beteg lett.

Katalin épen úgy kétségbe volt esve, mint egykor Erzsébet. Épen úgy hevert a szent képek lábai előtt óra hosszat, nap-hosszat, imádkozva ismerős és ismeretlen nyelveken a nagyherczeg megszabadulásaért.

Pedig milyen jó lett volna a herczegnek épen azon az úton elmenni, a melyen Erzsébet kedvese jókor megmenekült a világból; milyen jó lett volna neki is ott feküdni a másik mellett a titkos mauzoleumban, üveg koporsó-födél alatt, balzsamtól megörökítve, asszonytól megsiratva!

Katalint egyszer sem ereszték beteg vőlegényéhez közel; még csak azt sem mondák meg neki, hogy mi betegségben fekszik? A gondos iszonyat, melylyel e betegség nevét mindenki rejtegetni iparkodott előtte, gyaníttatá vele, hogy az valami borzasztó lehet.

Egyszer aztán azt hallá anyjától, hogy a nagyherczeg betegsége jobbra fordult; életveszélyen kívül van.

Katalin örömkönyekkel vette e hírt; – most már tehát szabad tudnia, hogy mi betegsége volt jegyesének?

Napok múltak. Katalin mindennap hallá, hogy a nagyherczeg jobban van, már lábbadozik, már föl is kelt, s még mindig nem mondták meg neki, mi baja volt?

Kérte, hogy bocsássák be hozzá; azt felelték neki, hogy még nem lehet.

Már hálamiséket is tartottak a kathedraleban a nagyherczeg szerencsés felgyógyultáért s menyasszonyának még mindig nem volt szabad a felől kérdezősködnie, hogy mikor láthatja meg jegyesét? minő veszély volt az, a mitől megszabadult, s mi oka van e titkolózásnak?

Egy napon Zerbst herczegnő azzal a hírrel lepé meg leányát, hogy a nagyherczeg ma kocsizott ki először a czárnő látogatására.

– Hát én mikor fogom őt láthatni? kérdé sietve Katalin.

Válasz helyett a herczegnő leánya nyakába borult s elkezde keservesen zokogni: «Szegény, szegény leányom!»

– Mi történt? nem gyógyult-e meg a herczeg? Mi baja volt, a mit még elmultával is síratnak?

A herczegnő most már kénytelen volt azt kivallani.

– A nagyherczeg a «fekete himlőn» esett keresztül.

Katalin összerázkódott s önkéntelenül eltakarta szemeit. Ez irtóztató ragály azon években erősen kivette áldozatát; sokan elhaltak benne, s a kik megmenekültek lázöleléséből, azoknak arczáról örökre le volt törülve az isteni bélyeg.

A herczegnőnek eszébe juthattak mindazok az arczok, miket hintaja ablakából az utczán megpillantott s miket elég egyszer meglátni, hogy el ne lehessen soha felejteni, azok az arczok, tele gödrös sebhelyekkel, megfosztva minden szépségüktől; szíve mélyéig hatott a borzalmas gondolat: ha vőlegénye is ilyenné lett.

– Nagyon megrútult? kérdé félénken anyjától.

– Légy készen a legrettentőbb látványra; mondá a herczegnő, ki leánya képzeletét a végsőig akarta fokozni, hogy a valót valamivel enyhitőbbnek találja majd. A nagyherczeg iszonyúan eléktelenült, arcza egy forradásos sebhely; szép szakála, bajusza kiirtva, itt-ott áll nehány szál belőle; szép szemei beesve, szempillái feldagadva, szemöldökei eltüntek homlokáról, s gyönyörű metszésű szája félregörbűlt a hólyagos himlőtől. Borzalom rátekinteni!

Katalin összerázkódott e szavak hatása alatt, mikkel a herczegnő képzelmét megfélemlíté.

Ettől félt a herczegnő, ezt kelle leküzdeni.

Feszült figyelmű aggálylyal vizsgálta leánya arczát, ki iszonyú belküzdelmen látszott keresztül menni.

Katalin elérté a kérdést, mely anyja néma tekintetében volt lelkéhez intézve.

– Ne félj anyám, szólt, belső borzadályát leküzdve: én erős leszek.

– Ezt igértem a czárnőnek én is, de ő kétkedik benne. Azt mondta, lehetetlen, hogy e szörnyarcz látása vissza ne riasszon minden női szívet; ő jelen fog lenni első találkozástokon, ő vigyázni fog minden arczmozdulatodra s ha egy szemöldökrándulással elárulod, hogy a nagyherczegtől iszonyodol, nem fogja megengedni, hogy a nagyherczeg elvegyen; mert ő nem akar szerencsétlen nővé tenni.

– És te anyám?

– De én czárnévá akarlak tenni.

A kemény szó kemény szívre talált. Katalin azt felelte rá:

– Én is.

– Tehát a szerint viseld magadat. Mikor a nagyherczeget meglátod, meg ne rebbenj; használj e napra pirosítót, halványságod el ne árulhasson; fuss eléje, öleld meg; beszélj hozzá nyájasan, melegen; ne fordítsd félre arczodat, mikor hozzá beszélsz, nézz egyenesen a szeme közé; simítsd meg kezeddel arczát, mondd neki, hogy sokkal rosszabbat beszéltek felőle, mint a milyennek látod valóban; légy lelkednél. Gondold meg, hogy a világ legnagyobb koronájával játszol, s ha elejted gyönge kezedből, összetörik az.

– Bizd rám anyám.

– Nehéz feladat; én nő vagyok, de összeroskadnék e rém alatt.

– Én leány vagyok és meg fogok vele küzdeni.

Az udvarmester már megérkezett, hogy a fejedelmi hölgyeket a czári palotába szállítsa.

A találkozás a czárnő egyik mellékszobájában volt rendezve, hol a czárnő a reggeli kihallgatásokat szokta tartani. Az ablakok készakarva sűrűen le voltak függönyözve, hogy félhomály legyen a teremben, s a tükrök úgy elállítva virágokkal, lefátyolozva csipkékkel, hogy a nagyherczeg ne láthassa bennük magát.

Jelen voltak a czárnőn és nagyherczegen kívül Razumovszky Cyrill, a hajdani balalaikapengető paraszt, s jelenben a legbefolyásosabb kegyencz (titkon a czárnő férje), Bestucheff, a kanczellár, Csoglokoff, a nagyherczeg – úgynevezett – nevelője, kit a czárnő azért rendelt mellé, hogy a nagyherczeg lelkét olyan széppé tegye, minő egykori arcza, s ki iparkodott azt a mostani arczához hasonlóvá tenni.

Erzsébet azzal a legyőzhetlen kiváncsisággal nézte Péter arczát, melyet a határozottan rút sajátságos varázslatként költ az emberi kedélyben. Irtózunk, borzadunk tőle és kényszerülve vagyunk mégis ránézni, tekintetünk mindenüvé követi, nem bir igézetétől megszabadulni.

És e közben ki nem kerülheté a czárnő figyelmét, mily erőtetésükbe kerül még a férfiaknak is, a kikkel Péter szóba áll, nyájas arczot mutatni előtte; hogy fordítják félre arczukat a válasz közben; hogy iparkodnak elmaradni tőle, hogy forgatják felfelé szemeiket, mikor háta mögé kerülnek. A czárnőnek egy fiatal udvarhölgye, Semenovna Mária rosszul lett bele, mikor a nagyherczeg hozzá fordult s azt kérdé tőle, hogy ráismer-e még? – Pedig neki csak azt igérte a nagyherczeg, hogy vele fogja tánczolni az első menuettet menyegzőjén.

Hát az, a kinek vele kell majd az oltár elé állani?

Az udvarmester jelenté a herczegnők érkezését.

Mindenki feszült figyelemmel tekinte az ajtóra; néhányan fájdalmas szánakozással tekintének a nagyherczegre, ki önként, számításból egy függöny árnyékába vonta magát s lesüté szemeit, mintha balsorsát szégyenlené.

Katalin lépett be anyja előtt.

Mosolygó, sugárzó arczczal jött; szemei a nagyherczeget látszottak keresni; könnyű volt ráismernie; oly borzasztó arcza volt, ah, borzasztóbb, mint a milyennek képzelé.

Mikor megpillantotta, oda futott hozzá, megölelte, és azt mondta neki nyájas hizelgő hangon: «Kedves Péter».

Az udvarhölgyek hüledezve bámultak reá; az udvaronczok fejcsóválva súgtak össze; a czárnő éles tekintettel figyelt a jelenetre.

– Jőjön, jőjön ki a világosra, szólt Katalin, magával vonva a nagyherczeget. Húzzák félre a függönyt, én látni akarom önt. Nekem azt mondták, hogy én nem fogok önre ismerni. – Ah, nem igaz, nem igaz. Nézzen ön rám, nézzen szemeimbe. A jóság, a szelidség most is ugyanaz. Hisz ön most is oly kedves.

És megcsókolta az eléktelenült arczot!

Maga a czárnő is összeborzadt e csóknál, s Zerbst herczegnő nem állhatá meg, hogy sírva félre ne forduljon.

Katalin a nagyherczeg karja alá füzé karját s annak vállára simulva járult a czárnő elé, ki előtt gyöngéden meghajtá térdét és kézcsókolva mondá:

– Bocsánat, felséges úrnőm, hogy a viszontlátás öröme nagyobb volt nálam, mint a felségednek tartozó tisztelet; mentse ki felséged érző szíve a feledékeny alattvaló bűnét, a szerető jegyes elragadtatásáért.

Erzsébet sokáig nem bocsátá el Katalin kezét kezéből és sokáig vizsgálta annak arczát, de sem a kéz, sem az arcz egy rezzenéssel sem árulta el azt az iszonyatot, a mivel ez órában ama fejedelmi leány szíve küzdött.

Talán egyedül ő volt az, kit ez elfogulatlan mosoly megcsalt; ki visszaidézte emlékébe azt a perczet, midőn vőlegénye halálvonaglásai közt feküdt s ő minden szentek lábainál hevert, fogadásokat téve, hogy ha meggyógyuland kedvese, legyen bár arcza éktelenebb, mint a képre festett Beliálé, örökre szeretni fogja. Ha e kedves vőlegény ily nyomorúltnak kelt volna föl halottaiból, ő épen így csókolta volna őt meg, mint Katalin.

De rajta kívül senki sem is hitte azt más: maga Péter sem.

Ő mindenki arczán olvasta az iszonyatot, melyet látása gerjeszt, s tele volt azzal a gondolattal, a mi a legkinzóbb minden gyötrő tudalma között az emberi szívnek: «engem nő nem szerethet».

Nincs bűntudat, nincs lélekfurdalás, mely ennél üldözőbb legyen.

A czárné elérzékenyült.

– Katalin, szólt, egy hét mulva menyegződet fogjuk megülni.

A herczegnő Erzsébet lábaihoz borult hálát ragyogó arczczal, lassankint Péter is odatérdepelt mellé.

– Kivánjuk Istentől, hogy boldogságtok tökéletes legyen, rebegé a czárnő.

S azzal az előtte térdelő pár fejére tevé kezeit áldó mozdulattal.

Feltünt mindenkinek, hogy arról a kezéről, melylyel Péter homlokát érinté, nem húzta le a keztyűt.

A czárnő inte, hogy az elfogadásnak vége; érzé, hogy nagy fájdalom van e jelenetben, a minek mindenki végét óhajtja.

Katalint a nagyherczeg egész kocsijáig kisérte: ott is látta mindenki, hogy Katalin megszorítá vőlegénye kezét; s az udvarmester, ki szemközt ült a herczegnőkkel, bizonyítá, hogy Katalin még a kocsiból is visszahajolt, hogy őt még egyszer lássa.

Az udvarmester palotájukba fölvezette a hölgyeket s eltávozott.

Mikor aztán Katalin együtt maradt az anyjával, mikor senki sem látta többé, akkor felsikoltott:

– Anyám, meghalok!

És eszméletlenül roskadt össze. Három órahosszat sem bírták életre hozni.

Az udvarmester pedig visszatért az udvarba s jelenté, hogy Katalin nagyherczegnőt a legderültebb kedélyben hagyta otthon.

A czárnő meg volt elégedve.

Razumovszky azt kérdé Bestuchefftől:

– Mit szólsz e jelenethez?

A főállamügyér végzetes meggyőződés hangján mondá:

– Ez az asszony nem czárné fog lenni, hanem czárnő.

*

Péter férje lett Katalinnak.

Ha szerencsétlen férj volt, szerencsétlenségét maga kezdte el; maga volt annak legelső oka. – Félt nejétől!

Csodálatos paradoxon ilyesmit ki is mondani. Egy szép nő, a kitől a férfiak félnek, a kinek a közelében szorongást, elfogultságot éreznek, a kihez nem mernek közelíteni.

Nem Péter volt az első, a ki e félelmet érezé; még otthon atyja udvarában ismert egy szép fiatal grófot Katalin, (akkor még Zsófia herczegnő), a ki halálosan szerelmes volt belé, ki vakmerő, önfeledt volt az alkalom és mód felkeresésében, mik által a herczegnő közelébe juthasson, s ha egyszer ott volt előtte, vele szemtül szemben, egyedül, tanuk nélkül, akkor nem tudott hozzá mit szólani, akkor elszorult szívvel állt előtte, mint egy gyermek, akkor nem jutott eszébe, hogy ő férfi: – úgy, hogy egyszer Katalin maga szólítá meg: «ön mindig így fog én tőlem félni?»

Ugyanezt a félelmet érezte Péter is büszke, szép neje közelében. És ő még hozzá azt is tudta, hogy arcza rút! az átkozott tükörbeli ördög minden találkozáskor azt susogta szeme közé: «téged nő nem szerethet».

Akárhányszor jött a legforróbb vágyakkal neje magányos szobájába; képzelme eltelve a legszebb nő bájaival, kit sajátjának tud, ki után csak ki kell nyujtani kezét, hogy leszakítsa; mindannyiszor, midőn szemközt állt vele, midőn mellette ült, egyszerre megszállta szivét az a bibliai dæmon, a férjek gúnyos réme, Asmodai, ki hideg kardot fektet a hitvesek közé, s Péter mindannyiszor úgy érezte magát, mint egy vert gyermek; – nem jutott eszébe, hogy férfi.

Ez nagyon boldogtalanná tette a nagyherczeget.

Utóbb kerülni kezdé a nőt, kinek szépsége rá nézve gúny, s elvonult oranienbaumi kéjlakába; Katalint a czárnő körében hagyva.

A nagyherczeg nem érzett még féltést; ahoz is férfibüszkeség kell s a büszkeséghez neki joga nem volt.

Bizton is lehetett felőle. A czárnő, miután saját hajlamainak őrzésével nem volt elfoglalva, egész idejét arra fordíthatá, hogy Katalin erényét őrizze; s az ifju nagyherczegnő nagyon jól körül volt zárolva kémlelő szemekkel.

A nagyherczeget hagyták magában mulatni.

Vannak csendes, szelid kedélyű gyermekek, a kiknek, ha az ember ad egy dobozka ólomkatonát, egy fapuskát, egy bádogkardot, meg egy dobot hozzá, egész nap elmulatnak magukban; felállítják meg szétrakják ónvitézeiket, dobolnak, masiroznak, puskát, kardot forgatnak, hadonáznak, parancsokat osztogatnak, pálczalovukat ugratják; azalatt legalább nem tesznek semmi rosszat: nem kell utánuk nézni; elvannak ők játékszereikkel.

Ilyen csendes kedélyű gyermek volt Péter is.