Part 2

Minthogy a Herkules nem volt még ott, Druzsba úr odaintette Jahodovskyt s igyekezett közömbös hangon kérdezősködni, de bizonyos reszketegségtől mégsem tudta azt mentesíteni.

– Tudja-e, Jahodovsky, kedves komámasszony, mit beszélnek a városban?

mert nagyon szeretett híreket hallani. – Ugyan mit? – kérdé Jahodovsky kíváncsian,

– Hogy ez a burgzsandár miért jár ide…

Merően szeme közé nézett az özvegynek, aki könnyedén elpirult s hirtelen egy kakast vett észre az eperfán, amely az érettebb eprek közt dúskálódott.

– Hess onnan, te cudar! – kiáltá rá s a kezében levő asztalkendőt lobogtatva, próbálta lekergetni. – Nézze meg az ember, hova veszi be magát!

– Hagyja csak a kakast, Jahodovsky, hagyja – szólt közbe Druzsba úr komolyan, némi árnyalatával a tréfának és a szemrehányásnak. – Az egyik kakas csínyeit nem lehet a másik kakas csínjeivel eltakarni. Maradjunk csak az első kakasnál, a burgzsandárnál, azaz beszéljünk a tyúkról, Jahodovsky lelkecském.

– Miféle tyúkról? – kérdé az asszony váratlanul erős és vidám tekintettel.

Kissé a világosság felé fordult. Látni lehetett arcán a finom pelyhet, mely bársonyossá teszi, olyanná, mint az érett barack. Druzsba úr szeretett volna beleharapni.

– Ott hagytuk el, hogy miért jár ide a burgzsandár? – folytatá Druzsba úr.

– No, hát miért jár? – kérdé Jahodovsky hányi-veti hangon, hullámos barna haját megigazítva.

– Azért, hogy magát nőül akarja venni – bökte ki végre a professzor úr.

Jahodovsky felkacagott, egész lénye nevetni látszott, a kékes szemei szinte ugráltak a nevetéstől.

– Ostobaság, bolondság, – kiáltá fel. – És ezt beszélnék a városban?

– Ezt, – szörnyűködék Druzsba úr.

– Csak hadd beszéljék, be nem foghatom a szájukat. Aztán lehet is, hogy nőül akar venni. Én még nem láttam belülről.

– Kit? Mit?

– A burgzsandárt. Csak azt tudom, hogy idejár, megfizeti, amit eszik, iszik és olyan vendégem, mint a többi.

– Hát nem akar hozzá menni? Hát nem igaz? – kérdé a tanár megkönnyebbülve.

Jahodovsky tiltakozón emelte fel karjait.

– No persze, csak azt lesse! Az igaz, hogy meg se kért, de ha megkért volna is, ha csillag lenne a homlokán! Hogy gondolja azt, Druzsba úr? Az Isten szerelméért, mit képzel? Hiszen nekem nagy lányom van s én csak ő érte élek. Őt nevelem. A helyet is megfújom, ahova leül. Én anya vagyok, Druzsba úr, semmi egyéb és anya akarok lenni véglehelletemig. Én nem létezem, csak a gyermek. Érte dolgozom reggeltől estig a kimerülésig, hogy olyan vagyok, mikor este lefekszem, mint egy darab fa. Hát minek volna nekem a férj? Mikor és mire használnám, mondja csak, édes Druzsba komám uram, mondja csak?…

Édesdeden, de hamiskásan nevetett, miközben kivillogtak fehér fogai, melyek között némi aranycsillámok szúrták meg a szemet.

Druzsba szinte a könnyekig elérzékenyült ezekre a kijelentésekre s meghatott hangon felelte:

– Kegyed nemesen gondolkozik, Jahodovsky. Kegyed példátlan anya és bocsánatot kérek, ha valamiben megsértettem. Igen, a gyermek az első s ha őt boldoggá teszszük, vagyis boldoggá teszi, aki teszi, akkor jöhet a többi… Úgy van, a többi… Azaz, hogy – süttessen kérem egy rostélyost és húzzon rajta végig egy kis foghagymát… de csak lehelletszerűen, Jahodovsky!

A szállongó pletyka hát mindjárt csírájában megfojtatott, a törzsvendégek közt szájról-szájra kelt, amit Jahodovsky mondott, nem győzték mondogatni egymásnak: Nagyszerű anya. Remek anya. Ilyennek kell lenni egy anyának.

És most már beállott a szélcsend egész őszig. Minden maradt úgy, mint azelőtt, a Herkules mindennap eljött s egész otthonosan viselte magát, nem egyszer maga ment be a konyhába, hogy a palancsintát sütő Jahodovsky mellett legyeskedjék s maga hozta ki magának az ételt vagy a fröcscsöt, némelykor labdát játszott a sipsiricával az udvaron. Az előkelő öreg úr is rendesen beállított minden csütörtökön s mialatt borocskáját lassan szürcsölgette, felváltva mulattatták az öreg és a sipsirica. Egy nagy csomag Kugler-cukorkát hozott ilyenkor, de az mindig a kocsin maradt és csak akkor hozta be az özvegy a köténye alatt, mikor elmenőben kocsijához kísérte az öreget.

Egyetlen figyelemre méltó mozzanat adta elő magát. Pusztán egy morzsa; de a „Páva“ verebeinek az is elég volt. Egyszer az öreg úr ott felejtette az asztalon zsebkendőjét, melylyel a cvikkerjét törülgette volt; Kovik doktor odament és konstatálta rajta a kilencágú koronát, aztán utána kiáltott a kifelé tipegő öreg úrnak:

– Méltóságos uram, itt tetszett felejteni a zsebkendőjét.

Az összerezzent, megtapogatta zsebeit és megfordult. Fanyar mosolyt erőltetett és a fele útra visszatért a kendőért.

– Ösmer ön engem? – kérdé a doktortól halkan, hosszúkás, ráncos arcán feltünő kedvetlenséggel.

– Nincs szerencsém. Én egyébiránt Kovik doktor vagyok. (Meghajtotta magát.)

– Kuvik? – kérdé az minden gúny nélkül, csupán azzal a nagyúrias nyegleséggel, mely a közönséges halandók neveinek elferdítésében nyilakozik.

– Nem. Kovik.

– Úgy? Nem tesz semmit. Örvendek uram, és köszönöm a figyelmeztetést. Ön tehát nem ösmer engem? Mindjárt gondoltam, mert én nem vagyok méltóságos.

Ezzel biccentett fejével és eltipegett kocsijához.

E jelentéktelen epizódon kívül minden a régiben maradt, csak a levelek kezdtek lehullni az eperfákról és a beállott csípős idők miatt az asztalok vándoroltak be az úgynevezett étkezőbe, mely nyáron üres volt. Ilyenkor a törzsvendégek is felére fogynak, mert az eperfák vonzereje megszünik.

Druzsba tanár úr egy októberi vasárnapon elvetődött a templomba s éppen javában szundikál vala, magát félig-meddig a „Pává“-ban álmodván, amikor a szószékről, mint egy égi szózat, egyszerre hátba üti a Jahodovsky, szül. Globa Franciska neve.

– Mi volt ez? – kérdé, ijedten felriadva, a szomszédjától, egy krisztinavárosi szatócstól.

– Ej, hát házastársul veszi valaki.

– Lehetetlen, – dadogta a professzor elhalványulva. – És kicsoda?

– Bizony én nem vigyáztam meg.

– Misztifikáció! – szólt a professzor hangosan és felugrott, de észrevévén, hogy templomban van, visszaült megint, bevárta az istentisztelet végét és megszólítá a plébánost odakünn.

– Engedje meg a főtisztelendő úr, hogy kérdést intézzek a házassági hirdetés iránt; nem jól hallottam.

– Manusek Vince veszi el Globa Franciskát, – olvasta le a pap a kezében lévő céduláról.

– Lehetséges az? – kérdé Druzsba úr elképedve.

– A legtisztább valóság, uram.

– Ki mondta a főtisztelendő úrnak?

– Ők ketten.

– Globa Franciska is?

– Igen, szerdán délelőtt voltak nálam.

Druzsba urat a szédülés környékezte.

– Milyen volt az asszony? – dadogta.

– Egy magas nő, mint egy gránátos, személyesen ösmerem, a „Fehér Páva“ tulajdonosnője.

– Megfoghatatlan!

– Van talán valami kánoni akadály?

– Van, van… azaz nem mondhatnám, de mégis furcsa.

Elrohant, nem is köszönt; a pap csodálkozva bámult utána. A Horváth-kert előtt megállott, gondolkozott, aztán fölnézett az égre, ahol éppen akkor barna felhők száguldoztak: „Jahodovsky, megboldogult kedves barátom és komám, – sóhajtott fel, – mit szólsz te most mindezekhez?“

Jahodovsky természetesen nem szólt semmit, hanem annál inkább szólt Druzsba úr azoknak, akikkel a törzsvendégek közül találkozott.

– Tudja-e, mi az újság? Most hirdették ki Jahodovskyt a zsandárral. Ki hitte volna? Micsoda álnok asszony! Megvetem. Soha se megyek többé a „Pává“-ba. Így meggyalázni a vendégeit. És hogy szabadkozott előttem. No, megállj! Egy zsandárnak adja a kezét. Egy zsandárnak! Azt a kezet, amelylyel a túrós csuszákat gyúrta nekünk!

A törzsvendégek, akikkel találkozott, nem fogták föl ilyen tragikusan.

– Hát kihez akarta volna, hogy férjhez menjen? – kérdé Tibuly ügyvéd. – Hiszen nem vehette el az éneklő kanonok.

Egyik törzsvendég a másiknak adta át a hírt, úgy hogy estefelé már a pestiek is tudták. Szokatlan számmal gyülekeztünk össze vacsorára, dacára a pocsék időnek. Ott volt az egész had. Csak Druzsba úr hiányzott. Kati, a kis szolgáló (mert egy pár hét óta ilyen is volt) mondta, hogy Druzsba úr elment arra délután kétszer is és mind a kétszer kiköpött a ház előtt.

Természetesen minden szem a menyasszonyt kereste, figyelte ma este. Az vídám, eleven volt, mint egy fürj és szeretetreméltó a vendégekhez. Mintegy dacolni akart a gúnyolódó tekintetekkel, melyek szurkálták-csiklandozták.

Bejárta sorba az asztalokat és maga hozta elő a kényes tárgyat, mintegy röstelkedve, szégyenlősen.

– Hát igenis beleugrottam. Isten látja lelkemet, hogy csak gyermekemért teszem, a sipsiricáért. Nekem ugyan nem kell a házasság, se lelkemnek, se testemnek. De hogy legyen ez a gyámoltalan gyermek támasz nélkül? Maholnap vinni kell ide-oda, ha azt nem akarom, hogy elhervadjon gonoszul. De hát én nem mozdulhatok az üzletből, ha csak nincsen valakim, akit magam helyett hagyjak. Istenem, hiszen anya vagyok. Meg kellett hoznom ezt az áldozatot a Johankáért. Egy leány, akinek atyja nincsen, olyan, mint a gazdátlan mezei virág, mindenki megtapodhatja, atyát kell neki szerezni, a ki gyámolítója legyen, aki helyt álljon, ha kell. Hadd legyek én az áldozat. Hiszen én csak ő érte élek. Én úgy se számítok semmit. Manusek, végre is szereti, végtelenül szereti őt, a kezén fogja hordozni és a jó Isten beszámítja nekem a másvilágon, hogy láncokat vettem magamra a gyermekemért.

A „Páva“ vendégei valóságosan elérzékenyültek.

– Milyen anya! – lelkendezett Mliniczky. – Milyen fölséges anya! (S titkon elhatározta magában, hogy egy nagy ezüst tálcát vesz neki a lakodalomra. Hogy fog ez majd imponálni a „Pává“-ban.)

A lakodalmat megülték október végén, szüret után, abban az évben, amikor utoljára termett a budai Sashegyen bor (mely még most is tart).

Eleinte némi hidegség volt érezhető a „Páva“ új gazdája iránt, néhányan ki is maradtak; de a szerencsés Manusek csakhamar visszahódítá a szíveket, mikor híre ment, hogy a fináncok gálócsi dohányt találtak nála és kegyetlenül megbirságolták. „Ohó, hiszen ez nem annyira zsandár, mint inkább szenvedő „hazafi“. Jó hatást tett az az újítás is, hogy a „pettyegtetett szolgálat“-ot kivakartatta a firmáról s „pontos magyaros szolgálatot“ tétetett helyébe. A fehér pávát is bemeszeltette, minthogy fehér páva nincs a világon és egy rendes, közönséges pávával cserélte fel: „Ohó, hiszen a Manusek reális ember“.

Apránként visszaszállingóztak a hívek, úgy hogy a következő nyár együtt találta az egész tavalyi frequentiát az eperfák alatt, kivévén Druzsba tanárt. Hiszen csak éppen olyan jó világ volt ott, mint azelőtt! Sőt a kiszolgálat még jobb lett, mert Manusek a mézes hónapok után egészen a vendégeknek szentelte magát. Mindig volt valami különlegessége; százesztendős szilvórium Szerémből, remek folyékony túrója Liptóból, fölséges illatú dalmát taplója, amivel „gratis“ kedveskedett nekik. Némelykor „bolét“ csinált szamócából és vörös borból és sorba öntögette kancsóból az érdemesek poharába. De iszen illedelmes, szeretetreméltó ember volt Manusek. Látszik, hogy az udvarnál volt. Budai szokás szerint egyszer napjában körülhordozta a burnótszelencéjét is, melyet a király arcképe ékesített, megkínálta a vendégeket s egy alkalommal tréfásan megjegyezte:

– Jobb, ha mi tubákolunk, mintha a király tubákol. Ámbár ha a király tubákol, mindig mi, alattvalók prüszkölünk.

Ez a mondása szárnyra kelt és egyszerre megejtette, megmelegítette a hidegeket. Manusek forradalmi lélek, a mi vérünkből való vér. Az nap este némelyek per-tu lettek vele.

Mint pajtás meg éppen páratlan volt, gavallér és pazar, mint egy Esterházy, valamint szolgálatkész, mint egy Mungo. Ma én fizetek, barátaim, engedjétek meg. Azaz, hogy ma senki se fizet. Sipsirica szívecském, hozz fel egynehányat azokból a homokba ásott palackokból!

Kétszer-háromszor is előfordult hetenként, hogy begurult egy kis parázs dinom-dánomba s egyszer még a cigányt is oda hozatta az „Arany Szarvas“-ból a kis szolgáló, Kati által, aki ezért az útjáért egy ezüst hatost kapott Manusektől és egy pofont az asszonytól, a „Manusovká“-tól.

– Húzz egy betyárnótát, móré! Azt, hogy „Korcsmárosné citronyos bort adjék kend!“ De igazán is, bort ide, Franciska, bort ide a barátaimnak!

– Ne okoskodj, Vince, ne okoskodj – csillapította az asszony, – eleget ittál, nem adok többet. Aludni akarok az éjjel, Vince!

– Míg tele a pince, fénylik a Vince, – kurjantá Manusek, megfordítván a gazdák szokásos példabeszédét. – Adj bort, Franciska, megfizetem, úgy mint más, – s kivágott az asztalra egy szép zöldhasú forintost. Ha, ha, ha. Kár, hogy te nem iszol, Franciska. Becsületemre mondom, nagy kár. Pedig szeretlek, mert kénytelen is vagyok vele. De mi hasznom is lenne belőle, ha nem szeretnélek? Ennélfogva szeretlek, Franciska és felette sajnálom, hogy a természetünk nem egyezik. Hogy nem iszol. Mert akkor mi is úgy tennénk, mint az egyszeri korcsmárosék. Ha én innám, én fizetném meg neked a bor árát, ha te innál, te fizetnéd meg nekem a bor árát és így mindig nyugodt lenne a lelkiismeretünk, hogy csak az üzletet támogatjuk.

Szóval jó, víg „spéci“ volt, aki díszt és népszerűséget hozott a „Pává“-nak. A „Páva“ most élte aranykorát. Mert más részről a sipsirica szórt rá fényt, aki megtelt vállban egy kicsit, de amellett nyúlánk és harmatos maradt. Lássa meg az ember, mi lesz a kis gubóból! Egy-két vonáson ide-oda igazított valamit az utolsó hat-nyolc hónap, – nagy piktor az idő – s a kecses, takaros leánykából rendkívüli szépség lett. Nem mehetett el anélkül az emberek közt, hogy minden szem meg ne akadjon rajta. „Mintha egy szarvas menne végig a Mályva-utcán“ – mondták a szomszédasszonyok, akik pedig talán soha sem láttak a Mályva-utcán eleven szarvast végig menni.

De nemcsak a vénasszonyoknak tűnt fel a sipsirica, sápadt kamasz diákok kezdtek a „Pává“-nál mutatkozni. Nem volt elég pénzük, keveset fogyasztottak és éppenséggel meg nem híztak, hanem inkább a szemeiket hízlalták, azért a nehány krajcárért, amibe a fröcs került.

Druzsba professzor úr ezekben az időkben csodálatos járványt fedezett fel a nebulók közt éppen a nyolcadik osztályban. Az egész klasszison kiütött a versírási düh, minden betegség közt a legrettenetesebb. A szív mint a megdagadt folyam, kiárad és elönti a fejet rímekkel. A fej annyira tele lesz velök, hogy semmi egyéb földi portéka, se latin nyelv, se görög nyelv, se történelem, se számtan bele nem gyömöszölhető.

Druzsba tanár úr több ilyen verset elkonfiskált; egytől-egyig szerelmes versek voltak: „Ideálomhoz“, „Ő hozzá“, „J. J.“ és több efajta címek alatt. No hát semmi az, mosolygott a tanár úr szomorúan. Az vessen követ rájok, aki nem ludas. Hiszen ő is vágyott a „tepedt szőlő“ után. (Hm, a darázs is azt szereti.) Szíve fájdalmasan dobbant meg, amint a visszaemlékezés édes mézében megmártogatta. Rá se akart többé gondolni. Hanem ezek az átkozott versek! Olvasta, olvasta s egyszerre fejéhez kapott. Hm, hm, ez mégis furcsa. Majd minden versben egyforma rím fordult elő: „sóhajtana–Johanna“, „tana–Johanna“, „rohanna–Johanna.“

– Az ördögbe is! – kiáltott fel Druzsba úr, a nagy feltalálók pathoszával. – Ez a sipsirica lesz, a keresztleányom. Hej, pedellus, pedellus! (A pedellus belépett.) Mondja csak Kutorai, nem tapasztalt ön az utóbbi időben valami különös dolgot?

– Különös dolgot? – tünődött Kutorai, egy hiúz szemű, sovány, mintegy harminc éves emberke, nagy ádámcsutkával a gégéjén.

– Valami olyan különös dolgot, ami önt megbotránkoztatja.

– De igenis, tanár úr.

– És mi az, édes Kutorai? – kérdé megfeszült érdeklődéssel.

– Nem tudom, megmondjam-e? – habozott a pedellus.

– Kötelessége, édes barátom, kötelessége.

– Egy zwikkert találtam a minap otthon a lakásomon az éjjeli szekrényen. Kérdeztem a feleségemtől, kié a zwikker? Azt mondja, hogy nem tudja.

Druzsba tanár úr a fejét rázta.

– Nem ez, nem ez, de azért csak folytassa, kedves Kutorai. Meghallgatom önt.

– Másnap feljövök a gimnáziumba és hallom Lermer tanár urat panaszkodni, hogy elhagyta valahol a zwikkerjét. Hazamegyek délre és kérdezem a feleségemtől, nem járt-e nálunk Lermer tanár úr? A feleségem rám támad: hogy mit keresne nálunk Lermer tanár úr? A következő reggel aztán magamhoz veszem a zwikkert és megmutatom Lermer tanár úrnak, mire Lermer tanár úr felkiált: „Nini, az én zwikkerem“. Hát nem tudom azóta, mit gondoljak. Megfoghatatlan dolog!

– Majd kombinálok és meditálok fölötte – nyugtatá meg Druzsba úr jószívűen, – de most egyelőre a tanulókról van szó. Nem járnak ezek a paniperdák valami korcsmába, teszem azt a „Pává“-hoz?

– De bizony éppen csak oda járnak, – felelte a pedellus. – Láttam egyiket-másikat kijönni és bemenni.

– No és miért nem jelentette fel?

– Mert azt gondoltam, hogy a tanár urat keresik, vagy az engedelméből mennek oda, tudva azt, hogy oda tetszik járni étkezni.

– Ah, Kutorai, Kutorai – kiáltott fel Druzsba úr bánatos fuvolahangon. – Mily tévedésben van ön! Én nem járok a „Pává“-ba többé.

– Én azt nem tudhattam, – mentegetőzik a kis pedellus.

– Persze, persze, ön nem tehet magának szemrehányást. De én ad personam élénk lelkiismereti furdalást érzek. Mert ha én odajárnék, akkor a tanulók nem mernének odajárni. S ha ők nem mernének odajárni, akkor nem írnának verseket, de tanulnának. A kötelesség hív és én nem fogok kitérni a kötelesség elől. A kötelesség hív és én megyek. Félre lököm a kevélységet és megteszem, ő értük, a tanítványokért. Itt vagyok, Druzsba vagyok. S egy Druzsba nem tehet másként… Elmehet, kedves Kutorai!

Druzsba úr ereiben fölpezsdült a vér, nem adta egy vaklóért, hogy ürügyet talált a „Pává“-ba mehetni s hogy ennek a szívbeli gyengeségnek a neve: férfias kötelesség. Megborotválkozott, kipödörte bajuszát, megkefélkezett mindjárt ebéd után és magához vévén a versezeteket, megindult a Mályva-utca felé.

Útközben betért a „Wrabe et Comp.“ ékszerkereskedésbe, hol egy aranynyal befuttatott ezüst malacot vásárolt, részint kiengesztelésül, részint, hogy a mamának is vigyen valamit. Re bene gesta poroszkált a selyem papirba takargatott jou-jouval, midőn Mliniczkyvel találkozott, aki csibukját lóbázva, a sarkon levő „Félhold“ kávéházba igyekezett Tibuly fiskálissal, a rendes délutáni feketére.

Mliniczky úr megállította: – Hollá Druzsba! Hova megy erre, Druzsba, ahol a madár se járja?

– Találják ki! – szólt Druzsba rejtélyesen, de miután látta, hogy nem találgatják, maga vallotta be, hogy a „Pává“-ba megy.

– Ilyenkor? – csodálkozott a fiskális.

– Szándékosan megyek ilyenkor, mikor még a „Pává“-ban senki sincs. Mint professzor és mint keresztapa megyek oda kettős minőségben.

S elmesélte a történteket, hogy a diákok odajárnak s verseket írnak a sipsiricához.

– Jó théma vershez, – bólintgatott Mliniczky, – subtilis, mint egy liliom.

– Ha selyemviganót viselne, király leányának is beillenék, – licitált a fiskális. – Sokszor boszankodom az anyja fösvénységén, hogy nem öltözteti szebben.

– Mit? Nem öltözteti? – pattant fel Mliniczky. – Egy ilyen anyához ne tessék nyúlni. Hogy nem öltözteti? Isten se szebben a plántáit, a tulipánokat és violákat. Hiszen olyan selyem ruhában volt egy párszor, hogy Worth se nem tudja varrni különbet.

– No, én még soha se láttam rajta perkál szoknyánál egyebet, pedig ott dangubálok sülve-főve egész héten, a csütörtököt kivéve, amikor napibiztos vagyok a takarékpénztárnál.

– Bah, ha jól emlékszem, éppen csütörtökön volt selyemben. Mi van ma? Szombat. Igen, igen, csütörtökön. És a múlt héten is… lássuk csak? Szombaton nem volt otthon, pénteken eső esett. Úgy van, úgy, a múlt héten is csütörtökön volt rajta egy májszínű selyem ruha. Úgy látszik, spektabilis, hogy csak maga elől bujkálják azok a selyem szoknyák. Hogy mindig csak csütörtökön. De mi az ördög jut eszembe? (Mliniczky a homlokára ütött). Hm. hm. Tu je volacso. (Itt van valami.)

Kritikus pillanatban mindig tótul gondolkozott és morgott Mliniczky úr.

Nagy fejcsóválások között oldalgott el a „Félhold“ felé, még kezet is elfelejtett nyújtani Druzsbának, aki elbúcsúzván az ügyvédtől, egyenest befordult a kacskaringós Mályva-utcába.

A „Három angyalhoz“ címzett patikánál, ahol az utca megtörik, meglassítá lépteit, hogy kigondolja útközben, miként fogja eljövetelét előadni, nehogy megalázkodást lásson benne az asszony, nehogy a szerelem által összetört lélek puhaságát tegye a „Pává“-ban közszemlére. „Méltóság, Druzsba – így szólott önmagához – ne feledd el, hogy ki vagy“ s ezzel gondolatokba merülve, lehorgasztott fejjel lépegetett a nevezetes helyszín felé. Mikoron pedig felütötte a fejét, meghökkenve látta messziről, hogy a „Páva“ előtt nagy népcsődület van; asszonyok, férfiak és suhancok verődtek össze, nevetgélnek, zsibongnak és kíváncsian nézegetnek be a kapurácson.

Meggyorsítá lépteit, sőt ha nem lett volna Druzsba, még talán futott volna is. A népek egy része széledni kezdett már, egy pár asszony jött vele szemben, akik kacagva tárgyalták az esetet. Talán még sem szerencsétlenség, – gondolta és nagy kő esett le szívéről. Az asszonyok között az egyik köszönt is.

– Dícsértessék a Jézus Krisztus, tanár úr!

– Mindörökké, Kutorainé asszony. Mi történik ott?

Csinos, gömbölyű arcú, bogár szemű asszonyka vált ki a sorból, megnyálazta újjait és megigazgatta, lesímítá velök koromfekete haját előbb, csak azután felelt:

– Ott bizony nagy parádé történik. A Páváné kihajigálja az urát az utcára.

Druzsba úr megdermedt a csodálatos hír hallatára.

– Lehetséges ez? – mondá tágra nyílott szemeit Kutorainéra szegezve. – Ismételje, kérem, még egyszer.

– Elkergeti az urát. Hát mi van abban? Az övé a ház, meg az üzlet. Asszony az a talpán.

A tudós férfiúnak úgy tetszett, mintha rózsavízzel locsolgatnák, de azért meg volt lepetve.

– És hát mi az oka, nem tudja?

– Hogy mi az oka? – kérdé Kutorainé csintalanul, kackiásan ringatva magát a csípőin, melyek rugókra látszottak járni és eszébe juttatták Druzsba úrnak a Lermer tanár zwikkerjét, mely szintén ilyen hajlékony szerkezeten mozog. – Hát lelkem, tekintetes tanár úr, mi szokott az ilyennek oka lenni? Ők ugyan mindenfélét kiabálnak egymásra, de az igazi oka csak az lehet, hogy vagy az úr unta meg az asszonyt, vagy az asszony unta meg az urát.

– Köszönöm, asszonyság, a felvilágosításokat, melyek bizonyára közel érintik a valódi tényálladék határait… bizonyára.

Biccentett a fejével, egy-két lépést tett előre és megállt, habozva afölött, illő-e ott ilyenkor megjelenni. Nem. Semmi esetre sem. A családi élet szentélyébe nem szabad behatolni. Ezt még a riporterek is hangoztatják, bár megcselekszik. Egy Druzsba azonban nem tehet ilyet. Tehát nem megy be a „Pává“-ba. Már most aztán vagy visszafordul, vagy beáll a bámészkodók közé. Kétségtelen, hogy egy igazi gentleman előtt a visszavonulás eszméje a rokonszenvesebb és így rokonszenvesebb Druzsba úr előtt is, a csőcselékhez való csatlakozás ellenben undorító. Druzsba úr visszafordult nagy léleknyugalommal, de a Mályva-utcán erről a részről is kellemetlen, sőt elijesztő látvány tárult eléje. Hajtsárok ökörcsordát tereltek erre felé. Csattogtak az ostorokkal, az állatok bőgtek és rendetlenül jöttek, nagy fejeiket megszegve, melyeken rettentő villaszarvak ágaskodtak.

A rémület fogta el. Meglehet, belső furdalást érzett gyöngéd lelke e szegény oktalan állatokkal szemben, kiket annyiszor lealacsonyított, midőn tanítványait ökröknek nevezte, vagy csak egyszerű gyávaság volt, elég az hozzá, megváltoztatta útja irányát, megfordult újra és az utca túlsó oldalára lépegetett át, hogy ha elmegy a „Páva“ előtt, a szájtátó tömeget, mely a botrányon mulatott, lehetőleg elkerülje, füleit azonban nem dughatta be gyapottal (mert nem is volt nála gyapot), úgy, hogy mégis hallott a csoportosulásból némely értelmetlen és különös megjegyzéseket.

– Milyen patália! Azért a kis békáért, a kis szolgálóért.

– Pénzen vett szerelemnek ecet az alja.

– Kutya egy asszony!

– És mafla egy zsandár!

– Hát mi történt?

– Az Isten tudja. Nyilván a kis szolgáló okozta, mert ott bőg a baromfiólnál. Azaz a zsandár okozta.

– Azaz, hogy az asszony okozta, aki észrevett valamit.

– Hah, nini, csirkék és kacsák! Uccú, gyerekek, fogjatok belőlük.