Part 14

– Hűvös az este, Bózics. Jó éjszakát!

Fázékonyan gombolta össze mellénykéjét és beszaladt az épületbe.

Ami engem illet, örültem neki, nem is tudom miért, de másrészt gondolkozóba ejtett az asszonyka gonosz rangvágyó lelke. Mert kétségtelen, hogy a szíve odahajlott a szép daliás ex-nacsalnikhoz és mégis hogy bánt el vele. Hűvös az este, Bózics! zúgott örökké a fülembe az ő lágy szava. Hej, asszony, asszony. Nem az este a hűvös, hanem te vagy az, te vagy az…

Podrovszky nagyokat nevetett a megfigyeléseimen, amelyeket közöltem vele lefekvéskor és rejtélyesen jegyzé meg:

– Olyan vak vagy, mint egy félnapos macska. Hiszen hozzá se mehetett volna Bózics Perohoz.

– Miért!

– Mert már férjnél van.

– Vagy megbolondultál, Podrovszky, vagy nem Petrovicsnéról beszélsz.

– Csak annyiban nem, mert nem is Petrovicsné.

– Sőt talán nem is rokonod? – dadogtam hüledezve.

– Persze hogy nem. Apró hirdetések útján szereztem az üzlethez. Nagyon becses jó asszonyka. Egykori szinésznő, aki férjhez ment egy kishivatalnokhoz, de nem bírnak megélni, hát hozzám szegődött, hogy ezen a módon tisztázhassa a férje adósságait. Szép fizetése van nálam és mulatságos hatásköre. Egy-egy szerepet kell eljátszania. Nagy hasznát veszem, roppant hasznát. Némelykor elküldöm Belgrádba s azt teszi a miniszterekkel, amit akar. Ami pedig a nacsalnikot illeti, mit tudod te azt, hogy a nacsalnikok jóakarata mennyire szükséges a munkálatoknál?

– Eszerint tehát az asszonyka…

– Nos igen, holnaptól kezdve már az új nacsalnikkal fog kacérkodni…

A HÁLYOG-KOVÁCS.

(Egy kis életkép.)

Tisztelt uram![4] Ön azzal a kivánsággal küldi nekem „Az elbeszélés elmélete“ című művét, hogy olvassam el s írjak hozzá előszót.

Az ön levele igen kedves és lekötelező, de én még sem tehetek annak eleget. Isten mentsen meg engem attól, hogy az ön könyvét valaha elolvassam. Ha rossz, azért nem, mert valami rosszat tanulnék belőle, ha pedig jó, – no, az volna még csak rám nézve a nagy veszedelem.

Természetes, hogy én most önnek indokolással tartozom. (Nem tudom, nem lehetne-e használni előszónak is?) Ott kezdem pedig, hogy lakott az én gyermekkoromban a mi vidékünkön egy Strázsa János nevű kovácsmester, kinek a keze olyan könnyű volt, mint a hab, úgy, hogy a legcsodálatosabb szemoperációkat tudta végezni olyan ügyesen, hogy a híre elszárnyalt egész Kassáig-Pestig. Különösen a zöld hályogot tudta megoperálni, melyet pedig az akkor híres Lippay sem tudott.

Ez a bizonyos Lippay Gáspár, a pesti egyetem professzora és szemdoktora, egyszer a bécsi kollégákkal diskurálván, a „Stadt Frankfurt“ söröcskéje mellett fölemlíté a híres kovácsot.

A sógorék, Arlt, Stellwag, Jäger, tamások voltak a dologban.

– Ami nem lehet, nem lehet. Bolond beszéd! Hogy tudna egy kovács, aki nehéz kalapácscsal veri napestig a pörölyt, olyan finom műtétet végezni, aminőt mi se tudunk.

Lippay a vállát vonogatta:

– Már pedig annak úgy kell lenni. Én ugyan nem láttam, de olyanok már láttak engem, akiket én ebben a bajban, mint teljesen vakokat és gyógyíthatatlanokat elbocsátottam és ő megoperálta.

… Kár, hogy nem tudom a bajnak a latin nevét, mert ha az ember orvosi dolgokról ir, szükséges, hogy valami olyat is vegyítsen közzé, amit senki sem ért, hát nem tudom elprodukálni most a disputájukat sem, de a végén azt mondták Lippaynak:

– Tudja mit, kollega, hozassa föl egyszer azt a kovácsot az egyetemre és akkor mi leutazunk Pestre, megnézzük, hogy operál.

No, az bizony szép lesz. Lippay kezet adott rá s egy alkalommal, mikor ilyen betege érkezett, egy kecskeméti szabómester, ott tartotta a klinikán s menten levelet küldött Strázsa János uramnak s abban útiköltségül tíz pengő forintokat, hogy haladéktalanul jőjjön fel egy hályogot levenni – s ugyancsak értesíté a bécsi doktorokat is.

Nagy híre volt, öreg emberek emlékeznek rá. Strázsa János uram hagyta a lópatkolást a legényére, felölté az újdonatúj mándliját, kiélesíté a vágó-nyeső szerszámait a kis köszörű-kövön, még pofon is vágta a kovácsinast, aki a köszörű-követ forgatta, mert elbámészkodott valahová, aztán fölült egy ökrös szekérre, mely a Zichy-uradalomból gyapjút szállított Vácra, hova megérkezvén, másnap estefelé, minthogy a „füstösre“ nem mert ülni, gyalogosan indult el Pestre, egész éjszaka bandukolván; reggel öreg fölöstököm idejére vergődött el az újvilág-utcai egyetemre.

Jó szerencse, éppen ott találta tekintetes Lippay professzor urat a laboratoriumában s be is nyitott hozzá illendően.

– Dícsértessék a Jézus Krisztus! Eljöttem.

– Mindörökké! Csak talán nem maga a Strázsa?

– De istenugyse’ az vagyok.

Apró, tömzsi, virgonc emberke állt előtte, olyan szemekkel, mint a gyík.

– Hát mikor jött?

– Ebben a pillanatban.

– De hiszen nem jött most vonat.

– Mert hát gyalog jöttem – felelte Strázsa uram.

– Gyalog és éjjel?

– Persze, hogy persze.

– Igy már most mihez akar fogni? – kérdi a tudós doktor lehangoltan.

– No hát, leveszem azt a hályogot, akiért hivatni tetszett.

– És gondolja-e, hogy elég nyugodt lesz a keze?

Strázsa uram csodálkozva nézett a professzorra:

– Iszen nem eleven állat, hogy nyugtalankodjék.

– De azt állítja, hogy egész éjjel jött, hát nem aludt és fáradt lehet.

A kovács mosolygott.

– Hiszen nem a kezemen jöttem. Rég volt az már, tekintetes uram, mikor még én a kezemen jártam karonülő koromban.

– No, én nem bánom, de előre is jelezhetem, hogy tudós bécsi doktorok fogják nézni az operációját és igen restelném, ha szégyent vallana kigyelmed.

Biztatta a kovács, hogy kicsi dolog, nem érdemes róla beszélni, mire Lippay átküldött a szomszédos „Arany Sas“-ba, ahol a bécsi urak szállva voltak, kik is átjövén, bevezeté őket Strázsa urammal a műtő-terembe, ahol már várt rájok a szemfájós „kecske“, nagy, robusztus ember, mintha csak maga a bibliai Sámson volna.

(Bohóság, bohóság – gondolta magában Strázsa János – hát van józan gondviselés a világ fölött, ha az ilyen embert nem kovácsnak dirigálja inkább, mint szabónak.)

– Hát nézze, Strázsa barátom, ez a maga betege, – mondá Lippay.

A kovács csak a hónaaljáig ért a Góliátnak; talán el se látott a szeméig. Leültette előbb és figyelemmel nézte meg a balszemét. A szembogár területén gyöngyházfényű csillogással terült el egy küllős repedezésű hályog.

– Ez bizony esteledik, – dörmögte és a jobb szemére vetett ügyet.

A jobb szeme volt a roszabb szeme, itt már túlérett volt a hályog.

A bécsi doktorok szintén megvizsgálták a pápaszemeiken át.

– Nehéz operáció, – szólt Arlt, a beteg jobb szemét értve. – Oly praecizitást igényel, hogy emberi kéz már szinte képtelen rá.

Strázsa uram pedig ezalatt levetette a mándliját s különböző bicskákat kezdett kiszedegetni a csizmaszárból, meg visszarakosgatni, míg végre kiválasztott egyet és megfente a nadrágszíja lefityegő részén.

– Az isten szerelméért! – kiáltá ijedten Lippay. – Csak nem ezzel a békanyúzó bicsakkal akarja operálni?

A kovács csak a szemöldökével intett, hogy igenis azzal.

Lippay az asztalon heverő szerszámok közül hirtelen kiválasztott egy Graefe-féle kést s a markába nyomta.

– Nem, – mondá fitymálva Strázsa uram – ezzel nem lehet.

Ellökte a Graefe-kést és a magáéval lépett a szepegő szabóhoz, mire egyet csillant a kés pengéje, s mintha csak almát hámozna, játszi könynyedséggel siklott el a szemgolyón; egy pillanat, egy villanás, és ime, lent volt a hályog.

– Ördöngős fickó! – szisszent föl csodálkozva Arlt.

Strázsa uram megtörülgette a kését az ingújjával.

– No, – szólt megelégedetten – az egyik ablak most már ki van nyitva.

A németek lelkesedve nyúltak a kérges, bütykös tenyere után, hogy megszorongassák, csak Lippay professzor fortyant föl hangosan.

– Hallja, Strázsa, maga mégis rettenetes vakmerő ember! Tudja-e, mivel játszik? Tudja-e, hol vagdalt, mit vagdalt? Tudja-e, milyen felelősséget vállal Isten és emberek előtt? Tudja-e, mi az a szemhártya, érhártya, ideghártya, könytömlő és a többi? Melyik ideg honnan és hová szalad? Tudja-e, mi az afakia, a glaukoma és mi a morgagniana? Úgy-e nem tudja?

– Minek tudnám, kérem alásan?

– Hát azt tudja-e, hogy ha csak egy gondolattal vág odább jobbra vagy balra, a másik szemnek is kioltja a világát?

Strázsa uram figyelni kezdett.

– Ami pedig a hályogot illeti, amit most eltávolított, – folytatá a professzor, – tudja-e, hogy az csak kétezer esetben sikerül egyszer, a statisztika szerint?

– Ugyan? – szólt közbe a kovács elgondolkozva.

– Mert vagy töpörödik a szem lencséje és operálás közben könnyen elszakad a függesztője s üvegtest ömlik a sebbe, vagy pedig elhigul a kérge s a magja könnyen kificamodik, sőt elmerülhet az üvegtestben.

– No no, – neszelt rá Strázsa uram és verejték gyöngyözött a homlokáról.

– Jőjjön csak közelébb, – inté oda a professzor úr neki melegedve, – megmagyarázom a patiens eleven szemén, hogyan függnek össze ezek a kis finom erecskék és az idegek a második szemmel.

Kedvvel magyarázta a szem csodálatos országát, mint egy mappát a folyamaival, ereivel. Strázsa uram nézte, egyre nézte, hogy szinte kidülledtek a szemei és hallgatta, mialatt minden hajszála égnek meredt, míg egyszer csak elkeseredve ütött rá a csizma szárára, csüggedten mormogva maga elé:

– Most kutya már kend, Strázsa János.

Úgy érezte, mintha leesett volna valami magaslatról, toronyból vagy miből és mintha nem is ő volna az már, hanem csak az a hazajáró lelke. – Mikor pedig a magyarázat után fölkérte a professzor, hogy operálná meg a szabó másik szemét (az már könnyű dolog volt), szabódott, húzódott, csak nagy unszolásra fogta meg a kést, de az – uram teremtőm, mi dolog érhette? – reszketni kezdett a kezében. A beteghez hajolt, de a feje szédült, elsápadt, mint a fal s a karja lankadtan esett alá.

– Jaj, tekintetes uram, – nyöszörgé – nem látom, nem tudom… nem merem többé.

Azontúl, hogy megtudta, milyen komplikált külön világ a szem s mennyi veszély származhatik kezének parányi rezzenéséből, vérének sebesebb lüktetéséből, késének egy gondolatnyi elsiklásából, soha többé nem mert hályogot operálni, sőt még egy árpa kigyógyításába sem bocsátkozott.

… Ez lenne nekem is a sorsom, tisztelt uram. Ha én az ön könyvéből megtudnám, mi mindent kíván a tudomány egy irodalmi műben, sohase mernék többé elbeszélést írni.

Maradtam egyébiránt stb.

MÉRETLEN HÚS TÓTHÉKNÁL.

(Közönséges falusi eset.)

Az állatok érdeke se egyforma és semmiképpen se kerülhet egy kalap alá. A tapasztalataikból leszűrt igazságaik is különbözők. A hangya például ragadozó állatnak tartja a fülemilét és jámbor léhűtőnek a tigrist. A ló azt szeretné, – hogy tovább szőjjük a dolgot – ha valami gazdag nagy úr tulajdonába jutna, mert ott kímélik, vakarják, zabbal etetik, pokróccal takarják, a tehénnek ellenben az a szerencséje, ha szegény emberhez jut, mert ott ő valóságos családtag, dédelgetik, friss lóherével, burgundiával etetik s vigyáznak rá, mint a szemük fényére. Csak a sertésnek mindegy, mert annak mindenütt az a sorsa, hogy megölik és megeszik. A sertés pályája rövid, sívár és reménytelen.

Hanem most csak egy tehénről van szó, a Riskáról, amelyik szegény paraszt emberé és nyolc liter tejet ad naponkint. Hát nem sok, de ő tőle mégis elég, mert csak egyszerű magyar fajta, kajla szarvú, fehér szőrű, csontos, szikár, hegy-völgy változik a testén. Ősei soha se legeltek Siementhalban, sem sehol havasi füveken, szóval alacsony származás: paraszttehén.

A palóc ember megbecsüli a tehenet, nem fogja eke elé, mint a stájer, mert gavallér hozzá: a tehén a gyöngéd nem a szarvasmarhák közt, ő adja a tejet, elli a borjúkat, nem szabad dolgoztatni. Azonfelül hálás is hozzá a palóc és a tehenet „ő kelmének“ híja. Megtiszteli ezzel. Mert a többi állat mind „ne-te-ne“, vagy „brcs ki“, „tülled-hozzád“ vagy „coki“, csak a tehénnek jár ki a titulus: „a Riska ő kelme“.

Hát igen is, ő kelme szegény paraszt familiához került, a felvégi Tóth Ferenchez, ahol igen szerették. A gazda gyöngéden veregette meg lapockáit reggelenként, mikor kihajtották, a gazdasszony rendesen valami csemegével várta este, mikor a mezőről a csordával hazajött s ugyancsak megkorholta vásott gyerekeit, kik rögökkel hajigálták:

– Nem féltek az Istentől, a legnagyobb jótevőtöket megütni, aki táplál benneteket? Mindjárt elszárad a kezed, te Miska, te gézengúz!

A gyerekeknek persze nincs jó eszük. A tej nem imponál azoknak. Azt hiszik a kis csacsik, hogy valahonnan a Polovszkyék árkából meríti az anyjuk. Még többet ér nekik, ha néha a Riska odadörzsöli az oldalát a szederfához, mert ezzel megrázza s potyogni kezdenek az érett fekete szederbogyók. Akkor szinte pajtás a Riska.

Hanem előttük is megnőtt a tehén becsülete, mikor egy reggel tarka borjút hozott a világra. Kedves volt a borjú, olyan okos szemekkel, mint egy kanonoké. Lámpás a homlokán és rózsaszín foltok az oldalain imitt-amott. Ez már a gyerekeknek is tetszett. A Riska ezentúl otthon maradt a borjúval s valóságos búcsújárás volt egész nap az istállóba. Rendre jöttek a rokonok, a szomszédok, megbámulták a borjút, megköpködték, hogy szemtől ne jőjjön neki. „Nagyot nőjjön, mint a Zichyék bivalya“, mondták a babonás szokás szerint, vagy azt az észrevételt tették, hogy gyönyörű üsző lesz belőle, kár volna odaadni a mészárosnak.

– A mészárosnak? – csodálkoztak a gyerekek. – Hát mit csinál vele a mészáros? Hiszen a mészárosnak nincsen tőgye, amiből szoptatná.

– Jaj édes lelkeim, nem is azért kellene az a mészárosnak, hanem hogy egy nagy kést fogna és krk! elvágná a bocika nyakát.

Erre aztán elkezdtek sírni a gyerekek, mint a záporeső. Oh, a csúf mészáros! Hát ugyan nem fájna-e a szíve?

Napokon át kellett biztatni az apjuknak, hogy megnyugtassa.

– Dehogy no. Ej dehogy. Nem eladó a borjú, fölneveljük tehénnek. Hanem mikor a kis Kata megnő, a Kata lesz eladó, és a tehénné cseperedett borjú lesz a hozománya.

A testvérkék, a böszmék most már azon siránkoztak, hogy ha a Kata lesz eladó, akkor hát az ő nyakát vágja el a mészáros a nagy késével.

Ez alatt pedig szépen növekedett a kis jószág. Az „édesek“ terveket szőttek hozzá. Innen-onnan két tehenük lesz, sok tej, sok vaj, sok túró. Az mind pénzzé válik a kezükben. Abból a pénzből aztán pitykés lajbit kap a Pali, cifra szűrt a Miska, nagy selyemkendőt a Katóka. Minden a borjúra volt építve. Nevezetes személyiség lett a családban. A gyerekek mindennap megnézegették, mennyit nőtt már s mindenik a maga vágya teljesülését látta benne közeledni. Pedig hát azonkívül is elég kedves volt, lehetett azt szeretni a saját személye végett is.

A bocika természetesen semmit se tudott erről s élte a világát a maga esze szerint. Szopott, aludt és nézelődött. Bámulta a lovakat a másik rekeszben. Az öreg Riska vígan rágicsálta a lóherét. Mert jó érzés lehet, hogy a kicsinye ott lábatlankodik alatta, hol a lábához ütődik, hol a hasához és kellemesen csiklandozza, rágicsálja a tőgyét, miközben ütögeti farkával a combjait.

Egy napon azonban azzal jött ki reggel az anyjuk az istállóból, hogy a kis borjú nem akar szopni, – mind meghagyta a tejet nekik.

Az apó is megnézte a különös jelenséget és így szólt aggodalmas arccal:

– A borjú nagyon szomorú. – Valaki megrontotta a szemével – vélte az asszony.

– Hm, az meglehet. Nem járt itt a Galandáné a napokban?

– El kellene hívatni Maron sógort, hadd mondana valami szert.

– Szaladj el érte, Kata!

Mire Maron sógor megjött, a borjú lefeküdt az alomba és csak néha nyitotta ki a bágyadt szemeit, melyekből könyek szivárogtak, sötétlő sávot hagyva rózsaszín szőrén a szemek alatt.

Maron sógor megnézte az állatot és megcsóválta a fejét.

– Itt már csak egy segítség vagyon: a kés.

Lett erre nagy megrökönyödés, kéztördelés. Az asszony elszaladt a mészárosért. De a nemzetes úr éppen nem volt otthon (szegény borjú, de rosszkor betegedett meg). A nemzetes úr egy kosból való zacskót vágott ki remekbe, úgy, hogy a kosnak mind a négy lába rajta legyen fityegőnek s ezt vitte be ajándékba a viceispánnak a városba.

No, már most mit csináljunk?

Maron sógor a fejét vakarta: úgy is amolyan barkácsoló ember volt, aki mindenhez értett.

– Hát isten neki, kieresztem én a páráját, mert nem lesz abból soha e világon szarvasmarha.

És úgy is lett. A szegény bocikát kivezették az anyja alól.

Maron Péter bácsi megkeményíté az ő szívét (hogy azt mondja, úgy is elég német vért ontott huszár korában), bevitte a kamrába. Se nem rúgott, se nem kapált, nagyon el volt már gyengülve, kegyelem már annak a halál. De minthogy semmi alkalmas szerszáma nem volt kéznél, hát keresztbe tette a borjú fejét a kamra küszöbén s aztán egy, kettő, három, a nagy, éles baltával egy csapásra elválasztotta a fejét a törzsétől.

Sokan nézték szomszédok, mert az efféle nagy látványosság mindig sok nézőt csal össze. Magasan szökött föl a vérsugár félívben s befecskendezte a szúszékot és a falakat, az asszonynép sikoltozott a sajnálkozásban, a gyerekek rémülten futottak be a kertbe s ott meglapulva a mogyorófák közt, reszketve, dobogó szívecskékkel várták, mi fog történni.

Csak a csősz suhanc fia, a Gyurka mondta Maronnak:

– Mégis nagy vitéz lehetett kend, Maron bátya!

Az öreg szippantott egyet megelégedetten a markából, aztán fölvette a levágott főt és fölemelte.

– No, nézz a szemembe, borjú pajtás. Ne haragudj rám. Látod, kénytelen voltam vele.

És kitette a fejet az eszterhéj alá, ami után hozzálátott nagy komótosan egy konyhakéssel a testtörzs fölbontásához a kamrában hol úgy is szűk volt a hely a művelethez.

A látogatók pedig, akik már előre megalkudtak a gazdával, egyik a combra, másik a szügyre, harmadik a májra (mert a szegény embernek jól esik a _méretlen_ hús), szájtátva nézték a nyúzást s várták a magok falatját. A levágott fej is úgy volt fordítva, hogy a nyitott két nagy merev szemével benézett a kamrába.

Tóth Ferenc lehorgasztott fejjel járt-kelt a pajtában, a kertben ezalatt, csak azért, hogy ott ne legyen: rövid időközökben be-benézett az istállóba, a jószágot gondozni s megujságolta visszajövet:

– A Riska nagyon szomorú. Búsul a kicsikéje után.

Amire elkezdett óbégatni az asszony, hogy most már a Riska tönkremegy.

– Nem kell sajnálni, sógorasszony, vigasztalta Maron. – Nincs az állatnak lelke. Különösen a tehén útálatos, minden erkölcs nélkül való. Nincs annak annyi emlékező tehetsége sem, mint a verébnek. Ha a borjú felnő, nem ösmeri meg többé, elfelejti. Ami pedig az erkölcseit illeti, összeházasodik a saját fiával is.

De azért az asszony mégis sajnálta a Riskát s be-befordult megnézni.

– Nem eszik az egy falatot se. Kínáltam lóherével, répával, mindennel.

– Talán szomjas – vélte Nagy Gáspárné, ki egy üres cseréptállal lebzselt ott – mert én is vagyok úgy néha, hogy egy kis italkára jobban vágyom, mint a falásra.

– De kegyelmed nem marha, Panna néni – vágott közbe Csősz Gyurka.

– Hallgass! Mit tudod te azt, nyápic, hogy én mi vagyok?

Ezalatt Maron sógor kifogyhatatlan volt az állatok pocsékolásában. Micsoda ravaszok, csalfák. A szamár sokszor teszi magát, hogy beteg, ha nem akar dolgozni. A macska is színleli az alvást, hogy a gazdasszonyt kijátsza, aki a tepsiben sistergő pecsenyére vigyáz. S ezek még a művelt házi állatok, ezek a java. Ezek dolgoznak, vagy valami más hasznot tesznek. De hát még a többi! Milyen könnyen élnek, minden foglalkozás nélkül! És hogy élnek! Ösmert például kígyókat, mikor Mexikóban járt Miksa császár ő felségével, amelyek valami parányi fénylő kövecskét vettek a szájukba, amit „kígyókőnek“ neveznek a benszülöttek. Nem nagyobb, mint egy lencseszem. A kígyó aztán, amelynek ilyen köve volt, ha megéhezett, letette a fűre maga mellé és lesbe állt. A kő éppen úgy világított, mint egy bogárfajnak a nősténye. A szálldogáló hímek messziről megpillantották a fénylő bogárkisasszonyt s leereszkedtek hozzá a magasból, mire a kígyó kiugrott a lesből és ham, bekapta, mint a kutya a legyet. S még az egyik át se ment a torkán, már jött a másik szerelmes bogárlegény… Szóval csalással él, de jól él egy ilyen kígyó. Mindenütt magával hordja éléstárát a pernahajder…

Gazduramék mindent elkövettek a Riska fölélénkítésére – mert nagy volt az ijedelem, hogy Galandáné (egy boszorkány hírében álló istentelen asszony), ha már megrontotta a borjút, bizonyosan az anyját se kímélte. Megfüstölték tömjénnel, de az se használt, foghagymát szagoltattak vele, de csak a fejét kapdosta.

Akkor aztán fogta a kötelet Tóth Ferenc és kivezette a vályúhoz. Hátha igaza van Nagynénak, hogy csak szomjas.

Lomha volt a Riska egyébkor is, de most még kelletlenebbül rakosgatta a lábait. Imitt-amott húzgálni kellett a kötelét, sőt meg is ütni a lapockáit.

– Ne-te-ne, fartó, gyere hát. Ne hagyd el magadat. Igyál egyet, öregem.

A Riska megállt az udvaron, a fele úton a kúthoz és az orrcimpái sajátságosan kezdtek mozogni. Mintha a levegőben szimatolna valamit. Fejét fölemelte, füleit hegyezni kezdte és a szőre fölborzolódott.

Egyszerre megfordult balra a ház felé és megpillantotta a levágott főt az eszterhaj alatt. A bocikája véres fejét, a tarka lámpással a homlokán. Jaj, mi lesz most?

Egy óriási bődület hangzott fel, fájdalmas, szívet tépő, falakat megreszkettető.

A Riska kitépte a kötelet s bőgve, szilaj őrülettel megszegett fejjel száguldott a kamra felé, ahol Maron sógor véres munkáját végezte.

A komondor, amelyik máskor megszokta ugatni, meghunyászkodva sompolyodott el előle s kíváncsian nézett utána; a ludak, tyúkok félénken rebbentek szét, szinte tiszteletteljesen, mintha éreznék, hogy nem a tehén ez most, kit máskor föl sem vesznek, hanem a fájdalmas anya, aki a szülöttje véres teteméhez rohan.

A Maron sógor kezéből kiesett a kés. Az összecsoportosult embereknek a lélegzete is elállt. Az anya jön. Útat az anyának!

Szétugrottak onnan. A Riska pedig odaérkezett, két térde megrogyott a fejnél és még egy bőgés tört ki ziháló, hörgő melléből, aztán a szájába vette a véres főt és a nyelvével nyalta vagy csókolta. Miközben nyöszörgő, fájdalmas félhangokat hallatott.

Borzasztó látvány volt ez. Az asszonyok behunyták szemeiket és elfutottak.

A tehén pedig csak tartotta a magzata holt fejét a szájában és nézte elboruló szemeivel fél-térdre roskadva a kamrában fölboncolt tetemét; lassú reszketegség fogta el minden porcikáját külön-külön.

– Csukja be kend az ajtót, csukja be kend – kiáltozák Maronra a gyöngébb szívűek – hogy ne lássa szegényke!

Az egykori huszár be is tette az ajtót, de maga is bent maradt.

– Emberek, emberek! – vágta ki végre a rezet az öreg Szűcs Mihály előre lépve. – Ha van bennetek keresztényi könyörület, vegyük el a szegény anya szájából erőszakkal a véres főt, mert ezt már nem lehet tovább nézni, itt adja ki a páráját kínjában. Ide, ide mellém, fogjátok meg a szarvát, nyakát, én majd elvégzem a többit.

Úgy kellett a borjú fejét kiszakítani a szájából s kötélen vonszolva vezetni el onnan az istállóba, a jászolhoz, szomorú magányába.

… Sokszor beszélték a faluban kisgyerek koromban ezt a megrázó tragédiát a parasztok, a magok együgyű szavaival, együgyű érzésekből fakadókkal.

Maron bátya váltig boszankodott a sok dib-dáb beszéden, és körömszakadtig erősködött:

– Ostobaság! Van is az állatnak lelke.

Én pedig azt gondoltam magamban: ha a vén huszár azt mondja, hogy nincs az állatoknak lelke, hogyan van az, hogy lelki bánatjuk mégis van?

Valami nagy bizonyosságban egyébiránt aligha lehetett Maron sógor a maga állításával, mert este, ha a tehéncsorda jött, mindig befutott a házba és a legelőn is messze elkerülte, ha arra volt útja, a tehéncsordát, szóval soha se mert többé a Riska szeme elé kerülni.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Bizonyosan a „pünktlich“ szó rossz fordítása.]

[Footnote 2: Kedélyes német megszólítás: „Altes Haus“, öreg cimbora helyett.]

[Footnote 3: A népfantázia szerint egy rőzsét vivő ember alakja látszik a holdban. A demokratikus irányzat elcsapta onnan a hárfázó Dávid királyt és egy szegény napszámost tett helyére.]

[Footnote 4: Az itt közzétett levelet egy fiatal erdélyi tanárhoz írtam ki ívekben küldte meg nekem aesthetikai dolgozatát. _M. K._]

TARTALOM.

A Sipsirica 1 Mindenki lépik egyet 135 Fili 225 A kladovai menyecske 265 A hályog-kovács 291 Méretlen hús Tóthéknál 303

[Transcriber's Note:

Javítások.