Part 13

És azután sohase jött többé vissza, se Szaláncra, se sehova, elveszett örökre; még hírét se hallották semmi teremtett lélektől. Nem látta azt többé ismerős élő ember.

Csak ijedős utasok találkoznak néha még most is éjnek évadján egy-egy ismeretlen alakkal, ha valahol úton vannak. Vagy talán csak egy árnyék suhant el mellettük. És aztán elbeszélik a mi falvainkban, hogy az a szegény Lengyel Fili lehetett, aki még most is a szép Liszkayné raját keresi.

De nem valószínű – mert a Fili most már volna vagy száz esztendős.

A KLADOVAI MENYECSKE.

Ez a mi szegény országunk is volt már mindenféle dieten-klassisokban, különböző rangokban, címekben és helyzetekben. Volt a kereszténység bástyája, a világ kardja, a szabadság előharcosa, a Kelet kapuja és mindenek fölött Európa balekje.

Én különben úgy is láttam, mint a nagyhatalmak napszámosát. S talán ebben a szerepében volt a legtöbbet érő. Birkózott a sziklákkal; csinálta a vaskaput.

Megnéztem egyszer a munkálatokat. Ha jól emlékszem (ámbár a községneveket össze szoktam zavarni), Kladovánál dolgoztak a mérnökeink.

Kladova szerb területen van. Én szeretem is egy kicsit, hogy éppen ide vezethetem az olvasót, a szerb viszonyok közé. Mert méltóztassanak elhinni, ha egy író vagy képviselő Angliáról mesélget, az nem jó ember, meg akarja szomorítani a magyarokat az összehasonlítás révén. Én jó ember vagyok, aki fölvidámítja olvasóit, vezetvén őket a Balkánra.

Tehát Kladován vagyunk, azaz Kladova helység mellett a Dunaparton.

Mit mondjak a vidékről? Ha az ember másutt ír le tájat, a régi sablonos tégelyekből szedi a festéket hozzá; egy kis friss szénaillatot, nádzúgást, lombsuhogást, madárdalt említ föl és megvan a hangulat. De Szerbiát úgy képzeli mindenki, hogy ott a sertésröfögés elnémít minden egyéb hangot, hogy ott se fű nem terem, se kalász, hogy az egész ország fel van túrva.

Pedig se az egyik nem áll, se a másik. Az a kis darabka hely, amit én Szerbiából megismertem, lehetne akármelyik kezdődő telep Amerikában. A nyüzsgő-mozgó napszámosraj, a hevenyészett barakok és egyéb ideiglenes épületek, a szétszórt különféle gépek a parton, száz meg száz csákány, ásó és kalapács csattogása Klondykét juttatja az eszünkbe. Csakhogy itt nem aratnak, hanem elvetik az aranyat.

A vállalkozó, aki a kladovai részt csinálja, Podrovszky József mérnök, régi barátom és iskolatársam, azt írta levelében: „Ha meglátogatsz egy pár napra, bele nem halsz. Kényelmes lakást nem adhatok, de jó konyhám van, jó borom és jó szivarom. Azonfelül van egy szép menyecske és jó levegő. Az előbbi beteggé tesz mindenkit, mint a tenger, a másik meggyógyit mindenkit, mint a tenger stb.“

Mind elhittem neki, csak a szép menyecskét nem, mert úgy tudtam, hogy egy rusnya cseh öreg asszonyt vett el a pénzéért. Meg tudja szépíteni a házakat, átalakítja a folyamokat, de egy öregasszonyból ő se tud faragni fiatal menyecskét.

Úgy is volt. Podrovszkyné értéktelen öreg asszonynak bizonyult, aki se nem oszt, se nem sokszoroz (azaz csak annyiban, hogy ő vezette az üzleti könyveket), azaz hogy még se volt úgy, mert csakugyan találtam náluk egy szép menyecskét is, akit özvegy Petrovicsnénak, rokonuknak mutattak be.

Különben fölségesen töltöttem ott néhány napot. Még társaság is volt és délutánonkint egy kis ferbli. A szerb urak szívesen jártak oda kártyázni és udvarolni a menyecskének, aki igazán bájos volt, olyan rózsás arccal, mint egy baba és olyan vakító fehér fogakkal, mint egy jávorszarvasé.

Vidám, pajkos, temperamentumos és szellemes volt. Tudott mulatni. Egy csöppet se félt a férfiaktól, ami természetes is, mert nem voltak ott asszonyok. Az asszony csak a többi asszonyok miatt ijedős. A mérnökök, az alkalmazott tisztviselők és az odajáró vidéki és belgrádi urak (Isten bűnömül ne vegye az „urak“ szót) mind bele voltak habarodva. Mert Petrovicsné szerbül is tudott. S ez nagy segítség. A szerelem vagy a szemeken vagy a füleken át megy be a szívekbe. Két kapu mégis több egy kapunál.

Ő maga kedves volt mindenkivel, de úgy vettem észre, mégis a nacsalnik (a megyefőnök) érdekelte legjobban. Bózics Pero volt a nacsalnik, egy jóképű fickó, aki ügyesen is öltözködött. Majd mindennap eljött kártyázni a telepre a tanfelügyelővel, egy pohos vén szamárral, akit Vucsetenics Milosnak neveztek de a nacsalnik egyszerűen „Mungónak“ szólította. (A Mungóról elhíresült operette azon a vidéken most volt újdonság.)

Hiszen bolondság, ha mondom, mert mindenki tudja rólam, hogy nem szoktam házasodni, de mégis be kell vallanom, a tengeri betegség, amit barátom jelzett levelében, én rajtam is kiütött. Csodálatos varázsa volt rám annak a kis macskának, a Petrovicsnénak. Elbódított, leigázott, ábrándozóvá tett és idegessé. Különös érzéseim kezdtek támadni és gyakran gondoltam rá. Ha ruhája szellője hozzám ért, ereimben megbizsergett a vér. Ha velem beszélt, haragudtam, mert úgy tűnt föl ilyenkor a helyzetem, mint akit valami örvény sodor; ha nem velem beszélt, az meg éppen tönkre tette a kedélyemet. Három nap kellett hozzá és nem tudtam egyébre gondolni, csak ő rá.

Boszankodtam Podrovszkyra, aki elcipelt délelőttönkint a munkálatokat megnézni, a nagy kotrógépeket, a hatalmas műhelyházat, mely a kladovai temető mellett emelkedett s melyben egész nap, egész éjjel zúgtak a gépek és hangzott a pöröly, sziszegtek az izzó vasak. Az én gondolatom egyre a szép Petrovicsnén járt s örültem, ha valami résnél átvihettem a társalgást ő reá.

– Mióta van itt?

– Magunkkal hoztuk.

– Hol tanult meg szerbül?

Podrovszky vállat vont.

– Az ördög tudja.

Láthatólag untatta ez a tárgy, szenvedélyes szakember volt, újra belekezdett végtelenségig terjedő számításaiba és technikai magyarázatokba. Szinte örültem, ha némelykor jól lecáfolta a nacsalnik, aki szeretett neki ellentmondani.

– Eredj a számadataiddal a pokolba! Ellensége vagyok a számoknak, mert a knézek vére csurog bennem. S azok soha se számolták a levágott fejeket. Hallgass a számokkal, főmérnök. Röhögd ki, Mungó!

Ez Vucsetenics Milosnak szólt, aki elgondolkozott egy darabig. Éppen csak a számoknál nem akart Mungó lenni.

– Nincs igazad, nacsalnik, kedves főnököcském. Alásan állítom, de nincs igazad. Az egyszeregy nagy dolog. (Az égre emelte a szemeit, aztán krákogott egyet, de nem köpött. Büszke volt arra, hogy egész életében sohasem köpött.) Az egyszeregy szükséges valami, mint a nyelv a szájban, vagy az agyvelő a koponyában.

A nacsalnik dühbe jött ilyenkor.

– Még te is ellenkezel, Vucsetenics, akinek oly kevés agyveleje van, hogy ha egyszer köpni találnál, hát kiköpnéd. Jó, edd meg az egyszeregyedet, s taníttasd az iskolákban, én nekem semmi ellenvetésem. Ámbár jobb, ha nem tudja a paraszt, mert okoskodni kezd. De a magasabb számtan ostobaság, Podrovszky barátocskám. Fölállítasz bizonyos tételeket, hogy ha az így van, akkor amaz is úgy van és így tovább. Lárifári, Podrovszky barátocskám. Ott van például a Nádics Koszta, az én bátyám, aki jó lovakat tart s azt mondja, hogy két lovon Kladovától Branyovác három óra, négy lovon azonban csak másfél óra. Már most aztán, ha te a számtani eszeddel és logikáddal befognál a kocsi elé hat lovat, hát már akkor el se kellene indulni Kladovától, hogy Branyovácon legyen az ember, mi? Hehehe, barátocskám.

A nacsalnik eredeti fiatal ember volt. Műveltsége nem ért ugyan egy denárt se, de bizonyos őshumor, veleszületett nyers bölcseség pótolta. A szép Petrovicsné előtt mégis aligha többet nem számított a pörge bajusza és a sugár termete.

Haragudtam rá és ellenséges szemmel figyeltem őt. Pedig inkább az asszonyra kellett volna haragudni, aki szemlátomást kacérkodott vele. Alkalmasint őt se hagyta ez hidegen, de éppen nem tartozott a szerelmes természetű férfiak közé. Nem lobogott szenvedély a szemeiben, se a modorán nem látszott elfogultság, a szerelem főismérve. Nagy adag flegmával volt megáldva a természettől és nem igen alterálták az események, akár jók voltak, akár rosszak.

– Csak kétféle baj van – szokta mondani – vagy olyan, amin segíteni lehet, tehát segíteni kell, de nem kell miatta búsulni; vagy olyan, amin nem lehet segíteni, annál fogva elmúltnak tekinthető és szintén nem kell miatta búsulni.

A nacsalnik megyéjében tehát nem volt, sőt nem is lehetett soha semmi baj és a nacsalnik soha sem búsult semmin, hanem ivott nagyokat és kártyázott, amikor vagy jó kártyája járt és azon örült, vagy nem járt jó kártyája, de azon nem búsult, mert azon segíteni nem lehetett.

Majd mindennap átjött a telepre, de nem sokat foglalkozott a szép asszonynyal. Én mégis dühöngtem Podrovszkyra, hogy hírbe hozatja a rokonát. El kellene tiltani a háztól a nacsalnikot. De Podrovszky kinevetett. Ejh, hiszen nem csinál semmi rosszat! Hiszen csak kártyázni jár ide és engemet fosztogat ki.

Igaz is, hogy semmi gyanusat nem csinált, ha csak azt nem veszszük, hogy Petrovicsné gombolyagját tartotta egy délután és folytonosan súgdoskodtak. Azt hittem, megbolondulok. Pedig hát mi közöm hozzá? Egy másik alkalommal, egy vacsora után, mikor már a beteges háziasszony eltávozott az asztaltól, Bózics az asztal alatt megcsípte az asszonyka combját, mire az ijedten felsikoltott.

Bózics elröhögte magát.

– Ej, no, goszpodka, de szemérmetes vagy! Úgy ordítasz, mintha megnyúztalak volna. Ne haragudj goszpodka (úrnőcském), hiszen csak a ruhán keresztül volt. Itt van ni, ezzel a két újjammal csíptelek meg, harapd meg, ha haragszol.

Fejembe szállt a vér, felugrottam, hogy rárohanok a durva fickóra, de Petrovicsné elmosolyodott s incselkedve jegyzé meg:

– Ugyan ne beszélj, nacsalnik. Ha elharapnám az újjadat, mivel tartanád megyédben a kormány-gyeplőket?

– Hát odaadom az egész kezemet, ha az újjaim nem kellenek.

Ez félig komolyan, félig tréfásan volt mondva. Petrovicsné elpirult és lesütötte a szemeit. Megdöftem az asztal alatt Podrovszkyt, de a mamlasz nem vett észre semmit, csak mikor már elmentek a vendégek, kérdezte, mit akartam.

– Figyelmeztettelek Petrovicsnéra.

– Engem nem érdekel – felelte Podrovszky.

– Mégis szeretném tudni már egyszer, mi róla a véleményed?

– Becses kis kutya – mondá meggyőződéssel.

– De attól tartok, hogy kacér egy kicsit.

– Az vele jár.

– Mivel jár vele? – kérdém fojtott hangon.

– Az aldunai munkálatokkal – viszonzá határozottan.

– Nem értelek, Podrovszky.

– Mert naiv vagy az üzletekben. Mert nem tudod, hogy nekünk vállalkozóknak sokféle fegyverekkel kell küzdenünk ezek ellen a tolvajok ellen. A generális fegyver a pénzeszacskó, de egy szép asszonyi pofa se bolondság.

– Hogy-hogy?

– Vegyünk például egy esetet. Vagy egy esztendeje szükségem lett volna egy okmányra, mely a kerület székhelyén a levéltárban hevert. Kértem, rimánkodtam a hivatalnokoknak, hogy keressék ki, hasztalan; pénzt is adtam nekik, nem ért semmit. Akkor aztán Petrovicsné vette a kezébe, egy-két szép szót mondott a nacsalninak, aki megittasult a ragyogó mosolyától s harmadnap beküldte egy szénás-szekéren az egész archivumot: hogy azt mondja, ők nem érnek rá keresni az aktát, keressük ki mi magunk. Azóta is ott van a levéltáruk a folyosó egyik szögletébe behányva hiszen láthattad azt a nagy papiros-boglyát.

– Gyönyörű közigazgatás!

– Ez még semmi. Majd megösmered te azt még jobban is.

Alkalmam nyílt rá mindjárt másnap, mert már kora délelőtt eljött megnézni a telepet Belgrádból a belügyminiszter, Mladinovics Péter.

– Az ördög vigye el a nevenapján – pattant fel Podrovszky, mikor hírül hozták, hogy oda jön hozzájuk ebédelni.

– Úgy látszik, nem igen örülsz neki, pedig azt hittem volna, hogy egy miniszter…

– Ejh, hiszen mindig itt csavarognak, ha kifogy az apró pénzük.

– Csak nem akarod mondani, hogy…

– De igen is, megpumpolnak.

– Kölcsönnel?

– Dehogy. Valami mást találnak ki. Mert roppant leleményesek.

Tizenegy óra tájban csakugyan beállított a miniszter, Mladinovics Péter. Roppant száraz, magas ember, aki pápaszemet visel apró ravasz szemein és síma, nyájas, hízelkedő. A mellett pompás társalgó, mindig eltalálja, mi érdekli azt, akihez szól. A cseh eredetű Podrovszkynéval a cseh fürdőkről kezdett társalgást; hogyan utazta be őket most júliusban, az asszonyi színek szerint: Karlsbadot, ahol sárgák az asszonyok, Franzensbadot, ahol fehérek és Marienbadot, ahol pirosak.

De még el sem jutott a pirosakhoz, mikor lábcsoszogások hallatszottak künn, majd megnyílván az ajtók, egy deputáció csoszogott be: a kladovai szerb parasztok. Micsoda pompás szép arcok, deli termetek, csak az a cudar viselet ne volna. A nadrág, amelyik voltaképpen egy óriási zseb, de a zsebben maga a rác is benne van, meg az is, amit lopott. Egy pár öreg asszony is volt a deputációban, akik előre tolakodtak és letérdeltek a nagyhatalmú úr előtt.

– No, mit akartok? – kérdé az zordonan. – Röviden beszéljetek és okosan.

A legöregebb paraszt, a bíró, előadta, hogy a vállalkozó ellen jöttek panaszra, aki az emeletes műhelyházat odaépítette közvetlen a temetőhöz, ahol éjjel-nappal rettenetes zaj és kalapálás vagyon, úgy, hogy az ő őseik nem pihenhetnek nyugton az anyaföldben.

Ő excellentiája összefonta kefeszerű szemöldjeit.

– Valóban, – mondá, – a műhely ott van a temető mellett, – majd hozzátette nyájasan: – És hát azt állítjátok, hogy a halottjaitok nem tudnak pihenni?

– Lehetetlen nekik abban a nagy lármában.

– És miből gondoljátok azt?

– Aki nem hiszi, próbálja meg – vágott közbe egy öreg asszony éneklő hangon.

A bíró sietett az asszonyt félrelökni. Halgass, te vén csutak, mit akarsz itt? Majd a miniszter felé fordult:

– Óh nagyfényességű miniszter, az bizonyítja a halottaink nyugtalanságát legjobban, hogy följárnak éjjelenkint és megjelennek övéiknél, megdömöckölik őket, vagy egyéb csínyt tesznek. Az én boldogult feleségem otthon járt tegnap éjjel, látták fehér lepedőben besurranni s mind megitta a kecsketejet a zsétárból. Azonképp mutatkoztak kísértetek több helyen, hazajár Tópics, hazajár Kumovics. A helység korcsmájában pedig az történt, hogy három rég elhalt cimbora bekopogtatott éjjel az ablakon. A korcsmáros ajtót nyitott nekik – s akkor vette észre nagy fogvacogva, hogy holt lelkek. Bort kértek, adott nekik, megfizették jó ezüst pénzzel és kakaskukorikoláskor eltüntek. Mikor aztán reggel nézi a pénzt, hát csupa csigolyacsont volt.

– Hm – mormogta a miniszter. – Hát mit kívánnátok?

– Hogy a műhelyt tegyék el onnan.

– Lehetséges volna ez? – kérdé a miniszter Podrovszkytól, jámbor, jóakaratú képpel.

– Még csak az kellene! – pattant föl Podrovszky, csodálkozó szemeket meresztve a miniszterre. – Hogy is gondolhat olyat, excellentiád? Hiszen az épület egy vagyonba került és most persze másutt építsek másikat, mert a hallottak nem tudnak pihenni… Nevetséges!

– No, no, Podrovszky, – inté őt nemes nyugalommal a derék államférfi, – gondolja meg, édes Podrovszky. A vallás végre is szent dolog és a szegény földnépnek legalább a hitét meg kell hagyni. (Majd a deputáció felé fordult.) Barátaim, amit előadtatok, az gondolkozóba ejtett engemet, de a dolog nem csekélység, még se csekélység, úgy-e, Podrovszky? És hát én olyan vagyok, hogy amit lenyelek, előbb megrágom, vagyis – javította ki magát – amit tinektek le kell nyelni, azt én előbb megrágom. Hát majd megrágom, jó emberek (megint Podrovszkyra vetett egy fürkésző tekintetet), délután pedig, ha eljöttök, megmondom, hogy mit határoztam.

Azok elmentek hálálkodva, nagy reményekkel, Podrovszky pedig belátta, hogy Mladinovics Pétert neki kell kisegíteni a rágásban, minélfogva jó pezsgős ebéd után, a fekete kávénál, mikor csibukra gyújtott, fidibusz helyett egy pár százfrankos bankjegyet nyomott a markába.

Amitől egyszerre jó kedve szottyant ő excellentiájának, egy szerb dalt próbált eldúdolni, a kedves kis Petrovicsné gitárral kísérte. Közbe-közbe pezsgőt kért, még pedig olyan sűrű egymásutánban, hogy egyszer csak kirúgta maga alól a széket.

– Gyere kólót táncolni, nacsalnik! Te is, édes testvérkém, Podrovszky!

Podrovszky szabadkozott, de ők ketten bene sonantibus begyeskedtek, pipisgettek, illegették már a csípőiket, hogy belekezdenek, mikor megint benyitott a kladovai deputáció a válaszért.

– Ejnye erre-arra, – rivalt rájuk a miniszter. – Hát megveszekedtetek, hogy ismét itt vagytok a nyakamon? Vagy azt hiszitek, ti marhák, hogy én borsón tolom el onnan az emeletes műhelyépületet? Hogy, azt mondjátok, nem tudnak a halottaitok aludni. Hát mi közöm nekem a halottaitokhoz? Fizetnek azok nekem vagy az államnak valamit azért, hogy aludni hagyjam őket? Hát altató dajkája vagyok én a ti halottaitoknak, hé? Hát pesztonkának néztek engem, ti semmirekelők? Ilyen ostobasággal mertek én elém jönni? Egy szót se szólnék, ha a ti fejeteken kalapácsolnának a kovácsok; azt mondanám, hogy van valami igazatok, de most csak azt mondom, Podrovszky kedves barátocskám, adj ide hamarosan egy korbácsot!

Hanem iszen már a további fejleményeket nem várta be senki, iparkodtak kifelé a megrökönyödött parasztok s meg sem álltak Kladováig. Csak a temető mellett elszaladva kiabáltak be a néma sírkereszteknek: „Anyuskák, atyuskák, bizony elvesztettétek a pörötöket.“

Szívem gyűlölettel telt meg a miniszter ellen. S mikor alig négy nap múlva a kormány bukásáról érkeztek hírek Belgrádból, örömmel kiáltottam föl: „Nem adom száz forintért, hogy megbukott ez a vén kutya, ez a Mladinovics.“

– Én sok ezerért nem adnám, ha már előbb megbukott volna, – licitált rám Podrovszky.

Csak úgy nyeltük a lassan érkező válsághíreket. Nagy csemege az. Hát még a kulisszatörténetkék! Mert itt is vannak kulisszák. Oh, hogy ne, hogy ne! Csakhogy minden picinke dolog, olyan liliputi valami. És titkok is vannak, kulissza-titkok. De milyen útálatos kis pletykácskák! Alattomosan, egérlyukakon oson a hír, hogy a király gyémántokkal kirakott órája elveszett az írószobájából és minthogy senki sem volt az nap a királynál, csak Mladinovics Péter és a miniszterelnök, a király legott elcsapta őket pereputtyostól.

Ez talán még se volt igaz, – de jellemző, hogy a nép esze hol jár, mikor a bukások okát kutatja. De még a bukásnál is nagyobb szenzáció volt az új Novacsovics kormány, mely nagy, fellengző szavakkal jelentette be a skupstinában, hogy a régi romlott rendszert megváltoztatja minden vonalon. Meglássátok, hogy ahol szemétdombok voltak eddig, ott kristályvízű patakok folydogálnak majd ezentúl.

Sietve citálta be az új miniszterelnök az összes tisztviselőket a királyságból. A nép lázasan várt nagy dolgokat. Fogak csikorgatását és rettentő változásokat.

Egy ködös őszi reggelen a mi nacsalnikunk is Belgrádba indult a skolnikkal, egy kihajtott, tehát hivatalos előfogaton.

A telep mellett elhaladva, betértek egy kis cognacra. Vucsetenics Milos, a skolnik, nagyon szomorú volt, a hosszú bajusza lelógott, a hangja pedig olyan szelíd lett, mint egy flótáé.

A nacsalnik most is egykedvűen nyelt le néhány kupica szeszt s kutyába se vette a Petrovicsné gúnyos incselkedéseit.

– No, hogy érzed magad, nacsalnik barátocskám?

– Jól, goszpodka, becsületemre mondom, meglehetősen. Mert mi történhetnék velem egyéb, mint hogy elcsapnak a hivatalomból? Letépnek az ágról, mint egy virágot szokás. Hiszen nem nagy dolog az. És minden attól függ, hogyan tépik le az illetőt. Hiszen még azért lehet valamire használni. Lám, téged is letéptek már egyszer, azért mégis virág maradtál, goszpodka és én szívesen tennélek be a poharamba, hogy el ne hervadj bolondjában.

– Ohó, no Bózics Pero uracskám. Szívesen köszönöm a bókot, de az összehasonlítást nem. Mert egy virág tovább is élhet, illatozhat, egyik pohárból a másikba juthat, de ha egy alma leesik a fáról, az már a rothadásé, barátocskám.

– Úgy, de még nem bizonyos, hogy leesik – nevetett a nacsalnik, – semmi sem bizonyos, goszpodka. Csak az az egy, hogy ha jóra fordul a dolog, megpróbállak áthozni, kis tulipán, a magam poharába.

Petrovicsné fülig elpirult, én Podrovszky felé hunyorítottam, de az nem figyelt rám, hanem csak a fejével bólingatott és nyújtogatta a töltött kupicákat.

– No igyál még egyet, nacsalnik, a jó sikerre!

A nacsalnik ivott és elbúcsúzott; a tanfelügyelő föladta rá a köpönyeget, mert hűvös idő volt, aztán mindnyájan kikísértük őket a kocsihoz. A nacsalnik fölpattant fiatalosan és elhelyezkedett a kocsi jobboldalán, ahogy a rangjához illett, mire a skolnik is kezdett fölkapaszkodni, a fürhécen át, de eközben észrevette a nacsalnik, hogy az udvaron lekvárt főznek, nosza, szalasztja le a skolnikot:

– Ugorj csak le, öregem és hozzál egy kis parazsat a pipámra a katlan alól.

Az alárendeltek szokott édeskés mosolyával igyekezett a skolnik lekászmálódni, majd lihegve hozta a parazsat a tenyerén, egy töklevelet téve alája tálcának, elhelyezte a nacsalnik pipáján, megigazgatta az újjaival. Ah, a kutya fogantatta, de forró! Mi az ördögtől olyan forró! Azután újra érzékenyen elbúcsúzott, miközben a könyei is kicsordúltak apró szürke szemeiből. Podrovszky vígasztalta:

– Ne búsulj, skolnik, ugyan ne búsulj, hiszen föl nem akasztanak benneteket!

– Óh, jaj, ki tudja azt? – felelte a skolnik piros zsebkendővel törülgetve szemeit (a zsebkendő gyakori a magasabb rangú hivatalnokoknál). – Mert mi tagadás benne, – folytatá prófétai ihlettel – ha lényeges rendszerváltozás lesz, ahogy mondják, azt én nem bírom másképp elképzelni, csak ha fölakasztanak bennünket.

De végre megindult a forspont s Petrovicsné váltig lengette utánuk a keszkenőjét, míg csak el nem takarta őket a por a Belgrád felé vezető úton.

Estefelé izgatottan lestük visszatértüket. Hogy lesz, mint lesz Belgrádban? Kiváncsi volt az egész telep. Csakugyan föl is tünt napszálltakor egy kanyarodónál az ismeretes szekérke, a két pejkó és a hórihorgas kocsis.

– A mi embereink! – kiáltá Podrovszky.

De nini, mi az ördög az? Mintha a skolnik ülne jobbfelől és a nacsalnik ülne balról, vagy csak a szemünk káprázik?

De bizony tiszta valóságnak bizonyult, hogy im közel értek. A nacsalnik most is egykedvűen szítta a pipáját, de a skolnik messziről integetett újjongást kifejező gesztusokkal, majd leugrott fürgén a szekérről jóval előbb és mint egy fürj, szaladt felénk egy szerb tövises tarlón át, kalapja félre volt csapva, a nyakában egy nagy koszorú füge lóbálózott, mintha a szent Száva-rend nagykeresztje lenne.

– Nagy dolgok történtek – lihegte hozzánk érve s a koszorú fügét lecsatolva, hódolattal nyújtá át Petrovicsnénak.

– Mik azok a nagy dolgok, skolnik?

– Az ördög a skolnik – szólt és kiköpött maga elé, talán most először életében. – Majd elmondja a Pero.

A kocsi most már odaért, de Bózics le se szállt róla, csak egyre pipázott fent, elgondolkozva, mint egy arab, aki valami láthatatlan dzsinnel láthatatlan sakkparthiet játszik.

– Hogy volt a dolog, mi? Beszéljetek már. Van-e rendszerváltozás vagy nincs? – türelmetlenkedett Podrovszky.

– Úgy látszik, van – felelte Bózics.

– De ne legyetek hát rejtélyesek! Hogy volt? Mi volt?

– Úgy volt, – mondá Bózics – hogy a miniszter nem emelt kifogást a személyünk ellen, de minthogy rendszerváltozást ígért a skupstinában, hát mégis kénytelen, úgymond, változásokat behozni minden vonalon. A lehető legolcsóbb változásokat. No, mit gondolsz Podrovszky barátocskám, hogyan oldotta meg azt a rendszerváltozást, úgy, hogy pénzbe ne kerüljön?

– Bizony ki nem találom egy napig se.

– Hát úgy, hogy ekképpen szólott hozzánk: „Nos te nacsalnik, légy ezentúl skolnik és te skolnik, légy ezentúl nacsalnik.“ És most már én vagyok a tanfelügyelő.

Podrovszky édesdeden kacagott a rendszerváltozáson, a szép Petrovicsné ellenben a piros ajkait harapdálta, de mégis erőt vett magán és csupa udvariasságból megkérdezte:

– Hát le sem szállasz, Bózics Peró?

– Minek szállnék már? – felelte az új skolnik csöndesen, szinte szomorúan. – Eltört a virágpoharam, goszpodka galambocskám.

– Sajnálom, – felelte a gonosz asszonyka egyszerűen.

– Csak ennyit mondasz, goszpodka?

– Csak ennyit. Mit akarnál, hogy mondjak?

– Olyas valamit gondoltam, – felelte némi zavarral az ex-nacsalnik – hogy a virág ráfér és ráillik a puszta kalapra is. Értesz engem?

– Értelek, barátocskám. Csakhogy a virágra nagy különbség. A kalapon elhervad, a pohárban fölfrissül. Értesz engem?

– Értelek – felelte Bózics egykedvűen, de mégis tompán.