Part 11

A Hunnia liquidál; Apró uram pedig ott ült a Kati ágyánál, aki véletlenül az nap lett hosszú betegség után először lázmentes és akivel először lehetett értelmesen beszélni. Fehér volt, gyenge volt még, mint egy lehellet, de néha rámosolygott az öregre s ez tündöklőbb volt a napfénynél.

Csevegett, csacsogott. Új volt neki szegénynek az innenső világ. Minden apróságot kikérdezett. Mióta volt beteg, mert semmire se emlékszik? (Bizony, már hetek múltak el azóta.) Megvan-e még a macska? (Megvan, megvan, napsugárkám.) Hát a Szamos kutya? (Hallgasd csak, hallgasd csak, éppen most is ő kaparja kívül az ajtót, mert szeretne hozzád bejönni.)

Aztán a kedvenc tárgyait tudakolta, a csészéjét, a poharát nem törte-e el a Zsuzsi, nem pusztult-e el valami?

– Nem, nem, semmi se pusztult el. Csak egy fehér rózsa az ablakban, Zsuzsi tévedésből petroleummal találta megönteni, hát elcsunyult, elpusztult. Csak a fehér rózsa és…

És a bank – akarta mondani Apró uram hehehe, a bank.

De a leány rá nézett s aggodalmasan kérdezte:

És még mi, atyám?

Apró elharapta a mondatot.

– Csak a fehér rózsa, – motyogta, – vagyis csak a rózsa fehérsége… fehérsége.

Befejezés.

A Hunnia tehát megbukott és Kolosy Ferenc nem volt többé semmi. Hanem az olyan semmi, akinek az egyik sógora báró Luzsénszky, a másik főispán, az mindig lehet valami.

Korán örült Apró; lefelé lépett ugyan, de a völgy túlsó oldalára, azért tehát megint nem találkoztak. Kataszter lett valahol Felsőmagyarországon.

De nem sokáig. Az ördög nem hagyja el a maga embereit. Mikor az országgyülési ciklus négy év mulva véget ért, a főispán megválasztatta képviselőnek. És hát most már ott fönt ült és működött ő is, küzködve azzal a rettenetes frázissal, melylyel a közbenjárásért alkalmatlankodó választók jönnek tarka-barka kívánságaikkal.

– Hiszen csak egy szavába kerül nagyságodnak!

Milyen ostobák, hogy nem ismerik a minisztereket! Azaz milyen boldogok!

Életrevaló politikusnak bizonyúlt, mert jól tudja szóval tartani a választókat és minisztereket. Ami magát a törvényhozatalt illeti, ahhoz talán nem értett, de ez nem lényeges. A törvény hozatala végre is nem nehéz. Azt úgy hozzák, hogy talán nem is hozzák. Valami olyan a „törvényhozó“, mint a _tollkés_. Tollkésnek hívják és mindent faragnak vele a világon, csak tollat nem. A tollat gyárilag csinálják.

Hát Kolosy is tekintélyes képviselő lett és egyszer évek múlva meglátogatta a kerületet, azaz meglátogatta máskor is, hanem én csak erről az egy látogatásról beszélek. A kereskedelmi miniszter ő excellenciáját kisérte le, aki valami kosárfonó iskolát akart a városban létesíteni.

Nagy fogadtatás volt, roppant parádé, fehér ruhás leányok, diadalkapu, taracklövések és örömtüzek. Ez az utóbbi ért a legtöbbet, legalább melegedni lehetett mellettük, mert zimankos téli nap történt a bevonulás. A lakosság nagy része kivonult az indóházhoz: ifjak, öregek, asszonyok, gyerekek, ami nem csoda, mert először járt eleven miniszter e városban.

Megvolt minden, ami ilyenkor szokásos: üdvözlő beszéd és válasz, nagy éljenzés. A miniszter fölült a fölpántlikázott négyesre, majd a képviselő ismerős alakja bontakozott ki a kíséretből, (de mennyire összetört, megöregedett a derék úr). Egy pár hang kiáltozni kezdte: „Éljen Kolosy Ferenc“.

A rendezők a másik kocsi után szaladgáltak, amelyen a képviselő foglal majd helyet – úgy látszik, valami konfuzió történt. Eközben a kordonból, melyet a rendőrség tartott fenn, – egy pillanat műve volt – kilépett egy kis fiú, lehetett vagy hét éves, szép, bátor arcú, barna gyerek, nagy, villogó fekete szemekkel, fején félrecsapott báránybőr sipkában. Kilépett a tisztásra, ahol a képviselő állt és egy hógomolylyal mellbe hajítá ő nagyságát.

Nosza, egyszerre hárman is nyakon csípték a merényletért. Ejnye, ilyen, olyan porontya! Nini, mire nem vetemedik! Némelyek nevettek a jeleneten, ami boszantani látszott a honatyát. De hogy ne láthassák kicsinyesnek, kedélyes nevetést színlelve, maga szabadította ki a gyereket a megdühödt rendezők karmaiból, ámbár a gyerek is rugdosta őket.

– Ne bántsák, kérem – szólt vidáman. – Szabad országban élünk. Mindenki kifejezheti a rokonszenvét, ellenszenvét. Nos, fickó, mért haragszol rám? Mondd meg bátran!

– Azért haragszom rád, – szólt a fiú vakmerően – mert rosszúl bántál az anyámmal.

Éljen! Éljen! – a tömeg éljenezni kezdte a rokonszenves fiút.

Kolosy mosolygott, úgy tett, mintha tetszenék neki a dolog, pedig érezte, hogy még jobban belémászott s nem tanácsos tovább kérdezősködni, mert nem lehetetlen, hogy bankigazgató korában valami igazságtalanság történt a fiú anyjával és a gyerek most kikottyantja.

– Teringette, fickója – szólt a szép piros orcáját megcsipkedve, – kinek a fia vagy?

– A tied – szólt a gyerek, kevélyen kidüllesztve a mellét.

Leírhatatlan jelenet következett. Öreg asszonyok kilenc nemzedéken át fogják mesélni. Kolosy elsápadt, majd piros lett, mint a paprika. Valami sajátságos kéjjel vegyes szédület fogta el. A közönségben orkánszerű tetszés-zaj tört ki. Minden ember beszélt, lármázott, ujjongott, ágaskodott, asszonyok a csipkés kendőiket lobogtatták. Csak egyes kifejezéseket lehetett kivenni: „Fölséges gyerek!“ „Az öreg Apró unokája.“ E percben előállott a kocsi is. Minden szem oda tapadt, mi fog történni. Valami csodálatos, idegfeszítő csönd támadt a zaj után. Még a szívek is szinte megszüntek dobogni. Vajjon eltalálja-e, mit kell tenni?

És ekkor lehajolt a képviselő, megcsókolta a gyermeket és beemelte a hintajába:

– Elviszlek, kópé, az anyádhoz, tudom, hogy majd kikapsz.

Ezzel maga is fölült melléje. A négy prüszkölő paripa megindult a miniszter fogata után, a lelkesedés pedig, mely mintegy láncaitól szabadult meg, oly egetrázó erővel tört ki, hogy megreszkettek bele a szomszédos épületek és a levegő rezegve hömpölygette a város felé.

Kolosy csakugyan az anyjához vitte a gyereket, aki éppen az utcaajtóban állt és gyönyörűbb volt, mint valaha, a bánatos szelíd arcával, finom törékeny termetével. Bementek egy kicsinyég a szobába, de miről beszéltek, hogy beszéltek, arra nem volt tanu.

Csak Apró uram említette aztán este a „Polgári kör“-ben nagy dicsekedve, hogy ma nála volt a képviselő és megkérte a leánya kezét, de az esetre nézve még csak annyit mondott rejtélyesen:

– Mindnyájan léptünk egyet, én is, ő is, de a gyerek, a Pali lépte a legnagyobbat. Ebadta kölyke!

FILI.

(Rajz a régi világból.)

Még állanak a kúriák a falvakban, már amelyek még le nem dőltek. Azokon bizony már csak a meredező kémény kormos lyuka beszél értelmesen, mintegy panaszkodva, hogy több ment ki rajta, mint amennyi a csűr felőli kapun bejött. Hja, a trakták… a trakták!

Amelyik kúria azonban megmaradt, az most sokkal csinosabb, mint azelőtt. A fényűzés nagyobb hódító Napoleonnál. Amit az emberiség célszerűt, szépet vagy kényelmeset kigondol, abból belopja magát lassan-lassan valamicske mindenüvé. Ma már a hajdú is villával eszik, Mátyás király az újjaival cselekedte. A falusi jegyző olyan pamlagon heverész, aminőről Gara nádornak fogalma se volt. Egyszóval a pompa növekszik, egyre növekszik.

A kúriák kéménye most is füstöl, vendég is van elég. Körül üli a szépen megterített asztalt. Az ezüst kandeláberekben négyszer annyi gyertya ég, mint hajdanta. A régi búbos kemence helyén finom majolika kandalló terjeszt meleget; szürke bekecses, torzonborz alakok nem ülnek az asztalnál, minden elegáns és egyöntetű. A bútorok, a ruhák, a porcellánok, a kristályok. Minden az előkelő jólétet leheli. A férfiak frakkot viselnek, mert ez már nem afféle régi módi összeröffenés, hanem diner, melyre meghívók mentek ki; a hölgyek nyaka és félmelle csupasz és a suhogó selyem derék csak ott kezdődik, ahol már muszáj neki. Ez az egyetlen takarékossági jel. De menjünk tovább. Nem érdemes sok szót vesztegetni egy-két tenyérnyi helyecskéért.

Nincs itt pusztulás. Mit pusztulás? Ellenkezőleg. Ha az elődök föltámadván egy percre, körülnéznének kúriájukon, összecsapnák a kezeiket: „Oh, milyen fény, – mondanák – mennyi ízlés, mennyi gyönyörű, hangulatot ébresztő dolog. De nini, mintha a legszebb csecsebecse hiányoznék az asztalnál.“

Hát igen, valami csakugyan hiányzik. Valami olyan, amit nem szokás észrevenni. Hiányzanak az elszegényedett rokonok.

Azelőtt mindenüvé jutott belőlük. Nem is volt úri ház, ahol nem ült ilyen. Ha a vendég meg akarta határozni, hogy milyen derék családnál járt, ilyenképpen formulázta:

– Nagy ott a pompa. Csak szegény rokon van vagy hat a háznál.

Jobban fénylettek az asztalnál azok a fölszedett árvák és haszontalan léhűtő rokonok, mint mostan az ezüst tálcák, a kristályserlegek és a nagy virágbokréták.

Egy egész külön kaszt voltak. Nélkülök sívár lett volna a ház és visszariasztó. Boróka-ág jelezte a korcsmán, hogy ott pénzért enni inni valót kap az ember. A szegény rokonok sokasága jelezte magánháznál, hogy ott magyar szívesség fogadja a vendéget.

És hát ez a genre most kiveszett. Nincsenek többé szegény rokonok a kúriákon. Elfogytak, mint a bölények.

Talán a szegénység tünt el Magyarországról? Dehogy. Inkább jön, egyre csak jön, jön a rettenetes talpaival: tip-top, tip-top és a hosszú keze mindinkább összeszorítja a nemes familiákat, megropogtatván a csontjaikat, – de szegény rokonok ennek dacára sincsenek.

Én még tudtam, vagy tudni véltem kettőrül, de mikor nem régen meglátogattam Hettyessy Kristóf barátomat és képviselőtársamat Vidolyon ősi kúriájában, már nem találtam nála a két árva lánykát, akik azelőtt az asztal szélén szoktak ülni kurta szoknyácskáikban, asztalkendővel a nyakukban s akikről azt állította Kristóf, hogy vagyontalan távoli rokonai.

Szerettem nézni őket, mikor ettek, mert minden olyan új volt a szájukban, a szép fehér rizskásaszem-fogacskák, a piros nyelvecske, a rózsaszínű íny.

– Hol a Tinka, Böske? – kérdeztem az ismerősöket.

– Hja, azok már megnőttek és…

– Férjhez mentek – egészítettem ki.

– Dehogy, – mondák. – Úgy áll a dolog, hogy Kristóf se győzi a nagy háztartást, hát bedobta őket abba a nagy közös verembe, ahova a magyar ember az efféle portékát rendesen belöki.

– Miféle verembe, az istenért?

– Ej, hát rá sózta őket az államra, hogy az tartsa el. Az egyik telegrafista, a másik postáskisasszony.

– Szegény kicsikék! – sóhajtottam föl.

– Inkább a szegény államot sajnálnád, – jegyzé meg az, aki fölvilágosított.

Valószinűleg úgy gondolta, hogy sajnálatra méltó az állam, melylyel harcban állnak a polgárai. Ungorkodnak ellene és kijátszszák a koporsótól a síríg.

A lakoma után a különböző vonatok indulása szerint vitetett ki bennünket Kristóf az állomáshoz.

A huszár, aki a bakon ült, csempészett dohányt szítt, a szél felém hozta füstjét, megéreztem; a kocsis gubájának ujjában valami eleven dolog mozgott, kivallotta, hogy egy pár csirkét visz a városban lakó anyjának és azért dugta oda, hogy a fináncokat becsapja a vámnál. A mellettem ülő tisztes aggastyán, a Hettyessy-család egyik rokona, egész úton a szentírásból idézgetett argumentumokat az állam törekvései ellen. Vajjon mit véthetett neki az állam, hogy olyan nagyon haragszik rá? Hát semmit. Egy nagy dominiumot adott neki. Mert aki jobbról ült mellettem, az egy püspök volt, aki a legközelebbi pásztorlevele tartalmát ösmertette.

– Szegény állam! – sóhajtottam föl hangosan.

A könnyű bricskát két bús fekete lovacska húzta. Föltünt, hogy Kristóf úr éppen a püspököt vivő kocsiba fogatott két ilyen gyenge kiállítású állatot.

– Nem igás lovak ezek? – kérdeztem a kocsist.

– Honvéd lovak – felelte egykedvűen.

– Soványak – tettem hozzá.

– Nem érdemlik meg a jobb kosztot – magyarázta. – A legnagyobb munkaidőben rendesen bekéri őket az állam; éppen csakhogy velünk tartatja ki.

– Mégis csak botrány, – pattant föl a püspök – hogy az állam ennyire becsapja a polgárait.

Oh jaj, hát az állam is? A háború kölcsönös. No persze. Minden vonalon folyik a vetélkedés, egymás nyakába varrni a terhet. Kieszelni, hogy ki miben árthat a másiknak.

– Méltóztatott valamit mondani? – kérdé értelmetlen dünnyögésemre maliciózus mosolylyal a püspök.

– Nem, nem, semmit se mondtam.

Valósággal nem mondtam semmit, de egyre azon gondolkoztam az állomásig, hogy a régi világ mégis csak őszintébb és szebb volt.

Mikor még a magyar nemes úr maga tartotta el a saját elszegényedett rokonait és mikor még az állam is maga tartotta el a saját lovait.

*

Az elszegényedett rokonoknak bizonyos Lengyel Fili volt a legkiemelkedőbb prototypusa. Gyerekkoromban úgy is híttuk a a környéken: a „dupla lengyel“.

Nagy termetű, szép ember volt, kinek a természet csodálatos erőt adott a karjaiba és fogaiba. Az ezüst hatosokat olyan könnyedén harapta ketté, mint más ember a kukoricaszemeket, de minthogy hatosai nem igen voltak a produkcióhoz, hát öreg hámistrángokat harapdált szét a nézők nagy bámulatára, karjaival pedig akármikor megfogta a rohanó bika szarvát és megállította: „hopp, egy szóra, hékás!“

Hogy minek adta a természet e roppant erőt Lengyel Fülöpnek, azt senki sem tudja. Alkalmasint el akarta ásni, mint ahogy az ember sokszor elássa az értékeit olyan helyre, ahol senki sem találja meg. Fili nem dolgozott soha sem és nem emelt egyebet, mint poharat, a lakomákon ide vagy oda szállván.

Nem dolgozott pedig nyilván azért, mert nem akaródzott neki. Ami, szerintem, elég ok, mert az a természet ujjmutatása. Ha a természet azt akarta volna, hogy Fili dolgozzék, beleoltotta volna a munka vágyát. De a természet nem akarta.

Ostoba beszéd az, hogy mindenkit ki kell tanítani valamire és ki kell használni valaminek. Hát kell-e az erdő minden fájából okvetlenül szerszámot faragni?

Csak abból, amelyik már a gyökerén kinálkozik rá. Arra is kell a fa, hogy a mókusnak legyen hol fölszaladni, leszaladni. Arra is kell egy-két galy, ahová a madár a fészkét lerakja, arra is, ahová a vándorló legény a tarisznyáját, kis pók a hálóját akassza. Szóval mindenféle fa kell. Sőt olyan fa is legyen az erdőben, melynek még ennyi szerep se jut. Csak éppen hogy ott van. Megnő, susog, zörög, hajladozik egy-két száz esztendeig, aztán visszarothad a földbe. Ami erőt, zsírt kiszítt onnan, visszaadja annak a saját szétmálló testével. És hát minden úgy van a végén, mintha semmi se történt volna. Se a fa nem vesztett, se a föld nem vesztett.

Sohase ítéltem meg a szegény Filit szigorúan. De már kis gyerek koromban föltűnhetett a helyzete, mert jól emlékszem, egyszer azt kérdeztem anyámtól, hogy Fili bácsi mi voltaképpen?

Anyám elnevette magát.

– Fili bácsi rokon és semmi egyéb.

– Jó állás az? – tudakoltam.

– Hogy érted?

– Lovon jár-e a rokon vagy gyalog? (Így értettem még akkor az állásokat.)

– Attól függ, fiacskám, ki kinek a rokona.

– Hát a Fili bácsi kinek a rokona?

– Sok nevezetes, jeles familiáknak; a Rédekyeknek, a Laszlyaknak, a Hettyesyeknek, Hajdúknak, Vajdáknak és Leszkayaknak.

– De a királynak csak nem rokona?

– Eredj te bohó, hiszen nincs is királyunk.

– Hát miért nincs?

– Kicsiny vagy te még arra, nem érted még te azt!

De én csak nem eresztettem el a thémát, mint a kis kutya a csontot.

– Hát nekünk is rokonunk a Fili?

– Nekünk nem rokonunk.

– Mért nem rokonunk?

– Mert ő nagyobb familiából való, tehát az előkelőbb familiákkal van rokonságban.

– Hogy lehet azt megösmerni, mama melyik az előkelőbb familia?

– A címek és az életmód után. Azonfelül a nevek hangzása is sokat tesz.

– Furcsa! Az ember a fülével veszi észre az előkelőséget.

– Sok más is kell hozzá. A Fili apja például királyi konziliárius volt, az anyja is nagy dáma. Majd még eleget hallasz róluk.

Hallottam is azután budetini Lengyel Mihály konziliáriusról, aki szegény ember volt és éppen a Hettyesy-féle kúriát bérelte Vidolyon a Kristóf barátom atyjától, hogy ott valami évi járadékból éldegélt nejével, egy előkelő tartású hajporozott dámával, akinek a testvérhuga udvarhölgy volt az anhalti hercegnél.

A kiterjedt atyafiság a szokottnál is jobban összetartott, mert egy közös nagy pört folytattak Esterházy herceg ellen valami puszta miatt. Bár csak azt adná az isten, hogy megnyernék!

Szűkecskén éltek a konziliáriusék, – mégis nagy _rollét játszottak_. A rokonság kevély volt rájuk s a tenyerén hordozta. Hogyne? Egy konziliáriust, aki azonfelül egy udvari dámának a tulajdon édes testvérét bírja nőül. Nem tréfa ennek a fele se. De ami igaz, igaz, meg kell adni, hogy ők is ragaszkodtak a rokonokhoz és váltig látogatóban voltak. Az egyiktől ki, a másikhoz be, Filit is magukkal cipelvén. Ő náluk Vidolyon csak egyetlen egyszer gyűlt össze évenként a rokonság ebédre: Szent Mihály napján. Hanem akkor aztán kivágták a rezet s volt mit beszélni a környéken. Ki hol ült? Mi volt az első étel, mi a második, mi a harmadik és így tovább? Milyen mártást adtak ehhez vagy ahhoz? Hogyan volt összehajtva a szervéta?

Eszerint igazodott a környék. Ez lett a „nobel“. Hát még az ülés rendje! Mennyi keserűség lett ebből! Mert nagy dolog volt az illetőre. Ha például Rédekynét ültették előre, akkor ebben az évben Rédekyné vitte a szót mindenütt. A konziliáriusék osztályozása vérré vált és akceptálta minden forum. Nagy jelentőségű nap volt tehát Szent Mihály. Kívánatos, kecsegtető és mégis borzalmas, bizonytalan. Ha valaki feljebb ült, mint tavaly, akkor jó, de ha valaki lejebb került, annak lőttek. Az egész vármegye gúnyosan suttogta, hogy ez vagy az a familia kezd lemenni.

Maradt is aztán a diner után tömérdek apprehenzió, mint ugyanannyi akta, amit az egykori referendárius bizonyos chablonos formulák szerint intézett el, útra kerekedvén feleségestől, fiastól, inasostól. Maguk közt a konziliáriusék „reperáló utaknak“ nevezték ilyetén kirándulásaikat és az otthon maradt házőrző szolgáló is azt mondta, ha valaki ő nagyságáék felől tudakozódék:

– Reperációban vannak.

A dolog pedig abból állott, hogy látogatást tettek a rokonoknál megfordított sorrendben, ahogy az asztalnál ültek. Aki leghátul ült, az kapta az első „vizittát“, a leghosszabbat, néha két-három hétig tartót, mert a legnagyobb sebre kell a legnagyobb flastrom, és az ott töltött idő mennyisége jelzi igaz, a sérelem nagyságát is, de főképp a konziliáriusék nagyrabecsülését. Innen átmentek a következő rokonhoz, de ide már rövidebb időre és így tovább-tovább, ahogy kellett – mert hát nagyon jószívű emberek voltak a konziliáriusék.

A reperáció szinte eltartott az egyik Szt.-Mihály-naptól a másikig. Ebben nem kíméltek se időt, se fáradságot – mert ilyen a finom lelkek gyöngédsége. De hasztalan. Az ütött sebek még se gyógyultak be teljesen. A Mihály-napi ebéd ülési rendje, mint valami változhatatlan törvény nehezedett az illetőkre s néha ki-kitört a szemrehányás:

– Ejh, vigye az ördög az etiquettet! – pattant föl ilyenkor a nagyságos úr. – Valakinek mindig elől kell ülnie és valakinek hátul. Ez az egész. A perpetuum mobilét talán ki lehet találni, de hogy mindenki elől üljön, azt nem lehet kitalálni.

Hanem az elégedetlenség nőttön-nőtt a familiákban s egyik attak a másikat érte emiatt.

– Hiszen mindig megreperálom – dörmögte a konziliárius méltatlankodva.

– Mit ér, ha a világ mégis csak a Szent Mihály-napi ebédet veszi mértékül?

– Hát jól van. Majd tanulmányozom a kérdést.

Ebben az igéretben aztán megnyugodtak egyelőre a deklasszifikált rokonok. Szerencsés mondat, mely még referendárius korából vált vérévé. Majd tanulmányozom a kérdést. Ah, isteni erejű bűvige. Magyarok balzsama. Nemzeti klenodium. Majd tanulmányozom a kérdést. Krisztus urunk nehány száraz keszeggel és valamely csekély kenyérrel elégített ki egyezer embert, de hát az mégis hal volt és kenyér, a halat fogni kellett, a kenyeret sütni kellett, de a „majd tanulmányozom a kérdést“ örökös készenlétben van és nálunk százezer embert szoktak vele kielégíteni.

A konziliárius úr legalább megtette, amit igért: tanulmányozta a kérdést és arra az eredményre jutott, hogy a spanyol etiquette nem alkalmazható, mert a nemes atyafiaknak nincsenek különböző címeik és rendjeleik. Itt volna most már a származás. De mind olyan régi nemesnek tartja magát, hogy a chaosba vesznek el az ősei. Itt van, teszem azt, Laszly Ferenc uram, aki azt állítja, hogy az egyik ükapja annak idején a Caligula lovának bőréből viselt volna csizmát és valami husz esztendeig nem bírta elnyűni. Próbálta kontemplálni kor szerint, hanem ez ostobaság. Kor szerint csak a bor előkelősége állapítható meg jogosan. Végre is addig törte ravasz fejét, hogy sikerült egy célszerű methodust megalkotni s elmondta az atyafiságnak aperte:

– Mivel pedig ungorkodtok, apprehendáltok egymásra és én rám, édes atyámfiai, valamint vetélkedtek, melyiteket ültetjük asztalfőre és így tovább, ennek most már más módját ejtem. Mert nem járja, hogy úri személyek és familiák sértődjenek meg, amikor kikerülhető. Egyszerűen átviszem a kérdést az oktalan állatokra. Azok mérlegeltessenek immár, ne pedig ti. Ennélfogva az ül ezentúl az én asztalomnál Szent Mihály-napkor legfelül, aki nekem a legsúlyosabb malacot küldi évközben. Amen.

Hanem iszen ezzel még csak beljebb verte a rangkórság tüskéjét a talpukba. Szeliden indult meg ugyan a versengés, de előreláthatólag nem sokáig maradt meg csendes medrében. Hettyesyék még csak egy szopós malacot küldtek, amit a konziliárius megmért és nyugtát küldött a súlyáról, Fili pedig bevezette ezt és az utána következőket egy hiteles protokollumba. (Ez az egy munkája maradt fenn.) Hajduék már egy süldőt hajtattak be a Lengyel udvarára, Laszlyék egy kant, Vajdáék egy hízott mangalicát, úgy, hogy a következő Szent Mihály-napkor, mikor már ezen az alapon ültek az asztalnál, Vajdáné asszonynéninek jutott az első hely, ami tekintve, hogy Vajdáné egy gazdag budai szappanos-családból származott s a házasság mint mésalliance szerepelt a közhitben, kínos benyomást keltett az atyafiságban.

A konziliárius mosolyogva vonogatta vállát a panaszkodó célzásokra és csípős megjegyzésekre.

– Hja, édes lelkeim, megmértem a müncéren és a mérték mérték. A müncérrel nem lehet szóba állani, csak a sertés testének. A sertés teste beszél, a müncér csak tolmácsolja.

No ha a sertés teste beszél, hát egyszerre rávetették magukat az atyafiak a tagbaszakadt nagy csontú fajokra, amelyekre sok hús és zsír fölfér. Különösen Rédekyék és Liszkayék keresték ki jól a „fundamentumot“ és minthogy tényleg a sertések teste fog beszélni, elnevezték az egyiket Ciceronak, a másikat Demosthenesnek. Rédeky uram tejbe főzette a Cicero kukoricáját (csoda lesz ebből, majd meglássátok); Liszkay asszonynéni pedig minden áldott nap két óra hosszat vakartatta szolgálókkal a Demosthenes hátát és lapockáit, ami annak látható gyönyörűséget okozott – úgy, hogy azt okvetlenül meg kell hálálnia a gyarapodásával, ha van benne becsület.

Az ördögbe is – egy párbaj sertésekkel! Ilyen sem volt még a világon. A fél vármegye lázasan várta a bekövetkező eredményt; bulletinek keringtek szájról-szájra a nevezetes sertések legutolsó állapotáról s fogadások történtek mindenfelé.

De míg Ciceró és Demosthenes a természet rendje szerint lassan, de szépen emelkedtek súlyban és hírben, egyszer csak – sic transit gloria mundi – a „Jelenkor“ című lap azt a néhány sornyi hírt hozta, hogy Debrecenben Bujdosó Mátyás nevű hentesmester ötödfél mázsára hízlalt föl egy sertést és hogy immár pénzért is mutogatja egy bekerített helyen a Péterfia utcában.

Soha még ilyen szenzációs hír nem érkezett erre a vidékre a nagy Napoleon elbai menekülése óta. Egy ötödfélmázsás sertés! Súlyosabb a híres angol Murphi-nál, melyet a szép Viktoria koronázására öltek a londoni hentesek.

… El tudom képzelni, miképpen ragyogott a nénikék szeme. A Rédeky bácsi homloka ellenben redőkbe vonódott s elhatározta, hogy megveszi a sertést. Készül tehát az útra de olyan ürügygyel, mintha Pestre menne betegen a híres Stahly doktorhoz. Mire aztán elment éj idején egyenest Debrecenbe s az etetéseket kivéve, meg sem állott, csak a Bikában, vagyis annak az ebédlőjében, de ott aztán úgy állt meg az ajtónál megmerevedve, mint egy sóbálvány, a látományra, ami eléje tárult.

Egy nagy kerek asztal körül ültek Liszkay János, Vajda Pál, Hajdú György, Laszly Ferenc, Hettyesy Péter, Lengyel Márton, szóval az otthon hagyott nemes atyafiak és ferbliztek.