Part 10

– Csak? – sziszegte gúnyosan, összeszorítván a fogait, hogy idegein uralkodjék, mert a megérintett gőg szilajan nyargalt rajtok végig. De hisz ez lehetetlen, kedves Apró. Hogy is juthat ilyesmi az eszébe? Én a közélet embere vagyok itt a bank élén, akinek reprezentálnom is kell. Az összeköttetéseim, a családi nexusaim emeltek ebbe az állásba, mely nélkül nincs kenyerem. Ha független vagyoni helyzetben volnék, lehetne erről beszélni, talán magamtól is megcselekedtem volna. De így nem csak a név kötelez, de a megélhetés is. Az egyik nővérem egy Luzsénszky bárónál van férjnél, a másik az idevaló főispánnál. Mit szólnának hozzá a sógoraim, akik ide emeltek, ha egy csizmadia leányát venném el?

Apró uram meghajtotta fejét.

– Igaz, igaz, instálom.

– Ezek engem rögtön elejtenének és megszűnnék minden befolyásom, ami az ő révükön van s ha ezt látnák a részvényesek, ők is elejtenének. Hát nem igaz?

– Belátom, uram – nyöszörögte Apró, fázékonyan összehúzva magán a Dekorum szürke szárnyait. – Szó sincs róla, nagyságos uram, a társadalmi különbséget érzem én is…

– No, úgy-e, úgy-e, – mosolygott Kolosy megkönnyebbülve – azért mondtam én, hogy ön okos ember, de mért nem kíván akkor valami évi díjat vagy kielégítést, szóval effélét, ami lehetséges.

– Mert az a másik is lehetséges – vágott közbe Apró.

– Hogyhogy?

Apró uram fölemelte a fejét olyan kevélyen, mint egy zsiráf és fontoskodva mondta, lassú, ünnepélyes hangnyomattal:

– Úgy, hogy én lépek egyet feljebb.

Kolosy rábámult. Ez a váratlan szó megzavarta. Megbolondult-e a csizmadia, vagy csak nem érti, mit akar ezzel mondani? De nem maradt sokáig kétségben, mert az öreg széttárta most a Decorumot és a kabátja zsebéből kirántott egy nagy nyaláb papirost.

– Itt vannak a családi irataim, uram. Tessék átnézni. Az én szépapám báró Aprovszki Szaniszló volt, aki ide menekült Varsóból Magyarországra 1801-ben és egy Telekynél lett gazdatiszt, sok apró gyereke közül egyik-másik az iparos pályára ment s elhagyták a bárói nevet, mert csúfolták volna őket, inkább írták magukat Apróknak, ahogy a nép nevezte. Minden megvan itt hitelesen, bizonyítványok, keresztlevelek. Sohasem törődtem velük, nem emlegettem senkinek. Nekem nem kellenek. Minden ember annyi, amennyinek érzi magát és egy lattal se több, vagy kevesebb. – Én mondom ezt az úrnak. – De azt is mondom az úrnak, hogy az én Kati leányom éppen olyan vérbeli baronessz, mint a többi, aki atlaszcipőkben tapossa és selyem-viganóval söpri ezt a sárgolyóbist.

A világfit annyira váratlanul érte ez a fordulat, hogy valóságosan zavarba jött; erre a tromfra nem volt visszavágása, úgy, hogy puszta időnyerésből átnézte az iratokat s ezalatt összeszedve magát, gúnyos udvariassággal hajolt meg:

– Üdvözlöm önt, báró úr.

Apró uram fülig pirult erre, de csak türtőztette magát, várván a dolgok meritumáról a szép szót.

Kolosy összerakosgatva az iratokat, odanyujtá neki.

– Szép és meglepő dolog ez kétségkívül, de célhoz nem vezethet, sajnálom. A voltra nem ad a zsidó semmit. Én pedig ennek a pénzintézetnek az élén bizonyos fokig zsidó vagyok, aki a jelennel dolgozik a jövőnek. A jelen pedig az, hogy ön, kedvesem, mégis csak egy helybeli csizmadia és a kisasszony csizmadia-leány. Aztán jegyezze meg – és itt már föltépte gőgje az önuralom szellentyűjének csapját s teljes gőzerővel kitört – igenis, jegyezze meg, hogy egy Kolosynak egy báró Aprovszky is csak olyan apró, mint egy Apró. Megértette?

Apró uram nem jött dühbe, sőt még csak nagyobb alázattal felelte:

– Igenis, megértettem. Azt tetszik, úgy-e bár, mondani, hogy a társadalmi távolság emiatt még mindig szembetűnő és betöltetlen?

– Azt.

– Vagyis hogy én hiába léptem egy fokkal fölebb?

– Körülbelül.

– És hogy hát ezen az alapon nem lesz a dologból semmi?

– Igen, igen.

– Hát akkor már most én egyelőre el is mehetek, más célravezető eszközöket keresni?

S ezzel megindult a csizmadia-báró az ajtó felé olyan nyugalommal, olyan méltósággal, mint egy római senator.

Az előkelő urat megszúrta a rejtélyes mondás s önkénytelenül kérdezte, miközben egy pár lépést tett utána:

– Nevetséges! Miféle eszközökre gondol ön?

A csizmadia visszafordult az ajtóból, mosolygott és a mosolyában volt valami baljóslatú.

– Hát azt gondolom, instálom, hogy én most fölfelé próbáltam egyet lépni, de nem volt elég. Most majd az úr lépik egyet lefelé. És valahol mégis csak találkozunk.

A következő nap délelőttjén nagy tömegek verődtek össze az „Apró István és Társa“ kirakata előtt. Csodálatos dolog volt, senki sem emlékszik hasonlóra. Ember ember hátán, mindenki igyekezett látni valamit, ha másképp nem lehetett, a többiek vállán körösztül. Mintha csak néhány száz évvel volnánk hátrább s Teleky Mihály uramnak azt a csizmáját mutogatnák ott, mely az ütközetből való futása közben egy sáros pocsolyában lemaradt a lábáról – a krónika szerint.

A nemes város ereiből, a mellékutcákból, reggeli kilenc óra tájban, a legtöbb ember özönlik a piac felé. Siető alakok, ügyes-bajos felek, ügyvédek, hivatalnokok (ámbár dehogy siet a hivatalnok). Egy szóval az a sok mindenféle ember, akinek a főtér nagy épületeiben van dolga vagy a város más részeiben, többnyire itt keresztezi egymást.

Már messziről feltünhetett mindenkinek a sokadalom egyetlen hely körül. Nagy spektakulum lehet – s akinek sürgős dolga volt is, nem átallotta egy pillanatra odanézni, mert az ember kiváncsi féreg, még ha nincs is rajta szoknya.

De mi lehet? – tünődik rajta addig is, míg odaér, nézvén a folyton hullámzó, oszló és gyülemlő tarka csoportot. Belső tűz van talán a boltban? De hisz akkor füstje is lenne és oltanák az emberek. Meglehet, hogy valami szerencsétlenség. Hanem akkor részvét mutatkoznék az arcokon, a sajnálkozás moraja rezegne a levegőben, holott ezek az emberek mind ingerültek, s a botjaikkal, karjaikkal izgatottan hadonászva távoznak.

Ej, no, mi az ördög az hát? Nem egy olyan akadt, aki nem restelte a szaladást se, hogy hamarabb odaérjen és valahogy el ne múljék az eltalálhatlan látványosság az orra elől.

Pedig kár volt szaladni. Különösen az olyannak, aki nem tőkepénzes. Aki pedig tőkepénzes, az úgy is olyan úr, akinek a sietés derogálhat. Nem volt abban a kirakatban semmi olyan, ami a látványosság nevet megérdemelné. Nehány díszcsizma és topánka közt ki volt téve a Hunnia bank egy betéti könyvecskéje. Kinyitva és gummi zsinórral leszorítva a belső lapja, melyen a betétösszeg kétezer forint arabus számokban és írásban van föltüntetve szabályszerűen és hitelesen.

Hát furcsa, persze furcsa, hogy valaki a betéti könyvecskéjét a kirakatba tegye, de még se páratlan esemény a világon. A westminsteri herceg az istállójában tartja berámázva az angol bank egy millió font sterlingre szóló utalványát és még se csődülnek oda a népek. Mert egy utalvány végre is csak utalvány, papiros rongy, ha mindjárt akkora súlyú aranyat jelent is, mint egy kövér kanonok teste. De kétezer forintról szóló könyvecske! Hisz az suvix. Van is azon valami nézni való?

Igen, igen, csakhogy nem is a betéti könyvecske itt a szenzáció, hanem az a cédula, ami alája van téve – s azon Apró István uram sajátkezű írása. Ha a Shakespeare kézirata volna, se okozhatna nagyobb föltünést. Nem is nézik azt annyian a British múzeumban mint ezt most. Pedig se nem sonett, se nem madrigal, se nem gúnyvers, hanem csak ez a néhány szó olvasható rajta: „Ezen betéti könyvecske leszállított áron Ezerötszáz forintért azonnal Eladó.“

Egy-egy homlokon kínos verejték ütött ki, egy-egy arc elsápad. Van, aki elkáromkodja magát: Tyűh, a kirieleiszomát! Hát így vagyunk? Hát itt mi történt? Kétezer forint csak másfélezret ér. A többi elolvadt. Akinek nincs pénze, boldog ember, vállat von hidegen s odább ballag, de aki betette a pénzét, rohan haza a könyvecskéért, hogy mentse meg, ami menthető. Útközben a vidékbeli rokonoknak, jó ismerősöknek is sürgönyöz. A kikről tudja, hogy Hunnia részvényük van, adjanak túl rajta, mert hiba történt, vagy jőjjenek a betétüket kivenni, de hamar, mert a pénz, úgy látszik, ebek szérűjén szemetel.

Némelyek ott maradnak habozva, tanácstalanul, megmerevedve az ijedtségtől és nézik-nézik a kirakatot, hol káprázó szemük előtt kalamajkát táncol a könyvecske a topánkákkal; nézik a bent pipázgató csizmadiát, aki fel s alá járkálva csodálatos flegmával beszélget valami vendégével s egy csöppet se látszik törődni a boltja előtti csoportosulással; – természetesnek találja, sőt titkos elégedettséggel pislant ki egyszer-egyszer, majd kikiséri a vendégét s hallani amit beszélnek az ajtóban. A kilépő kundsaft lelkére köti, hogy a megrendelt cipőket küldje utána Flórencbe.

– Pontosan ott lesz napjára – biztosítja Apró.

– Mert azután tovább utazom.

– És meddig lesz uraságod Olaszországban?

– Egy hónapig. De egy félév is kevés volna. A legszebb ország a világon.

– Természetesen, természetesen – bizonyítja Apró stoikus komolysággal. – Az Isten is szándékosan annak teremtette, egy csizma formáját adván neki.

Többen szeretnék megszólítani ő kegyelmét, mit tud közelebbit a „Hunniáról“, mi az oka, hogy ennyire megvedlett ez a jó hitelű szilárd intézet. (Oh uram istenem, kinek higyjen már az ember ebben a szélhámos világban?), de intelligens renden levők restelték elárulni tudatlanságukat, hogy egy közönséges csizmadiától tudakozódjanak, a kisebb rangú emberek pediglen ellenkezőleg nem merték a méltóságteljes tartásu városatyát ostoba kérdésekkel molesztálni. Mert mit is kérdezősködjenek? Hiszen világos. A kutya ugat, a könyvecske beszél. Ha az okos Apró értékén alul adja a könyvecskét, hát annak okának kell lennie – nem érhet az akkor többet egy fityinggel sem.

Ki mert volna arról még csak álmodni is, hogy a könyvecske éppen olyan jó könyvecske, mintha az angol banké volna és hogy az egész csak Kolosy úr kedvéért van csinálva, aki most _lépik egyet lefelé?_

Mert hát úgy történt a dolog és ez megint különös lehetett olyan előtt, aki kilenc órakor végigment a főtéren s látta a csoportosulást az Apró boltja előtt, de sietős munkája lévén az alsó városban, ott meg sem állott, hogy mire tizenegyre újra visszakerült, már akkor a csoportosulás a Hunnia bank épülete elé vándorolt át. De ez csak félig volt tolongás, mert félig már csata volt. Valóságos verekedés folyt, hogy ki jusson fel előbb a lépcsőkön a pénztárhoz. Az erős öklűek hátrataszigálták a gyengébbeket.

Csoda, hogy emberhalál nem történt, – de betört oldalborda, azt hiszem, akadt. Nagy zaj, rikácsolás, káromkodás nyomta le a piac lármáját, a közel sátorozó kofák konverzálását.

Mindenki elől akart lenni, mert a várost villámként futotta be a hír az eladó betéti könyvecskéről, megtoldva, kibővítve saját külön hírekkel. Mert az emberek mindig emberek. Ha baj festéséről van szó, mindenki hozza a maga ecsetjét: Anch’io sono pittore, de ha örömhírről van szó, a város egyszerre megtelik siketekkel és némákkal.

Amilyen nehéz volt följutni a nagy tolongásban az emeleti helyiségekbe, szembe a rakoncátlan tömeggel, éppen olyan nehéz volt lejutni is azoknak, akik már elvégezték dolgukat a pénztárnál. De egyik-másik mégis utat hasított magának s ezer kiváncsi ostromlá, mint aki már evett a tudás fájából.

– No, mi van?

– Beváltották a könyvecskét.

A következő is azt újságolta.

De ahelyett, hogy ez megnyugtatta volna a közönséget, melynek gyanúja már fel volt költve, csodálatos módon csak az az érzése maradt: „Ejnye, milyen jól jártak ezek!“ és csörtetett, kapaszkodott, dulakodott, hogy minél előbb fölérjen.

A harmadik, ha jól emlékszem, Borogi Mihály uram, hasonló módon azzal a hírrel jött ki:

– Megkaptam a pénzemet.

– Teljesen?

– Az utolsó garasig – felelte.

De még ez se tetszett a tömegnek, mert a hangulat erősebb a tényeknél.

– Micsoda szélhámosság! – kiáltoztak. – Azzal akarnak minket fölültetni.

(Hát már az sem tetszett a közönségnek, hogy a bank fizetni bír.)

Mire Borogi Mihály annyit mondott:

– Az bizonyos, hogy nagy zavar uralkodik fönn. Teljesen elvesztették a fejüket. Kolosyt kell megnézni, az olyan sápadt, mintha a koporsóból kelt volna ki. A többiek is úgy járnak-kelnek a farács mögött, mint a kísértetek.

De volt is hozzá okuk a nyavalyásoknak, mert csakugyan páratlan eset az annálékban, hogy egy pénzintézetet ilyen váratlanul rohanjanak meg a betevők minden ok nélkül, egyszerre, mintha összebeszéltek volna, és mindenki kéri a pénzét.

Eleinte föl sem tűnt. Gyakori eset. Négyen, öten egymás után vesznek föl betétet, jön egy hatodik, ez betesz kétszer annyit. Ez csak a rendes vérkeringés az arany borjú organizmusában.

Hanem mikor nem akart szünetje lenni és egyre nyílt, nyílt az ajtó és mindig csak kivevők érkeznek – kezdett a dolog furcsa lenni.

A pénztárnok pulpitusa előtti tér megtelt emberekkel és ajtónyíláskor látni lehetett, hogy a folyosó is tömve van.

A szemfüles Rákóczi Arnold ijedten szaladt be az elnökhöz.

– Csodálatos dolog történik – jelenté lihegve. – Az egész világ tolong, hogy pénzét kivegye a bankból. Ez nem természetes, elnök úr. Mit csináljunk?

– Ejh, bolondság – vetette oda Kolosy félvállról. – Mit csináljanak? Hát fizessenek. A bank szilárd, mint a kőszikla, azért, hogy a szokottnál néhány emberrel több veszi ki a tőkécskéjét…

E pillanatban óriási recscsenés hallatszott a szomszédos pénztári helyiségben s utána vad lárma harsant föl, minő a harcoló indiánusoké.

Kolosy összerezzent.

– Menjen csak, nézze meg, mi az?

Rákóczi kifutott és befutott, de mint piros legény ment ki és sápadtan került vissza.

– A türelmetlen, izgatott betevők betörték az ajtót, elnök úr!

De már erre Kolosy is fehér lett, mint a fal s rohant ki az ajtón, megnézni, mi történik. A pénztárnok a tömeget csitította reszketeg, de mégis nyájas hangon.

– Várjanak, kérem, az urak, míg a sor rájok kerül. Így nem lehet. Nincsen baj, kérem. Minden ki lesz fizetve, minden, minden.

Kolosy egyszerre átértette a helyzetet, mint jó hadvezér a veszély pillanatában.

Odaintette Rákóczit és azt súgta neki:

– Menjen a városházára rendőrökért, a kik a rendet föntartsák, s igyekezzék információt szerezni útközben, miből keletkezett ez a hallatlan dolog.

Aztán a pénztárnokhoz szólt franciául:

– E mögött valami manoeuvre rejlik. Pokoli cselszövény. Van elég pénztári készletünk?

– Bizonyos fokig.

– Nem kell megijedni, gondoskodni kell a beszerzésről. Majd utána nézek.

– Fizessem a fölmondáshoz kötött összegeket is? – kérdé a pénztárnok.

– Egyelőre igen, taktikai szempontból, hogy a bizalom, mely valami galád, rejtélyes módon megingattatott, visszatérjen.

Nagy lélekjelenlétet árult el Kolosy, de azért mégis tűkön ült, míg a rendőrök megérkeztek, akik azután csak egyenként engedték a rácshoz jönni a feleket.

Nyomukban jött Rákóczi Arnold is, gőzölgő fejjel, fontoskodó, rejtélyes arccal.

Az elnök beintette szobájába.

– Megtudott valamit?

– Mindent.

– Nos? – toppantott lábával az elnök türelmetlenül.

– Az a zsivány csizmadia, az Apró csinálta az egészet.

Kolosy elkáromkodta magát:

– Az ördögbe! ezt mindjárt gyaníthattam volna. Hiszen fenyegetőzött. És hát mit tett?

– Kitette ma reggel a bank egy kétezer forintos könyvecskéjét a kirakatába és odaírta, hogy másfél ezer forinton azonnal eladó.

Az elnök izgatottan rágcsálta a bajuszát.

– Úgy? Hm. Micsoda kolosszális furfang lakik abban a bozontos fejben. Ez ugyan alánk gyújtott! És még az a szép, hogy a könyvecske az én ajándékom. Szeretném magamat fölpofozni. Oh a ravasz kutya!

Eszébe jutottak a szavai: „Most ön lépik egyet lefelé és valahol majd csak találkozunk.“

– Hát azért se találkozunk, – dörmögte magában – és azért se lépek lefelé.

– Nem parancsol valamit, elnök úr?

– Mi lett aztán a betéti könyvvel? – kérdé Kolosy.

– A közönség csődült a kirakathoz és gyanut kapott, széthordta a vészhírt és most itt van a folytatása a szomszéd szobában, amint látni méltóztatik. A távirdafőnökkel is beszéltem útközben, azt mondja, hogy nem győzik a sürgönyöket továbbítani, melyekben a közönség a vidéki ismerősöket figyelmezteti, hogy a pénzük veszélyben forog.

– Az ördögbe is, ez nem jó, – szólt az elnök, sötéten nézve maga elé. – Ez a „run“ egyszerűen tönkre tehet, ha nem állunk bátran eléje. És hol van most a könyvecske?

– Most is ott van a kirakatban, most is nézik.

– Siessen azonnal oda egy gyakornokkal és váltsák be. – Az az első a sebészetnél is, a sebeket okozó golyót kivenni a testből. De vigyen magával két tekintélyes tanut az érdekelt közönségből, hogy lássák, milyen szemtelenül misztifikálta őket a csizmadia. Megálljon, megálljon, Rákóczi! Hadd írjak egy sürgönyt a Hitel-Banknak Budapestre. Az éjjel oda utazom, mert előre látható, hogy segítségre lesz szükségünk. Egyúttal adja fel a sürgönyt is.

Négy-öt blanquette-et elrontott, míg megfogalmazta. S milyen reszketeg, kusza betűk, mintha csak a lelkével írta volna!

Okos dolog volt két tanut vinni Apróhoz; akadt is mindjárt kettő: a becsületes Herenczy János, arról híres, hogy mindig szerette keresni az igazságot, de sohase találta meg; a másik a lutheránus Hortyán Boldizsár volt, szinte unikum a maga nemében, azokkal is tartott, akik a bankot leszólták, azokkal is, akik bíztak benne.

De iszen jól kifőzte ezt Kolosy Ferenc. A pezsgőtől mégis csak másképp jár az ember esze, mint a csigertől. Most is milyen dilemma elé állítja a csizmadiát. Ha ideadja a könyvecskét ezerötszázért, akkor nagy szamár, mert ötszáz forintjába kerül ez a mai mulatság. Ha pedig nem adja ezerötszázért, akkor nagy gazember és bizonyítványt állít ki magának arról, hogy bolonddá tette az egész várost. Sőt az okozott kárért még talán be is lehet pörölni.

Hej, Rákóczi, hej, Herenczy, Hortyán, nehéz dió nektek Apró István!

Odamentek, de nem volt otthon. Kolowotki azt mondta, hogy egy jó óra előtt a vizsgálóbíróhoz ment, ahova tanunak idézték.

– Megvárjuk, – jelenté ki Rákóczi.

Már jóval elmult a dél, mire nagy peckesen előjött. Nem ok nélkül, mert élete egyik legnagyobb dicsőségét aratta ma.

A törvényszéknél tárgyalt bűnügynek az volt ugyanis röviden a tényálladéka, hogy Mányay Gáspár incenci földbirtokost, aki itt a városban tavaly, a szentmihálynapi vásárkor néhány ezer forint ára ökröt adott el, útközben ismeretlen tettesek kirabolták s a kocsisával együtt megölték.

Mányay egy pár csizmát vásárolt Apró uramnál; az is eltünt a kocsikasból. A rendőrséget ez a csizma vezette nyomra, fölismerni vélvén azt egy föltünő módon gazdagodó Prager János nevű fiatal brassói hentesmesteren, mivelhogy a csizma húzója, vagyis a füle éppen olyan szokatlan színű és minőségű vászonszalagból készült, aminőt Apró használ, ki azt egyenesen egy karlsbadi angol boltban vette.

A hentest faggatni kezdték e miatt, eleinte zavarba jött a vizsgálóbíró előtt, de később aztán előállított egy idevaló csizmadiát, Blok Jánost, aki azt vallotta, hogy a csizmát ő varrta. S tényleg neki is olyan vászon szalagja volt, mint az Apróé. Sőt ugyanaz, mert bebizonyult, hogy mintegy másfél év előtt Aprótul kölcsönözte a szalagot.

Minthogy Apró uram is a maga munkájának ösmerte el a csizmát, valóságos salamoni jelenet fejlődött ma a vizsgálóbíró előtt, aki egyenest Brassóból utazott ide őket szembesíteni.

A bíró fölmutatta a nevezetes corpus delictit.

– Ki ösmeri ezt a csizmát?

– Én! Én! – feleltek egyszerre.

– Meg merne rá esküdni? – kérdé a bíró Bloktól.

– Ezerszer.

– No lássa, Apró – szólt a bíró. – Hátha téved…

– Soha se szoktam tévedni.

– Hát ön is megesküszik rá?

– Természetesen.

A bíró a tarkóját vakarta zavarában.

– Nem bocsáthatom esküre, mert az egyiké hamis volna.

Apró uram vállat vont.

– Emlékszik rá, Blok, hogy kinek adta el a csizmát?

– Nem emlékszem.

– És ön, Apró?

– Én Mányay úrnak adtam el, emlékszem és vallom.

– Gondolja meg, Apró, mit beszél, mert ez a vallomás halála lehet valakinek.

– Én mindent meg szoktam gondolni.

A bíró nem tudott mit csinálni a két emberrel, csóválta a fejét, játszadozott az ametiszt gyűrűjével, majd kedvetlenül kiáltott fel: Az ördög látott két ilyen hazug fickót! Lehetetlen rajtuk eligazodni.

Megszúrta ez a szó Apró uramat, sértődve fordult a bíró felé kemény hangon:

– Ha nem a király nevében volna itt a tekintetes bíró úr, nem tűrném el a szavait, de most csak azt mondom, ha nem bír eredményre jutni, bízza rám egy kicsit a kérdezést.

– No hát kérdezzen! – mondta a bíró elkeseredve.

Apró uram csizmadiásan a csípőjére rakta a kezeit s így szólt, a felső testét ide-oda illegetve:

– Hát mondjon nekem valamit Blok János, ama pár csizmának a belső tulajdonságairól.

Blok János gúnyolódva jegyezte meg:

– Nem ember a csizma, Apró uram, hogy belső tulajdonai is lennének.

– Úgy? Hát majd mondok én. Tessék megnézni és fölfejtetni szakértőkkel azt a csizmát, bíró úr, és tessék jegyzőkönyvbe vétetni, hogy a bal csizmán jobbról, az orrától kezdődve a hetedik és nyolcadik öltés közt _egy vakvágás van_. Azért adtam olcsóbban egy forinttal Mányay uramnak. Dixi.

A bíró legottan szakértőket hívatott, akik felfejtették és megtalálták a jelzett vakvágást a mondott helyen s akképpen nyilakozának nagy csodálattal Apróról, hogy ő kegyelme hasonlatos volna a nagy Napoleonhoz, ki is minden katonáját ösmerte, mint ahogy ő ösmeri minden csizmáját.

Nagy glóriákkal ment hát haza ő kelme s bár jól túljárt az idő a déli harangozáson, mégis be akart még nézni a boltba, hogy boszut lihegő lelkét ott friss hírekkel meghízlalja s elmenvén a bank mellett, nagy élvezettel nézte a csoportosulást. „Ezek is mind nekem dolgoznak“, – dörmögte mellét dagasztó érzések közt.

Benyitván a boltba, nem minden megütközés nélkül köszönté az ott dangubáló polgártársakat és azt a bizonyos Rákóczit.

– Engem tetszenek várni? – kérdé vontatottan.

– Éppen hogy éppen, – felelte tisztességtudással Herenczy.

Rákóczi peckesen fölemelkedett a kerek székről, melyen ült s kezét az Apró karjára ereszté le.

– A könyvecskét akarjuk megvenni, mely a kirakatban van, tisztelt Apró úr, – s kivette a tárcáját, hogy a másfél ezer forintot kiolvassa.

Apró uram a csutoráját a bal agyaráról áttolta a jobboldali agyarra, megszortyogtatta egy kicsit, aztán így szólt:

– Sajnos, már el van adva.

Oh! – Hm. Erre nem voltak elkészülve. Ez váratlan volt. Rákóczi az ajkaiba harapott.

– És kinek adta el? – kérdé Herenczy.

– Az egyelőre titok.

– Ugyan, mennyiért adta el? – tudakozódék kiváncsian Hortyán.

– A kitett áron alul valamivel, vagyis nem egészen ezer ötszáz forintért.

– De akkor miért nem veszi ki az úr a kirakatból? – támadt rá Rákóczi.

– Mert nekem nem tetszik.

– De ez injuria, mások vagyona elleni merénylet, – fortyant föl az előbbi dühösen és a nyála szerteszét frecsegett.

– Én azt teszek ki a kirakatomba, amit akarok, punktum.

– Paperlapap! Azt mi nem engedhetjük, érti-e? Hatósági beavatkozást fogok kérni, protestálok a Hunnia bank nevében és felelőssé teszem.

– Tegyen amit akar, de engedje meg, hogy ha ilyen közel áll hozzám, betakarjam az arcomat kendővel, mert én az arcomat nem szeméten szedtem.

Erre elnevette magát a két bizalmi férfiú, Rákóczi Arnold pedig fülig pirult és dühösen rohant ki a boltból.

A bank dolga pedig percről-percre rosszabbra fordult. A fölmondáshoz kötött tőkék kifizetését be kellett szüntetni, ami roppant konsternációt szült. Mikor két órakor a rendes időben bezárták a bankot, az ingerült tömeg meg akarta linchelni a tisztviselőket, maga Kolosy is a kert kerítésén át menekült.

Éjjel Budapestre utazott a főispán sógorával, hogy a bankot megmentse elegendő pénzkészlet szerzésével.

De Budapest éppen szomorú város volt akkor.

Nem volt ugyan fekete posztóval beborítva, mint a mesebeli városok, ahova a sárkány ellen készülő királyfi beillett, de bús külső jelek itt is mutatkoztak abban, hogy a Lipótváros-részben az orrok hosszabbak a szokottnál. Egy úgynevezett „fekete nap“ a börzén megkopasztotta az egész várost.

Kolosy tárgyalt a pénzintézetekkel, a kormánynyal, fordult fűhöz-fához, járt Pontiustól Pilátushoz, de mindenütt azt az egy feleletet kapta: „nincs kincs“.

Harmadnap ezt az előre megállapított egy szót sürgönyözte haza a főembereinek: „_Waterló_“. (Ami annyit jelentett: „a csata elveszett“.)