Part 9

Lenyult a széke alá magastetejü kalapjáért, s mosolyogva folytatta:

– Mindenesetre nagyon igazam volt, hogy magam jöttem. Teringettét, önt csakugyan nem könnyü mesterség megpuhitani. Egészen kiszáradt a torkom. Mondja, kérem, nem kinálna meg egy pohár pálinkával?

Biró Jenő úr elővett egy konyakos üveget, töltött a vendégének, s aztán töltött magának is.

– Az ő egészségére! – szólt a sátán szemtelen mosolylyal.

Kocczintottak.

Biró Jenő úr felhajtotta a konyakot. Mire a pohárkát elvette az ajkától, a kisértő már eltünt.

*

Fölébredt. A gyertyái még pislákoltak, s a villamos lámpa körtéi is égtek, de a nap már benevetett a fogadó fejedelmi, széles ablakain.

A karosszékében találta magát; a szolga nem merte fölébreszteni.

Körülnézett. A sátán nem volt sehol, hanem a levél, az ott hevert előtte, egy ezüst tálczán.

III.

Mikor először szólalt meg a hír, hogy Masa grófnő férjhez megy valami Biró Jenő úrhoz, a kaszinóban senki se találkozott, a ki komolyan vette volna az ujságot.

Viktor gróf éppen a kártyaasztalnál ült, mikor a dolgot, tőle két lépésnyire, szóba hozták. Hallania kellett Simi gróf értesülésének összes részleteit. De mindaz, a mit hallott, oly kevés hatással volt rá, hogy hátra se fordult, pedig a kártyaasztalnál éppen osztottak, tehát ráért volna egy perczig beszélgetni. A következő játékban Viktor gróf harmadik kettest vett fel, s csupa figyelem volt, hogy megnyerje a játékot. Meg is nyerte, a mi általános feltünést keltett, mert a körülálló szakértők a játékot megnyerhetetlennek tartották. A játék után nagy vitatkozás támadt; Simi grófnak a története kárba veszett.

Az, hogy a hír Viktor grófot ennyire közönbösen hagyta, többet mondott minden hivatalos czáfolatnál. Simi gróf maga se hitt a történetkéjében; csak azért bocsátotta szárnyra, hogy Viktor grófnak, a kire még folyvást haragudott Aszfalt Betti miatt, borsot törjön az orra alá.

Még a második társaságban sem ugrott be senki a képtelen ujságnak. A Henrik gróf szép miniszteri tanácsosnéja, a ki mindig együtt érzett az arisztokracziával, s a ki, megszokásból, félig-meddig grófnénak tartotta magát, megbotránkozva fogadta a hírt, s kijelentette, hogy az ilyen otromba meséknek csak az adhat hitelt, a ki soha se nézett körül a világban.

A hír azonban nem hagyta magát; nem lehetett egykönnyen agyonütni.

Valaki, a ki Cannesból érkezett, szintén hallott a dologról; s rögtön rá, hirtelen mindenütt kezdtek beszélni róla. A láthatatlan beavatottak azt is hozzátették a hihetetlenül hangzó ujsághoz, hogy az esküvő Pesten lesz, s hogy az ifju párt maga az érsek-nagybácsi fogja összeadni.

Akármilyen meseszerünek tetszett is az egész, s különösen az utóbbi részletek, a »negyedik rend«, mely szivesen hallja az ilyesmit, elvégezte, hogy okvetetlenül kell valaminek lennie a dologban.

A kaszinó közvéleménye az volt, hogy Masa grófnő valami ostobaságot követhetett el. A szép miniszteri tanácsosné is ebben a véleményben volt, csakhogy ő azt is hozzátette az itéletéhez, hogy az e fajta ostobaságok éppen nem állanak jól egy olyan kisasszonynak, a kinek huszonöt millió a hozománya. Egy szegény leány nak sok szabad, de egy sokmilliomos kisasszony illetlenül cselekszik, ha nincs kellő tekintettel a komoly kérőkre.

Viktor gróf se fogadta a kósza hírt a felsőbbségnek azzal a biztosságával, melyet először láttak rajta. Nem állt a beszélgetők közé, s tökéletesen úgy viselkedett, mint kormányválságok idején. Két nap egymásután egy sort sem olvasott az angol parlament naplóiból, ellenben sokat járt fel s alá, az unalomig fütyörészve _Siegfried_et s különösen a Siegfriedet biztató Erdei Madárka dalát.

Ez már komoly tünet számba mehetett, mindamellett a nagy többség még most sem adta meg magát. Masa grófnő ugyan meglehetősen kiszámithatatlan hölgy, de vannak dolgok, a melyek kívül esnek minden számitáson és minden lehetőségen.

Hanem a mikor a meghivók, a melyeken világosan olvashatók voltak a nevek is, és az esküvő napja is, elárasztották az egész társaságot, akkor már igazán nem lehetett helye semmi kételkedésnek. Ez kissé sok lett volna ízetlen tréfának. A meghívókból kaptak az erdélyi szegény rokonok is; s ez a körülmény már éppen megpecsételte a dolog komolyságát. Ha az erdélyieket is meghivták, akkor a házasságnak meg is kell lennie; az erdélyieket hiába kizavarni az otthonukból már több volna vétkes könnyelműségnél.

Masa grófnőt már hetek óta élesen birálták; arról, hogy ballépést követett el, nem lehetett többé vitatkozni. Hogy ki az az ember, a kinek a kedvéért megfelejtkezett magáról, közönbös volt az egész világ előtt.

De most, hogy a világ immár befejezett történettel állott szemben, Masa grófnő egyszerre háttérbe szorult. A hogy a meghivókat, az erdélyieket és az érseket nem lehetett többé letagadni, a szegény Masáról alig volt szó, csak egy kérdés volt minden ajkon: kicsoda hát az a vakmerő conquistador, vajh’ ki ő, és merre van hazája?!…

Először úgy találták, hogy a botrány rémséges. Egy festő, egy ismeretlen festő! Mi jutott eszébe annak a szerencsétlen lánynak?!

De valaki aztán fölfedezte, hogy az a festő nem is olyan ismeretlen, mint hiszik. Oda kinn jobban becsülik, mint itthon; s ez már valami. Az illető hozzátette a legfrissebb értesüléshez azt is, hogy akár ismeretlen, akár nem, mindenesetre ügyes ember, mert igaz ugyan, hogy Masa grófnő tökéletesen meg van bolondulva, de legény kellett a gátra, a ki ezt a bolondságot fel tudja használni.

Az ötlet szerencsés volt, legalább bejárta egész Magyarországot.

Rövid idő mulva mindenki tisztában volt vele, hogy Biró Jenő úr: kétségtelenül vakmerő kalandor, a ki pokoli ügyességgel hálózta be a beteg képzelmü leányt. Egész regényeket tudtak róla, hogyan babonázta meg, hogyan bilincselte le magához, s hogyan ragadta vissza, mikor a lány, egy világos pillanatában, menekülni akart. A mesélők valóságos Petrucchionak festették.

A kételkedők tagadták ezeket a meséket, de azt ők is megengedték, hogy a festőnek kemény gyereknek kell lennie. A mit tett, az egyszerü, mint a Colombus tojása, de végre is, azt az érdemet, hogy eszébe jutott, a mire mások nem gondoltak, lehetetlen volt tőle elvitatni.

– Bah! – jelentette ki Simi gróf a Viktor jelenlétében – hirbe keverte, hogy elvehesse! Istenem, a hadicsel nem uj.

Simi gróf ugyan, a kinek a nyelve gonosz, de a lelke hermelin volt, még soha se kevert hírbe senkit, sem önzésből, sem önzéstelenül (Aszfalt Bettit nem lehetett hírbe keverni), de elméletben igen értette a dolgot. Igazat is adott neki mindenki, s nemsokára ismeretesekké váltak a részletek is. A leghitelesebb elbeszélés szerint, Biró Jenő úr elég ügyes volt meglepni Masa grófnőnek egy szerencsétlen pillanatát, s elég vakmerő magához lánczolni a szegény leányt olyan barbár módon, a mely csak kalandornak juthatott eszébe.

Ettől a becstelenségtől lehetetlen volt megtagadni az elismerést. S bár még jóformán senki sem ismerte, egyszerre sűrűn kezdték emlegetni a nevét. Jelképévé lett azoknak a nagyratörő zsiványoknak, a kik korunkban a Borgia Czézárok vad akaraterejét és férfiasságát a gondolkodás, a ravaszság, és a mély emberismeret fegyvereivel teszik még veszedelmesebbé.

Általánossá vált róla a nézet, hogy olyan ember, a kivel számolni kell, s a ki meg fogja csinálni az utját. Elvégezték róla, hogy félelmetes, lelkiismeretlen, mindenre képes ficzkó, s elkezdték tisztelni.

IV.

Az esküvőt csakugyan Pesten tartották meg, s csakugyan az érsek adta össze az ifju párt. Alisz és Gina grófnők nem is bocsátottak meg az érseknek soha, pedig a nagy alapitvány, melyet Masa grófnő esküvője alkalmával tett, megértethette velök, hogy az érsek nem hívságos, hanem szent érdekekre tekintett, mikor magát legyőzte.

A rokonságból csak Henrik gróf s az erdélyi rokonok jelentek meg a szertartáson, de az erdélyi rokonok sokan voltak. S ha az öreg grófnők meg a Viktor gróf távolléte kellő szinpadi hatással volt is, az esküvő még se vesztette el az előkelőség minden jellemvonását. A kiváncsiság erősebb volt, mint a botránkozás. Három vagy négy fiatal asszony, a kiknek a megjelenése elhatározó volt, teljessé tette a Masa győzelmét.

A kiváncsiak úgy találták, hogy a látványosság megérte azt a kis szóbeszédet, a mibe került. Masa grófnőnek a ruhája valóságos csoda volt, s a vőlegény méltó arra az érdeklődésre, mely mindenfelől fogadta.

– Egészen jól fest a piktor – suttogta Juliska grófnő Dóra grófnőnek, azzal a nyugodt lélekismerettel, hogy ezeket a szavakat visszhangozni fogja az egész társaság.

– De nagyon – felelt Dora grófnő, a ki nem számithatott ekkora sikerre – s én úgy találom, hogy a szegény Masa nem is olyan szerencsétlen, mint képzelné az ember.

Nem, nem volt szerencsétlen. Sugárzott, és tüntetett vele, hogy sugárzik.

Ugy, hogy voltak, a kik megbotránkoztak ezen a merészségen. A dolog közel járt az illetlenséghez.

Ellenben a vőlegény mindenkinek tetszett.

Csak egy nézet volt róla: az, hogy meglepően kifogástalanul viselkedik. S ez a kifogástalan magatartás élét vette a Masa ügyetlenségének.

A megjelenése is elég jó hatást tett. A botrányos frigy kezdett kevésbbé botrányosnak tünni fel.

– Határozottan igen jó arczot csinált magának – jegyezte meg az öreg Linka, a ki le nem vette róla szemcsiptetőjét.

Ugy beszéltek róla, mint egy szinészről. Alakja nemességét, termete szép arányosságát, érdekes arczvonásait, tekintete tüzét és hangja csengését mind érdemül tudták be neki, mint ügyesen kiszámitott hatásokat.

– Azt az egyet meg kell adni neki, hogy végig kitünően játszsza a szerepét.

S nem vették észre, hogy már nemcsak ezt az egyet adták meg neki.

Azok a fiatalemberek, a kiket a kiváncsiság elvitt a lakodalmi ebédre, teljesen lefegyverezve tértek vissza.

Egész lovagregényeket tudtak mesélni erről a lakomáról. Biró úr olyan szerepet játszott ott, mint a szinpadi hős a népség és katonaság között. Maga volt a szeretetreméltóság, a finomság és az előkelőség. A szegény erdélyiek, a kopott Dusi, az irodalmi hajlandóságokban bűnös Béni, és Endre (az örök képviselőjelölt) között olyan volt, mint egy kis princz.

Simi gróf határozottan kijelentette, hogy ilyen nagyszabásu kalandort nem látott még soha.

Másnap elutaztak, de azért a kalandor tovább is foglalkoztatta a közvéleményt. Az ujságok kiadták az arczképét, s fölfedezték, hogy Biró Jenő úr, a milyen ismeretlen nálunk, olyan kedvelt Párisban, a hol a nagy Darzens legjobb tanitványának tartják, s a hol, egyszóval, tudják róla, hogy művész isten kegyelméből.

A reklám, a mily önkéntes, olyan ügyetlen volt. Csakhogy ekkor már az egész világ tudta, hogy Biró Jenő úr kemény legény, s ez a rosszul pukkant rakéta sem árthatott meg neki.

Később aztán összezavarták a dolgokat. A kik ismerősek voltak Párisban, úgy emlékeztek, hogy Birónak, mint művésznek, nagy hirneve van itthon; a kik ezt tagadhatták volna, szentül hitték, hogy Párisban rózsa-ágyakon hál s tenyereken sétál.

Ettől már csak egy lépés volt, hogy nemzeti nagyságnak kiáltsák ki. Megtörtént ez is, még akkor, a mig Biró a nászutján volt. Az elégedetlen művészek egyik vezérének eszébe jutott, hogy a falánk Barta ellen, a ki a sógorság révén minden freskó-megrendelést lefoglalt magának, nagyon ügyes és nagyon könnyü dolog volna Birót játszani ki. Biró nagyon kényelmes ember, először mert messze van, másodszor mert, ha visszajön, akkor se fog vadászni a megrendelésekre. A versenytársak ugyan jobban hittek a Biró tehetségében, mint maguk a kürtösök, de egy félesztendő mulva nem volt többé kétség, a trombitások megvaditották egymást, s ekkor már esküdni mertek volna arra a mesére, melyet maguk találtak ki.

A társaságban nem volt senki, a ki természetesnek ne találta volna, hogy Biró Jenő urat egyszerre igy elárasztják borostyánnal. Hogy Birónak különb művésznek kell lennie, mint a milyen az a szerencsétlen Barta, a kin még soha senki se látott egy pár rendes keztyűt, az világos volt, mint a kétszer-kettő.

Biró Jenő úrról ekkor már mindenki tudta, hogy rendkivül elmés ember. Valaki, a ki Firenzében találkozott velök, szerte hordta a világba Biró Jenő úrnak egy élczét, melylyel ez a szegény Galanthay Mukit fizette ki, s minthogy a szegény Galanthay Muki arra volt hivatva, hogy holtáig nevessenek rajta, a gyilkos elmésségnek óriási sikere volt. Muki egyik nagybátyja, a miniszter, maga is szenvedélyes adomázó, a könnyezésig nevetett rajta, s ettől fogva Biró Jenő úr tudtán kívül »benn volt« a legjobb társaságban.

V.

Mikor a monte-carlói eset ismeretessé vált, már nem volt ember, a ki Biró Jenő urat kalandornak merte volna mondani.

A monte-carlói esetet egy szemtanu igy adta elő a kaszinóban:

Masa grófnő soha se látta még a játékot. Puszta kiváncsiságból nézett be a terembe; az ura azzal a megadással és nyugalommal követte, a mely soha se tűnik el az arczáról, s a melylyel mintha örökösen várakoznék valamire, a mi soha se következik el.

Masa grófnőt tiz percz mulva tökéletesen megejtette a játék mámora. Minden áron nyerni akart egypár aranyat, a mi olyan furcsa volt, mint mikor Saint Paul herczeget, Francziaország legszebb parkjának tulajdonosát, egy közkertben viráglopáson érték.

Természetesen nem volt egy vörös garasa sem. Az urához fordult egy kis barátságos kölcsönért.

– De, kedvesem, nekem nincsen pénzem – szólt Biró és összekutatta minden zsebét. – Nézze, ez az egész vagyonom.

Olyan szegények voltak, hogy az ember megszánta volna őket. De Biró nagynehezen mégis csak összehalászott vagy ezer frankot papirban. Megkinálta vele a feleségét, a ki ijedten csapta össze a kezét.

– Hová gondol? Csak nem fogok ezer frankot eljátszani!

Minden áron aranyat akart. Kijelentette, hogy a világért se tenne többet egyszerre egy aranynál, s ha kétszáz frankot elveszit, soha se játszik többet.

Biró kiüritette a nadrágzsebeit is. Tizenhét darab aranya volt, mint később kiderült.

Masa grófnő leült, s az asszonyok hatodik érzékével azonnal kitalálta, hogyan lehet a legcsunyábban játszani. Mint a félénk játékosok legtöbbnyire, egy-egy számoszlopra tett, még pedig nem mindig, hanem lesve a valószinüséget, mint azok a lutrizó kávénénikék, a kik az évek óta ki nem jött számokon csüggenek makacs, kitartó szerelemmel.

Ha nagy szerencséje talál lenni, nyerhetett volna még egyszer annyit, mint a mennyit koczkáztatott. De nem volt szerencséje.

Elúszott a három első arany, aztán elúszott a negyedik és az ötödik is. Majdnem megsiratta őket. És ettől fogva még óvatosabban, még takarékosabban játszott.

Igazán, nagyon kedves volt.

Akárhányszor láttam házmester-kisasszonyokat – értekezett a monte-carloi eset szemtanuja – a kik azelőtt soha még csak nem is képzeltek egy rakáson száz forintot, s a kik két polka között, a _bac_ asztalnál, a legnagyobb hidegvérrel vesztették el az ebül szerzett ezreket, s mondhatom, kedveseknek találtam azokat a tarka tollu kis madarakat, a kik égi öntudatlansággal és derült szemtelenséggel csipegetik fel az elibéjük került apró gyöngyszemeket.

De ezt a nábob-ivadékot, jó gazdasszony-rémületével, még kedvesebbnek találtam, mint azokat a pompázó csatorna-virágokat. Istenem, azt, hogy a szemétdomb koronkint megelevenedik, s gőzeiből apró tündérek szállanak szerte, láthatjuk mindnyájan; s mindennap látni azt is, hogy ezek a hegyes fogú kis tündérek »a rágcsálók és őrlők« tökéletességével tudják megenni a leghatalmasabb vagyonokat is. De olyan hölgyet, a ki minden esztendőben épittet egy templomot, s a kinek legforróbb vágyakozása, hogy vagy százhúsz frankkal lefőzze a monte-carloi bankot, ilyen hölgyet még keveset láttam. Mondhatom, önöket is mulattatta volna ez a ritka látvány.

Szóval oda gyökereztem a hátuk mögé, és nem bántam meg.

Biró mosolyogva nézte a feleségét, de meglátszott az arczán, hogy nagyon szeretne odakünn lenni és szivarozni.

Az asszonyka végtelen komolysággal merült a számitgatásaiba, de minél okosabb akart lenni, annál jobban vesztett; megpróbált számsorra, megpróbált számnégyszögre játszani, hiába.

Elúszott bizony a tizenhetedik arany is.

– Tizenhét arany! – kiáltott fel olyan hangon, hogy a játék-terem kalandokat leső vén hiénáiban édes reménységek kezdtek sarjadzani (azt hitték, hogy mindenét elvesztette) – tizenhét arany! Egy egész vagyont játszottam el!

– Hja, kedvesem – szólt Biró mosolyogva – a kit annyian és annyira imádnak, mint önt, annak nem szabad játszania!

– Milyen ravaszság! – botránkozott az asszonyka. – Észrevette, hogy most már magára kerülne a sor (mert nekem határozottan szerencsétlen kezem van), s hogy megszabaduljon ettől a robottól, nem átallja belekapaszkodni az özönviz előtti közmondásba, csakhogy meg ne kérhessem rá… de azért is megkérem. Kedves, kedves férjem-uram, nyerje vissza a pénzemet! Ugy-e, visszanyeri? De megigéri, hogy ha száz frankot elveszit, nem játszik tovább?!…

– Szivesen – felelt Biró mosolyogva, és engedelmeskedett.

Igazán, ha véletlenül nem ismerem őket, azt hittem volna, hogy az egész jelenetet kieszelték előre.

Biró úgy tett, mint a ki csak azért siet teljesiteni egy asszonyi szeszélyt, hogy annál hamarabb véget vessen az egész gyerekességnek, de engem nem csalt meg. Én arról a módról, a hogy a száz frankját az asztalra vetette, rögtön fölismertem benne a nagy játékost.

Ilyen lehet az a jelenet, mikor Plunkett kiveszi a Nancy ügyetlen kis kezéből a gyeplőt és maga kezdi hajtani a lovakat. Előbb csak támolygott a kocsi, a négy ló négy felé húzott; de a hogy megérzik a mester kezét, a csengős, operett-lovak paripákká változnak át, s a kocsi pokoli biztossággal repül előre, mint a Phaëton szekere.

A játék istene megérezte, hogy most az ő embere lépett az asztalhoz, és úgy fogadta, a mint illik, hódolattal.

Bezzeg, nem krajczároskodott ez! Számra tett, mint az igaziak. A kettesre játszott.

A gonosz szerszám perdült. Masának alig volt ideje, hogy megkérdezze, mire tett az ura, már kiáltották:

– Kettő, fekete, páros, innen!

S még el se hangzott ez a pár szó, a háromezerötszáz frank már ott hevert a száz frank fölött.

Más embernek ilyen esetekben az öreg napjai jutnak eszébe; szükségét érzi annak, hogy félre tegyen, s nem tud okosabbat, mint zsebre gyűrni a váratlan nyereséget, aztán szépen haza koczogni. Azok már hősies jellemek, a kik a nyert pénzzel szinre vagy »innen«-re-»túl«-ra játszanak tovább; olyat, ki teljes nyereségre megismételje a tétjét s még egyszer számra játszszék: csak két embert ismertem. Az egyik a szegény Barcsi volt, a ki, mint emlékeznek, elrulettezte az egész örökségét, a másik Biró Jenő úr.

Csakhogy Biró Jenő úr nem pusztán a tétjét hagyta az asztalon, hanem az egész nyereségét is. Voltak, a kik azt hitték, hogy hirtelen megbolondult; s a közelben sokan megvárták ezt a nevezetes tétet, csak azért, hogy az ellenkező esélyekre vessék magukat.

Biró Jenő úr a harminczasra tett. Mindenki a feketét, a páratlanokat és az »innen«-t rakta.

– Nem lehet tenni többé!

Nem, nem volt megbolondulva. Olyan hideg és közönbös maradt, mintha nem is őt érdekelte volna a legerősebben az a szeszélyesen szaladgáló kis játékszer, melynek ugrándozását annyi szem kisérte. Udvarolt a feleségének, pedig ennél az asztalnál az ég leggyönyörűségesebb angyalainak se szoktak udvarolni.

Csak akkor fordult meg, mikor hallotta, hogy kiáltják:

– Harmincz, vörös, páros, túl!

Képzelhetik önök a meglepetést!

A mi pénz volt az asztalon, az természetesen mind hozzá vándorolt. Ugy hiszem, a bank maga is megérezte ezt a kis érvágást.

Hozzá se nyúlt.

– Ez a harminczas nagyon derék szám – szólt a feleségéhez. – Megérdemli, hogy még egyszer tegyünk rá.

Nem, ezt az őrült izgalmat nem tudják elképzelni. Akárhányszor láttam, hogy egy-egy leégett játékos ott a teremben puffantotta agyon magát, illedelmesen visszavonulva valamelyik sarokba; mondhatom, a kutya se törődik velök. Láttam azt is, mikor miss Moore, a kit önök mindnyájan ismertek, ott az asztalnál bolondult meg, s kibontott ősz hajjal szaladgált a teremben, mint egy vén Ophelia. Ezt már nézték, de nem sokáig, mert hamar kidobták szegényt. Láttam végre, mikor Webb, kétszer egymásután fosztotta ki a bankot. Ez már derekas izgalom volt. De ahhoz hasonló jelenetet, a milyen ez után következett, úgy hiszem, ebben a században már nem lát Monte-Carlo.

Egy ember, a ki csak számra játszik, a ki kétszer egymásután nyert, s a ki másodszor tesz ugyanarra a számra, nem száz frankos, hanem százezres tétet: ez az ember vagy kötöznivaló bolond… vagy ez az ember nem ember, hanem maga az ördög.

Persze, hogy az ördög.

Nekem legalább a _Mefistofele_ zenéje zúgott a fülemben, mikor a kisértetes zörgésre következő pillanatnyi síri csöndet megtörte a játékbank egyik tisztviselőjének a szava:

– Harmincz, vörös, páros, túl!

S mintha hallottam volna a basszista kaczagását.

Természetesen, nem tudták kifizetni. A banknak különben is rossz napja volt; a pénzkészletből nem telt ki az óriási összeg.

Biró Jenő úrnak tehát várnia kellett, mig a főpénztárból elhozzák a neki járó, és a játék folytatásához szükséges pénzösszeget. Elég hamar megtörtént, de még sem oly gyorsan, mint Biró kivánhatta volna. Nem kerülhette ki, hogy neki ne essenek. A babonások – pedig ki nem babonás ebben a teremben? – megrohanták minden oldalról. Könyörögtek neki, hogy tegyen még egyszer, legalább egy, egyetlen egy aranyat; csak még egyszer, csak egy aranyat, hogy ész nélkül kapaszkodhassanak bele a kabátjába.

– Nem – szólt Biró Jenő úr – egy aranyat se teszek többet.

Tessék elhinni, ő volt az egyetlen ember a teremben, a ki józan maradt. Mi többiek, mindnyájan meg voltunk bolondulva.

Szentűl meg voltunk győződve, hogy ez után már világ végeztéig mindig a harminczas fog nyerni.

A játék persze nem akadt fenn s a Biró vezérlete hiján a harminczas számra vetettük magunkat. Én is elvesztettem egy ezrest. A zéró jött ki.

– És Biró Jenő úr? – kérdezte valaki a monte-carlói úr hallgatói közül.

– Biró Jenő úr úgy tett, a mint beszélt. Egy garast se tett többé; nem tett egy szerencse-aranyat se. Karjára fűzte a feleségét, hátat forditott a bűnbarlangnak és talán vissza se nézett. Bejárta San-Remot, Bordigherát, Ospedalettit, Mentonet, s mindazt, a mit érdemes megnézni, és nem törődött többé a játékteremmel, a mint mi nem törődünk egy elhasznált keztyűvel.

A monte-carlói urat sokan hallgatták, a kik közül néhányan a sors kiválasztottjai közé tartoztak. De ebben a sok fejben ugyanegy dolog történhetett: mert mikor az elbeszélés véget ért, senki se szólt semmit.

Ez annál nevezetesebb volt, mert sok emberen egy és ugyanaz az érzés is különböző hatásokban szokott nyilvánulni. A fájdalom az egyiket bőbeszédűvé, a másikat némává teszi, a szerelem hol fecsegővé tesz, hol szótalanná, a harag néha tombol, néha magába zárkózik. Csak egy érzés van, mely minden embert minden körülmény között egyformán hallgataggá tesz: az irigység.

Az irigység igen rossz hírben álló érzelem, pedig ennek a sanda czégnek sokkal nagyobb közönsége van, mint képzelné az ember. És nincs az a bőség, a mely megóvjon a csábitásaitól.

A társaságban akárhány ember volt, a ki jóval nagyobb vagyonnal rendelkezett, mint a mekkora a monte-carlói asztalnál verődött össze, hogy megalapitani segitsen egy uj pénzkirályságot. De, istenem, mekkora különbség a szerzésben! Mennyi ősre kellett nekik szert tenniök, milyen gondosan kellett megválasztaniok a szüleiket, mig ez az ember öt percznyi előkelő viselkedéssel ott van, a hová ők csak annyi körültekintés után érkeztek!

Az izgalom is mámoritó lehetett, ha a nagy kalandor nyugalmat szinlelt is. És ez a hatalmasan rideg kijelentés, hogy egy garast se tesz többé! Ez az akaraterő, hogy a szerencse-aranyat sem adta ki a kezéből! Bizonyára, ez az »egy aranyat sem« méltó rá, hogy helyet foglaljon a történelem arany könyvében a mellett a nagy mondás mellett, hogy: »Szó nélkül halál!«

Legelőször Simi gróf kapta vissza a szavát. Ő volt a legszűzibb lélek a társaságban.

– És ha meggondolom – szólt – hogy nekem egy külvárosi jelenetem van ettől az embertől, egy külvárosi jelenetem, a melyet ötven forintért vásároltam!

– Az a külvárosi jelenet is abban a műhelyben készült, a melyből a multkori Van Ostade került ki – felelt a monte-carlói úr.