Part 8

– Miért ne?! – vágott közbe a szőke. – S ha erre vállalkoznám, semmiesetre se mulasztanám el megemliteni, mennyit nyerne a művészet, ha ön soha egy ecsetvonást se tenne kénytelenségből, hanem hónapokat szentelhetne egy álomnak, s csak akkor dolgoznék, a mikor az ihlet malasztja teljes bőségben szállja meg önt. De én nem vitatkozom erről, s nem folytatom a nagy vagyon dicséretét. Végre is ebben a pontban, ha nem értünk is egészen egyet, nem olyan áthidalhatatlanok a nézeteink.

(Az utóbbi szavakat ismét nyájas, megnyerő, derült tekintetével kisérte, s azzal a mosolygással, melyet róla neveztek el.)

– És feladatomnak – folytatta – csak a kisebbik része az, hogy a nagy vagyont, melylyel megkinálni bátorkodom, szives figyelmébe ajánljam; ő maga jobban ajánlja magát, mint bármi szó. Az én feladatom tulajdonképpen az, hogy bebizonyitsam önnek: mily semmisek azok az okok, a melyek alapján ön ezt a nagy vagyont vissza akarja utasitani…

– Engedelmet kérek – szólt közbe Biró Jenő úr – de most rajtam a sor, hogy a rosszhiszemüség vádját hangoztassam. Kérem, ne zavarjuk össze a dolgokat. Ön nem kinál meg engem ezzel a nagy vagyonnal, csak csalogat vele. Született jogász létére csak nem fogja azt állitani, hogy a feleség vagyona tulajdonképpen a férj vagyona?!…

– Éppen azért, mert született jogász vagyok, merném állitani, a minthogy én kész vagyok mindent állitani, a minek ön az ellenkezőjét gondolja. Ne ijedjen meg, kérem, nem esem a régi módi, czopfos ördögök hibájába, a kik mindent tagadtak, és mindent állitottak, a mint észak vagy dél felől fujt a szél vagy fujdogált a szellő. Én jó ördög vagyok; s ezúttal sem makacskodom. Legyen úgy, a mint mondja. De viszont, engedje meg, hogy a feleség vagyona és a férj keze olyan közel vannak egymáshoz, hogy a különbségen nyargalni nem érdemes. Hozzá tehetem, hogy a jelen esetben nem is illik ezt tennie. Ha vén sárkányok bérelt férjei értekeznek erről a különbségről, annak még van értelme. De semmi értelme sincs akkor, ha a házasság olyan eszményi összeköttetés alapján jő létre, a milyen a mi értekezésünkre alkalmat adott. Hová gondol, tisztelt uram?! Ej, ej, ön máris restelli, a mit mondott. Az a hölgy, a kiről szó van, sokkal nemesebb, sokkal finomabb lélek, semhogy olyan hitványságokkal, mint a pénz, a legkevesebbet is törődnék. A férje azt fogja tenni a vagyonával, a mit akar. Ezt ön épp oly jól tudja, mint én. És ha csak róla lehetne szó, erre a kérdésre nem is vesztegetnék több szót. De tudom, ön azt akarja ellenvetni, hogy kettőn áll a vásár, s hogy az a férj, a kiről beszélünk, lelki finomság dolgában nem fog a feleség mögött maradni. Én is úgy képzelem, csakhogy, engedje meg figyelmeztetnem, ez egy cseppet se változtat a dolgon. Ha ön nem is nyúl hozzá, a nagy vagyon, melyet kinálok, tudni fogja a kötelességét. És szerez majd önnek egy másikat, a melyhez már hozzányúlhat minden aggodalom nélkül. Mert, tessék elhinni, a nagy vagyon is olyan, mint az asszony; azt az embert keresi, a kinek az oldalán már ott lát egy másikat.

– Szóval – szakitotta félbe a bőbeszédű sátánt Biró Jenő úr – az ön sokat emlegetett vagyona nagyon tiszteletreméltó földi jó, melynek egyéb erényei mellett megvan az a tökéletessége is, hogy valóság. S minthogy ekképpen be vannak bizonyitva összes jelességei, most már nincs egyéb hátra, mint hogy kinyujtsam érte a kezemet, s elkövessek egy csinos gazságot…

– Gazság! Micsoda gazság?! – vágott közbe a szőke. – Bocsánat, kedves uram, de ha gazságról volna szó, először: eszem ágában se lett volna épp önre gondolni, és másodszor: nem jöttem volna én. Az olyan ügyeket, a minőkről ön beszél, a cselédeimre szoktam bízni; a mi engem illet, nem szeretem a csunya dolgokat. Én gentleman vagyok, kedves uram.

Nagyon fölingerelte ez a szó, de izgatottságában se zökkent ki előkelő magatartásából. Nem csinált jelenetet, hanem erőt vett magán, visszaült a székébe, a honnan előbb megbotránkozva pattant fel, rágyujtott egy második szivarra, s azután megint nyugodtan folytatta:

– Igazán, majdnem zokon vettem ezt a szót, pedig el lehettem volna készülve rá. Ön művész, a heveskedés jogában áll, s több tekintetre tarthat számot, mint más, közönséges ember. Nem kellett volna elfelejtenem azt sem, hogy azok közé tartozik, a kik a nekik nem tetsző dolgoknak csunya neveket adnak, s a kiket a tulajdon erős szavaik lázitanak fel. Ez a hiba nemes hiba, s én nem olyan fából vagyok faragva, hogy ezért szemrehányással illessem. De hivatkozom a méltányosságára. Ön igen erős szót használt. Legyen türelmes, nézzen jól a szemébe a kérdéses valaminek, és aztán vallja meg, hogy nem volt igaza, mikor ezt az erős szót használta.

És neheztelő hangon tette hozzá:

– Gazság?!… De hát olyan népségnek látszom én, a ki akárkit is gazságra akar csábitani?!

A hangja olyan lágy és sima volt, a tekintetében annyi jóság és nyájasság tükröződött, hogy Biró Jenő úr megijedt tőle.

De azért nem engedett.

– Szemébe nézek a kérdéses valaminek – válaszolt – és megmaradok a szó mellett.

– Ej, kedves uram, ha ön makacsabb a legrosszabb ügyvédnél, akkor mi soha sem értünk egyet. Pedig nekem ez a czélom, s nem az, hogy szavakon nyargaljak. Jól van, ön nem hajlandó engedményeket tenni; hát, nem bánom, teszek engedményeket én. Ön azt állitja, hogy pénzért házasodni igen csunya dolog. Én ugyan, s velem együtt több millió ember, más véleményen vagyunk, de hagyján. Bár felhozhatnám, hogy a világ, mely egyébként igen kegyetlen szokott lenni, ebben a kérdésben sokkal türelmesebb önnél, s bár hangsúlyozhatnám, hogy a világnak, a mikor türelmes, mindig nagy oka van rá: nem vitatkozom. Nem akarok akadékoskodni. Megengedem, hogy ha valaki elvesz egy vén boszorkányt, csak azért, hogy eltartassa magát vele, s talán, hogy legyen, a ki megfizesse a házon kivüli szórakozásait, minthogy ő maga lustább és nyomorultabb, semhogy megélni és jól élni tudjon, szóval, hogy ha valaki áruba bocsátja az egyetlent, a mije van, a férfiasságát, megengedem, mondom, hogy az ilyen úr nem valami nagy jellem; sőt miattam olyan nevet adhat neki, a milyet akar, legyen az összeköttetése törvénytelen vagy törvénynyel szentesitett. Jól van. De mit tartozik ránk az efféle dolog?! Remélem, megengedi, hogy mi csak más hajóban evezünk?! Én egy nagyon bájos, nagyon fiatal, nagyon eszes, nagyon kedves kis leány kezét kinálom önnek, a ki imádja önt, s a kinek nincs egyéb hibája, mint hogy szerencsétlenségére nagyon gazdag is. Ön csupa jó hajlandósággal viseltetik ez iránt a kisasszony iránt, és mégis úgy tesz, mintha őt elvenni valami iszonyu dolog volna. Miért? Mert gazdag? Teringettét, nem tehet róla. És ez olyan mellékes is neki, olyan keveset gondol erre a rettentő vagyonra, s olyan bizonyos benne, hogy a lelke és a szive kincsei hóditották meg önt! Tessék elhinni, ön az egyetlen ember ezen a kerek világon, a ki mikor ilyen mesés szerencse kinálkozik számára, tudni sem akar az egészről. Ön ismeri Birulov urat. Biztosithatom róla, hogy Birulov ur, a ki pedig tökéletes gentleman, nagyon boldognak érezné magát, ha megtehetné azt, a mitől ön iszonyodik, két kézzel kapna az ajánlaton, egy egész életen át egyebet se tenne, csak hálálkodnék a gondviselésnek, és soha, de soha se jutna eszébe az a képtelen gondolat, hogy ő tulajdonképpen gazságot követett el.

– És Birulov úrnak igaza volna – szólt Biró Jenő úr. – Csakhogy az ő esete egészen más, mint az enyém. Ha ketten teszik ugyanazt: a dolog nem ugyanaz. Ő csak azt tenné, a mi a legtermészetesebb dolog a világon, mig én, ha ugyanarra a dologra vállalkoznám, gazságot követnék el.

– Szabad tudnom, hogy miért?

– Azért, mert én megcsalnám azt a kisasszonyt. Megcsalnám olyan hitványul, mint a legközönségesebb csaló, még hitványabbul, mert én nem a jóhiszemüségével, hanem a legnemesebb érzéseivel élnék vissza, megcsalnám nyomorultul, mert ő ezen a vásáron mindenét elveszitené.

– Ezt ön maga se gondolja komolyan.

– Dehogy nem gondolom komolyan! Ha ő a kezét nyujtja nekem, ezt abban a hiszemben teszi, hogy olyan bájos, kedves, ragyogó teremtést, mint ő, majdnem lehetetlen nem szeretni. Ennyi hiúságot meg lehet bocsátani egy olyan lénynek, a ki arra van hivatva, hogy tessék, hogy ünnepeljék, hogy elbájolja az egész világot. Természetesnek találom, ha eszébe se jut, hogy nőül lehet őt venni szerelem nélkül is. Tehát ha én hallgatnék önre, s elfogadnám ezt a kedvesen nyujtott kezet, akkor én megcsalnék, aljasul, nemtelenül csalnék meg egy minden ízében nemes, becsületes, nagylelkű teremtést, a ki – súlyosbitó körülmény – nem is gyanakszik.

– Mert nem szereti?

– Mert nem szeretem.

– Bocsássa meg a vakmerőségemet, de bátor vagyok ellentmondani.

– Engedelmet, ezt én még az ördögnél is jobban tudom.

– Okvetetlenül ön tudja a legjobban, mi az, a mit ön érez; de hogy, a mit szives vallomásaiban nem fog eltagadni, szerelemnek nevezhető-e vagy sem, az már egy kissé én rám is tartozik. A meghatározás olyan mesterség, a melyet én találtam fel. De a dologra térek. Ön azt állitja, hogy a mit ennek a levélkének a küldője iránt érez, az nem a szerelem. Nagyszerű! Hát létezik a szerelem? A szerelem délibáb, tisztelt uram, csak szerelmek léteznek. S ezek hol kezdődnek, hol végződnek, azt még az ördög se tudja. A szerelem annyiféle, a hány az ember. A. nem úgy szeret, mint B., B. nem úgy, mint C., és igy tovább; a hányan lélekzünk, mind másképpen szeretünk. (Engedje meg, hogy többes első személyben beszéljek; én is műkedvelősködöm.) De nemcsak, hogy az A. szerelme egészen másféle érzés, mint a B.-é, A.-nak a szerelmei is nagyon különböznek egymástól. A hányszor és a hány nőt szeretünk, mindannyiszor mindannyit másféleképpen szeretjük. De még mindig keveset mondtam. Hisz ugyanazt az egy lényt is máskép és máskép szerethetjük különböző időben! A szerelem, tisztelt uram, maga az örök változás, s ha ön bölcselkedni szerető lélek, nem mondhatja azt, hogy a mit ön ennek a levélnek a küldője iránt érez, az nem szerelem.

– Pedig erről alaposan meg vagyok győződve.

– Ej, kedves uram, ha ön azt akarja mondani, hogy ez nem az a földöntúli érzelem, a melyről a költők beszélnek: akkor én nem is mondok ellent. Annyival kevésbbé, mert én nem hiszek ebben a földöntúli érzelemben, s ön bizonyára meg fogja engedni, hogy ha létezik is ilyen szerelem, az nem valami mindennapi dolog.

– Semmiesetre.

– De viszont, ha már mindenáron köti magát a szavaihoz, engedjen meg annyit, hogy ha az az érzés, a melyről beszélek, nem szerelem, úgy bizonyára valami olyas, a mi nagyon közel áll a szerelemhez. Elhiszem, hogy nem halna bele, ha ettől a szép kis hölgytől meg kellene válnia, de be tudom bizonyitani, hogy: igenis, ön szereti őt, a maga módja szerint.

– Kiváncsi vagyok erre a bizonyitásra.

– Ó, nincs semmi rendkivüli mondanivalóm. De tudom, hogy ön nagyon jól érzi magát, ha kettesben van vele, sőt ilyenkor fel is vidul egy kissé, a mi a gyermekszobán kívül nem igen szokott megtörténni önnel. Tudom, hogy nincs senki az ismerősei között, a kit kedvesebbnek találna, a kit többre becsülne, a kivel örömestebb volna együtt; s tudom azt is, hogy ha kényszeritenék, hogy élettársat válaszszon: a szive szerint őt választaná. Többet mondjak, kedves barátom? Ön azt hitette el magával, hogy az érzékeit sikerült elaltatnia, és ime nemrég, a mint a keskeny gyalogúton egymás mellett mentek hazafelé, egy olyan gondolatát leptem meg önnek, a melyet most szeretne letagadni. De látom, hogy ön egyre türelmetlenebb. Nem zsákmányolom ki tehát ezt az apróságot, hanem csak azt kérdezem öntől: nem védelmezné-e meg őt bajtól, szerencsétlenségtől, rossz emberektől, hogy ha ez egyedül önön állana? Nem volna-e képes áldozatokra, hogy neki örömet okozzon, s hogy őt boldoggá tegye? Nem tudna-e neki barátja, testvére, igaz híve lenni, hogy ha a sorsa önre volna bízva?… Ön nem felel, tehát: igen. Nos, kedves uram, az meglehet, hogy ez még nem az a földöntúli érzelem, a melyről a költők beszélnek, de higyje el, tudok szerelmeket, a melyek távolról sem érnek fel ezekkel a tiszteletreméltó indulatokkal.

– Lehet, csakhogy egy egészen fiatal leány nem ezekről a tiszteletreméltó indulatokról álmodozik, hanem egészen másféle érzelmekről.

– Csak nem akarja a vén embert játszani? Ej, kedves uram, ön nem az az ember, a kiben egy akármilyen fiatal leány csalódhatik. Különben, bízza a dolgot a fiatal lányokra; elég jó szemök van azoknak, ha nem is tudják mindig, hogy mit látnak… Tréfán kívül, megint rosszhiszemüséggel kell vádolnom. Ön épp oly jól tudja, mint én, hogy a kiről beszélünk, nem a nagy indulatok és féktelen szenvedélyek képzelődő bolondja, hanem egy nagyon okos, s a mellett nagyon jóságos kis személy, a ki idegenkedik a drámai érzelmektől és a szavalástól, ellenben meg tud becsülni egy olyan embert, a milyen ön. Honnan gondolja, hogy ez a leány, a ki csupa okosság és csupa mélység, éppen egy Romeo után epekedik, honnan gondolja, hogy másnak képzeli önt, mint a minő?! Eh, kedvesem, ez a kis lány tudja, hogy ő egy özvegy embernek nyujtja a kezét, s tudja, hogy nem azok a legjobb, legnemesebb férjek, a kiknek még nincsen történetök. Aztán meg sokkal mélyebb kedély, semhogy azt képzelné, hogy a mi következik, az egy örök farsang, s biztositom, hogy ha ön néha el fog gondolkozni, azért még nem lesz boldogtalan. De hisz ez önnek nem is a legkomolyabb aggodalma, s én nyitott ajtót török be, mikor nagy hévvel bizonyitom, hogy e felől nyugodtan alhatik, mert ha igent mond, akkor boldoggá is fogja tenni ezt a kedves teremtést, a kinek nincs egyéb hibája, mint hogy gazdag, rettentően gazdag.

Biró Jenő úr hallgatott.

– Ellenben, mit gondol? – ingerkedett a kisértő – valami nagy hőstettet követ el, ha a mellét verve kijelenti, hogy: ön nem eladó, s visszautasitja ezt a finom kezet?!… Nem, nem találom, hogy ez valami fényes cselekedet volna. Ó, a leány mindenesetre tulélné a csalódását, s keserüségében nem csinálna drámai eszeveszettségeket. Talán később, egy pár esztendő mulva, el is felejtené, hogy valaha másfélének képzelte az életet. De higyje el, eleinte igen rossz napjai volnának, és megsértődve a leggyöngédebb érzéseiben, nem szegődnék az ön érczjellemének a bámulói közé.

– Nem törődöm vele, hogy bámulnak-e vagy sem. Soha se kerestem, hogy közönségem legyen; nem a mások, hanem a magam kedvéért cselekszem.

– Ó, ön maga se lesz büszke erre az elhatározására. Hőstettének örömét alaposan meg fogja rontani az a tudat, hogy nagyon rossz napokat szerzett egy szép és jó kis lánynak, a ki nem ezt érdemelte öntől. A nagy lelki megelégedés csak egy pár óráig fog tartani; a bánat megmarad.

– Láttam már másféle viharokat is. Ezt a lelkifurdalást is csak el fogom viselni.

– Egygyel több emléke lesz, ugy-e, a mivel emésztheti magát? Eh, higyje el, ennél az élvezetnél többet érne az az érzés, a melyet elmulaszt. Mondja, egy cseppet se csábitja önt a sorsfordulat érdekessége? Nem kiváncsi magamagára ebben az uj, ismeretlen helyzetben?

– Egy idő óta nem szeretek magamban fölfedezéseket tenni. Vesziteni szoktam vele, nyerni soha.

– Pedig hát ezt az egy fölfedezést érdemes lesz megtenni. Akarja, hogy a próféták mesterségébe kontárkodjam? Nos tehát, olyas valamit fog fölfedezni magában, a minek már a létezésében se hisz: egy kis elégedettséget. Dicsérni fogja az eszét, hogy hajlandóságai ellenére nem viselkedett úgy, mintha holdkóros volna. Be fogja látni, hogy ez volt az egyetlen okos dolog, a mit cselekedhetett: megragadni a kinálkozó szerencsét az üstökénél fogva. Be fogja látni, hogy előbb-utóbb úgy is meg kellett volna házasodnia; hogy a gyermekének többet ér egy második anya, mint akárhány nevelőnő, s hogy ez a szép összeköttetés méltóbb önhöz, mint a kósza szerelmek. Azt fogja kérdezni magától, hogy hát kit vehetett volna el, ha nem ezt a leányt, a ki imádja önt, s a kit a legkedvesebbnek talál minden eleven női lény közül? És nem fog tépelődni. Volna is miért! Mondja kérem, kinek tesz kárt vele, ha kinyujtja a kezét ezért a szerencséért? A kik ebben a dologban érdekelve vannak, azokra nézve csak ez az elhatározás kivánatos. Igy lesz a legjobb a leányra nézve, és igy lesz a legjobb önre nézve. Igen, önre nézve is. Mert hisz ön elvenné ezt a leányt akkor is, ha egy szál perkál-szoknyában jönne úri szine elé; a különbség csak az volna, hogy akkor nem haboznék olyan sokáig, mint most. De hát akkor miért ennyit tépelődni? Hisz még csak nem is gyanúsithatják érte, hogyha elveszi! Szép is, jó is, kedves is; mindenki boldog volna, hogyha elvehetné; s bizony mondom, ilyen különös lénynek kellett a világra jönnie, a milyen ön, hogy legyen valaki, a ki csak egy óráig is tünődhetik azon, hogy igent mondjon-e?

– Eh, jogtudós uram, beszélhet ön akármit, azért mégis csak hitvány dolog volna, hogy ha megtenném. Nem tudom, hogyan gondolkoznám az ajánlatról akkor, ha az a bizonyos nagy vagyon nem szerepelne a játékban; mindenesetre gyanúsitom önt, hogy nem tartotta volna érdemesnek ide fáradni. Különben, igen helyesen, ön mindjárt azzal kezdette, hogy erre a nagy vagyonra figyelmeztetett, s azóta természetesen ez a nagy vagyon szüntelen jelen van mind a kettőnk gondolatában. Gonosz álokoskodás volna tehát most egyszerre agyonhallgatnunk. Nos, én ezzel a csábitó szerencsével szemben csak azt felelhetem önnek, a mit eddig mondtam. A mi társadalmunk úgy van berendezve, hogy a férfi tartsa el a nőt, s ne megforditva legyen az állapot; ha elfogadnám ama bizonyos milliókat, ugyanannyi értéket veszitenék magamból. Nekem pedig már nincs sok veszítenivalóm.

– Az önök társadalma! – szólt a sátán vállat vonva. – Ugyan sokat tett önért ez a kedves társadalom, hogy ennyit törődik vele! Ha önnek volnék, megvallom, nem sokat adnék rá. Egyébként ön maga sem olyan rajongója a tanainak, mint mutatja; önt olyan törvények aggasztják, a melyeket maga alkotott magának. De hát, kérem szeretettel, nem tapasztalta-e eddig is lépten-nyomon, hogy a magunk törvényei épp oly tökéletlenek, mint a többi törvények, s hogy milyen másvilági dolog: következeteseknek maradnunk?! A természet (a gondolkozás kincseiben), szives megadni önöknek a módot, hogy nagyon szép törvényeket csinálhassanak maguknak, de sem a dolgok rendjét, sem önöket nem úgy alkotta, hogy mereven ragaszkodhassanak is ezekhez a törvényekhez. Bizonyára ön még a jobb fajta és lelkiismeretesebb emberek közül való; de kérdem, csak nem akar előttem hivalkodni az egyéni méltóságával? Hol van már önnek az egyéni méltósága! Hisz, kedves uram, ön régen ki van kezdve! Ön már akkor kezdett költeni az egyéni méltóságából, mikor elfogadta a mai jólétét, kényelmét, vagy bárminek nevezzük is az ön bizonytalan jelenét. Persze, a fejével nem mehetett a falnak, de ha már alkuszik, alkudjék okosan; ha elfogadta a rossz vásárt, ne utasitsa vissza a jót. Egy kicsit többet vagy egy kicsit kevesebbet áldoz fel az egyéni méltóságából, az már körülbelül egyre megy; de ha ennek mindenképpen csak kopnia lehet, legalább mentse meg azt, a mi még megmenthető. Ha hajlandó volt áldozni a méltóságából akkor, a mikor cserébe alig kapott érte valamit, ne riadjon vissza még egy kis áldozattól most, mikor olyan cseretárgyról van szó, mely érdemes arra is, hogy egy egész, ép, érintetlen egyéni méltóságot adjunk érte. Ha már az _i_ le van irva, ne riadjon vissza attól, hogy rá tegye a pontot; gondolja meg, hogy a mit veszit, az egy veszett fejszének a nyele, s gondolja meg, hogy ezzel szemben a legeslegfontosabb érdeke: gyermekének a jövője forog a koczkán.

– Nem akarom, hogy a gyermekem így jusson vagyonhoz.

– Eh, higyje el, nem fogja rossz néven venni öntől, hogy elszánta magát erre a kis megalkuvásra. Ha majd felnő, s körülnéz a világban, hamarosan be fogja látni, hogy minden történeti névnél többet ér az a név, a melyet a bankokban kalaplevéve emlitenek; be fogja látni, hogy a világok eme legjobbikában, a hol minden jóllakottra tizezer éhező esik, mégis csak legkényelmesebb fekvés kínálkozik az aranyzsákokon. És ha véletlenül nem tetszenék neki kényelmének az eredete, vigasztalódni fog, mihelyt észreveszi, hogy nincsen egyedül. Látni fogja, mily kevéssé háboritja meg a barátjai álmát az a tudat, hogy a nagy nevű ős egy kis hazaárulásért kapta az uradalmait, mily mélységesen érdektelenné válik idővel az az emlék, hogy az ősmama nagyon szerette a gyémántokat, mily tökéletes gentleman lehet valaki attól, hogy olyan vagyont élvez, melyet a néhai szerző egy kis csalással, uzsorával vagy másféle embernyúzással sietett öregbíteni, s mily jelentékenyen megkönnyiti az erkölcsbirálást, ha a nagyapa elég előrelátó volt minden erkölcsi elvet szegre akasztani. Majdnem minden nagy vagyon eredetében van valami, a mi nem jó illatú, a mint hogy a nagy vizek mindig sodornak magukkal egy kis szennyet; de ez csak a holdkórosakat zavarhatja, az okosok tudják, hogy minden ember csak a maga tetteiért felelős. Ha aztán az ős bűneit elviszi a tisztitó tűzbe, hogy beszámoljon velök, ellenben a vagyonát itt hagyja az ivadékainak, további használatra: annál jobb az örökösökre nézve, a vagyonuk és a társadalmi állásuk megengedi, hogy emelkedett erkölcsi világnézetre tegyenek szert, s megvetéssel vegyes hálával gondoljanak érdemes őseikre. Ez a két érzelem szépen megfér együtt; én legalább nem ismerek olyan örököst, a ki a helyzetével meg ne békélt volna.

– Ön rágalmazza az egész világot. Vannak olyan nagy vagyonok is, a melyek eredetében nincsen semmi, a mi nem jó illatú; olyanok, a melyeket munkával szereztek. Én is óhajtom, mint minden apa, hogy a fiamnak ne kelljen a kenyérért küzködnie, de olyan vagyont óhajtok neki, a melynek eredetében ne legyen egyéb, csak a becsületes, a verejtékes munka.

– Micsoda álmodozás! Nézzen szét a világban, és lássa be, hogy a vagyont lehet örökölni, a vagyonba bele lehet házasodni, szerezni is lehet vagyont szépen, becsületesen, lassan, nagyon lassan, vállalkozással, szerencsés vállalkozással, szerencsével és megint szerencsével, de _munkával_ vagyont szerezni nem lehet. Vagyont gyüjthetünk a föld kivételes kegyelméből, vagyont szerezhetünk okos kereskedéssel, vállalatokkal, üzletekkel, de munkával, puszta, verejtékes munkával vagyont szerezni nem lehet. Czéres és Merkúr rá-rámosolyognak egy-egy halandóra; de Vulkán a koldusok istene. Különben a vagyonszerzésnek mindig az lesz a legbiztosabb módja, a melyet előbb emlitettem; s úgy tartom, nem méltányos, ha az örökösök erről megfelejtkeznek. Remélem, az ön fia épp oly értelmes ember lesz, a milyen ön, s azt az apróságot, hogy a második házassága okos házasság volt, meg fogja önnek bocsátani.

– Nem lesz rá alkalma. Nem adom el magam még ő érte sem. Ha munkával csakugyan nem szerezhetek neki vagyont: hát úgy is jó. Legyen inkább szegény, semhogy kénytelen legyen megvetéssel vegyes hálával gondolni az apjára. Majd meg fog élni valahogy, a mint megélt az apja.

– Ejha! Küzködjék ő is, élje végig ugyanazt a nélkülözésekben és lelkiismereti csatákban bőséges életet, a mely önnek adatott, s aztán bukjék el a küzdelemben, ha a végzet igy rendelte. De hátha ő nagyobbat talál bukni, mint ön, a kinek csak maga előtt kell pironkodnia, hátha ő rá több megpróbáltatás vár, mint önre, hátha neki nehezebb lesz megállnia a küzdelemben, mint önnek, a ki már kicsi korában bele szokott a nyomoruságba?… Ej, kedves uram, hagyjon fel ezzel a rideg beszéddel; nem önhöz valók az ilyen lélektelen szavak. No, ugyan szépen gondoskodnék róla, hagyván neki egy jóhangzású nevet, sok, sok erkölcsi fogalmat, a csillagos égboltozatot éji szállásul, s egy szép ajánló levelet ahhoz, a ki a mezők liliomait ruházza!… Eh, semmi önzés, kedves uram! Ha hivalkodni tetszik vele, hogy a gyermekéért képes volna minden áldozatra, ne riadjon vissza mindjárt a legelső áldozattól. És tegyen róla, hogy neki módjában legyen olyan finom lelkűnek, olyan kifogástalannak, olyan büszkének lenni, a milyen ön volt egykor, s a milyen szeretne lenni még ma is, a mikor már késő, késő.

– Nem, nem, és százszor nem.

– Jól van, nem erőtetem tovább. Tudom, hogy nem ez az utolsó szava.

– De ez az utolsó szavam.

– Ma igen. De holnap, holnapután gondolkozni fog arról, a mit szerencsém volt előadni. Visszajövök.