Part 7

Ezen a novemberi éjszakán ott tartott, hogy elhajitson magától minden meggyőződést, s nemcsak a meggyőződéseit. Feloldozva érezte magát minden kötelességtől. Azt hitte, hogy tisztán lát a sötétben, s a mit ott látott, mindarról úgy találta, hogy ez nem volt az alkuban. Hogy a Természet egy lelketlen csaló, s hogy az ember csak az örök paraszt, a ki mindig be van csapva, bizonyosabbnak tetszett előtte, mint eddig akármikor. És úgy rémlett neki, hogy ő a legkifosztottabb minden kifosztott közül. Korábban úgy gondolkozott, hogy ha a Természet rá is szed bennünket, ez még nem ok arra, hogy mi viszonzásul ne teljesitsük a ránk rótt kötelességeket. A Természet megcsalhat bennünket, de az Ember legyen gavallér.

Ezen a novemberi éjszakán azonban nagyon fáradtnak és nagyon megtörtnek érezte magát. Nem érzett magában semmi kedvet még egyszer fölegyenesedni. A fehér arczú tündér oly csábitó, oly édes szavakat suttogott a fülébe, hogy immár képtelen volt minden ellenállásra. Csak egy gondolata volt, és ez a gondolat éppen nem volt büszke. Pihenni akart. Pihenni ott, az ő eltemetett világa mellett.

És ha csak a kötelesség hideg, intő szavát hallotta volna, bizony, Simpson és társának kitünő aczélja alighanem megtette volna azt a szolgálatot, melyre oly különösen alkalmas.

Hanem az a hang, melyet Biró Jenő úr hallott, nem a kötelesség hideg, intő szava volt, hanem egy eleven lény hangja, a kinek kis szivében friss vér lüktetett, s a kinek gyomrocskája követelte a táplálékot, hogy majdan férfivá fejlődjék, ujabb áldozatnak, az ismeretes gyötrelmekre, s ki tudja talán ismeretlen szenvedésekre is.

Ez a hang elriasztotta a fehér arczú tündért. A jelenések nem tűrik el az Élet harsány szavát.

A revolveres ember megkövülve hallgatózott tovább. Nem mert megmocczanni, mint egy tolvaj, a ki neszt hall a másik szobából. Csak a szive dobogott egy kicsit sebesebben; várakozott.

A gyermek elhallgatott; bizonyosan enni adtak neki.

De alig vette vissza a csend sötét birodalmát, kiséretében rémek raja lepte el a szobát. A rémek körültánczolták az ágyat, aztán tanyát ütöttek a pallón, mintha otthon érezték volna magukat.

Milyen éjszaka!

Akármerre nézett a sötétben, mindenütt rémképeket látott maga előtt. Itt az angyalcsináló boszorkány rettentő oduját látta, a kuczkóban egy iszonyatos kis vázzal, a ki hústalan, nyomorult karocskáit ölelésre terjesztette felé; amott egy didergő, éhes, a korai munkától elnyomorodott rongyos kis alakot látott, a ki éjszakának idején a hólepte utczát rójja, és kéreget, hogy otthon meg ne verjék; látta az apátlan-anyátlan kis árvát vérben, fagyban, megromolva, látta koldulni, látta haldokolni, látta elpusztulni a szeméten… És ezek a látomások felkorbácsolták a könnyü mámorból, melybe a fehér arczú tündér csókja ejtette.

A Simpson és Társa czég kitünő aczélja ezúttal még nem tehette meg azt a szolgálatot, melyre oly különösen alkalmas. Várjunk; a mi késik, nem múlik.

Ezt a novemberi éjszakát Biró Jenő úr nem felejtette el; s ez a novemberi éjszaka jutott eszébe, mikor Biarritzban, egy gyönyörű őszi délelőtt, belenézett két szép szembe, melyet megcsodáltak már a kontinens minden valamirevaló helyén, és ismételte azt a két szót, melyet utóljára hallott: »A viszontlátásra!«

II.

Akkor este, a hogy az erkélyére könyökölve a csillagos égboltozatot nézte – egy ismerős fehér fényalakot látott ott, a hol nem káprázó szemek a tejutat látják – egyszerre csak a nevén szólitotta valaki:

– Biró Jenő úr!

Tisztán hallotta, hogy a nevén szólitották. A hang sima és megnyerő volt; s a szobája felől jött.

Biró Jenő úr határozottan emlékezett, hogy az ajtaját bezárta. De mivel harmincz és egynéhány esztendő alatt megtanulta azt az egyet, hogy soha semmin se kell csodálkozni, most sem adta át magát az álmélkodásnak, hanem elvégezte, hogy:

– Valaki bejött a szobámba.

Visszafordult, s átlépett az erkély ajtaján. Csakugyan, valaki bejött a szobájába.

Előkelő megjelenésű, csinos fiatalember volt, kifogástalan báli öltözékben. Az arcza kedves, a szeme jóságos, a haja szőke volt.

– Ön bizonyára csodálkozik – szólt sima, kedves hangján – hogy bár az ajtaját bezárta, zavarni bátorkodtam, de a zárt ajtók nem feszélyeznek, s a dolgom sürgős.

– Kihez van szerencsém? – kérdezte Biró Jenő úr.

– Én a Sátán vagyok – mutatta be magát az idegen.

– Ugyan ne mondja!

– Önt talán az lepi meg, hogy nem hordom többé viseltes köpönyegemet?!… Valóban, ingeimet a legjobb czégektől hordatom. A művelődés, kérem, elhatolt a pokol fenekéig.

– Nagyon örülök, hogy szerencsém van. Tessék helyet foglalni.

– Ön nagyon szives.

– Parancsol egy szivart? Merem ajánlani. Azokból való, a melyeket a portlandi herczeg készittetett.

– Nagyon lekötelez. Csak akkor szíhatok, ha idefenn járok; odalenn nem tehetem. Méltóztatik tudni, hogy az otthonom nem alkalmas erre; egy pillanat, és a szivarnak vége… De, ha megengedi, a dologra térek.

– Kérem.

– Bár a költők fecsegő hirébe kevertek, nem szeretem a sok beszédet. Azért, igyekszem: a legrövidebben szólni. Én egy kis levélkét hoztam önnek; hoztam pedig és nem küldöttem azért, mert igen óhajtanám, ha ön a választ velem egyetértésben lenne szives megszerkeszteni.

– Ah!

– Bizonyos vagyok benne, hogy ön nélkülem nem úgy válaszolna, a mint én óhajtanám. Ezért láttam szükségesnek, hogy magam látogassam meg önt. Fájdalom, a mai világban még az én legényeimben se lehet megbízni.

– Ez épp oly meglepő, mint szomorú.

– Tökéletesen igaza van. De ha nem támaszkodhatom a tisztviselőinkre, bízom a tulajdon rábeszélő képességemben. Ámbár, megvallom, csupa olyan dolgot lesz szerencsém hangsúlyozni, a miket ön bizonyára nem először hall.

– Kérem, hallgatom. Az a forma, a melylyel, megvallom, kellemesen lep meg, könnyen megnyerheti az embert oly eszméknek is, melyek korábban nem látszottak tetszetőseknek.

– Elhalmoz a szivességével. Remélem azonban, tüstént meghálálhatom. Ez a levélke, bár egy cseppet se fogja önt meglepni s bár az első pillanatra puszta alkalmatlanságnak tünhetik fel ön előtt, nem tartalmaz semmi kellemetlent. Szabad arra kérnem, hogy legyen szives elolvasni?

Biró Jenő úr felbontotta a levelet s elolvasta.

Igy hangzott:

»Kedves barátom!

Meilhac egy vigjátékából tudom, hogy vannak olyan ostoba körülmények, a melyek közt egy férfi és egy nő, a kik szeretik egymást, s a kik egyformán okosak, jók és kedvesek, négy felvonáson át kereshetik egymást, s még akkor se találkoznának össze, ha a hölgy, minden törvény, szokás és illendőség ellenére, elébe nem menne a férfinak.

Én ugyan a férfiak gondolkozását ebben a pontban képtelen vagyok megérteni, s azt az aggodalmat, melyről a Meilhac vigjátékában szó van, egyszerüen nevetségesnek találom, de minthogy ez, úgy látszik, igy van rendén, ime, elébe megyek önnek és megkérdezem: akarja-e, hogy a felesége legyek?

Szeretem önt, s elég hiú vagyok azt képzelni, hogy ön is szeret egy kissé. Ne higyje, hogy nagyon elbizakodott vagyok; csak tegnap óta képzelődöm igy.

Ha ön is úgy akarja, nagyon hűséges és nagyon jó kis felesége lesz:

_Galanthay Masa_.

U. i. Bocsánat, az utolsó sorokat visszavonom. Nem igérek semmit.

Még egyet. A világért se szóljon senkivel rajtam kívül. Nekem nemcsak hogy meg kell kérnem, de meg is kell szöktetnem önt.

_M_.«

Biró Jenő úr letette a levelet s ránézett a vendégére.

– Tudja-e, kedves uram – kérdezte az idegen – mennyit ér ez a kis papiros?

Biró Jenő úrnak úgy tetszett, mintha vendége, a kit előbb igen jó nevelésü úrnak nézett, kissé szemtelenül nézne rá; a hangját se találta olyan kellemesnek, mint előbb.

– Ez a kis papiros huszonöt millió forintot ér, a krajczárokra, úgy hiszem, nem kiváncsi.

S megveregette a Biró Jenő úr vállát.

– Ön elpirul? Tulságosan bizalmaskodónak talál? Hátha még azt is megkérdezném, hogy a haragtól, vagy az örömtől pirúl-e? Ej, legyen őszinte, kedves uram; előttem kár feszélyeznie magát. Legyen őszinte és vallja meg, erre a gondolatra, hogy: »csak a kezemet kell kinyujtanom és szépen beleülhetek ebbe az óriási vagyonba«, az embernek végig borsódzik a háta. Csak nem haragszik igazán? Vigasztalhatatlan volnék, hogy ha haragudnék. Tessék elhinni, eszem-ágában se volt önt megbántani. Megbántani egy embert, a kinek akkor van huszonöt milliója, a mikor akarja! Huszonöt millió, kedves uram, a pokolban is nagy pénz. Ennek az összegnek a hallatára még az ördög is lekapja a süvegét.

– Ezeken az érzelmeken nem csodálkozom. De meg fogja engedni, hogy én másfélekép is gondolkozhatom, mint ön és tisztelt elvtársai.

– Bizonyos benne, hogy másfélekép gondolkozik, mint mi?

– Mindenesetre azt kell hinnem azok után, a miket szives volt előadni. Én nem kapom le a süvegemet egy nagy vagyonnak a gondolatára. Nem vagyok én szinész-asszonyka, a ki nem tudja az életet négy ló, batár, automobil, yacht, libériás inasok, gyémántok, lehetetlen kalaptollak, s görcsökben szenvedő vetélytársak nélkül elképzelni. Nem tartozom a gabonatőzsde apró epikureusai közé, a kik az emberi boldogság netovábbjának azt tartják, ha az ember mindennap pezsgőben fürödhetik meg, s nem vagyok lelki rokona azoknak a kereskedő segédeknek, a kiknek a képzelete nem tud dicsőbbet és lélekemelőbbet, mint ha az ember versenyistállót tarthat, s fő-főpasája lehet minden mulatóhelynek. Miért törném magam a nagy vagyon után? Nem vágyódom rá, hogy kastélyom, nagy szolgaszemélyzetem, bóbitás szeretőim, legyőzhetetlen lovaim és rettenetes szinekre festett mail-coach-aim legyenek; sőt akár hiszi, akár nem, azok közé tartozom, a kik a lehető legkevesebbre vágyódnak. Azokat az apró kényelmeket, a melyek nélkül meglennem talán nehezemre esnék, a munkámmal is megszerzem magamnak; a nagy vagyon örömeire pedig nem áhitozom, a mint nem áhitozom például arra sem, hogy király legyek Közép-Afrikában s úri személyemet fekete katonák őrizzék, a kik egyenruhaképpen czilindert és fehér gallért viselnének.

– Bocsánatot kérek, ön az igazat mondja, de nem az egész igazságot. Nem veszi rossz néven, ha egy kis bizalmasságot engedek meg magamnak.

– Csak tessék!

– Ön nem olyan büszke, mint a milyen büszkén szól, és nem olyan elégedett, mint a milyennek mutatja magát. Igaz, hogy ön ma nem lát olyan szükséget, mint régen, a mikor még vágyai voltak; igaz, hogy nincsenek többé nélkülözései, s igaz az is, hogy a mi az élet apró kényelmeit illeti, ma semmi oka a panaszra. Utazhatik, jöhet-mehet, úgy élhet, a hogy önnek tetszik; s ha az orvos úgy találja, hogy Biarritz jót tenne a kis fiának, hónapokat tölthet Biarritzban. Ez bizonyára olyan helyzet, melyet közönségesen jólétnek szokás nevezni. És mégis, kedves Biró Jenő úr, ön valójában nagyon, de nagyon szegény ember.

Biró Jenő úr hallgatott. Az idegen folytatta:

– Először is, mert ez a kényelem csak szinpadi kényelem, és senki se veti meg ezt a hamis jólétet jobban, mint ön maga. Esti nyolcztól éjfélig tart; ha az előadásnak vége lesz, ön visszakerülhet a padlásszobájába. Önnek ma meglehetős jövedelme van; a gardénia-herczeg bolondul az ön képeiért, s igy a munkáinak mindig van egy biztos vevője. Szerencséjére, a gardénia-herczeg nem maradt magára az itéletével: vannak visszhangjai és majmolói is, olyanok, a kik nemcsak beszélnek, hanem koronkint meg is vásárolják az ön képeit. Igy ön könnyen szerezhet annyit, a mennyi elég rá, hogy a kis fia kényelemben éljen s hogy ön se nyomorogjon. Csakhogy ön nem örömmel szerzi azt, a mit szerez. A mily büszkén hivatkozott a munkájára fenszóval, titokban annyira bántja, égeti önt ez a kereset. S ha egészen őszinte akar lenni, vallja meg, hogy bensejében ma is átkozza a Sorsot, mely egykor mindent megtagadott, mindent elvett öntől, ma pedig olyan jólétet juttat önnek, melyet megszégyenitőnek kell találnia. Senki se mondta önnek, talán nem is jutott eszébe senkinek, de ön érzi, hogy a mije van, azt nem a munkájának, nem a tehetségének, hanem egy fiatal ember szeszélyének köszönheti, a ki II. Lajost játszsza, a II. Lajos művészi érzéke nélkül. És ez megkeseríti önnek minden falatját, úgy, hogy mikor herczegi barátja a legkedvesebb önhöz, mikor a legeszeveszettebbül magasztalja az ön uj képeit (melyek bizony csak árnyékai a régieknek), önnek az szokott eszébe jutni: nem okosabb vagy legalább is helyesebb volna-e, kiszedni a zsebéből az aranyait, oda vágni a herczeg elébe, s elmenni a kis fiával száraz kenyeret enni?!… Nem, kedves Biró Jenő úr, ön nem büszke.

Biró Jenő úr egy nagy füstfelleget fujt maga elé és hallgatott. A másik mosolyogva sanyargatta tovább:

– És nem is elégedett. Mert, akármilyen megalázó is ez a helyzet az ön méltóságérzetére nézve: ragaszkodnia kell hozzá – mit mondok? – görcsösen kell kapaszkodnia belé. Mert ez a mentsvára; a végnek a legvége. Ha a gardénia-herczeg véletlenül azt a bolondot találja gondolni, hogy W. G. Baring mégis csak nagyobb művész, mint ön, akkor ön egy rövid esztendő mulva lelógathatja a lábát a semmibe. A mi nem lehet kellemes dolog, különösen, ha az ember megszokta az ilyen jó szivarokat.

Biró Jenő úr olyan mozdulatot tett, mely csak a türelmetlenségé lehetett.

– Ó, kérem – makacskodott a kérlelhetetlen vendég – el tudom képzelni, hogy önnek nem fog nagyon nehezére esni: lemondani ezekről az apróságokról. Ha az embernek le kellett mondania mindenről, a miért élni érdemes, a miért élni öröm: nem olyan nagy áldozat letenni a kényelem silány élvezeteiről. És tudom azt is, hogy ha úgy beszél, mintha az élet apró kényelmeinek némi jelentőséget tulajdonitana, ez csak onnan van, mert önnek alig maradt egyebe ezeknél az apróságoknál, s mert fájdalmasan nélkülözi azt, a mi helyett ezekkel a hitvány örömökkel kell beérnie. De, végre is, önnek nincs annyi veszteni valója, hogy ez a veszteség közönbös lehetne. Engedje meg: akármilyen ízetlen valami is ez a kényelem, megvan neki a maga jó oldala. Ma ön szép csendesen bezárkózik a szomorúságába, mint az osztriga a kagylójába. Egy kissé már meg van halva, s a De Profundis első sorait már bátran elénekelhetnék a feje fölött; de ön még mindig ön. A kagylójából eddig még nem kaparták ki: még nincs egészen vége. De ha ön egy szép nap megint a koldusok piaczán találja magát, ha harminczöt-negyven éves korában, idő előtt megvénülten, elaggott lélekkel, szárnyaszegetten visszamegy a törekvő ifjuság boszorkány-konyhájába, uj életet kezdeni, fiatal emberek közé, a kiknek erejük a reménység, levegőjük a reménység, kifogyhatatlan kincsesházuk a reménység: akkor már harangoztak önnek. Bizony mondom, csak elpusztulni menne oda. Ha önt egyszer a balvégzet kikaparja a kagylójából, ha ön nem élhet többé az emlékeiben, ha ön kénytelen lesz egészen átadnia magát a jövőnek, a melyben nem hisz: akkor önnek vége, és mondhatom, másodszor hal meg, a mikor eltemetik. Ismétlem, kedves Biró Jenő úr, az ön lelkének már csak a fele van meg; de a kényelem melegágy neki, a melyben még csak elteng valahogy. Veszitse el még ezt a melegágyat is, biztositom, hogy lelkéből nem marad meg semmi. Még az a kevés se, a mi okvetetlenül szükséges hozzá, hogy az ember eltengődjék még egy darabig.

– Nem lesz kár értem – szólt közbe Biró Jenő úr.

– Művésznél igazán csodálatos az ilyen nagy önmegtagadás! – folytatta mosolyogva az idegen. – De ám legyen. Csakhogy ha ön elveszíti a kényelmét, ezt ön nem egyedűl fogja megsinyleni, és itt a bökkenő. Ebbe az ingatag jólétbe, mely akármilyen hitvány, mégis csak jólét, nem csak ön szokott bele, hanem másvalaki is, a kinek a kényelme kedvesebb önnek, mint a magáé. Könnyü azt kimondani, hogy: »akkor hát elmegyek száraz kenyeret enni!« – ha az ember egyedül van, s szabad, mint a madár. Csakhogy ön nincs egyedül, s ebben a kérdésben ön csak a második személy, az első egy más valaki. Egy más valaki, a ki nem kérte az életet, egy más valaki, a kiről önnek szép májusi napokban rózsaszinü álmai voltak… nagyon türelmetlen ön?… szóval egy más valaki, a kinek a sorsa ma még az önéhez van kötve.

Elhallgatott. Biró Jenő úr nem szólt semmit; oly buzgalommal szítta a szivarját, mintha kötelességet teljesitene.

– Végre egy pont, a melyben, úgy látszik, egyetértünk – jegyezte meg a kisértő. – Megengedi, hogy folytassam?

– Kérem.

– Tehát, kedves uram, ön hajlandó megengedni, hogy az ön kis kényelmének van némi értéke. Legyen szabad, ezzel szemben, arra figyelmeztetnem, hogy ez a jólét milyen ingatag. Ön még rövid időre sem biztositotta magát; nem tett félre, a mint hogy nem is tehetett volna félre valami sokat. Higyje el, eszem ágában sincs, hogy ezért szemrehányást tegyek önnek. Meg tudom érteni ezt a könnyelműséget. Volt egy idő, mikor önt hatalmába keritette az a meggyőződés, hogy minden küzdelem hiábavaló. Észrevette, hogy az iránytűje kegyetlenül megcsalta önt; rájött, hogy tévedett, hogy a visszahozhatatlan órákból sokat feláldozott a hasztalan, a bolond küzdelemnek, és ezt sehogy se tudta megbocsátani a csaló iránytűnek. Fogta magát, bedobta rossz iránytűjét a tengerbe: és… menjen a gálya, a merre akar!… jöjjön akármi!… Ugy gondolkozott, hogy a holnap hazug, s nem törődött többé a holnappal. Ugy gondolkozott, hogy a mit a jelen megadhat annak a másvalakinek: nem fosztja meg tőle a bizonytalan holnapért, a holnapért, a melyre reménységgel nem, csak félve, aggódva tudott gondolni. Nem részletezem ezt tovább; látom, hogy ez a pár szó is fájt önnek. Szóval, ön nem tett félre, már akármiért. Pedig talán jobban cselekedett volna, mert ime most már közel van ahhoz a megzavaró, válságos naphoz, a mikor: nincs tovább. Ha déli szél talál fúni, az ön jólétének, s ezzel együtt a másvalaki jólétének vége. És ön remeg, ha rágondol arra a rossz órára, a mikor a gardénia-herczeg, a kinek az itélete nem különb egy asszonyi szeszélynél, mást talál gondolni, a mikor a gardénia-herczeg visszhangjai kikiáltják önről, hogy az ön tehetsége kimerült, a mikor az ön szives vásárlói egyszerre a faképnél hagyják önt, s a mikor ön elmehet koldulni. Nem, kedves Biró Jenő úr, ön nem büszke, de nem is elégedett. Azért kérem, könyörgök, ne sujtsa megvetésével azt a nagy vagyont, mely oly alázatosan kopog az ön ajtaján.

– Ön igen jó logikus hírében áll – szólt Biró Jenő úr. – Bocsássa meg a merészségemet, de én úgy találom, hogy kissé gyorsan vonja le a következtetéseit. Tegyük fel, hogy a kényelmemmel nem vagyok megelégedve (bár ön is szives megengedni, hogy nem pusztán a herczegnek köszönhetem a jólétemet), tegyük fel, hogy ez a keserves kis kényelem is veszedelemben van (bár még nem tapasztalom, mintha ráuntak volna a képeimre), tegyük fel, hogy csakugyan igen bajos volna ujra kezdenem a küzködést (bár kegyed is elismeri, hogy csak félig vagyok meghalva): remélem, nem fog ellentmondani, ha azt állitom, hogy annyit a legrosszabb esetben is kereshetek, a mennyiből a gyermekemet eltarthatom. Ehhez nem sok kell; sok szegény ember meg tudja tenni, a ki teljes épségben sem ér annyit, mint én félig holtan. Kérdem tehát: ha számithatok rá, a mi előttem a fődolog, miért tagadjam meg, a mit harminczöt esztendeig a legjobbnak véltem, s miért essem térdre, csak úgy egyszerre, egy nagy vagyon előtt, melynek a dicséretére ön se tud egyebet mondani, mint hogy tálczán hozza azokat a kényelmeket, a melyek nélkül el tudok lenni, s ráadásul azokat az élvezeteket is, a melyekre nem vágyódom, a melyekre soha se vágyódtam?!

– Engedelmet kérek, ön ebben a pillanatban rosszhiszemü – felelt a sátán szemrehányóan. – Ha a nagy vagyon, melyre szives figyelmét kérem, nem volna jó egyébre, minthogy részben nélkülözhető, részben pedig megvetett anyagi élvezeteket nyujtson: őszintén megvallom, nem merném ügyét védeni olyan érzékeny lélekkel szemben, a minő ön. De ez a nagy vagyon jó valami egyébre is, a mint alattomban ön is szives volt elismerni. Jó például arra, hogy megmentse az embert sok mindenféle nyugtalanságtól, a mit az imént ön se tagadott. Hozzátehetem ehhez, hogy van más jótulajdonsága is, többek közt egy szinte megbecsülhetetlen, a melyről, úgy látszik, szándékosan felejtkezik meg. Ez a nagy vagyon mindenkorra megmentené önt a legnagyobb gondjától. Mert, kedves uram, ön teljességgel nem számithat arra, a mit fődolognak nevez. Nem láthatja meg a tűkörből, hogy meddig él: nincs a homlokára irva. S ha véletlenül holnap, holnapután, egy vagy két év mulva váratlanul be találja hunyni a szemét: kérdem, ki fogja eltartani a gyermekét, a kinek önön kivül nincsen senkije?! Az a szegény, beteg teremtés, a ki az árva gyermekre egy pár esztendeig gondot viselt, elköltözött hazájába, az árnyékok közé. Nos, és ha ma önre kerül a sor? Ej, kedves uram, ön nem tartozik azok közé, a kiknek jelszavuk az az ismert mondás, mely így hangzik: »Utánam az özönviz!…«

A szőke fiatalember, a ki jó logikus hírében áll, megelégedéssel látta, hogy Biró Jenő úr nem szándékozik ellentmondani, s aztán így folytatta:

– De oktalanság volna elhallgatnom, hogy a nagy vagyonnak, melyet szives jóindulatába ajánlok, vannak gyümölcsöző jótulajdonságai is. Nemcsak a gondtól, a nélkülözéstől, és a megaláztatásoktól óvná meg önt, hanem tekintélyt, hatalmat adna önnek, lábához rakná a sikert, a dicsőséget, s gondoskodnék a neve halhatatlanságáról. Az ön tehetsége gyémánt, mely azonban – fájdalom – egy csomó cseh üveg közt hever. Azt mondtam, hogy köztük? – rosszul mondtam, azt kellett volna mondanom, hogy alattuk hever. És az igazi műértő olyan kevés! De foglaltassa csak ezt a gyémántot aranyba: majd meglátja, hogy’ fogják csodálni!

– Ha csak akkor veszik észre a tehetségemet – szólt Biró Jenő úr – a mikor villamos világitás mellett mutogatom a képeimet, úgy jobb, ha egyátaljában nem tudnak rólam. Különben, azt hiszem, hogy a mi tehetség élt bennem, az is a végét járja. Nincs bennem többé hiúság, s a hatalomra sem vágyódom. Nem óhajtok én már magamnak egyebet, csak békét, nyugalmat.

– Ej, legyen egészen őszinte! Soha se gondol rá, micsoda pokoli gyönyörűség volna megtorolni azt a sok igazságtalanságot, megaláztatást, lenézést, melyet egykor el kellett szenvednie? Rosszul mondom… a melyet akkor kellett elszenvednie, a mikor még élni akart, a mikor a lelke még fiatal volt, a mikor még élt önben a tehetség is, és a büszkeség is?!…

– Nem, nem gondolok rá. Csípésekért, harapásokért nem akarok boszút állani.

– Bizonyára ön a leghiggadtabb a két világrész összes művészei közül! De azt nem fogja letagadni, hogy mégis csak művész; s mint művész, remélem, nem hagyja figyelmen kívül ennek a könnyen megszerezhető nagy érzésnek legalább a művészeti oldalát. Ha elsorvadtak, elsenyvedtek, megfakultak is a szenvedélyei, bizonyos vagyok benne, hogy még nem veszett ki önből minden érdeklődés az iránt, a mi uj, a mi nagy, a mi szép. És én egy uj, ismeretlen, királyi érzést kinálok önnek. Mondja, tisztelt uram, akármilyen átszellemültnek tartja is magát, akármennyire megtisztultnak látja is lelkét a kicsinyes kivánságoktól: nem lappang odabenn, a hamu alatt, egy kis pogány kiváncsiság? Tegye a kezét a szivére, és vallja meg: néha, egy-egy rossz órájában, nem kiváncsi-e rá, hogy micsoda érzés lehet az, ha az ismert alakok, a kik hajdan tiportak rajtunk, hason csúsznak a lábunk elé, s mi Kónsz isten égi közönbösségével türjük tömjénjüket, s hallgatjuk gyermekes, ostoba siránkozásaikat?!… Higyje el, kedves uram, kár volna, ha meghalna, mielőtt ezt az érzést megismerte. Mondja, nem restelné, ha művész létére soha se látta volna a nap felkeltét?!… s biztositom, hogy az a látvány, melyet én kinálok, van oly fölséges, mint amaz. Meglehet, hogy ön igazán nem óhajtja megtorolni a csípéseket, a harapásokat, a megaláztatásait, de teringettét, festő uram, nem teszünk mindent silány önérdekből, s én ezzel az anyagias nembánomsággal, ezzel a félig bölcsészi, félig állati nyugodtsággal és közönbösséggel szemben, hivatkozom a művészi lélekre, hivatkozom a festőre, és hivatkozom arra az örök elvre, hogy a művészet czélja: maga a művészet.

– Ön kitünő vitatkozó, tisztelt Sátán úr, s úgy hiszem, még azt is be tudná bizonyitani, hogy a művészetnek szükségképpen karöltve kell járnia a nagy vagyonnal…