Part 6

Következett a tisztelt úr felmagasztaltatása. A szegény ember elhárit magától minden megtiszteltetést, s a hangján megérzik, hogy kezdi rosszul érezni magát.

A művészről az emberre kerül a sor. Az a nagy vélemény, melylyel a tisztelt úr nemes jelleme iránt viseltetik, arra inditja a beszélőt, hogy egészen nyiltan szóljon vele, s ne hallgasson el előtte semmit, még azt sem, a mi a család legfájdalmasabb titkai közé tartozik.

Amaz nem kiváncsi ezekre a titkokra; én annál inkább.

– A vonzalom – szólt amaz – melylyel Mária húgom ön iránt viseltetik, kötelességemmé tette, hogy ezeket a titkolt sebeket…

– Bocsánat, grófné…

A szegény fiú tiltakozik kézzel-lábbal. Ilyen vonzalom nem létezik; azt ő jobban tudja.

Egyszerűen, meggyőződéssel, egyenesen beszél, de hiába.

– Kérem önt – sziszeg a vipera – ne tegye szomorú feladatomat még terhesebbé és még kínosabbá. Én méltánylom az ön lovagiasságát s nagyon is értem, ha oly tekintetekből, melyeket a társadalmi megegyezés tulságosan fontosaknak talál…

Emberünk türelmetlenkedni kezd.

– Kedves asszonyom – szól – ha csak ezért volt kegyes hivatni, akkor már tisztában vagyunk. Én becsületszavamra mondom önnek, hogy hamis nyomon jár. Mária grófnő, mély sajnálatomra, még azt a, közös érdeklődésünknél fogva barátságos viszonyt is megszakitotta velem, a melylyel azelőtt megtisztelt, és igy…

Megérzett a hangján, hogy ha a szive szerint beszélne, igy szólana:

– Hagyjanak már egyszer békében, mert únom az egész tisztelt úri társaságot. Lehet tőlem az a hölgy a szépséges georgiai királykisasszony, semmi közöm hozzá. Egyáltalában nem törődöm semmiféle asszonynépséggel, se a vénekkel, se a fiatalokkal.

Aztán, úgy látszik, fölemelkedett, és vette a kalapját.

– Engedelmet… számitok rá, hogy végig fog hallgatni. Nem olyannak képzelem önt, a ki a gyanú elől egyszerüen ki szokott térni, hanem olyannak, a ki szembe száll vele.

Nem értette a dolgot; én sem.

De csakugyan nem szokott kitérni a gyanú elől; kijelentette, hogy kész meghallgatni ő méltóságát.

S ő méltósága folytatta:

– A vonzalom tehát, melylyel Mária húgom ön iránt viseltetik, fájdalmas kötelességemmé teszi, hogy családunk titkolt sebeit föltárjam ön előtt. Ez a vonzalom, a mily heves, épp oly kevéssé megtisztelő önre nézve.

Olyan ostoba voltam, hogy még most se találtam ki, mit akar mondani. Lángoló arczczal hallgattam; tudtam, hogy valami hallatlan gyalázatosság rejtőzik a szavai mögött, de nem, ezt nem tudtam elképzelni.

Kegyed, a szent, soha se tudna rájönni, micsoda alávalóságot eszelt ki ez a némber.

Azt eszelte ki, hogy őrült vagyok.

Ha őrültséget mondok, csak szép szóval akarok kifejezni egy rettentő csunyaságot. Azt találta ki, hogy Charcot egy betege vagyok, a kinek… a kinek őrültsége a szerelem. Hivatkozott idegességemre, szeszélyeimre, művészi hajlandóságaimra, azt hazudta, hogy a legnagyobb gonddal kell ügyelni rám, s nem átallotta beszennyezni szegény édes anyám emlékét, nem átallotta rágalmazni apámat, a kinek a jótéteményeiből élt ő is, meg egész aljas fajtája!…

Az első gondolatom az volt, hogy oda rohanok hozzá, s megkorbácsolom, vagy legalább is kidobatom a házamból, mint egy alávaló cselédet.

De fölemelt karomat visszarántotta a félelem.

Hisz ezek az emberek mindenre képesek!

Ki biztosit róla, hogy nem használják-e fel ellenem ezt a kitörésemet? Ki tudja, nem bizonyitják-e rám ezen az alapon, hogy dühöngő bolond vagyok? Mert hogy ezek, ha máskép czélt nem érnek, készek becsukatni az ön szegény tanitványát az őrültek házába, arról bizonyos vagyok.

Mondja, édesem, van-e arra mód, hogy egy ép eszü és szerencsétlenségére gazdag leányt, csak azért, mert nem akar feleségül menni egy úrhoz, a kit utál, bezárhassanak a gyógyíthatatlan őrültek közé? Én azt hiszem, van. Olvastam efféle történeteket.

De a félelmen kívül volt még egyéb is, a mi visszatartott, s végig hallgattatta velem ezeket az aljasságokat.

A boszú gondolata.

Mert boszút fogok állani rajta és kedves csemetéjén. Meg fogom torolni azt az aljasságát, hogy beszennyezte szüleim emlékét, és boszúm az lesz, mely nekik a legjobban fog fájni.

Tovább hallgattam tehát a kigyó-sziszegést, és erőt vettem magamon. Behunytam a szememet, nyugalmat erőltettem az arczomra; ha itt talál a pamlagon, hadd marja a kétség: vajjon aludtam-e, vagy hallottam mindent?

A beszélgetés vége már nem érdekelt. A többit kitalálhattam.

– Meg voltam és meg vagyok győződve, – folytatta a rettenetes vén személy – hogy ön nem az az ember, a ki képes volna hasznot húzni egy családi szerencsétlenségből s visszaélni egy beteg vonzalommal, hogy ekkép vagyont szerezzen magának. De kötelességem volt önt figyelmeztetni, úgy az ön érdekében, mint a miénkben. Végre is, a mint én tudom, ön nem gazdag ember, s a szegénységhez a gyanú hamarább hozzáférkőzik, mint a… de beszéljünk a másik nagy érdekről. Másrészt, meg fogja érteni, hogy szerencsétlen húgomat nemcsak a kalandoroktól kell megvédelmeznem, hanem azoktól a jóhiszemü Lauzunöktől is, a kik szerelmi kalandot keresnek ott, a hol…

Fuj!

Nem birok az utálatommal.

Az a másik szegény ember, a ki úgy került bele ebbe a csunya históriába, mint Pilátus a krédóba, olyanformán érezhetett, mint én, mert valami affélét felelt a viperának, hogy:

– Kedves asszonyom, úgy látom, hogy ebben a házban mindenki bolond, de a legnagyobb bolond én volnék, ha még tovább is igénybe venném az idejét. Soha se féltse tőlem a húgát; csak egyszer kinn legyek az ajtón, esküszöm, vissza se nézek többet.

Udvariasabban mondta, de az értelme körülbelül ez volt. Megcsókoltam volna, olyan goromba volt.

S ha meggondolom, hogy csak egy semmiségen mult, s ezt a gyalázatosságot nem tudtam volna meg soha!… Vajjon hogy nézett volna rám ez az ember, ha véletlenül találkozom vele?!…

Ó, most már lesz gondom rá, hogy még egyszer találkozzam vele, s hogy ekkor zavarodás nélkül nézhessek a szemébe!…

Nos, aranyosom, mit szól ehhez a kis történethez?

Ha elmondom a befejezését is, azt hiszem, meg lesz elégedve velem.

Mozdulatlanul vártam meg, vajjon kedvelt rokonunk benéz-e a szobámba? Nem, nem is álmodta, hogy kihallgattam. A hogy Biró elment, nyugodt lelkiismerettel tért vissza a fészkébe.

Kiosontam, figyelmeztettem Lenkét, hogy hallgasson, megértettem Roland-Árpáddal, hogy nem látott se jönni, se menni, aztán nagy énekszóval vonultam be, mint a ki most érkezett haza.

És egész nap igen nyájas voltam hőn szeretett nénémmel. Ó, nem záratom magam az őrültek házába!

Nyugodtnak látszom, olyan nyugodtnak, mint egy tengerszem felszine. De kegyed előtt nem titkolom el, hogy nemcsak felháborodás, undor és gyűlölet az, a mit érzek; hanem egy kicsit meg is vagyok szeppenve.

Istenem, majdnem egészen a hatalmukban vagyok! Ha mindenre készek, könnyen elbánhatnak velem. Pedig, úgy látszik, nem igen vannak lelkiismeretbeli aggodalmaik.

Bizony, nem jó egyedül lenni; kezdem belátni, hogy a bibliának ebben is igaza van. De mit tegyek? Férjhez menjek, csak azért, hogy nyugodtan alhassam? Ez talán mégis szokatlan neme volna a személy-biztonsági intézkedéseknek.

Ha Birulov ma itt van, csakugyan nem tudom, hogy ijedtemben nem ejtem-e ki azt az igent, melyet oly régen vár. Lám; igaza volt. Végre ütött az ő órája is. De – hogy átkozná magát, ha tudna a dologról! – ma talán ismét Pertofkában ül; szegénynek nincsen szerencséje.

A titkos óhajtásom az, hogy az ön nyakába varrjam magamat. Ugy-e, nem űz el magától, kedvesem?! Meglátja, jó leánya leszek a mamájának, és Emilkének se lesz ellenem semmi kifogása.

Ha semmi se jön közbe – és mi jöhetne?! – tiz nap vagy két hét mulva indulunk. Pesten aztán egyszerüen megszököm borzasztó őrömtől; addig pedig óvatos leszek, s nem árulom el magam.

Mindenesetre kérem a válaszát: oda menekülhetek-e kegyedhez? Irja meg azt is, mit mond kis elbeszélésemhez?

Ugy hiszem, egyetért velem abban, hogy akármilyen otromba volt is maga a cselszövés, attól a vakmerő gazságtól, melylyel Alisz néném a tervet végrehajtotta, lehetetlen megtagadni a csodálatunkat.

Kezét csókolja

_Masa_.

XXVI. _Biró Jenő urnak. Aláirás nélkül._

Bocsássa meg a hiúságomnak ezt a gyöngeséget.

Bizonyára szemérmetesebb volna hallgatnom. De nem tudom megállani, hogy hallgassak.

Én nem akarom, hogy ön, a kivel aligha találkozom többé, vagy más, akárki, a kivel valaha három szót váltottam – beszennyezett emléket vigyen magával rólam. Rólam, erről az imádni való, ragyogó kis teremtésről, a kit ma egész nap siratok…

Igen, eltalálta. Azt a bizalmas közlést nem csak ön hallotta, hallottam én is; és nem volt bennem elég lelkierő, hogy a gyalázatos teremtést megfojtsam érte.

Gyáva vagyok; nem tagadom.

De… bár a régi barátságnak vége, fellázit az a gondolat, hogy ön hitelt adhat ennek a rettenetességnek.

És azért – egy utolsó kérést.

Legyen irántam kegyelmes és ne gyanúsitsa meghalt kis érzéseimet. Ha valaha eszébe jutnak, gondoljon rájok részvéttel és szégyenkezés nélkül.

Egészen becsületes kis érzések voltak azok; egészen becsületesek és egészen ostobák.

Isten önnel.

U. i. Ha a napokban még találkoznék börtönőrömmel, nem árul el. Gyáva vagyok, félek; nem akarok az őrültek házába kerülni. Az élet oly szép.

Kivánom, hogy boldog legyen, és mindig szépeket álmodjék.

XXVII. _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._

Szombat.

Ha mához egy hétre, esti kilencz órakor kisétál a központi pályaudvarba: valaki a nyakába fog borulni, és megkéri, adjon neki szállást az éjszakára.

Az ismeretlen tudniillik szökését annak ürügye alatt késziti elő, hogy önt két-három napra meg akarja látogatni.

_A valaki_.

XXVIII. _Ugyanaz, ugyanannak. Telegramm._

Nem megyek. Levélben bővebben. Kedves sorait nagyon köszöni s kezét csókolja

_Masa_.

XXIX. _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._

Hogy mért nem megyek?!…

Tegnap reggel kimentem a hegyek közé, hogy elbúcsúzzam a kedves tanyámtól.

Ha sokat voltunk valahol egyedül, az ismerős Robinzon-tanya utóljára második otthonunkká válik, a melyet búcsú nélkül hagyni el szinte lelketlenség volna.

Ugy tetszik, mintha az álmainkból is ott hagynánk valamit. És ki tudja?! Vajjon visszatérnek-e valaha a tegnapi álmok?

Nem tudtam volna elindulni innen, a nélkül, hogy a helynek, melyet megszerettem, s melynek eleven, zöld díszlete bizonyára imádóim sorába szegődött, istenhozzádot ne mondjak.

Hisz örökkön egyedül voltam itt. A szegény Lenke oly kevéssé számit!

És egy idő óta nagyon érzelgős vagyok. A rendesnél is érzelgősebb.

Tehát: magam mellé vettem udvarhölgyemet, és megindultam vele búcsúlátogatásomra.

Jóreggelt kiáltottam a madaraknak és igyekeztem vigasztalni őket. Azt csicseregték vissza, hogy Biarritz örökre vigasztalhatatlan lesz.

Pedig nem igaz; van itt egy úr, a ki könnyen vigasztalódnék, hogy ha nem látna többé.

Világos, hogy találkoznom kellett vele. Ott bukkantam rá, a hol először volt szerencsém ő komorságához.

Csakhogy most nyájasabban nézett rám, mint akkor, (úgy hiszem, sajnál egy kicsit), s a hogy meglátott, előmbe jött. Mintha várt volna.

De lehet, hogy eszeágában se voltam. Mindegy.

– Velem jön? – kérdeztem. – Nem fél tőlem?

Nevetett és azt mondta:

– Természetesen. Hisz máskép sohase találna haza!

Azt hittem, csúfolódik. Nem, csak jobb kedvü volt, mint máskor.

Mikor a medvék nevetnek, az ember azt hinné, hogy dörmögést hall.

– Hova megyünk? – kérdezte.

– Ó, nagyot sétálunk! – feleltem. – Meglátogatjuk Zuritát.

– De tudja-e, hogy a Zurita kocsmája még jó messze van?

– Soha se féltsen! A mint meggyőződhetett róla, vállalkozó szellemű vagyok.

A szél kifútta az arczomat. Átkozottul csinos lehettem.

Lenke oly kiméletlenül tartózkodó volt, hogy szégyenemre vált.

Ilyen körülmények közt persze nem beszélhettünk másról, mint irodalomról és művészetről.

– Mit visz magával? – kérdezte, rámutatva a könyvemre.

(Tehát, egy kicsit mégis kiváncsi rá, hogy mi lakik bennem.)

Megmutattam neki Baudelairet. Nem szólt semmit, de láttam az arczán, hogy semmi jót se gondol az olyan kisasszonyokról, a kik Baudelairet olvassák.

Én pedig semmiféle népnevelő kedvéért se fogom cserben hagyni a kedveseimet.

S elkezdtem magasztalni a költőmet. Mikor láttam, hogy szeretné összeránczolni a homlokát, föltettem magamban, hogy megboszantom.

– Hát van szebb vers a _Semper eadem_nél?! Én nem ismerek, és nincs nap, hogy eszembe ne jusson:

„D’où vous vient, disiez-vous, cette tristesse étrange, Montant comme la mer sur le roc noir et nu?“ – Quand notre coeur a fait une fois sa vendange, Vivre est un mal!…

Ön nem találja ezt gyönyörűnek?

Rám nézett. Észrevette a gonoszságomat, hogy az ő »tristesse étrange«-ára czélzok, s egyszerüen annyit felelt, hogy:

– Nem.

De ez a kis nézeteltérés csak bárányfelhő volt.

Különben ezt a délelőttöt éltem legszebb estéjének kell neveznem – mint a komoly Viktor mondaná.

Soha sem ettem jobb izü reggelit, mint Zuritánál. Szereti ön a kecsketejet? Mondhatom, felséges.

A lovagom majdnem vidám volt. Láttam, erősen igyekezett, hogy kedves legyen hozzám; de végre is, sikerült neki.

Nem mintha valami nagyon olvadozott volna. De a hangja melegebben csengett, mint rendesen, s olyan barátságosan, olyan szeliden nézett rám, mint eddig még soha. És az őszi reggelek oly szépek Biarritzban!

A szellő is enyhébbnek, édesebbnek tetszett, mint máskor. Nem tudom, de úgy képzelem, ilyen idő lehet az, melyben a baraczkfák másodszor virágzanak.

A lugasban terittettünk reggelire, s a hogy letettem a poharamat, két égő, éhes fekete szemet vettem észre, melyek oly mereven voltak rám függesztve, mint két tőr az alvó zsarnokra.

Valami kóbor czigánygyerek volt, a ki ekképpen megcsodált. Egy tambour de basque-ot tartott a kezében, s ez az ütött-kopott hangszer, mely nyilván az erszényhez s nem a szívhez szokott szólani, meg az inkább festői, mint czélszerü öltözék, melyet a Don Caesar-ivadék kellő önérzettel viselt, ékesszólóan bizonyitották, hogy a kis csavargó a kéregetés független, szabad mesterségét folytatja.

El akarták kergetni, de én szeretem a független embereket, s pártját fogtam. Oda hívattam hozzánk, adtam neki pénzt, s megengedtem, hogy bemutassa a művészetét.

A czigánygyerek megzörgette hangszerét s elkezdett énekelni:

Ojos Ilenos de beldad, Apartad de vos la ira. Y no pagueis con mentira A los que os tratan verdad…

Akár hiszi, akár nem, kedvesem, ennél szebb zenét nem hallottam soha.

A Zurita korcsmája nem mondható feltünően előkelő helynek. A Café Anglaisban és Bignonnál mindenesetre több a kényelem. De nekem úgy tetszett mintha egy gyönyörű vig operának a díszlete környezne. Még a tyúkokban is átöltözött kis balletlányokat láttam.

Valami áldott béke ült az egész tájékon. Édes fényben fürdött az udvar, az országút… de maga ezt nem méltányolja. Majd egyszer lefestem az egész jelenetet.

Elég az hozzá, mikor megindultunk visszafelé, elfelejtkeztem Baudelaireről, a kit Lenkének kellett pártfogásába vennie, és folyton Musset járt a fejemben:

A Saint Blaise, à la Zuecca, Nous étions bien là…

S a Zurita korcsmájára gondoltam, mikor harmadszor is elmondtam magamban:

Vivre et mourir là…

(Ugy-e, a legelső levele igy fog kezdődni: »Kedves Masám, egy idő óta nagyon sok vers van a leveleiben…«?!)

Végre is, nem tudom. Bolond vagyok.

Hazamenet…

Tudja, nem mintha lángoltam volna, s kéz-kézben mentünk volna le a hegyoldalban. Ó, nagyon illedelmesen mentünk egymás mellett, s inkább valami boldog, nagyon boldog nyugalmat éreztem, mint azt, a miről a költők mesélnek. A szivem nem kalapált vadul, és ha a szemébe néztem, nem gondoltam, hogy a menyországot látom benne.

Csak azt gondoltam, hogy ha ez a két becsületes, okos szem virrasztana fölöttem: akkor nagyon, nagyon édesen tudnék aludni.

Remélem, meg van elégedve a nyiltságommal.

Ezért nem megyek.

Ön, a ki szent, mert megérti és megbocsátja azt is, a mi öntől idegen, nem fog nagyon megijedni, ugy-e?

_Masa_.

XXX. _Napló-jegyzetek._

… Milyen különös! Nem történt velem semmi, de semmi. Még csak egy rózsát se tűzhetek ide, erre a tiszta lapra…

És mégis érzem, hogy soha, soha se volt ilyen szép napom!

Ó, vannak fényes emlékeim!

Mikor Spaaban, egy gyönyörü este, az egész Casino oda gyűlt az ablakom alá, hogy meghallgassa az énekemet, s a mint kiléptem az erkélyre, riadó brávók dobogtatták meg a szivemet.

Aztán meg, mikor először jöttem ki a római operából, s meglepetve vettem észre, hogy a száz meg száz férfi, a ki ott sorfalat állt, mind, mind egy szálig, engem néz, mintha királynő volnék. Az a temérdek égő szempár… mintha égő gyémántok között gázoltam volna, mint egy mesebeli szépség.

A hogy előre lapozok ebben a kapcsos könyvben, találok még sok efféle szép napot. Bolondság.

Soha se volt ilyen szép napom, mint ez a mai. Ez volt az első szép napom.

Mindjárt három óra, s még most se vagyok álmos. Egy dallam jár a fejemben, az nem hágy aludni.

Mintha most is hallanám:

Ojos Ilenos de beldad…

NEGYEDIK RÉSZ.

I.

Biró Jenő úr kezet fogott egy bájos kis leánynyal, belenézett két szép szembe, melyet megcsodáltak már a kontinens minden valamirevaló helyén, ismételte azt a két szót, melyet utóljára hallott: »a viszontlátásra!« – aztán megindult magános sétájára. Az ő otthona egy kissé messzebb volt; odáig lehetett még vagy kétszáz lépés.

Birulov úr, ha egyszer-másszor abban a végtelen szerencsében részesült, a melyben az imént Biró Jenő úr, az ilyen jelenetek után egy darabig még sugárzó arczczal szokott járni, mint a hogy a látóhatár is fénylik egy kis ideig, azután, hogy a nap leáldozott. Biró Jenő úr ellenben lehorgasztott fejjel bandukolt, s olyan volt, mint a kinek az orra vére folyik.

Alighanem azt olvashatta abból a méltán csodált szempárból, hogy élni szép, hogy élni gyönyörűség, mert egy novemberi éjszakára gondolt, egy rettentő novemberi éjszakára, a mikor Biró Jenő úrnak csak egy gondolata volt: az, hogy megöli magát.

Azóta sok éjszaka mult már el, de Biró Jenő úr még most is élénken emlékezett erre a novemberi éjszakára.

Ugy rémlett neki akkor, mintha hosszú, nagyon hosszú, nehéz álomból ébredt volna fel. Mintha heteken, hónapokon át nem gondolkozott, nem érezett volna, s mintha csak akkor tért volna vissza az öntudata.

Pedig hát azelőtt is fenn járt, mozgott, beszélgetett az emberekkel, talán evett és ivott is, csakhogy édeskeveset tudott magáról.

Ugy volt, mint a kit nagyon fejbe találtak kollintani; élt, de ez az élet csak kábultság volt.

A természet, melyet bölcsnek szoktunk nevezni, s melynek sokféle katonára van szüksége, gondoskodik róla, hogy a kiknek nagy ütéseket kell kiállaniok, egy jótékony zsibbadtság segitségével ki is állják a rájok mért sorsot, s valahogy hamarosan, a mig a sajgás még friss, ne szökjenek meg állomáshelyükről.

Ez a jótékony zsibbadtság tartotta hatalmában egy pár hónapig a Biró Jenő úr fejét, s tette lehetővé, hogy künn járhasson a többi ember között, eleget tehessen a legkevésbbé mulasztható kötelességeknek, végezhesse, a mit az emberek tőle megvártak, s telhetőleg még értelmes válaszokat is adhasson a hozzá intézett kérdésekre.

Ez a kábultság azonban nem tarthatott a végtelenig. Azon a bizonyos novemberi éjszakán föleszmélt, tudatára jutott annak, hogy ő él, s egyszersmind tudatára jutott annak is, hogy ez egy cseppet sem örvendetes.

Az igaz, hogy nem látszott rajta semmi különös változás. A tagjai épek voltak és fiatalok; az ütőere rendesen vert. Csak egy kis sajgást érzett a szive körül, ez volt az egész.

De ez éppen elég volt neki arra a különös gondolatra, hogy: milyen jó volna meghalni!

És egy fehér tündér, az egyetlen, a ki igazat mond az embereknek, a szellemek, villik, tündérek és gnómok szegény játékszereinek, azt suttogta neki:

– Hidd el, nincs szebb dolog, mint szépen, összekulcsolt kézzel feküdni egy érczkoporsóban, a másik érczkoporsó mellett, a hol el van temetve az egész világ. Nincs szebb dolog, mint nem gondolni senkire és semmire, csak hallgatni a méhek zümmögését, vagy nem hallgatni még ezt sem, mert még ez is hazugság, hanem egyszerüen belemerülni a semmibe, és fürödni benne világ végeztéig, mert a Semmi az egyedüli jó, s a Semmi az egyedül igaz.

Biró Jenő úr, ámbár testének hőmérséklete 37·5, érverése rendes, a feje világos és tiszta volt, s nem volt semmi baja, csakhogy éppen egy kis sajgást érzett a szive körül, hitt ennek a fehér arczu tündérnek.

És aztán kiszinezte magában az egyetlen Jót; már ilyen volt a mestersége.

Hogy igen, ott feküsznek majd szépen, egymás mellett, hogy még holtan is feléje fog fordulni, Ő felé, a ki a Szép volt s az egész világ, hogy hallgatni fogják együtt a bolond csízt, a ki szerelemről énekel, s nem tudja, hogy a szerelem csak egyetlen egy tavasz, hogy igen, ott lesz megint Mellette, a ki mellett lenni élve-halva az egyedüli boldogság.

Kezébe vette a revolverét (kitünő szerszám volt, Simpson és társa készitették), de annyi ideje se volt, hogy egy kicsit gyönyörködjék a szép fényes aczélban, a másik szobából gyermeksírás hallatszott be hozzá, s ez a hang egy kissé habozóvá tette.

Biró Jenő úr »erkölcsi lény« volt, vagyis abban a hitben növekedett fel, hogy az ember nem azért jön a világra, mintha itt valami különösen jól érezhetnők magunkat, hanem azért, hogy megfeleljünk bizonyos kötelességeknek, melyek eredetükben és czéljaikban meglehetősen rejtelmesek ugyan, de azért igenis léteznek és parancsolnak. Meg volt győződve róla, hogy ha itt vagy ott élet fakad fel, ez nem valami bolond véletlen munkája, hanem egy nagyon logikus Erőé, melynek határozott czéljai vannak, s melynek mi csak gondolattalan katonái, vak eszközei vagyunk. A szerep megalázó volta nem tette lázadóvá, s nem érezte magát feloldottnak a rejtelmes kötelességek alól, csak azért, mert nem kérdezték meg, hogy vállalja-e vagy sem. Bár a titokzatos küldőről teljességgel nem voltak tiszta fogalmai, s bár az ismeretlen czélok egészen hidegen hagyták, úgy vélte, hogy még a legokosabb: vakon engedelmeskedni.

Az ilyen meggyőződések halványulhatnak és kophatnak, de sohasem enyésznek el teljesen. A ki egyszer »erkölcsi lény« volt: az nagy bűnössé válhatik, de az akasztófa tövében is »erkölcsi lény« marad.

Nem vesztette el tehát ezt a meggyőződését a mi emberünk sem, a kit éppen ezek a nézetek tesznek érdemessé arra, hogy esetével foglalkozzunk. Ha Biró Jenő úr véletlenül nem tartozik az emlitett nézet hívei közé: az, a mi következik, sohase történt volna meg vele; de másrészt lehetett volna bármily csodálatos kalandok középpontja, kalandjaival foglalkozni nem volna érdemes.

De ha megállapitható, hogy Biró Jenő úr ama bizonyos nézetekhez minden időben, minden viszontagságok között ragaszkodott, másfelül meg kell jegyezni azt is, hogy ezt minden lelkesedés nélkül cselekedte, és voltak órái, a mikor zúgolódott. Éppen ezért nem nevezhető története »hős«-ének; egy hős sohase zúgolódik.

Ismeretes, hogy régebben mért zúgolódott. Alázatos katona volt; nem voltak lázadó hajlandóságai. Nem panaszolta, hogy a megkérdezése nélkül sorozták be, hogy nem tudja: miért csatázik, s nem panaszolta végül, hogy sohase lengett fel szeme láttára a zászló, melynek vak szolgálatára rendelték. Azt nehezellette, hogy nem kapta pontosan a zsoldját.

S úgy tünt fel előtte, hogy az a szolgáló szellem, a mely mindnyájunkat ellát utasitásokkal, cserben hagyta őt, ámbátor éppen az ellenkezőt igérte. Ez a Szellem egykor igy szólt hozzá: »Csak menj előre vakon, ha bajban léssz, ha csüggedni fogsz, hívj. Jönni fogok.« Biró Jenő úrnak valaha régen, többször is eszébe jutott ez a titkos igéret. És kiáltott is egynéhányszor, hogy: »Jövel Szellem!«, de a Szellem csak nem jött.

Talán korán hívta, talán hamar csüggedett, talán nem volt igazi bajban.

S ha zúgolódott is egy kissé, aztán csak megbékélt, s ment előre tovább, az ismeretlen tengerek felé.

Ezen a novemberi éjszakán nem zúgolódott többé, hanem fellázadt. Azon a ponton volt, hogy megszökjék az állomáshelyéről.