Part 5

Nem pörlök én, lelkem, e miatt. Ez a hiba csak nagylelkü, nemes természetek hibája; köznapi lelkek nem szoktak bele esni.

De, Isten bocsássa meg, azt óhajtanám: volna más, sokkal csunyább tulajdonsága, csak ne ez, mely következéseiben mindig komoly, néha végzetes.

Ez a szép, kedves hiba csábit azokra a balgaságokra, melyek közül egy elég egy életre.

Meglehet, semmi értelme, hogy mindezzel előhozakodom; kivánom is, hogy úgy legyen. Akár igy, akár úgy, bocsássa meg: tudja, milyen könnyen elhagy a bátorságom, s ilyenkor, milyen hamar elvesztem a fejem.

Elég az hozzá, arra kérem, ne ijesztgessen tovább, s szóljon végre egészen komolyan. Tudom, hogy nem hiába hivatkozom a nyiltságára.

Öleli, csókolja az öreg

_Helén_.

XXII. _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._

Biarritz.

Kedves Helén kisasszony!

Igérem, hogy komoly leszek; olyan komoly, a milyen csak tudok lenni. Az ember nem tökéletes.

A kérdés tehát ez: van-e egy szemernyi igazság is abban a temérdek gyerekességben, a mit összefirkáltam?

Ime, a tiszta igazság, az egész igazság:

Nem tudom. Magam se tudom. Legalább ma még nem vagyok tisztában magammal.

Az az úr (mert hiszen róla van szó, ugy-e?) ma még csak a nagy X., az ismeretlen. Hogy holnap nem válik-e előttem a nagy Ő vé, arról fogalmam sincs.

Teljességgel nem tartom lehetetlennek, hogy egy félesztendő mulva felesége leszek annak az úrnak. Ez függ egy kissé tőle is (mert nem képzelem, hogy valami nagyon kapna ezen az ötleten), és függ egy kissé tőlem is, a holnapi, a holnaputáni énemtől, melyet nem ismerek, s melyről csak annyit tudok, hogy nagyon bájos lesz.

És függ különösen annak a gonosz aeonnak kiszámithatatlan ötleteitől.

X. úr mindenesetre érdekel. Érdekel, mint érdekeltek összes eltemetett szerelmeim, s rajtok kivül számos müvészeti nagyság, többek közt két vagy három hires tenor is. Ma X.-nek határozott előnye van az operisták felett, sőt úgy hiszem, még Birulovot is erősen hátra szoritotta kegyeimben.

De, kérem, ne csodálkozzék azon se, ha ezentúl nem irnék róla többet, s három hónap mulva azt is elfelejteném, hogy létezett. Minden attól függ, mit hoz a jövő.

Ezzel befejezhetném a komolyságot, s áttérhetnék a napirendre. De tartok tőle, hogy nem fogja kielégitőnek találni a feleletemet.

Hogy tehát semmit se hallgassak el: itélje meg maga a helyzetet. Ime, a tények.

A tények, vagyis: oknyomozó története annak, hogyan keveredtem atyafiságba kiváló nevü honfitársammal.

1. Mikor első találkozásunk után a Casino előtt elbúcsúztam tőle, nagylelkű akartam lenni, és azt mondtam neki:

– Igaz, nem nézné meg egyszer a mázolásaimat, meg a szobrászati remekeimet?! Lekötelezne, ha egy kicsit agyonbirálna. Például holnap, féltizenkettőkor?

Tüntetni akartam vele, hogy a sértése nem hatott fel hozzám, vagy legfeljebb olyan jelentéktelen volt, hogy a kis szolgálatával lemosottnak tekintem.

A ki kővel dob meg, dobd vissza olyan kitüntetéssel, a melyben közönséges halandók nem szoktak részesülni.

Udvariasan tért ki s azt felelte, hogy valami kötelesség foglalja le arra az időre.

Nem erőszakoltam s ő se kért más órát.

2. Kiváncsi voltam, mi lehet az a kötelesség, mely előbbvaló, mint Masa ő fensége, és az ő gyönyörűséges mázolásai? Vajjon létezik-e ilyen kötelesség? Vagy az egész csak ürügy volt s tulajdonkép fél tőlem?

Megtudtam, hogy féltizenkettő a kis fiának a fürdőórája, s hogy a gyermek fürdésénél ő is mindig jelen van.

Ugyanekkor megtudtam azt is, hogy özvegy ember, hogy a kis fiával egy öreg nevelőnő és egy öreg bonne van, s hogy a Continentalban laknak.

3. Néhány nap mulva találkoztam vele, a mint a kis fiát sétáltatta.

Lenkével voltam, s abban az irányban mentem, a melyben ők. A gyermekkel lehetetlen volt egy pár szót nem váltanom; vagy kétszáz lépésnyire együtt maradtunk.

A gyermek eszményien szép.

Akar egy háromcsillagos őszinteséget, aranyosom? Ime:

A gyermek egy pillanatra álmodozóvá tett.

Ezzel túlestem regényemnek legkényesebb fejezetén.

4. Kerti mulatság Billion bárónénál, a kit nyájas ujságirók Biarritz királynőjének szoktak nevezni.

Megpillantok egy macska-bajuszt, egy kefehajat, egy nevető arczot, s örömömben elrikkantom magamat:

– Birulov!

Egy fekete frakk állott mellettem, a kit előbb nem vettem észre. A mi emberünk.

Lelkesedésem felköltötte a figyelmét. Arra fordult és megnézte Birulovot.

Ez volt az első és utolsó udvariassága.

Karon csiptem Birulovot s ott hagytam biarritzi lovagjaimat.

– De hát mi jó szél hozta önt ide? – kérdeztem az én szerelmes fiamtól, a kiben nekem kedvem telik. – Hisz önnek ma Moszkvában kellene lennie?!

– Eljöttem, grófnő, hogy megkérjem a kezét.

– Ó, Birulov, ön tökéletes volna e nélkül az unalmas, léha refrain nélkül!…

– Ha ez a história nem mulattatja önt:

Nous allons la, la, la recommencer.

Egy szép nap be fogja látni, hogy a világ egyformán unalmas Birulovval, vagy Birulov nélkül, és elfogad a sorstól, mint egy új csapást, a mely nem számit többé.

– Soha, barátom, soha.

– Ha tudná, grófnő, hogy verstekben kifejezve, milyen hosszú az az út, a melyet önért tettem!…

Olyan kedvesen mondta, hogy majdnem meghatott. Különben Birulovnak nagyon jó napja volt. A szerelemnek ettől a Demokritoszától semmi sem áll távolabb, mint a nagyhangúság, s a reménytelen szerelmest már igazán nem lehet szeretetreméltóbban és vidámabban adni. Néha magam is azt hiszem, hogy az egész csak udvarias tréfa; de vannak mondásai, a melyek elárulják, hogy ez alatt a sok nevetés alatt van egy kis komolyság is.

– De hisz én önt egy hónappal ezelőtt még Trouvilleban hagytam!…

– Másnap már útban voltam hazafelé. Eltemettem a nagybátyámat, s pár nap mulva ismét elhagytam Moszkvát, hogy mint kegyeletes örököshöz illik, teljesitsem vagy legalább teljesiteni igyekezzem az elhunyt utolsó kivánságát. Fájdalom, ez nemcsak rajtam áll; s tartok tőle, hogy a Birulov-családnak én vagyok és én maradok az utolsó sarjadéka.

– Istenem, hisz ön csupa gyász, szegény barátom!…

Igazságtalan voltam iránta. A körülményekhez képest elég mulattató tudott lenni. Koronkint úgy tetszett, hogy még soha se láttam ilyen kedvesnek.

Kifogyhatatlan volt a paraszt-vicczekben, s egy-egy pillanatra eszembe jutott, hogy a téli esték Pertofkában, ilyen jó czimborával, elég kedélyesek lehetnek… De éreztem – és ez az, a mi följegyzésreméltó – hogy Birulov rosszkor jött. Akaratom ellenére összehasonlitásokat tettem, és ezek nem ütöttek ki a Birulov előnyére. A »bonvivant« lehet akármilyen szeretetreméltó, az »első szerelmes«-nek mindig van egy előnye, mely megmagyarázhatatlan, de el nem vitatható, mint maga az őserő. És hiába veszekedtem magammal, hiába nevettem ki a benyomásaimat, úgy rémlett, hogy az a másik a komoly szerelmesek osztályába tartozik. Ismeri kegyed az ilyen buta hangulatokat?!…

Úgy, hogy mikor Birulov egy ujabb madrigált koczkáztatott meg, nem is állhattam meg, hogy azt ne mondjam neki:

– Nincs szerencséje, szegény Birulov! Mi mind a ketten mostoha gyermekei vagyunk a sorsnak; tele volnánk ragyogó tulajdonságokkal, de hiányzik belőlünk az, a melyik a legfontosabb: hogy tudniillik a kellő időben támadjanak az ötleteink.

Birulov gyanakodva tekintgetett körül.

– Teringettét, annyira elkéstem volna?! – kérdezte, és nevetett hozzá.

– Viz, viz – feleltem – akármerre tekint, mindenütt viz.

A kit ő nem talált meg, azt én még kétszer láttam ezen az emlékezetes napon.

A reklám-királynő nem takarékoskodott a meghivóival; ott volt nála az egész Biarritz.

Nem lett volna benne semmi különös, ha emberem ebben a sokaságban végkép eltünik a szemem elől. S ha így történik, másnap már aligha gondolok vele. De az a bizonyos gonosz aeon máskép akarta.

Alig egy negyedóra mulva, ujra találkoztam vele. Darzens-szal beszélgetett, a híres festővel, a kit ön is ismer.

A báróné éppen akkor vált el tőlük, s szembe jött velem. Lehetetlen volt elmulasztanom, hogy a mulatságról egy pár jó szót ne mondjak neki.

A mester és a tanitvány alig egy pár lépésnyire állottak tőlem, s jól hallottam mindenik szavukat.

A _Látomás_ról volt szó, a tanitvány legujabb képéről. Darzens csupa bók volt.

– Milyen haladás a _Léda_ óta! – szólt, nem minden édeskésség nélkül, mely úgy látszik, kissé boszantotta a másikat.

– Ön nagyon türelmes a _Látomás_sal szemben, de kissé szigorú a szegény _Léda_ iránt. Abban legalább volt egy kis fiatalság!…

– Ez a harminczéves vaskalapok gőgje – vitatkozott Darzens nevetve.

– Mondja, hogy azoknak a negyvenéveseknek a szomorusága, a kik már túlélték magukat – felelt amaz.

Én is úgy gondolkoztam, mint Darzens, s egy kissé kiábrándultam a művész úrból. Az elbizakodottságot és az önteltséget majdnem annyira gyűlölöm, mint a hazugságot.

(Nem szeretném, ha rágalmazónak látszanám. Azóta rájöttem, hogy tévedtem. Emberünk őszintén elégedetlen minden ujabb munkájával. Ez egyszerűen érthetetlen, de igy van.)

Mikor harmadszor találkoztam vele, nem kerülhettem ki, hogy megszólitsam. Feltünőnek találhatta volna.

Különben is kezdtem belátni, hogy sorsa elől senki se menekülhet. Ha ennek az úrnak az a hivatása, hogy szerepet játszszék az életemben: ám lássuk, minő szerepet választ?!

– Tudja-e – szóltam hozzá – hogy meg akarom ismételni a multkori merész vállalkozást?! De minthogy az ég bizonyára ismét önt szemelte ki, hogy haza vezéreljen, nem volna-e egyszerűbb, ha mindjárt velem jönne?!

Úgy vettem észre, nem volt túlságosan elragadtatva. De azért igent mondott. Látszott, hogy nagyon udvarias akar lenni irántam; talán, hogy jóvá tegye, a mit Trouvilleban vétett.

– Tehát: szombaton reggel hat órakor a Casinónál találom, úgy-e?

Biztatott, hogy csak rendelkezzem vele.

Aztán közönbös dolgokról beszéltünk. Két percz mulva visszatértem Birulovomhoz.

Aggasztó tünet: minderre pontosan emlékezem.

5. A séta.

Ez igen nevezetes fejezet; tudniillik, ezen a sétán barátkoztunk meg.

Egyéb emlitésreméltó nem is történt az nap.

Úgy neki készülődtem ennek a kirándulásnak, mintha az északi sarkra indultam volna. De minden óvatosság és esőköpönyeg felesleges volt.

Tapasztalatlanságom felett Lenke őrködött; meg kell jegyeznem, nem igen volt dolga.

A párbeszédből csak ennyi érdemes a följegyzésre:

_Én_: Lássa, hisz mi egészen jó pajtások lettünk!… Őszintén szólva, Trouvilleban még nem gondoltam, hogy ennyire meg fogunk barátkozni.

_Ő_: Köszönöm, hogy végre alkalmat ad rá…

_Én_ (közbevágva): Ó, Trouville meg van bocsátva. A biarritzi szivesség mindenesetre jelentékenyebb volt, mint a seb, melyet Trouvilleból hoztam.

_Ő_ (mosolyogva): Képzeltem, hogy nem érezte magát szerencsétlennek.

Az egész históriáról nem váltottunk tiz komoly szót. Valami olyanformát mondott, hogy nincsenek mindig olyan silány hangulatai, mint akkor este, s hogy bizonyára a legostobább dolog ilyen hangulattal álarczos bálba menni.

S aztán egyébről beszéltünk.

Szóval kiderült, hogy nem akárki.

6. A Réjane-este, mikor elég balgatag voltam emberemet a vén Alisz ellen kijátszani: semmi uj. Ismét meggyőződtem róla, hogy nincsenek meg benne azok a formátlanságok, a melyek a festő urak nagy tömegétől annyira elveszik a kedvemet.

Ezt hálával nyugtatom. Nem szeretnék olyan úr iránt érdeklődni, a kit Birulov megitélhetne.

7. Végre megnézte a tudvalévő pocsolyákat és gólyákat. Szegény szobraimat, meg kell vallanom, nem igen magasztalta.

Biztat, hogy ne hagyjam abba a mázolást. Ez sujtó a szegény imádkozó lányra.

Aggasztó tünet. Nem nagyon haragudtam meg az inkább lesujtó, mint biztató birálatért. Egy félóra mulva elmult a haragom. Egy óra mulva lehetségesnek tartottam, hogy egyben-másban igaza is lehet.

Ekkép híven beszámoltam volna legujabb szerelmem egész történetével. Itéljen, aranyosom, maga, s közölje velem, hogy: elveszettnek tart-e?

A mi az én véleményemet illeti, Montaignet kell idéznem: »Mit tudom én azt?!« Meglehet, ezzel befejeztem róla szóló értekezésemet, de megeshetik az is, hogy nemsokára már így irhatom alá a leveleimet:

_Biróné ténsasszony_.

XXIII. _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._

Biarritz, szeptember végén.

Kedves Helén kisasszony!

Meglobogtatom a vörös zászlót, a veszedelem-jelzőt. A helyzet kezd kétségbeejtővé válni. Viktor, szabaditóm hol vagy?!

Ha már kicsikarta belőlem az igéretet, hogy nyilt leszek, ime. Bár megvallom, egy darabig gondolkoztam, ne hallgassak-e a dologról mélyen, mint a ki érzi, hogy ludas, és czélszerünek látja, nem adni életjelt.

Tehát, tudja-e, hogy az az ember kezd nekem nagyon is tetszeni?!

De tréfán kivül.

Ó, tudom igazolni ezt a jobbra át-ot! Győződjék meg maga, hogy ha nézeteimen csavarintok egyet, igazam van-e, vagy nincs? Előszámlálom a jó tulajdonságait.

1. Soha se hazudik. (Már pedig ez a jótulajdonság magában foglalja az összes erényeket. Hősöm tehát kifogástalan lévén, ezzel be is végezhetném a felsorolást. De várjon csak).

2. Nem közlékeny, és 3. nem törődik vele, hogy mit gondolok róla.

4. Nem beszél rosszat senkiről, de nem is érdeklődik senki iránt.

5. Jó czimboraságot tart velem, és ha elgázolna a vonat, elmondaná rólam, hogy: »Szegény leány!« (Ehhez hozzá kell tennem: soha, egy pillanatig se jut eszébe, hogy annak az elragadó teremtésnek, a kivel beszél, kissé udvarolhatna is. Ha már nagyon észrevehetően pályázom erre, úgy beburkolja az udvariasságait, mint Chevet a legelső rangú gyümölcsöt. Nem tagadom, ebben a pontban megbocsátanék neki némi gyöngeséget; a boszantó erényekért nem rajongok).

6. Szereti Poe Edgart.

7–100. Műveltebb, mint mutatja, egyszerűbb a beszédében, mint a gondolkodásában, türelmes, mint a ki kijárta az élet összes iskoláit, nem szereti Alisz nénémet, stb. stb. stb. Ezeket a jelentéktelen erényeket kissé unalmas volna felsorolni.

101. Határozottan nagyon szép szeme van.

Mindebből persze semmi se következik. Lehetne tőlem oly dicső, mint maga a tökéletesség, és még se törődném vele. A Pantheon nem remegteti meg a szivemet.

De… hogy is mondjam?

Van ebben az emberben valami nyugtalanitó. Például, mintha egy nagy, nagy bűn nyomná a lelkét. Vagy, mintha… Végre is, nem tudom.

Szóval, meg vagyok győződve róla, hogy ennek az embernek valami titka van. S én szenvedélyes talányfejtő vagyok.

Ne essék még egészen kétségbe, aranyosom, de nem hallgathatom el, hogy tegnap magam is megrőkönyödtem magamtól.

Képzelje csak.

Roland, a kis négerem, most fog először gyónni és áldozni, s mialatt erre készülődtünk, kiderült, hogy Roland, bár régóta a leggondosabb vallásos nevelésben részesül, még nem volt megkeresztelve. Nosza, szerezzünk hamar egy keresztapát, de kit?

Az első pillanatban rá gondoltam. De – nem mertem megkérni rá, mert a keresztanya én leszek.

Ez a gyávaság az, a mi azóta gondolkodóba ejtett.

Ha érdekli a Roland sorsa, megnyugtathatom, már meg van keresztelve. Keresztapjául Birulovot választottam.

Birulov örömmel fogadta el ezt a sok felelősséggel járó hivatalt. Elég aljas volt megjegyezni, hogy ez az uj összeköttetésünk méltó az ő légies szerelméhez.

A kis szerecsent Roland, Antal, Márius, Árpád és Szergiusz nevekre kereszteltettem. A Szergiusz nevet Birulov tiszteletére kell hordania.

A pap igen szép beszédet tartott a keresztelőn, s kijelentette, hogy a tizennégy éves kis néger most már az én gondjaimra van bízva, s hogy, mint lelki anyja, tartozom gondot viselni rá, hogy az erény utjáról le ne térjen.

A gyermek ma egész este ájtatosságait végzi. Holnap Birulov elviszi a templomba, hogy meggyónjék és megáldozzék.

Birulovot még nem láttam ilyen ünnepies körülmények között. Azt hiszem, ő maga is fél egy kicsit, hogy holnap nem fogja tudni a leczkéjét. De minthogy a tennivalója jóformán semmi, remélem, kifogástalan lesz.

Isten önnel, édesem, megszámlálhatatlan csókok.

_Masa_.

XXIV. _Biró Jenő úrnak. Aláirás nélkül._

Meggondoltam magam, nem megyek.

Pedig úgy örültem ennek a kirándulásnak, mint egy gyerek! Bele beszéltem magamba, hogy csodákat fogok megismerni; csodákat, melyek talán nem léteznek.

S ha véletlenül hizelegni talál a férfiúi kevélységének, megpótolom ezt a kijelentésemet azzal, hogy: nem tudom, kettőjük közül melyik érdekelt jobban: ön-e, vagy a tenger?

De nem, ez nem hízeleg önnek. Ez is mindegy; minden mindegy. Az egész história oly kevéssé érdekli önt, mint ama bizonyos megmerevedett nyakú egyiptomi istenséget.

Jó. Én nem így voltam. Én gyerekül, bolondul, butául örültem a tréfának. És ezt nem szégyellem megvallani. Soha se gondolok és soha se teszek olyat, a mit szégyellnék elmondani.

Hanem azért még sem megyek. Megmondom, miért nem.

Ön tegnap este alaposan megrontotta a kedvemet. Láttam, hogy megbánta, a mit elejtett; de hiába, már késő volt. Én ugyan igyekeztem a gonosz szókat elfelejteni, s aludtam rájok egyet, de hasztalanul védekeztem ellenök, a méreg már hatott.

Mondja, kérem, mi ütközött önhöz?

Vallja meg őszintén, olyan bőkezüen, olyan pazarul szórta az elkedvetlenitő, a lesujtó, az agyonbiráló, a a megsemmisitő észrevételeket, hogy az méltán zokon eshetett az ön legalázatosabbik tanitványának is.

Mi jutott eszébe?

Ön tudja, hogy igaz lelkesedés él bennem, már akármit érek. És hogy ha koronkint magam is úgy beszélek, mintha kisérletezésem csak egy elkényeztetett kamasz leány ideig-óráig tartó szeszélye volna: ez nem a művészetnek, hanem magamnak a kicsinylése. Nem könnyelműség, hanem szemérem.

Tudja azt is, hogy nem képzelődöm, hogy már majdnem elvesztettem minden bátorságomat.

Miért tesz hát úgy, mintha valami nérói hiúság volna bennem, mintha elkapatott volna a tömjén, s mintha a »szárnyaim«-at meg kellene nyirbálni a tulajdon érdekemben?!

Ó, tudom én, hogy az én szárnyaim csak strucczszárnyak. Nem arra valók, hogy repüljek, hanem csak, hogy koczogjak velök!

S ön mégis úgy beszél, mintha engem a hiúság megvakitott volna, mintha én egy hülyén elbizakodott, félbolond kis teremtés volnék, a kit néha-néha nem árt egy kis jeges zuhanynyal leönteni.

De, istenem, ha jót akarunk valakinek, s látjuk, hogy: no mindjárt belefúl a vizbe, azzal nem mentjük meg, ha a mentőhorgonyt a fejéhez vágjuk.

Tudom, hogy a mit eddig »alkottam«, nem sokat ér. De ezek a tanulmányok vannak olyanok, mint az X-é, Y-é és Z-é.

Végre is, mindössze négy esztendeje, hogy festek, három, hogy faragok. Biz ez nagy idő, de még sem annyi, hogy már le kellene mondani rólam.

Talán nagyot vétettem, hogy kétfélét próbáltam; de nem felfuvalkodottságból, hanem magam iránt való bizalmatlanságból történt.

Nem találja ön, hogy olyan valakit, a ki csupa jóakarat, csupa lelkesedés és csupa vágy, így vágni fejbe: »A mit ön csinál, az semmi!« – majdnem embertelenség?

És éppen ez az, a mi elvette a kedvemet a kirándulástól.

Ne igyekezzék félreérteni. Legyen jóhiszemű.

Nem egy hiúságában sértődött kis leány hitvány boszucskája ez, mely, iszonyúan szomjazva a megtorlást, a művészben a férfit igyekszik megboszantani. Nem; ez egy kis kiábrándulás – az emberből. Én annyira imádom az ön tehetségét, hogy önnek, a művésznek, a szava kinyilatkoztatás előttem, még akkor is, mikor ez a szó rám nézve megsemmisitő. De eléggé leány vagyok még arra, hogy a művészt az embertől ne tudjam teljesen külön választani.

S úgy találom, hogy önnek, a művésznek, bizonyára igaza van, de ön, az ember, kegyelmesebb lehetett volna.

És tudja-e, hogy én önt a szép óráiban, ha másokról, az egész világról, a szegényekről, a gyermekekről, a vétkező asszonyokról, s az elbukottak nagy, szomorú seregéről volt szó, tudja-e, hogy én önt kivételesen, eszményien jó embernek képzeltem?!

… Pedig én a jóságnál nem ismerek nagyobb tulajdonságot…

De, fájdalom, önnek nemcsak szép órái vannak, hanem megérthetetlen, gonosz perczei is.

És, hogy egészen megmondjam a gondolatomat, tudja-e, kire emlékeztet engem ezekben a rossz perczeiben?

Arra a gonosz iskolamesterre, a kinek beteges szenvedélye az volt, hogy a kisleány-tanitványainak a testét gombostűkkel szúrkálta tele, a mig az egyik bele nem halt ebbe a nem éppen szelid szadizmusba.

És tegnap este jobban emlékeztetett rá, mint valaha.

Ime, ez az én kiábrándulásom.

Ó, azért nem veszünk össze! Mi soha se fogunk összeveszni.

Mert, bár ön, elég kegyetlenül, megtagad tőlem minden tehetséget, nagyon jól tudja, hogy így vagy úgy, azért én mégis: a legbecsületesebb és a legnemesebb lélek vagyok a világon. Vagy talán nem igaz?

Nagyon jól tudja, hogy nem törődöm azokkal, a kik nem értenek meg, s hogy azok, a kikkel törődöm: megértenek.

Összeveszni ilyen derék, jó kis leánynyal! Remélem, nem jut eszébe.

A mi pedig engem illet, én ezentúl is imádom az ön tehetségét s ezentúl is tiszteletben tartom nagy számú, jeles tulajdonságát. (Ezek az erények kissé ridegek ugyan, de annál tiszteletreméltóbbak.)

Mért vesznénk tehát össze?!

Csak nem leszünk azok, a kik eddig voltunk.

Tisztelettel értesitem önt, hogy úri személyét nem imádom többé.

Isten önnel, vagy a viszontlátásra, a hogy önnek tetszik.

Jó estét.

XXV. _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._

Kedves Helénem!

A legnagyobb felháborodásban irom önnek ezeket a sorokat.

Ó, ez már mégis sok! Ez már túlmegy minden határon!

Tudja, hogy mennyire megvetettem az egész bandát. Ezt a kedves Viktort, a ki a kormányt ostromló hatalmas beszédeitől meg egyéb szónoklati remekeitől nem ér rá a körtét puhitgatni, hanem a kedves mamáját oda állitja csősznek a körtefa alá; és ezt a Volumniát, a ki Coriolanusának érdekében ilyen szép szerepre vállalkozik… meg a többieket.

Gyűlöltem őket mindig, mint a bűnömet. De ekkora gyalázatosságot még se vártam tőlük.

Tudja-e, mit találtak ki?

Még most is arczomba szökik minden vérem, mikor már csak le akarom irni a dolgot.

De hideg akarok lenni, mert különben meg nem értetem magamat soha.

Tehát, hallgassa csak.

Vagy két hét óta, a délelőtti órákban, nagyokat szoktam kószálni, Lenke czimborámmal. Mióta a szerencsétlen Birulovnak haza kellett utaznia, ez az egyetlen mulatságom.

Ábrándozással teljes kirándulásainkról csak a reggelire szoktunk visszatérni; pontban egykor állitunk be, előbb nem is várnak.

Ma, véletlenül, korábban jöttünk haza. Odakint észrevettem, hogy Lenke nagyon rosszúl érzi magát – ez a szegény leány egyre jobban hervad Makó ózonos levegője híján – mit volt mit tennem, visszafordultam vele.

Alisz néném éppen öltözködött, mikor haza értünk; a lányok odabenn voltak a szobájában. És igy, kis négeremen kivül, senki se vette észre, hogy megjöttünk.

Lefektettem a beteg honleányt – a kinek egyébként már semmi baja – aztán visszahuzódtam a szobámba, s elővettem a regényemet.

Szerencsésen el is aludtam rajta.

Arra ébredtem fel, hogy a szomszédos teremben két ember beszélget.

Lakosztályainkat ez a terem választja el egymástól. A pamlag, a melyen feküdtem, mindjárt ott áll az ajtó közelében, s az ajtó nyitva volt. Minden szót meg kellett hallanom.

Nem volt ellenemre, hogy a dolog igy történt. A beszélgetők érdekeltek.

Eleinte nem akartam hinni a fülemnek. Mit keres itt Biró Jenő úr?

Ó, bizonyára nem a szive sugallatának engedelmeskedett, mikor a vén Aliszt meglátogatta. Ha jött, akkor hívták. S ha hívták, ugyan miért?…

Igazán nem értem, hogy a férfiak a hallgatózást olyan szigorúan itélik meg. A kinek titka van, óvja meg a hallgatózók elől. Ha mi magunk nem ügyelünk eléggé a titkunkra, nem követelhetjük egy idegen személytől, hogy ő ügyeljen rá mi helyettünk is.

Szóval, hallgatóztam, a mint nem is tehettem máskép. Ha megmozdulok, vége a beszélgetésnek.

Ó, egy cseppet se bántam meg ezt a szobalányos cselekedetet! Mindezt jó volt tudni, és mindezt másként nem tudtam volna meg soha.

Undor fog el a gondolatra, hogy papirra tegyem ezt a beszélgetést, mely különben nem állt egyébből, mint Alisz néném legválasztékosabb aljasságaiból. A másik csak azért szólt közbe, hogy útját egyengesse a minél gyorsabb menekülésnek.

A részletek érdektelenek. A különböző aljasságokat csak ismertetni fogom, mint egy ügyész; hidegen és utálattal.

Bevezetés. Bocsánatkérés, hogy a tisztelt urat fárasztotta, de a dolog komoly, stb. A tisztelt úr kijelenti, hogy rendelkezésére áll ő méltóságának.