Part 3

Ugy-e, ez még önnek is eszébe jutott egy-egy unalmas, nyirkos téli este?! Csakhogy ön elűzte magától a csábitó gondolatot, mert ön szent; én pedig nem tudtam ellenállni neki, mert »szobrásznő« vagyok. (Ó, csunya szó, ó, csunya fogalom!)

Különben van egy mentségem, a mit kérek a javamra betudni. Az ördög, márkiné-képben, szives volt értem eljönni, személyesen.

Szóval, már benne voltunk. És – ó szégyen! – egy lámpalázas negyedóra multán, bele is találtam magamat a nem éppen nekem való, furcsa mulatságba.

A dominó igen kényelmes viselet. Lassankint visszaszerezte a bátorságomat. Sőt, mintha a kölcsönzött ruhával kikölcsönöztem volna más, ismeretlen lényeknek a bátorságát is. A mi talán sok is volt egyszerre.

Elég az hozzá, a mennyire féltem az első pillanatban, olyan elbizakodottá váltam valamivel később. Alig birtam a kikölcsönzött énnel.

Azt hittem, hogy láthatatlan és megcsíphetetlen vagyok, mint Puck, más néven: Robin pajtás. De nem részletezem az apróságokat.

Fél tizenkettő tájban, egyszerre csak magam előtt találom a feketét. Egy oszlopnak támaszkodott, s onnan nézte a sok vihogó rózsaszinü dominót, meg a velök elméskedő Flor de Cubá-kat és Imperiales-eket. Úgy nézte őket, mintha csak ezt gondolta volna magában: »Látom, hogy a világon vagytok, látom; de istenucscse nem tudom kitalálni, hogy miért?!«

Karjába csusztattam a karomat, s ezt sugtam a fülébe, persze francziául:

– Éhes vagyok.

Rám nézett.

– Vacsorálni akarsz? – kérdezte.

– Igen.

– Jó. Nem bánom.

– De ez nem minden – szóltam, s rámutattam Eugéniere, a ki mellettem állott. – Ő is éhes.

– Ő is vacsorálni akar?

– Ő is.

– Jó. Nem bánom. Vagytok még többen is?

– Nem, csak ketten vagyunk – feleltem – de mind a ketten olyan éhesek, hogy négy helyett fogunk enni.

– Jó. Nem bánom. Gyertek.

S azzal megindult velünk az étterem felé.

Ilyen hidegvérrel vezérelhet egy berlini impresszárió két sziú-indián hölgyet, a kik sétára kivánkoztak.

Megkimélem, kedves Helénám, azoktól a léhaságoktól, a miket a nagy folyosó mentén összebeszéltem. Nem az ön fülének való dolgok ezek… Azt kérdheti, és méltán, hogy olyan dolgok, a miket önnek nem jó hallania, mikép csúszhattak ki az _én_ szájamon?!… Nem tudom. Elég az hozzá, hogy a sok összeolvasott illetlenség csakúgy dült belőlem; egyik a másik után surrant le nemes metszésü ajkaimról, mint megannyi gyik a tisztes kőfalak közül. (Sajnáljon egy kicsit, kérem szeretettel!) Szóval: kegyed nem ismert volna rám, s én nem ismertem magamra.

A látvány ujsága annyira megrészegitett s a dominó olyan elbizakodottá tett, hogy igazán elhagyott az eszem. Valósággal boldog voltam abban a tudatban, hogy a maskara alatt szabadon játszhatom a félvilági hölgyet egy olyan úr előtt, a kit nem ismertem, s a kiről azt hittem, hogy soha sem fog megismerni.

Gondoljon rólam, édes angyalom, a mit tetszik; és dorgáljon meg, amúgy istenigazában. Önnek szabad. Ön az egyetlen lény a világon, a kinek szabad. De nem tagadhatom le a dolgot. Igy volt, én vétkem, én legnagyobb vétkem.

A kisérőm egy darabig hasonló hangon felelgetett; Eugénie hallgatott. A derék szobaleány csak némajátékkal vett részt a mulatságban, mint egy agyonrekedt tenor, a ki erősen gesztikulál az együttesben, csakhogy észre ne vegyék, hogy nem énekel. Valószinüleg ez volt a vesztem; ez kelthette fel a lovagom gyanúját.

Akárhogy történt, ime, igy lett vége szegény Vig Andrásnak.

A fekete, mikor elpukkantottam az egyik leghatalmasabb szellemi rakétámat – nem gondoltam, hogy ez a nagy mondás lesz a hattyudalom a léhaság mezején – hirtelen rám tekintett, s úgy tett, mintha álarczom hasadékán át a szemem közé akarna nézni. Ugyanaz az érdeklődő, szokott közönbösségéből kivetkezett tekintet volt ez, melyet már a saint-arnould-i apátságban is láttam; az a tekintet, mely mintha igy beszélne: »Nini, hát még akad olyan dolog is, a mi majdnem meglep?!«…

Hanem ez csak egy pillanatig tartott. A következő másodperczben már szórakozottan nézte az útunkat megszakitó veres dominókat, hidegvérrel vontatott tovább, s méltó rémületemre, igy szólitott meg, szépen, magyarúl:

– Meg kellett győződnöm róla, grófnő, hogy kegyed nem haszon nélkül forgatta a Goncourt _Henriette Maréchal_ját, s ebben a munkában igen megragadta a figyelmét az álarczosbáli jelenet. Szerencsét kellene kivánnom, emlékezete elevenségéhez, ha azt, a mit emlékezete olyan jól megőrzött, valami nagy nyereségnek tartanám kegyedre nézve. De – mit gondol? – ha azokat a szavakat, melyeket ez a szobalány az imént hallott, s hallott egy másik ismeretlen ember is, egy láthatatlan fonográf megőrizné akkorra, mikor majd kegyed feleség és anya lesz: vajjon sikerültnek tartaná-e ezt a tréfát akkor is, úgy öt-tiz-tizenöt év mulva?!…

A szemtelen!

Ijedségemben, haragomban, szégyenemben, egy igen buta gondolatba kapaszkodtam bele. Az jutott eszembe, hogy ha tettetem magam, mintha nem értettem volna, ha tovább is francziául szólok hozzá s a régi hangon kérdezem meg tőle: hogy ugyan micsoda érthetetlen dolgokat beszélt? – talán még hamis nyomra vezethetem, s el tudom hitetni vele, hogy csalódott. Fájdalom, úgy látszik, nem születtem szinésznőnek.

– Mért folytatná a tréfát, grófnő?! – fujta szét a fekete reményeimnek a pókhálóját; s kétségbeejtő nyugodtsága és közönbössége felháboritott. – A szinjátszás ebben a perczben már nehezére esik önnek; és czélja sincs, mert, a mint láthatja, felismertem kegyedet, és nincs kétségem, hogy talán csalódhatom. Kár volna az idejét arra pazarolnia, hogy ezt elhitesse velem; mert az áruló jelet nem dobhatja el magától. Hogy felismertem, abban nincsen semmi ördöngösség. Kegyed igen tökéletesen beszél francziául, de a legtökéletesebben beszélő idegen kiejtésében is van valami, a mi elárulja a nemzetiségét. Kegyed is ráismer az angolra, a spanyolra, az olaszra, akármilyen jól beszél francziául; ráismer a szókiejtés alig-alig észrevehető árnyalatkülönbségeiről, a melyek a fül figyelmét nem kerülik el, s a melyek a beszélő szerv minden szinészi képességén kifognak… Ráismer a magyarra is… Aztán meg a kegyed tréfái nagyon is irodalmiak voltak… azok, a kiknek a hangját utánozta, sokkal kevésbbé emlékeztetnek Goncourtra… S minthogy Trouvilleban ma kegyed az egyetlen, a ki… De bocsánat az értekezésért. Csak most veszem észre, hogy mindez igen unalmas, érdektelen és közönbös. Nekem azonban nem igen van érzékem az érdekes dolgok iránt… a mi kegyedet szintén nem érdekli.

Magam sem értem, hogy végig hallgattam, hogy nem hagytam mindjárt a faképnél, hogy volt türelmem elnyelni mindezt a laposságot. De inkább félholt voltam, mint eleven.

Aztán meg van ebben az emberben valami vakmerően megvető vonás, a mi az első pillanatra megkapja az embert. Mintha csak azt mondta volna:

– Tudom, hogy mindezt nem érdemes elmondani, de semmit sem érdemes elmondani. Azért engem mégis végig szoktak hallgatni… a mi különben engem nem tesz boldoggá, mert nekem minden és mindenki mindegy.

Szóval, talán még most is gépiesen koczognék az oldalán, ha el nem követi azt az ostobaságot, hogy egy kissé tüntetett is az udvariatlanságával. Ez az utolsó izléstelenség azonban visszaszerezte a lélekjelenlétemet.

Megszólaltam most már magyarul. Nem méltóztattam a játékot folytatni.

– Köszönöm az őszinteségét. Igaza van: nagyon rossz ötlet volt, hogy megszólitottam. Föl kellett volna ismernem önön a Childe-Harold-vonást.

Egy kicsit mosolygott.

– Tegyük fel, hogy tanár, vagy afféle vagyok; hisz az mellékes, ugy-e? Akármi, mindenesetre nagyon megtisztelő rám nézve, hogy kegyes volt megszólitani. De, a mint láthatja, nem érdemes velem megismerkedni.

– Ha úgy gondolja – szóltam – akkor nem illenék, ha tovább tartóztatnám.

S kivontam a karomat a karjából.

Már közel voltunk az étteremhez. A szegény Eugénie nem tudta, mit csináljon. Annyit gyanitott, hogy a tréfa csak az étterem ajtajáig tart, de nem mert megállapodni addig, a mig jelt nem adok neki.

Mint utóbb megvallotta, egy kő esett le a szivéről, mikor intettem, hogy várjon. S a következő kis jelenet alatt, lelkében örvendezve, de külsőleg sötéten, és némán állott mellettem, mint egy kisérőnő a klasszikus szomorújátékokban.

Igy illett az eseményekhez. Mert drámai jelenet következett.

Nem, soha se képzelné el, kedves Helén kisasszony, mire vetemedett az alávaló!

– Ha már elég balszerencséje volt – szólt mosolyogva – hogy egy pedánsra kellett bukkannia, némi kárpótlásul fogadja el tőlem azt a semmiséget, a mi egy pedánstól kitelik: a kéretlen jó tanácsot. Óvakodjék, grófnő, az apró őrültségektől. Kis patakokból lesznek a nagy folyók.

Arczom lángolt a maskara alatt; s reszkettem a felindulástól. De türtőztettem magamat, s csak ennyit mondtam neki:

– Ön már is nagyon megbánatta velem a tévedésemet; az utolsó sértés teljesen felesleges volt. Adieu.

Nem mondhatnám, mintha valami nagyon meg lett volna illetődve. A balkezét még most sem méltóztatott kihúzni a zsebéből. Egyszerüen annyit mondott, hogy:

– Kár volna haragudnia. De ha úgy tetszik, isten önnel.

És utat engedett, hogy ott hagyhassam. Soha ennél szégyenletesebb elvonulást!

A márkinéra hamar ráakadtunk. A lorddal izetlenkedett.

Oda sugtam neki, hogy én nem maradok tovább. Minden várakozás ellenére, rögtön kész volt követni. Hanem méla volt az egész úton.

Nem törődtem vele; egyébbel voltam elfoglalva.

Akkor éjszaka föltettem magamban, hogy másnap az első dolgom lesz: megtudni, bármi áron, hogy ki volt az a vakmerő, a ki a mulatságomat megrontotta. De reggelre jobbat gondoltam.

Ellenkezőleg; még azt is el fogom felejteni, hogy valaha láttam.

És nem is tudom ma sem, hogy kicsoda. Senki. Nem létezik.

Ime, ez a története annak a híres bálnak.

Kérem, kedves Helén kisasszony, rójjon rám súlyos penitencziát: _Ibykus darvait_ hétszer, Theramenes elbeszélését tizszer, és a _Karácsonyi ének_ egész első fejezetét. De teljes feloldozást kérek.

Vagy ne is büntessen meg. Minek? Hisz a bűn úgyis magában hordja a bünhödést. Én legalább megkaptam, a mit kerestem.

Kezét csókolja

hóbortos _Masá_ja.

XII. _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._

Fogságom második havában, nem tudom hányadikán.

Kedves, jó Helén kisasszony!

Szorgalmasan tanulok görögül, és Lebonnard úr, a kitől órákat veszek, azzal biztat, hogy nemsokára már Homért olvashatjuk.

Lebonnard úr úgy találja, hogy tanulékonyságom meglepő, s hogy az az előmenetel, melyet máris tettem, a mesével határos.

Az egészben pedig nincsen semmi csoda. Haladásom titka az, hogy minden időmet ennek az egy örömömnek szentelem.

Reggeltől estig nincs egyéb gondolatom.

Alig várom már, hogy végre megláthassam az Akropoliszt. Ez az egyetlen vágyam.

De nem akarom, hogy csak azért, mert elég szerencsétlen voltam leánynak születni, olyan bután álljak majd előtte, mint egy borjú az uj kapu előtt.

Azt akarom, hogy akkorára a kis ujjam hegyéig tele legyek görög szellemmel.

Csak legalább a Louvretól ne zártak volna el!…

Holnap vagy holnapután Párisba megyek, hogy vagy tiz perczre viszontlássam a milói Vénust és a Gladiátort.

Isten önnel, kedvesem. Lebonnard úr itt van, futok elébe.

Kézcsókok, százezer,

_Masa_.

U. i. Édes jó angyalom, nem küldhetné utánam a piros napernyőmet?!…

_M_.

XIII. _Ugyanaz, ugyanannak._

Kedves angyalom!

A férfiak mind ostobák. Mind, mind egy szálig. Nincsen kivétel.

Meglássa, a kegyed öcscse is csak olyan lesz, mint a többi. Igen, Emilke, a kit most is magam előtt látok fekete bársony-kabátkájában, és sötétkék, nagy máslijával a nyakában, a ki ma még olyan kedvesen, olyan ártatlanul néz önre diószinü, nagy hajsátora alól: Emilke egy szép nap rekedt hangon fog krákogni kegyed előtt valami butaságot, és ekkor kegyed észreveszi, hogy Emilke már férfi. Ó, be csunya dolog is férfinak lenni!

Leánynak lenni pedig nyomorúság. Aláirom. Az ember megőszül, hogyha bölcselkedik.

Az eső úgy zuhog, mintha dézsából öntenék. Előveszek egy franczia regényt, s a hogy kinyitom a könyvet, ezt a mondatot olvasom nagy lelki épüléssel:

»Minden nő életében van egy pillanat, a mikor ingadozik. Csak ezt a pillanatot kell megtalálni, és…«

Ó, a háromcsillagos hülye!

De hát ezek az emberek mind egyformán gondolkoznak, vagy mind egyformán nem gondolkoznak?!…

Soha, soha se emelkednek odáig, hogy egy perczre belepillanthatnának egy olyan nő lelkébe, a ki méltó erre a névre?!…

Ó, a szerencsétlenek!

Ugy hiszem, egy nőnek, a ki szeret, ha nem vág hozzá olyan bárány-arczot, mint a szinpadi Ágnesek, nagyon rossz dolga lehet ezen a világon.

Azok a bizonyos urak rögtön hajlandók nekik tanácsokat adni.

De hát nem tudják elképzelni, hogy micsoda sátáni gőg lakik egy hozzám hasonló lénynek a lelkében?!…

Nem tudják elképzelni, hogy ha az életemet kellene megváltanom egy szennyességgel?!… ha elég szerencsétlen volnék úgy imádni egy férfit, mint az istent!… inkább bele ugranám az első pocsolyába!…

Mondom kegyednek, hogy vakok és ostobák.

_Masa_.

U. i. Ugy-e, ott lesz szombaton a Papa gyászmiséjén?!

Valahogy el ne felejtkezzék róla, édes angyalom!

XIV. _Ugyanaz, ugyanannak._

Képzelje, édesem, minő szerencsétlenség! _Jewess_t ellopták!

Vége. Soha se simogathatom meg többé gyönyörü, olajzöld tollazatát… Kedvem volna sirni.

Ó, milyen hitványság is, ellopni egy szegény papagályt! Egy nyomorult madarat, a melynek csak arra nézve van értéke, a ki megszokta és szereti szegényt!… Egy nyomorult madarat, a melynek a tolvaj nem veheti semmi hasznát, mert bajos olyan valakit találnia, a kinek eladhatja!… És még erre a menthetetlen tolvajlásra is akad vállalkozó!…

Ki fogom hirdettetni, hogy ötszáz frankot adok a becsületes megtalálónak. De a reménységeim nagyon halványak.

_M_.

U. i. Most kapok Hollósytól egy levelet, melyben bocsánatot kér tőlem a miatt, hogy késve érkezvén meg Tátrafüredről, nem küldötte meg kegyednek a szegényeink részére járó összeget annak idejében, hanem csak napok, sőt talán egy hét multán. De, istenem, hisz akkor kegyed a magáéból volt kénytelen előlegezni a kis Ilmának, meg a szegény Zsófiának!… Bocsásson meg, édes angyalom, bocsásson meg!

XV. _Ugyanaz, ugyanannak._

Csak egy szót irok, mert nagyon fáradt vagyok.

Természetesen, úgy van jólminden, a hogy intézkedett. Miért is kérdezi? Hisz ha otthon volnék, akkor sem tudnék egyebet tenni, mint hogy kegyedtől kérnék tanácsot.

El vagyok keseredve; el vagyok törődve; még az életemet is meguntam.

Mindig esik, mindig esik, mindig esik!

Csak már szeptemberben volnánk!

Ó, Biarritz, második hazám!

_M_.

XVI. _Ugyanaz, ugyanannak._

Augusztusban, de májusi délelőtt.

Itt van Birulov!

Egyszerre érkezett meg a napfénynyel; s nem tudom, melyiknek örültem meg jobban a kettő közül.

A hogy megláttam kefe-haját és macska-bajuszát, a hogy a távolból felém villant gonoszságtól ragyogó szeme, felugrottam a székemről, és elébe szaladtam.

– Hurrah, Birulov! Brávó Birulov! Éljen a régi gárda!

Megráztam a kezét és majd a nyakába borultam.

– Kedvem volna önt megcsókolni! – kiáltottam fel örömömben.

– Tegye meg, grófnő, az isten áldja meg. Higyje el, megérdemlem, olyan nagy utat tettem meg önért.

– Csak nem értem jött, örök udvarló?!

– Azért jöttem, hogy megkérjem a kezét.

– Ön is, fiam Brutus! – botránkoztam.

– A házasság nálunk családi betegség – mentegetőzött.

– De hát, hogy jutott eszébe ez a képtelenség? És minek köszönhetem, hogy rám gondolt?

– Meguntam a sok csavargást s arra gondoltam: milyen jó volna letelepedni a kandalló mellé, a hol egy gyönyörü karosszék, nem, valóságos trón várja önt, vagy négy esztendő óta. Reménykedni kezdtem, hogy talán már ön is megelégelte a nomád életet, és – itt vagyok. Gondolja meg a dolgot, Masa grófnő. Egy, kettő, három, adjon kezet, s nevessük át együtt az életet.

– Nem, szegény Birulov, az ötlet nem jó. Az egész tervben csak egy okos pont van: a nevetés.

– Kedvem volna erről is lemondani, ha már a többiről le kell mondanom.

De nem tette. Még mindig a régi kedves kölyök. Két útitáskát hozott tele mulatságos esettel.

Az első nap nem is engedtem át a társaságnak. Átvigyorogtuk az egész délutánt.

Másnap már a márkiné elkaparintotta előlem, s csak a lawn tennisnél találkoztam vele.

Ez a márkiné valóságos polip. Száz karja van, és ha csak teheti, hasznát veszi mindegyiknek. Birulov megjelenése felvillanyozta az egész társaságot. Még a hamburgi lányok is kedvesebbeknek látszanak, mióta ő itt van.

Különben semmi ujság. Azaz bocsánat: Birulov bemutatta a lordot és Fervacques-ot. Fervacques elég kedves.

A lord szemtelen és nyugtalanitó.

A négy »elválaszthatatlan« közül, mint itt nevezik őket, most csak ez a kettő van Trouvilleban. A gardenia-herczeg meg a negyedik elmentek Honfleurbe.

Csókok; egyelőre ezer millió.

_Masa_.

XVII. _Ugyanaz, ugyanannak._

No látja, édesem, ez a hála!

Én voltam a leghűségesebb trombitása; én kürtöltem a dicsőségét a leglelkesebben és a legtöbb kitartással. Világos, hogy ha egyszer életében meg kellett bántania valami fehérszemélyt, ez nem lehetett más, mint az én csekélységem.

Igazán, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a Gondviselés egész külön hivatalt tart, mely csakis arra ügyel fel, hogy minden ember, mindig, következetesen hálátlan legyen.

Nem tudja, aranyosom, kiről van szó?…

Emlékszik-e még rá? Négy vagy öt évvel ezelőtt Berlinben voltunk. Akkor még mázoltam; következéskép kötelességemnek tartottam, hogy egész nap ott üljek a nemzetközi kiállitásban.

Ugy, hogy Birulov azt a paraszt-viczczet költötte rám és a kiállitásra, hogy:

– A képek silányak. De van ott egy nagyon takaros kis személy, a ki őrzi a képeket; azt érdemes megnézni.

Nos, volt ezen az emlékezetes tárlaton egy kép, valami _Angelus_, s volt ennek a képnek egy lelkes, elszánt, s a legőrültebb rajongásra kész bámulója: Galanthay Masa.

Ó, mennyi vitatkozásom volt e miatt a kép miatt!… De hagyjuk. Nem mintha megváltoztattam volna a véleményemet. A kép gyönyörü, ha az, a ki festette… nem, legyünk tárgyilagosak.

Tehát: azt a hires _Angelus_t valami Biró Jenő nevü úr festette. És ez a Biró Jenő nevü úr egy és ugyanazon személy azzal a fekete hajú úrral, a ki Trouvillet és az álarczos bálokat örökre meggyűlöltette velem.

Igen, édesem, a huszonegy üveg borok és a huszonegy fontos gorombaságok kedvelője: kiváló tehetségű hazánkfia, Biró Jenő úr.

Mindezt Fervacquestól tudom (a ki, mellékesen szólva, igen kedves majom.)

A fölfedezés nem érdektelen, ugy-e?

Egy darabig tünődtem rajta: méltó-e rá, hogy kegyeddel közöljem?

De arra a végső eredményre jutottam, hogy: igen. Az eset anyagot adhat a gondolkozásra a bölcselkedő elmének.

Megigértem ugyan kegyednek, hogy az illető úrról nem beszélek többet, de bah! – a gentleman nem érdekes többé, bátran beszélhetek róla.

És tudja-e, mért nem érdekes?

Ime, egy őszinte vallomás. Egy bizalmas adalék lelkemnek mélységeiből.

Azt a fénykört, melyet a vakmerősége vont a homloka köré, lefujta a márkinénak egyetlen egy, megbélyegző, leleplező, megsemmisitő szava.

Kedvesem, ez az ember házas!

A márkiné látta a jegygyürüjét a tulajdon szemével.

Minő sátáni elbizakodottság! Feleséges ember és még kevélykedik! Mert ha egy legényember vakmerő, annak még van értelme. Annak joga van hozzá. Ez az örök harcz a nők és férfiak között. De egy házas ember! Egy ember, a ki már készen van!…

Szinte látom a feleségét. Egy kis, idegbajos sárgaság, a ki madárfejét kaczérul rejti el egy rengeteg kalap árnyékába. Az a bizonyos nagy, égő fekete szem, azokkal a bizonyos legyező szempillákkal; apró orr, melyet a rokonságban bájosnak találnak. Ha jár, hogy előkelőbbnek lássék, kissé fölfelé szegzi a vállait; s az utczán megfordulnak utána a férfiak, mert a szeme fehére feltünő, s úgy tudja forgatni ezt a legfőbb kincsét, mint egy köszörüs. A vendéglőben keztyüs kézzel eszik, és keztyüs kézzel nyul a szájába, hogy kivegye belőle a csirkecsontot. Kicsit kaczér, de csak azért, mert ez »chic«, – esküszöm rá, hogy még a »chic«-nél tart – különben pedig nagy, éhes szemével majdnem felfalja az urát…

Szegény ember!

Mondom önnek, hogy a fekete, polgári nevén: Biró Jenő úr, nem létezik többé. Tragikus véget ért, mint Phoebus de Châteaupert, a kiről, attól a percztől fogva, hogy megházasodott, a _Notre-Dame_ költője nem ir többé.

Rám nézve legalább meghalt. Vége; fuit.

Meg akartam irni a gyászbeszédjét és ezekben a sorokban eltemetem őt.

Zöld galylyal övezem körül nevét és – menjünk tovább. Uj nap derült ránk, mely uj életre hí.

Imádja önt, jobban mint valaha

_Masa_, képfaragó művész, remekművek alkotója, és jó kis lány.

XVIII. _Galanthay Masa grófnő Szoláry Helén kisasszonynak._

Biarritz.

Hisz-e ön a Végzetben, kedvesem?

Ments isten, hogy a predesztináczióra, vagy a kálvinisták egyéb szörnyüségeire gondoljak. Elégetném a kezemet, mint Mucius Scaevola (remélem, ő volt), ha elég ügyetlen volna leirni valami efféle eretnekséget, a mi bármilyen hóbortos vagyok is, soha meg nem fordul a fejemben.

De lássa, én igy képzelem a dolgot:

A Végzet angyala, hogy pontosan felelhessen meg rengeteg feladatának, egész intézetet tart az égben, s ennek a magasban székelő intézetnek egyik alárendelt, élczes alkalmazottja kedvét leli benne, hogy minket szegény halandókat minduntalan kicsúfoljon.

Ez a vidám aeon ismeri legtitkosabb gondolatainkat, s könnyebb a lelkének, hogy ha, a felsőbbsége háta megett, mókázhat velünk.

Például:

Tegyük fel, szegény ember, neked az a bogarad, hogy nem akarsz a vizbe fúlni. Ugy találod, hogy a sáros halál csunya halál. Hogy ezt a csunya halált elkerülhesd, megtéssz minden képzelhető óvó intézkedést. Megmérgezed magadat, aztán felméssz egy torony tetejére, onnan leugrasz, s abban a pillanatban elsütsz egy pisztolyt, melyet szépen a halántékodnak irányoztál. És holnap mégis ott vagy a jogász-bálban. Mert méreg helyett tévedésből kőrösi szentelt vizet ittál, a téli kabátod gombjával fenn akadtál a torony egy állványán, s kiderül, hogy pisztolyodat párbajsegédek töltötték meg. El vagy keseredve, s fölteszed magadban, hogy megnyugszol sorsodban, de soha se ülsz hajóra, még propellerre se.

Légy nyugodt. A vizbe fogsz fúlni. Nápolyban véletlenül megbetegszel, eszméletlen állapotban hajóra tesznek, a gőzös pokoli bizonyossággal – elsülyed, olyan alaposan, hogy még egy légy se menekül meg róla.

Vagy mondjuk, nem méssz Nápolyba; nagy óvatosságodban negyven esztendeig ki nem mozdulsz a lakásodból. Légy nyugodt. Bele fulsz a fürdőkádadba.

Vagy:

Te, másik szegény ember, szereted az egész világot, az első keresztények testvériességével, a Peabody jóságával, s egy angol regényiró hölgy gyöngédségével. De van egy ember a világon, a kinek az orra neked nem tetszik, a ki iránt valami csodálatos, megmagyarázhatatlan idegenkedést érzesz. Szétosztod vagyonodat a szegények között, sirva búcsúzol el tizenkét gyermekedtől, s elbujdosol az őserdőkbe, Patagoniába, vagy az éjszaki sarkra, csakhogy ezt az embert ne lásd.

Légy nyugodt. Mindenütt az utadban fogod találni.

Nem hiszi, hogy igy van?! Tehát hallgasson rám.

Biró Jenő úr, mint Barbarossa Frigyes császár, jól meghalt, és jól el van temetve. Meghalt, volt, vége; eltemettem őt feledésem népes mauzoleumába, s hogy valamikép fel ne találjon támadni, lenyomtattam őt megvetésem súlyos kövével.

És ime, kikel sirjából; mi több, kényszerit rá, hogy foglalkozzam vele.

Láttam, a tulajdon két szememmel láttam, mikor elutazott Trouvilleból, a herczegével együtt. Örömem oly tiszta és tökéletes volt, hogy misét mondattam volna, ha attól nem tartok, hogy derék abbénk megver.

Természetesen, nem mulasztottam el megtudni Fervacquestól, hogy hova mentek. Ha azt mondja, hogy délre mennek, biztosithatom, kedves Helén kisasszony, hogy Szibériának viszem a vén Aliszt.

Fervacques pontos felelettel szolgált, mely igen megnyugtatóan hangzott. Angliába mentek, Arbroaths Castleba, s ott is maradnak október végéig.

Ez három héttel ezelőtt történt.

És ime, a hogy megérkezünk Biarritzba, az első ember, a kit megpillantok, az én halottam.

De ez még semmi. Ez egyszerüen csak boszantó lett volna.