Part 17

Az egész épület csak egy lakásból áll, melyet Biró úr özvegysége első évei óta a maga számára tart fenn. Úgy látszik, azért vásárolta meg ezt a csöndes kis fészket, hogy vándor-éveiben (régebben sokat utazgatott) megszálló helynek használhassa. Kívüle egy lélek sincs a házban, csak egy öreg házmesterné, a ki a lakásra gondot visel.

Livia elég előrelátó volt megtudni, hogy Biró úr soha semmiféle látogatót nem fogad ebben a lakásban.

Hozzá tette, hogy Biró úr jelenleg valószinüleg irodának használja a félreeső kis házat; ha azt akarja, hogy ne háborgassák.

A kigyó hitt, a galamb kételkedett.

Ah, nem, nem; nem fogják félrevezetni, ha mindnyájan ellene esküsznek is. Minél több megnyugtatót tudott mondani a kém, a gyanú annál nagyobbra nőtt benne.

Igen, ez a kis ház, gyanútalan czímével, látszólag tisztes homlokzatával, egy ama titkolt szerelmi fészkek közűl, melyekről Masa annyit olvasott. Istenem, a regények, a színdarabok teli vannak velök, az egész világ tud egynehány ilyenről; vannak, kétségtelenűl vannak ilyen titkolt fészkek, pedig hát minden háznak olyan becsületes, olyan ártatlan, olyan álszent külseje van.

Igen, igen, minden arra mutat. A félreeső hely; az, hogy Biró Jenő úr elég óvatos volt megvásárolni, ez a nagy titokzatosság, a mely körülveszi, még az is, hogy állítólag senki sem látogatja. Mintha bizony egy öreg asszonyt olyan nehéz volna eltávolítani, ha az ember egyedül akar maradni!

Hogy irodának használja! Ugyan kit lehetne megtéveszteni ilyen dajkamesével?! Mi szüksége volna rá, hogy a város végén keressen magának békés dolgozó helyet!

Nos mindegy; akár így van, akár úgy. Bizonyosat akar tudni, nem állapodik meg a félúton.

Ha téved, annál jobb. Ha pedig, a mint félve sejti, a mint meg van győződve – mert hisz minden idegszála vaktában is esküszik rá – egy nő van a játékban, nos hát akkor ismerni akarja ezt az ellenséget.

Ismerni akarja, hogy fölvehesse vele a keztyűt. Ó, nem azért akar ő látni, hogy aztán könnybe boruljon, hogy összetéve a kezét, sírásnak és kesergésnek adja át magát. Neki nincsenek ilyen gyöngeségei.

Hanem, ha nem akar is könnyekké olvadni el, mint a mythologia nimfája, azért nem hagyja ám magát. Egy nő elcsábítja tőle a férjét. Jó. De hát ki ez a vetélytárs? Ki az, a kit egy pillanatig is többre lehet becsülni nála, – nála! Eh, majd meglássuk. Mert vissza fogja hódítani a férjét, bármi áron, s csatába ereszkedik érte akárkivel. De látni akarja az ellenfelét: sötétben nem lehet csatázni.

– Livia!

– Parancsol, grófnő?

– Itt az alkalom, hogy egy igazán nagy szolgálatot tégy nekem. Megigéred vakon?

– Megigérem vakon.

– Ezek a tennivalóid. Meg fogod szerezni nekem ennek a lakásnak a kulcsát. Akárhonnan, de úgy, hogy ő ne sejtse. Ne fukarkodjál s ne törődjél vele, akármibe kerül. Ha aranyból van is ez a kulcs, száz annyi aranyat adhatsz érte, mint a mennyit nyom. Átadod nekem a kulcsot, aztán várakozol. Majd értesitelek. Ha kellesz, huszonnégy órával előbb tudni fogod. Akkor, egy bizonyos órára el fogod távolítani az öreg asszonyt, akármilyen ürügy alatt, rád bizom. A fő az, hogy ne is gyanakodjék. Ha ez megvan, az utczasarkon vársz rám. Az előkészületekre van még egy pár napod. Meglesz?

– Meglesz.

Livia állott a szavának; harmadnapra átadta a kulcsot.

– A hátulsó bejárás kulcsa – szólt. – Az elsőnek csak egy kulcsa van, s ezt a méltóságos úr mindig magával hordozza.

Masának nem sokáig kellett várnia. Ritka véletlenségből mindjárt másnap akadt valami, a miről bizonyos lehetett, hogy az urát egy pár órára lefoglalja. Biró nagyszerű mauzóleumot építtetett az első feleségének. A fia még nem látta az emlékművet, s Biró úgy kivánta, hogy a gyermek ismerje anyja sirját.

Masában sokkal több igaz gyöngédség volt, semhogy ne érezte volna, hogy ő erre az egy-két órára nem létezik. Csak később ejtett el annyit, hogy holnap Helént kell meglátogatnia. Biró nem szólt rá semmit.

Tehát van két órája. Nem sok, de éppen elég. Sietett üzenni Liviának.

IV.

Livia már egy negyedóra óta leste a Kismező-utczával szomszédos utczák mindenikét, hiába.

Pedig nem volt könnyű, úgy járkálni a néptelen utczában, hogy föl ne tünjék, s hogy szükség esetén mindent le lehessen tagadni, még a czirkálást is. De Livia szokva volt a szerelmi kalandokhoz, s nyilvános rendes tanár lehetett volna abból a gyakorlati tudományból, mely arra tanít, hogyan kell cselekedni, mindent, a mit tetszik, nyilvánosan és mégis észrevétlenül.

Végre megpillantotta az asszonyát.

Más még azt sem látta volna meg, hogy jön-e arra valaki, vagy sem, de a Livia szemének nem létezett se távolság, se sűrű fátyol, se gyanutlanúl egyszerű polgári öltözet.

Különben is megismerte volna a járásáról. Meglátszott rajta, hogy egy kissé fel van indulva, s hogy az utolsó pillanatban elfogta valami habozás, a mit Livia nem tudott ugyan megérteni, de a mit, nagyon okos lény lévén, nem tagadott le, ha nem értette is.

Mihelyt azonban találkoztak, ez az utolsó aggodalmaskodás is kimúlt végelgyengülésben. Livia látása elszánttá tette Masát. A földé volt újra.

Liviára egyébként csak az őr szerepe várakozott. Két percz mulva Masa besurrant a 123-ik számú házba, s eltünt a szeme elől.

V.

A kulcs megfordult a zárban, az ajtó kinyilt s Masa ijedten lépett vissza.

A terem, a melybe be akart menni, egészen sötét volt.

Valami babonás sejtelem szállotta meg. Eszébe jutott a kékszakállú herczeg felesége, a ki férje távollétében a hetedik szobába akar bepillantani. S eszébe jutott, hogy vannak titkok, a melyeket nem jó megtudni.

De aztán felülkerekedett benne a kételkedés.

– Milyen bolond vagyok! – pirongatta magát. – Mintha nem gyaníthattam volna, hogy ezek mögött a leeresztett, ó-divatú zsalugáterek mögött csak vastag sötétség lehet. Lám, a rossz lelkiismeret.

És talán szükségét érezve, hogy megtalálja a természetes magyarázatát annak, a mi oly idegenül hatott rá, így bátorítgatta magát:

– Világos, zárva tartják a zsalut, hogy az ide tűző nap ki ne szíjja a bútorok színét.

Belépett, és szép csendesen betette maga mögött az ajtót. Vak sötétségben maradt.

– És még csak gyujtót se hoztam magammal!

Mindegy. Majd csak el fog tapogatózni a szomszéd szoba ajtajáig. A belső, az utczára néző szobák nem lehetnek ilyen teljesen elzárva a fénytől. Látta az utczai ablakokat; azokon nem volt zsalu, csak szép fehér függönyök.

Bizony, alig várta, hogy már ott legyen.

Az előbb, a hogy benézett, egy pillanatra látni vélte a szomszéd szoba ajtaját. Megindult arra felé.

Lábujjhegyen járt, pedig nem volt oka erre a nagy elővigyázatra, s minden lépés előtt óvatosan tapogatott maga körül, hogy meg ne üsse magát valami kiszögellő bútordarabba.

Ilyenkor, mikor meg-megállt, hallotta, hogy a szíve hangosan kalapál.

Ez volt az egyetlen hang, a mit hallott.

Mintha sirboltban járt volna. Ugyanaz a süket csend és ugyanaz a hideg.

A teljesen elhagyatott és elzárt helyeken, a hol semmi illó anyag nincs többé s a hová az ember a maga szennyével nem téved be soha, valami rendkivül finom, erősen átható illatot érezni, a mi oly nyugtalanító, mint a fekete szín, a mi már nem szín, hanem a színek teljes hiánya.

Masának úgy rémlett, mintha ugyanazt a nyugtalanságot érezné, melyet a sirboltokban a másvilágnak ez a lehellete okoz. Kedve lett volna visszafordulni.

De kinevette magát a gyávaságáért. Meg kellett adnia, hogy a levegő egy cseppet sem fülledt a szobában, így hát rémeket lát. És tovább tapogatózott.

Egyszerre beleütközött valamibe.

Egy ágy. Hímzett terítős, magasra vetett ágy.

A hideg végig futott a hátán, maga se tudta mért.

Ösztönszerüleg a másik oldalra fordult. Egy másik ágy. Két ágy egymás mellé állítva a falnak, a mint polgári házaknál látni.

– Botorság!… Mondom, hogy laknak itt. Ez a hálószoba.

Végre megtalálta az ajtót. A keze rajta volt a kilincsen. Valahára.

Persze, hogy igaza volt. A másik szobában már egészen jól lehetett látni. Itt is zsaluk voltak az ablakon, de csak félig leeresztett zsaluk; a napfény keresztül szűrődött a hasadékokon.

Egy mázsás kő esett le a szívéről.

Úgy képzelte, mintha egy óráig botorkált volna a sötét szobában. A világért sem mert volna visszanézni.

Hanem itt már neki bátorodva nézett körül.

No ugyan volt is oka megijedni! Persze, hogy laknak itt! Hisz ez a gyerekszoba! Amott két kis rácsos ágy, itt meg egy kék selymes szép kis bölcső. Nini, egy fa-lovacska a sarokban, ott meg ólomkatonák.

Csak az nem tetszett neki, hogy minden olyan szép rendben van benne. És a gyerekek? Hova lettek innen a gyerekek?

Persze, hogy oda van valahol az egész család. Máskülönben hogy járhatna ő itt?!…

Az egész család!… Igen, nem lehetett többé kétsége. A harmadik szobában, a hol már egész világos volt, semmi nyoma többé a lakatlanságnak. Mintha már minden a vacsorához volna készítve. A teaforraló és a teáscsészék itt vannak az asztalon. Igen, ez az ebédlő.

Bejárta a többi szobákat is. Lám, ez itt az asszony szalonja. A zongorája most is kinyitva. A karos-széken egy barna hárász kendő. Mintha csak a kertbe szaladt volna le.

Egyébként mindenütt a legnagyobb rend. Feltünő rend, a hol gyermekek vannak…

Masának a kiváncsisága levetkőzött minden szemérmet. Felnyitogatta a szekrényeket és bele nézett titkaikba. Látni akarta a ház asszonyának ruháit, fehérneműit, ezüstjeit, hogy következtetéseket vonhasson belőlük az ismeretlen nőnek a jellemére.

Ej, úgy látszik, a kis polgárasszony nincs minden ízlés nélkül. A fehérneműi polgári asszonykához képest rendkivül finomak, a ruhái egyszerűek, de ügyes szabó munkái, a háztartáshoz szükséges holmijai sem beszélnek arról a kalandos lényről, a kinek az isten felvitte a dolgát. A vetélytársnő majdnem egyrangú vele, s annál veszedelmesebb, mert polgári asszonyka.

Csak azt találta különösnek, hogy ezek a ruhák már mind kimentek a divatból. Nyolcz-tiz év előtti formák, a melyeket ő már régen elfelejtett. Milyen furcsa!

Eh, hát az uj ruhái másutt vannak, ennyi az egész. Még két szobát nem látott.

És mindenütt minden csak róla, a kis polgári asszonykáról beszélt. Látszik, hogy királynője ennek az eltitkolt fészeknek.

De hol van hát a kis polgárasszony?! Nincs egy parányi fényképe, mely elárulna valamit ama varázs titkából, a mely őt meglopja?! Vissza kell térnie, a nélkül, hogy megértené a férjét, ezt a különös embert, a kinek mindene megvan a világon, a mit emberek csak irigyelni szoktak, s a kinek nem telik öröme ebben a mindenben, hanem titkon eljár ide a Kismező-utczába, keresni valamit, a mi több, mint a minden?!

A kívánsága hamarább teljesült, mint képzelte.

A hogy kinyitotta a nagy utczai szoba ajtaját, egyszerre elsáppadt… azután ott maradt a küszöbön, mozdulatlanul.

Tizian leánya ott állt vele szemben, s elébe mosolygott a rámából, kihívó, örök ifjúsággal, megszégyenítően, diadalmasan.

Ott állt tizennyolcz éves szépsége egész pompájában, boldog mosolylyal; és hajának aranya mellett megfakult az ablakon betévedt fényözön.

Ah, ez már ő! Igen, ez a vetélytárs, ez az! Ráismert.

És minő vetélytárs! Masa megalázkodva, mélységes irigységgel bámult reá.

Mily szép! Tehát nem mese, tehát valóság a formáknak ez a csodás tökéletessége és harmóniája?! Tehát igazán nem multak el a renaissance-szal végkép ezek a gyönyörű vonalak és az asszonyi arczszínnek ezek a bűvös árnyalatai?! Tehát ma is születnek még istennők, a szegény földi asszonyok vesztére?!

Mily szép!

S ha még csakis szép volna, egyesegyedül csak szép! De mikor maga a báj, maga az ifjúság és az élet, maga a tavasz és a mosoly!

A gyönyörű szempár boldog, derült tekintettel – az isteni gyermekek szelid derüjével – mosolygott le a hivatlan vendégre; de a vörös napernyő és a fantasztikus szalmakalap nem voltak ilyen méltóságosak; ezek egyszerűen kinevették az ő gazdag ruháit.

Masa mélyen meg volt alázva.

Istenem, mi az ő sápadt, okos, kedves párisias arczocskája ehhez a ragyogó szépséghez képest, a kinek csak maga a napfény és a rózsa lehetnek a versenytársai! Mi az ő vékony kis szellemessége a formák és színek ez ezeregyéjszakai gazdagsága mellett! Ó, a visszahódítás munkája nehéz, emberfölötti lesz!

Még mindig a visszahódításról ábrándozott szegény.

Úgy gondolta, hogy csak a szívével győzhet, de bízott a szívében. Ah, itt már fölveheti a küzdelmet akárkivel és fel is fogja venni!… Nem tudta, hogy olyan szivekkel szemben, a melyek nem dobognak többé hasztalan minden küzdelem.

Úgy ábrándozott, hogy az a szépség, melynek most itt a képét látja, egykor el fog hervadni, s akkor, a bűbáj oszoltán, ha majd a varázs-barlang zára pattan, csak ki kell tárnia a karjait, a tévelygő vissza fog térni hozzá.

Addig nem is remélte, hogy visszakapja. Látta, hogy a legerősebb lánczczal, színarany hajszállal van lekötve…

Elfogta a keserűség. Soha, még a legderűsebb óráiban sem jutott eszébe, hogy az ő vonásait vászonra tegye. Még csak egy vázlata se volt róla. Pedig hát ő se az utolsó az asszonyok között… És ezt a másikat!…

Ah, ide hozta minden szerelmét, minden művészetét!

Meg kellett vallania magának, hogy igen, ez a kép a mesterműve annak, a kinek a nevét viselte. Nem csak a Szépség, a Művészet is diadalmaskodott a ragyogó vásznon, melynek mását nem ismerte az ő szerető emlékezete.

S ez a kép nem volt az egyetlen. A terem tele volt a tiziani arczczal. Itt egy madonna – soha se látott ilyen szép madonnát – egy kis fiúval, a minő Palika lehetett, ott egy zongorázó hölgy, valamivel távolabb egy firenzei szépség, tükörrel, mint a Laura de’ Dianti, majd egy czigarettázó leány, vázlatok, kisérletek, de mindegyiken ugyanaz az arcz, ez a csodaszép arcz.

Egyszerre, a mint körülnézett, egy festő-állványt pillantott meg, a melyet jól ismert. A festő-állványon egy félig kész kép, az utolsó.

Megnézte hát ezt az utolsó képet is, és a mint nézte, a pirosság lassankint eltünt az arczáról. Most már nem volt láza, csak nagyon sápadt volt.

A kép egy nagy padlásszobát ábrázolt, a mely műtermül szolgált. Hogy kinek a műterméül, azt ki kellett találnia; a művész maga is ott volt a képen, de csak mint a környezet egy jelentéktelen alakja. Festett s valószinüleg a kép főalakját festette.

Természetesen, megint Ő volt ez a főalak.

Különös társaságban, egy sereg mindenféle gyerek mellett ült, de úgy, mint a hogy egy királynő trónol udvarnépe között. A szegény kis népség szép sorjában foglalt helyet körülte, nagy mellett kicsi, kicsi mellett kisebb, mint az orgonasíp.

Mindnyájan a festőre néztek, mintha hallgatták volna.

A padlásszoba nyitott ablaka mögött mesés hegyvidék látszott; s a hegyi úton egy kakastollas embert lehetett látni, a ki sípot emelt az ajakához és furcsán vigyorgott.

Talán erről a kakastollas emberről beszél nekik a festő.

Ő is hallgatja, mint a többiek. Szép szeme nyugodtan pihen a mesélőn… vajjon mit gondol?

Vörös napernyőt tart a kezében, s az a fantasztikus szalmakalap van rajta, a melyet Masa már a nagy képen látott. A tartás és az arcz is ugyanaz… de nem, az arcz nem. Az az arcz, amott a nagy képen, maga az Élet, az Öröm, az Ifjuság, mig ezen a másik arczon, nyilván a művész akarata ellenére, van valami fájó vonás, mely oly feltünő ezen a derüs képen.

Végre megértette.

… Tehát abban a sötét szobában soha sem alszik senki, a két kicsi rácsos ágy, a kék selyem bölcső, soha meg nem született gyermekeké, a barna hárász kendőt senki se viseli többé, s ez a ragyogó Ifjuság, ez a félelmetes, elragadó Szépség… mind csak mult, emlék, álom.

És Masa megérezte, hogy akkor hát ő el van veszve örökre…

Ó, ez a vetélytárs legyőzhetetlen, tudta jól. Mit tegyen ő, a szegény, ügyetlen, sápadt asszony a diadalmas Álommal szemben, a ki csupa fény és csupa ragyogás?!…

VI.

Hirtelen összerezzent.

Valami neszt hallott; léptek, kulcszörgés. Az ajtót nyitotta ki valaki, ott, tőle két lépésnyire.

Ez ő.

És Masa most már tudta, hogy a bűne nem közönséges asszonyi kiváncsiság, hanem szentségtörés.

Ártatlan volt ugyan benne, de vajjon mentség-e ez?

Majd leroskadt az ijedtségtől; menekülésre nem is gondolhatott.

Biró megjelent a küszöbön.

Egy pillanatig ott maradt, mintha a lába gyökeret vert volna. Arcza eltorzult a haragtól…

Masa nem mert a szemébe nézni, nem mert szólani, csak a két karját terjesztette elébe könyörgő mozdulattal.

És ekkor ez az ember, a ki maga volt a jóság, a gyöngédség és a finomság, oda lépett hozzá, megragadta az egyik kezét, úgy, hogy Masa fájdalmában majdnem felkiáltott, előre vonszolta, mintha ki akarná taszítani… aztán magához tért.

Eleresztette a felesége karját és szelid, majdnem könyörgő hangon szólt:

– Kérem, legyen kegyelmes irántam, és hagyjon magamra.

Masa, a gyerekek mozdulatával, a kik ha rossz fát tettek a tűzre, sietnek a bőrüket menteni, – engedelmeskedett.

Összehúzta magát, mint egy űzött macska és kiment a nyitott ajtón. Maga se tudta, hogy ért az utczára. A min nem lehet csodálkozni; először történt meg vele világéletében, hogy kidobták valahonnan.

VII.

Nagynehezen talált valahol egy kocsit; beleült és haza hajtatott.

A hogy a szellő megcsapta az arczát, nagyot lélekzett. Végre elkezdett gondolkozni. Előbb, mig az utczán bolyongott s hasztalan kereste Liviát (Livia, mikor megpillantotta Biró Jenő urat, úgy vélte, hogy itt rá nem lesz többé szükség) – csak egy gondolata volt: a szégyen.

Most aztán annál gyorsabban kergették egymást a fejében bolondabbnál bolondabb ötletek. Ha arra gondolt, mennyire pórul járt a kiváncsiságával, magamagát gúnyoló hajlandósága kiapadhatatlan volt a hóbortos gondolatokban, egyebekben pedig nagy kedve lett volna sirva fakadni.

De az egy pillanatig se jutott eszébe, hogy olyan dolog történt vele, a melyet teljességgel nem érdemelt meg.

Az olcsó kételkedés nem ejti meg a nőket olyan könnyen, mint a férfiakat. Az asszonyok érzik (a mit az önmagát imádó kételkedés szeret letagadni), hogy minden nagy és kitartó érzésben van valami tiszteletreméltó. Az asszonyi csalhatatlan ösztön fölismeri az erőt minden álöltözetében.

A fölfedezés tehát, melyet az imént tett, nem kisebbitette Birót Masa szemében; ellenkezőleg, csak tisztelettel és félelemmel tudott rá gondolni, mint arra a skót várra, melynek van egy láthatatlan szobája, a hová ajtó nem vezet, s melynek háromszázegyedik ablakára babonás megilletődéssel néz idegen és földi egyaránt.

De ha Biró nem vesztett előtte, annál siralmasabbnak tünt fel előtte az a helyzet, melyben magát találta. Nem gondolt rá, hogy megcsalták, hogy sorsát talán nem érdemelte meg; de annál többet gondolt rá, hogy: »hiába, nincs szerencsém!« – mint Birulovnak szokta mondani.

Nem, nem lehettek többé kétségei. Ez az ember, a kivel a legbensőbb közösségben él, a kivel együtt tölti el a napok, hetek, hónapok majdnem mindenik óráját, ez az ember nem szereti őt, nemcsak nem szereti, soha sem szerette.

– De hát akkor miért…?

Ne csodálkozzunk az elkényeztetett gyermekek szegényes kis hiúságán. Százszor is elmondta magában azt a kérdést, hogy: »de hát akkor miért…?« – és századszor sem találta meg a feleletet. A vér elborította az arczát, mikor először jutott eszébe a végzetes »mert«.

Elszégyelte magát a gondolatáért. Hogy is juthatott eszébe ez a csunyaság!

Nem, ez az ember, a kit jobban ismert, mint akárki más, ez az ember, a kiben soha se fedezett fel, csak finom érzést, soha se lepett meg, csak nemes gondolatot, – nem, ez az ember nem követhetett el ily aljasságot.

– És még se marad egyéb magyarázat – sugta neki a rosszabbik énje.

A szíves olvasó észrevehette, hogy Masa grófnő nem tartozott a legközönségesebb lelkek közé. S ha igen, nem fogja meglepőnek találni, hogy a mint lassankint meg kellett adnia magát a gyanujának, mely majdnem bizonyossággá erősödött, annál türelmesebbé vált magával a dologgal szemben. Mire elvégezte, hogy a föltevése nem lehetetlen, akkorára nem talált többé semmi borzasztót abban, a mit előbb aljasságnak nevezett magában.

Megtalálta a fő-mentséget: a gyermeket, s közel volt hozzá, hogy elérzékenyedjék, hogy helyesnek és jogosnak ismerje el azt az elhatározást, mely az ő életét szerencsétlenné tette. Megtalálta az enyhítő körülményeket is, s a hogy megtalálta, rögtön beléjük kapaszkodott. Igen, igen; barátsággal, rokonérzéssel volt iránta, különben soha se határozta volna el magát erre a lépésre. Elvette, mert vonzódott hozzá, mert a gyermeknek szüksége volt egy második anyára. Mondjuk, hogy nagyon józan volt, a mikor megházasodott, de nem a vagyonáért vette el őt – nem, nem!…

És a mint megtalálta a mentséget, talált reménységet is. Ha vonzódásból vette el, csak rajta áll, hogy ez a vonzalom sokkal erősebb és sokkal melegebb érzéssé változzék át. Csak teljesen odaadónak kell lennie, csak meg kell hajolnia akarata, kedve, szeszélyei előtt: és ez olyan könnyü lesz!… El fogja felejteni, a mit soha sem kellett volna megtudnia, s ha hidegebbnek fogja találni férjét, mint óhajtaná, ő benne egymagában lesz annyi szerelem, a mennyi elég rá, hogy meleggé tegye a már-már kihült családi tűzhelyet. Alkalmazkodni fog az urához mindenben; akárhogyan közeledjék hozzá, csak egy felelete lesz rá: a gyöngédség; és hűséges, kitartó, alázatos szeretetével előbb-utóbb meg fogja ejteni. A megszokás segítségére lesz; az idő mind sűrűbb és sűrűbb ködbe burkolja a multat, mely férjét tőle ma még visszaköveteli; évek multán az álom elszáll szép csendesen, s az álomból ébredő fel fogja ismerni az ő türelmes, szenvedésre kárhoztatott szerelmének egész értékét.

Igen, kérni fogja az istent, hogy fordítsa feléje ezt a gyötrődő szivet, és az isten nem fogja őt elhagyni.

Masa letérdepelt imazsámolyára és buzgón imádkozott.

VIII.

Biró Jenő úr éppen akkortájt érkezett vissza a palotájába, mikor felesége bezárkozott s vallásos könyveinek adta át magát.

Kérdezősködött utána; mondták, hogy az imaszobájában van. Azt felelte rá, hogy ne háborítsák.

Aztán visszavonult a dolgozó-szobájába, a hol a titkárja várakozott rá. A titkárt igen fontos közleni való bátorította rá, hogy ilyen szokatlan időben alkalmatlankodjék. Nagyon előnyös szerződési ajánlatról akart jelentést tenni. Az ajánlat előkelő angol társaságtól érkezett s százezrekre rugó hasznot kinált a nábobnak. A titkár előadta az ügyet s tisztelettudóan várta a választ.

Biró Jenő úr igen szórakozottan hallgathatta a jelentést, mert azt felelte rá:

– Jól van. Küldjön neki ezer forintot. Vagy küldjön neki annyit, a mennyit akar.

A titkár szokva volt már az efféle szórakozottságokhoz, s az alárendeltek nyugalmával fogadta a furcsa feleletet. Megjegyezte magában, hogy úgy látszik, a méltóságos úr ma már nem hajlandó vele tanácskozni, s jobbnak gondolta másnapra halasztani a dolgot. Meghajlott a felsőbbség előtt, s magára hagyta a méltóságos urat.

A méltóságos úr pedig csöngetett és a fiát óhajtotta látni.

Palika egy óra hosszat maradt az apjánál. A mint másnap elmondta, az apja torzképeket rajzolt neki, s játszott vele, úgy, a hogy Palika kívánta.

Úgy volt, hogy együtt mennek majd az ebédlőbe, de a méltóságos úr az utolsó perczben meggondolta magát. Bocsánatot kéretett a feleségétől, azzal a mentséggel élve, hogy rosszul érzi magát s egy-két órát aludni akar. A komornyiknak fel is tünt, hogy a méltóságos úr kissé szenvedőnek látszott.

A hogy a komornyikot elbocsátotta, Biró Jenő úr az ablak felé fordult, s egy megnyerő arczú, csinos fiatal embert pillantott meg a kedves karosszékében. Ugyanaz volt, a kivel Biarritzban ismerkedett meg.

– Ah, ön itt van?

Nem is volt nagyon meglepetve.

A szőke felállott, kivette szájából a czigarettát, s így szólt:

– Eljöttem, hogy megóvjam önt egy nagy bolondság elkövetésétől.

– Bocsáson meg, kérem, de meguntam, hogy a dolgaimba avatkozzék. Megvallom, számos olyan órát éltem át, a mikor semmi kedvem sem volt hálával gondolni önre, de ha vannak fokozatok a hálátlanságban is, úgy bizonyára most érkeztem el hálátlanságom tetőpontjára.

– Ej, csakugyan hálátlanabb, mint képzeltem. Üt, és nem akar meghallgatni. Sőt már el se akar fogadni. A sátán megtette kötelességét, a sátán mehet.

– Igen, kedves uram, mi mind a ketten megtettük a kötelességünket, s most már mehetünk mind a ketten. S ha ön véletlenül haza kivánkoznék, én kész vagyok önt követni.