Part 16

Bizony, szerencse ez, rám nézve is. Azon a sok más egyeben kívül, a mit mások még nálam is jobban értékelnek, íme, a kilátás, hogy: lesz egy szép kis feleségem, a kit megcsókolhatok a nélkül, hogy undorodnom kellene tőle és undorodnom kellene magamtól!

Hanem egy kis hiba van a kréta körül. Az a kis hiba, hogy: ha én kimondom ezt az igent, akkor én gaztettet követek el.

A türelmes, az elnéző bölcselet tiltakozva mond ellent nekem. Már hogy lehet itt gaztettről beszélni?! De hiába mond ellent, és hiába vitatkozik velem.

_Érzem_, hogy gaztettet követek el.

Mért követek el gaztettet?

Mert nem szeretem igazán. Mert nem szeretem szerelemmel; úgy, a hogy csak egyszer tudtam szeretni. Mert csak érdekházasságot köthetek vele; aljas és gaz érdekházasságot.

– Micsoda holdvilágfaló ábrándosság?! – suttogja körülöttem a czinizmus. – Hová jutnánk, ha az érdekházasságot mindjárt gaztettnek kellene neveznünk?! Érdekházasság és érdekházasság közt rengeteg különbségek vannak! Vannak, a kik pénzért elveszik a púpos leányt… ez egy kicsit természet ellen való. Vannak, a kik pénzért elveszik azt a leányt is, a kinek a lelkén már folt esett… ez egy kicsit aljas dolog. De hogy mindjárt gaztett volna, ha valaki érdekből köt házasságot?!… Eh, hisz minden házasságba bele játszik az érdek, a józanság!… nincs az a házasság, mely egy kissé érdekházasság ne volna!… senki se házasodik önzetlenül, mindenki keres a házasságban valami jót, a minek a megszerzését össze akarja egyeztetni az érdekeivel, már a hogyan lehet!… Aztán, mit is beszélsz folyton érdekházasságról?! Ha nem akarod, nem nevezed annak; ha nem akarod, nem az! Hiszen magad is elismered, hogy vonzódol hozzá?! Magad is úgy találod, hogy ilyen társsal élni együtt, ilyen feleséggel csókolózni nem volna kellemetlen! Mit tagadod?! Legelőször is a kivánság vonzott feléje!… A mint mondod: szerelemhez hasonló kivánság!… És csak azért ne vennéd el, mert véletlenül gazdag?! Micsoda ostobaság!

De vajon elvenném-e, hogy ha nem volna gazdag?!

Aligha. Nem tudhatom ezt bizonyosan, mert nagy hatással van rám, és nem is sejthetem, hogy mi következnék, ha szegény volna… De nem valószinű, hogy elvenném; talán nem is vehetném el. Akármennyire vonzódom hozzá, akármennyire sajnálom, hogy olyan emberek közt kell élnie, a kik ellenségei, akármennyire szeretném kiszabadítani mai helyzetéből: vonzódásom és részvétem nem olyan erős, hogy a vele való együttélésért ujra fel tudnám venni a harczot az élettel. Alighanem legyőzném a kívánságomat, hogy megőrizzem a kényelmemet, a teljes szabadságomat, és azoknak a kötelékeknek az épségét, érintetlenségét, a melyek a multhoz fűznek. Nem hiszem, hogy elvenném, mert nem szeretem igazán. A mint hogy én többé senkit se fogok igazán, szerelemmel szeretni.

És mégis ki fogom mondani az igent.

Mért?

Mert biztosítani akarom a fiam jövőjét.

Nem a magam javáért cselekszem; nem magamnak kívánom azt a jómódot, a melyet ez az összeköttetés kínál. A fiam javáért teszem meg ezt a lépést, mely a pokolba visz.

Eluntam az élettel való hiábavaló küzködést. Eluntam azt az örök aggodalmat, hogy: mi lesz a fiamból, nem kerül-e, elhagyatottan, a pocsolyába, ha én, ma vagy holnap, hirtelen meghalok? Szomjazom azt az édes érzést, hogy egészen nyugodt lehessek annak a jövője felől, a ki már régen lefoglalta mindazt, a mi a szivemből még megmaradt.

Számítok, mint egy uzsorás. Számot vetettem azzal, hogy ez az alkalom, a melynek a felhasználása lehetővé teszi, hogy tökéletesen biztosithassam a fiam jövőjét, nem kinálkozik kétszer.

Tehát megteszem az ugrást a sötétségbe.

De érzem, hogy gaztettet követek el.

Senki se tudja, hogy számításból cselekszem. Mindenki természetesnek találja a lépésemet. Mindenki azt képzelheti, hogy megszerettem ezt a leányt, a ki méltó volna rá, hogy igazán megszeressem, a ki szegényen is férjhez mehetett volna, s a ki szegényen is nagyon boldoggá tenné a kiválasztottját… ha ez a kiválasztott másvalaki, nem én. Ő maga is csak azt képzelheti, hogy úgy szeretem, a hogy megérdemelné; ő maga is joggal úgy gondolkozhatik, hogy a személye százszor többet ér, mint minden gazdagsága.

Lehetnek, a kik kételkednek. A kik gyanítják, hogy az, a mit Masa grófnő iránt érzek, talán nem vitt volna rá, hogy feleségül vegyem, akkor, ha véletlenül szegény. Ezek a kételkedők az én helyemben ugyanazt tennék, a mit én teszek. És ezek a kételkedők is csak gyanakodhatnak; tudni nem tudhatnak semmit.

Senki se tudja, hogy gaztettet követek el. De én tudom.

És azért ezentúl igazán fölösleges magammal beszélgetnem.

XVI.

Hosszú idő multán mégis csak előveszem ezt a könyvet. El kell mondanom valahol – »el kell suttognom a titoktartó nádasnak« – hogy nagyon boldogtalan vagyok.

Mért?

Mindenem megvan, a miről az emberek álmodoznak. És egyebem is, a miről nem álmodoznak, de a mi többet ér, mint az álmaik: szép, kedves, jó feleségem, a ki csak nekem él, és gyönyörű fiam, a kiben csak örömem telhetnék.

De az a tudat, hogy gaztettet követtem el, megmérgezte az egész életemet.

Hiába akartam felejteni, csak felejteni!… A méregnek egy cseppje is elég volt arra, hogy megrontsa mindazt az örömet, a mi számomra még megmaradt, hogy élvezhetetlenül rosszízűvé tegye az életem serlegéből még ki nem ürített erőtadó italt.

A mi másnak örömet ad, az engem csak keserűséggel tölt el.

Nincs örömem a feleségemben, akármilyen odaadó, akármilyen szeretettel teli, mert folyton arra emlékeztet, hogy bár akaratlanul, ártatlanul, ő okozta, hogy gaztettre vetemedtem; még a fiamban sincs zavartalan örömem, mert nem tudom elfelejteni, hogy az ő javáért elaljasodtam, eladtam magamat!

Bizonyára vannak mentségeim. Az érzékeim láza őrölt meg annyira, hogy kisértésbe eshettem; és hogy az érzékeim úrrá lettek rajtam, csak annak a következése volt, hogy sokáig nem éltem az érzékeimnek, mert a szivem sebe elfelejtette velem ezeket a hitvány érzékeket.

És még inkább ment, hogy végzetes elhatározásomat az apai szeretetemből fakadó idegesség csalta ki belőlem, az a rettegés, hogy a szeretet minden esztelenségével féltettem a fiamat a bizonytalan jövőtől.

De mit érek a mentségeimmel?!

Mily szörnyű eltévelyedés! Mily jóvátehetetlen vétek! Mily őrült rosszcselekedet!

És miért követtem el? Mit nyertem vele?

Biztosítottam a fiam jövőjét, igen; és megnyugvást szereztem magamnak e felől, jó. De ha nem követem el ezt a hitványságot – nem lett volna ember belőle úgyis?! Megvolnánk mind a ketten szépen. És nyugodtan! Ó, hiszen ha előre tudtam volna, hogy megérem ezt a mai napot! Hogy még élek akkor, a mikor már nagyocska, a mikor már nem kell féltenem semmitől! Hiszen egy fiú megél a jég hátán is! És annál erősebb, annál derekabb ember lesz belőle, minél inkább küzdenie kell a jövőjéért!

És ezen a megnyugváson kívűl, a melyre csak a gyávaságomnak volt szüksége, – mi egyéb hasznát vettem annak a nagy vagyonnak, a melyért eladtam magam?

Igaz, hogy ez a nagy vagyon engem is nagy vagyonhoz juttatott, mert a sors csak az első gaztettet várta tőlem, hogy a becstelenségemért mesés szerencsével jutalmazzon… Igaz, hogy a gazdagságom olyan apró kényelmeket ismertetett meg velem, a melyekre azelőtt nem is gondoltam… Igaz, hogy, mihelyt felmásztam az uborkafára, aljas élvezetet találhattam abban az undok látványban, hogy mennyire sietnek hason csúszni elém mindazok, a kik valaha megbántottak, – abban a nevetséges és szánalmas földhözragadtságban, hogy mennyire magasztalnak egyszerre olyanok, a kik azelőtt lebecsültek, – abban a kaczagtatóan förtelmes komédiában, mely szemmelláthatóan bizonyította be előttem, hogy az emberek nagy sokasága éppen olyan megvetni való, mint én magam… És igaz, hogy mindebben egy pillanatig silány örömet találtam.

De a nagy vagyont, az apró kényelmeket hamar megszokja és az efféle aljas élvezeteket hamar elúnja az ember. Egy kis idő multán nem szereznek még silány örömet se.

Viszont, azt a keserűséget, melyet annak a tudata okoz, hogy én már nem vagyok én, hogy már más ember vagyok, és nem az, a ki életemnek egy tisztesebb korszakában voltam, ó, azt már nem tudtam és nem tudom megszokni!

Mi egyebet szereztem még a nagy vagyonnal?

Igaz, szereztem még egyebet is.

Előbb: azt a fölfedezést, hogy csak az első gaztett volt nehéz, és azután már könnyü volt elaljasodnom. Azt a fölfedezést, hogy kapzsi lettem és kapzsi maradtam mindaddig, a míg el nem fogott a csömör, a magamtól való undorodás, s végre a tökéletes fásultság.

Utóbb: azt a boszúságot, hogy a sors, mintha gúnyolna, mióta nem érdemlem, mindennel elhalmoz, a mit hiába óhajtottam, a mig megérdemeltem volna. Hogy, mióta elaljasodtam, minden sikerül, az is, a mit akartam, az is, a mit nem akarok. Hogy, mióta a művészi erőm hanyatlik, művészi nagyságnak kiáltottak ki. Hogy, mióta az üzletcsinálásra adtam a fejemet – én és az űzlet! – a szerencse, a melyet hiába vártam, míg teljes erőmmel, java tehetségemmel, lelkem jobb részével küzködtem érte, most folyton a sarkamban jár. Hogy, mióta meggyűlöltem a nagy vagyont, nyugalmas, becsületes életem átkozott megrontóját: ömlik hozzám a pénz. Nem a feleségem pénze, hanem az enyém. Mert arra, a miért a gaztettemet elkövettem, soha se volt szükségem, soha se szorultam rá!

Ugy vagyok, mint Midás király. Mióta megundorodtam az aranytól, mióta minden kincsemet oda adnám a multnak egy békés órájáért: minden aranynyá válik, a mihez nyúlok. A sors a szemembe kaczag: »Arany kellett neked? Nem tudtad megbecsülni azt a földi jót, a miben részed volt? Az aranyért lemondtál minden egyéb jóról, még a lelkiismeretedről is? Nesze! Nesze arany! Ez mind arany! De nem tudsz enni, nem tudsz inni, el fogsz pusztulni, mert a mihez hozzá érsz, az mind aranynyá válik!… Látod?!… ez is arany, az is arany, minden arany!«

Ezt szereztem a nagy vagyonnal magamnak.

Annak a szegény asszonynak pedig, a kit galádul megcsaltam, a kinek a legnemesebb érzését kihasználtam, mint egy rabló… nem, nem a rabló módjára, az becsületesebb, hanem mint egy lányokon élősködő gazficzkó, – ennek a szegény asszonynak megrontottam az egész életét.

Még nem tudja, nem is sejti, mi sors vár rá. Még nem lát; csak érzi, hogy valami átok környékezi.

De előbb-utóbb észre kell vennie, meg kell tudnia, hogy gazul megloptam a legszentebb érzéseit, hogy szemérmetlenül megcsaltam, mikor azt hitettem el vele, hogy: szeretem, hogy szerelemmel szeretem, a hogy megérdemelné.

A milyen érzékeny lélek: ez a kiábrándulás szerencsétlenné fogja tenni.

Legalább is jóidőre szerencsétlenné.

Aztán, ha majd kiheveri a csalódását: ujra kezdheti az életet – ha tudja.

Vannak óráim, a mikor nem tudom látni ezt az asszonyt, mert csak a gaztettemre emlékeztet.

Vannak pillanataim, a mikor hirtelen el kell fordítanom róla a tekintetemet, mert mintha csak egy eleven szemrehányást látnék, és ezt a látványt nem állja ki sokáig a tekintetem.

Mindig nagyon nehezemre esik, néha nem tudok, nem birok otthon lenni.

Mit keresnék otthon?

A fiamat neveljem? Erkölcsről beszéljek neki? Én?!

Gyöngédségekkel ámítsam ezt az asszonyt, a kit kifosztottam?

Jobb, ha nem látom őket.

És elmenekülök a multba, a messzi multba.

Nem akarok másra gondolni, csak ő rá, a ki engem még egész embernek ismert!

Mindig csak ő rá akarok gondolni, és arra az időre, a mikor még méltó voltam hozzá!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A jóra született embernek jobban kell vigyáznia magára, mint a másiknak, a kinek csak a külső világban lehetnek ellenségei. Jobban kell óvakodnia az eltévelyedéstől; jobban kell védekeznie az őrültségek ellen.

A jóra született embert megöli az, a mi élteti a másikat, a ki gonosznak született.

XVII.

Ezeket a följegyzéseket nem semmisítem meg.

Idegen nem fogja olvasni; a fiam olvassa el – abban az időben, a mikor majd pályát kell választania.

Ezekből a följegyzésekből talán meg fogja érteni, hogy: mi történt az apjával.

Azt mindenesetre meg fogja érteni, hogy az apja, életének utolsó idejében, mért volt egészen más, mint azelőtt. Mért volt mogorva, zárkozott, levert. Mért riadt fel, ha megszólította valaki azok közül, a kik szerették.

Az apja ekkor valójában már nem élt. Valójában lassankint, ízenkint halt meg, mind jobban és jobban megundorodva attól, a mit cselekedett.

Nem tudta kiheverni önérzetének az elvesztését. Nem tudott önbecsülés nélkül élni. Attól fogva, hogy meg kellett vetnie magát, lassankint kihalt belőle minden életerő.

Mikor igazán meghalt: akkor már csak romok hullottak össze.

Hogy életének messziről még épnek látszó épülete hirtelen dőlt le, ezt nem valami nagy esemény idézte elő.

Valakinek meg kellett tudnia, hogy ez a félig halott ember, a ki régebben olyan önérzetes volt, a kisértés és az őrület egy szerencsétlen órájában, gaztettre vetemedett. Csak ennyi történt.

De ez éppen elég volt a félig halott embernek.

A míg a bűnét csak ő maga tudta, nem siettette a végső leszámolást. Úgy gondolkozott, hogy rászolgált a vezeklésre.

De azt már nem birta elviselni, hogy titka kitudódott.

Hogy van valaki, a ki bele lát a lelkébe! Az a valaki, a ki ellen olyan súlyosan vétett!

Ennek a valakinek nem tudott többé a szemébe nézni.

Nincs tovább.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez volt a tartalma annak a kapcsos könyvnek, a melyet csak két ember olvashatott el: Galanthay Masa grófnő, és Biró Pál, húsz esztendős korában.

HATODIK RÉSZ.

I.

Masa grófnő, a ki egy idő óta ismét ráért leveleket írni, így kezdte az egyik levelét, melyet Szoláry Helén kisasszonyhoz intézett:

»Imádom az uramat, kedves kis öregem, s nagyon szerencsétlen vagyok.

Nem, nem, nem. Ne hidd el. Rágalmazom. Olyan derék, olyan jó, olyan nemeslelkű!«…

Mikor leírta, hogy szerencsétlen, már maga se hitte. Pedig volt a dologban valami.

Bizonyára mindig volt közöttük egy csepp idegenség. Csak egy parányi, de volt.

A szegény Masa önönmagát okolta ezért. A bolond tartózkodását, ostoba leányos előítéleteit.

És igyekezett közelebb húzódni az urához, ellesni a titkos óhajtásait, alkalmazkodni a szeszélyeihez. Igyekezett olyanná válni, a milyennek az ura kivánhatta.

De minél inkább iparkodott a kedvében járni, minél jobban törte magát, hogy azt, a mit a férje ideáljának képzelt, megközelítse, minél jobban igyekezett (ó, pedig mily szemérmesen, mily végtelen gyöngédséggel tette!), hogy bejuthasson a férje legbensőbb bizalmasságába, amaz annál távolabb húzódott tőle, s annál nagyobbra nőtt ez az idegenség.

Mintha az ura napról napra új és új rossz tulajdonságokat fedezett volna fel benne, mintha örökös összehasonlításokat tett volna egy ideál között és közötte, a mely összehasonlítások mind csak az ő hátrányára üthettek ki, mintha egy félelmetes vetélytárssal kellett volna megküzdenie s mintha e küzdelemben napról-napra erőtlenebbé, esetlenebbé lett volna.

Micsoda vetélytárs lehet az, a kivel szemben neki nem marad, csak a szégyen, a kihez ő, minél jobban összeszedi minden erejét, annál méltatlanabb?! S van-e igazán ilyen vetélytárs?!

Nem értette az urát. Jó, gyöngéd, kifogástalan volt. És mégis!…

Szívének volt egy kamarája, a hová ő még csak be sem pillanthatott soha.

Masa grófnő sokkal inkább asszony volt, semhogy ebbe bele tudott volna nyugodni.

Elhatározta, hogy ha a férjének valami titka van, ez a titok csak egy nő lehet.

Az árulás ugyan nagyon korai, nagyon durva lett volna, s a férjétől távol volt minden, a mi durva, nemtelen. Nem tudott mit gondolni. Hitt és nem hitt. Mindegy; látni, tudni akart.

Majdnem minden lépését tudta, és soha se vett észre semmi gyanusat. Nagyon sokat voltak együtt; ilyenkor mindig gyöngéd, néha beszédes is volt.

De koronkint, mikor Masa nem figyelt rá, vagy úgy tett, mintha nem figyelne rá – a remegő, aggódó, féltékeny feleség egyszerre csak nem létezett rá nézve; elfelejtkezett róla.

Ilyenkor Biró Jenő úr nem volt jelen. Ha fel s alá sétált is a szobában, nem volt jelen.

Masa mindent elkövetett, hogy megtalálja az ura titkát; fürkészett, kutatott, nem tudott meg semmit.

Egy délután újult erővel ébredt fel a gyanuja. Sétakocsizásról jöttek, a Stefánia-útról. A mint a körút tájára értek, Biró hirtelen megállíttatta a kocsit, kiszállt, azt mondta, hogy valakivel beszélni akar, s kérte Masát, hogy menjen haza egyedül. Rögtön követni fogja.

Azzal a körút felé iramodott, s Masa látta, hogy egy szegényesen öltözött fiatal leányt szólított meg, a ki négy vagy öt kis gyerekkel éppen akkor fordult be a körútra.

Masa nem tudott hova lenni csodálkozásában.

Ő, a ki Masán kívül nem tűrt meg maga körül társaságot, a ki alig tudta elfojtani az ásitásait Cannes-ban, Madame Buloznál vagy Madame Aubernon-nál, a hol a felsőbb tízezernek színe-java szokott találkozni, a kinek az érdeklődését a legjobb könyv se tudta lekötni, a kinek az arczáról lépten-nyomon le lehetett olvasni, hogy nem talál gyönyörűséget se a természetben, se a művészetben, s egyformán közönbös minden ember iránt, ime, egyszerre föléled, s nosza, vesd el magad, utána iramodik egy jelentéktelen arczú kis leánynak, a ki a külsejéről itélve legfeljebb nevelőnő lehet!

És hogy szaladt! Mintha az üdvössége függött volna tőle, hogy utólérje azt a leányt.

Aztán, milyen tisztelettel üdvözölte! A leány nem is csodálkozott rajta. Pedig Biró Jenő úr a miniszterekkel nem szokott ilyen udvarias lenni.

Masa megállíttatta a kocsiját, s elnézte, hogy koczog az ura a gyerekcsapat között. Mi köze lehet hozzájok?!

Nincs az az asszony a világon, különösen ha az illető a Masa világából való, a ki az első pillantásra meg ne tudja itélni a másik nőről, vajjon vetélytársa lehet-e vagy sem? Annak meg, a kinek csak igen kevés vetélytársa lehet, éppen könnyű dolog az itélkezés.

Masának egy pillanatig sem voltak kétségei. Nem, ez nem vetélytárs.

De hátha olyan valaki, a ki nyomára vezethetne a vetélytársnak?

Nem ez az, a kitől ő fél, annyi bizonyos; de hogy nincs-e a közelében annak, a kit ismerni akart, azt már nem tudta ilyen könnyen kitalálni.

Nagyon szeretett volna utánok menni s meglesni a helyet, a hova befordulnak. De még ideje korán eszére tért. Dénes, az inas, már most sem állhatta meg, hogy meglepetésében hátra ne pislantson. A hogy Masa észrevette ezt a tolvaj-tekintetet, intett, hogy hajtsanak tovább.

II.

Masa nem tévedett. Terka egy cseppet sem csodálkozott rajta, hogy egyszerre csak szemközt találta magát Biró Jenő úrral. Tudta, hogy előbb-utóbb találkozni fog vele.

Egy-két esztendő óta nagyon sokat hallott róla. Hallotta azt is, hogy nagyon gazdag s nagyon híres ember lett belőle.

Terka ezt természetesnek találta. Mindig úgy nézett Biró Jenő úrra, mint egy másvilági lényre. S Terka mesevilágban élt. A mesékben pedig a másvilági lények végre is kiküzdik a pályabért, aztán elfelejtik a viszontagságaikat s boldogan élnek, a mig meg nem halnak.

De azon se volt meglepetve, hogy Biró nagyúr létére szóba áll vele. A mesékben a királyok és a pásztorok olyan kedélyesen beszélgetnek el egymással, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon.

– Maga az, Biró úr? Már igazán kezdtem nem érteni, hogy soha sem találkozom önnel.

Biró kérdőleg pillantott a gyermekekre, s Terka elértette ezt a tekintetet.

– Fájdalom, nem az enyimek – szólt kissé mosolyogva. S nem sütötte le a szemét.

Biró csupa kérdezősködés volt. A hangjában annyi melegség rezgett, hogy Masa grófnő nem győzött volna csodálkozni rajta.

Terka elmondta, hogy csak megvannak. Hogy még mindig ott laknak a harmadik emeleten, hogy a nagy folyosó még mindig hangos a gyereklármától, hogy a Vandrák-fiúk meg a többiek már felnőttek, s hogy most új gyermekeket pásztorol.

A tenger fenekén tengődő világ életében az évtizedek nem idéznek elő nagyobb változást.

Aztán Grunovszkyékról kezdtek beszélni. Terka elmondta, hogy már nem laknak ott. Most éppen Vandától jön, a ki egyedül lakik.

– Vanda egyedül lakik! – álmélkodott Biró úr.

– Igen – magyarázta Terka. – Összezördültek valamin, s kétfelé mentek lakni. Margit Grunovszky úrral az Andrássy-útra költözködött, Vanda pedig a Liliom-utczában vett ki egy hónapos szobát. E szerint Margitot se látta soha?

– Nem.

– De hát soha sem jár a szinházba?

Biró nem értette ezt a kérdést. Terka elbeszélte, hogy Margit Virányi Ella néven egy operett-színházhoz szerződött, s nagy sikerei vannak.

– Csudálom, hogy az utczán se látta soha. Nagyon szép két kis fehér lova van. Mindig itt szokott kocsikázni az Andrássy-úton. Jó módban él; egy villája is van a Svábhegyen.

– Eladta magát, mint én?!… – szólt Biró.

Terka kerekre nyílt szemmel bámult rá.

Aztán másról beszéltek.

– Mért nem látogat meg egyszer? – kérdezte Terka, mikor már közel voltak a szegények országához.

Biró sietett megigérni, hogy elmegy majd hozzájok.

Arra gondolt, hogy így lesz egy igen jó ürügye, olyankor, ha meg találnák lepni, a mikor a kapu alól félórákon át néz fel két udvari ablakra, a honnan nem hallatszik le többé zongora-szó.

III.

Masa hiába várta, hogy az ura majd csak tesz egy czélzást a különös találkozásra. Biró, a ki máskor maga volt a figyelem és az udvariasság, ez egyszer mintha elfelejtette volna, hogy bocsánatot kell kérnie a feleségétől.

Egy óra multán már otthon volt, de a kalandját egy szóval se említette.

Masa sokkal büszkébb volt, és sokkal inkább megsebezve érezte magát az asszonyi méltóságában, sem hogy a kérdezősködésig alázkodjék.

Pedig égette a kétség. Bizonyosat akart tudni minden áron.

Hozzá volt szokva, hogy gyorsan határozza el magát, s most sem sokáig tépelődött, mittévő legyen. Minthogy nem volt más választása, megalkudott a lelkiismeretével, s elvégezte, hogy a mit az ura elhallgat előtte, meg fogja tudni máskép, akármilyen úton.

Csakhogy ezt könnyebb volt elhatározni, mint kivinni.

A leány eltünt előle örökre. Hogyan jusson nyomára, ebben a nagyvárosban, egy szegényesen öltözött leány nak, a kinek egyedüli ismertető jele, hogy négy vagy öt gyerekkel jár az utczán?!

A titokhoz tehát nem vezethette el más, csak Biró maga.

Jól van. Majd elvezeti hát ő, tudtán kívül.

Figyelemmel fogja kisértetni minden lépését. Ha kell, hónapokig nem téveszti szem elől.

De miként? A cselédei előtt csak nem alázhatja meg magát! Olyan bizalmasa, a ki előtt szabadon szólhatott volna, nem volt; az apró ravaszságokat nem ismerte, eddig csak egyenes utakon szokott járni.

A véletlen segítségére volt. Kezére játszott valakit, a ki eddig nem jutott eszébe, Liviát.

Volt egy idő, mikor az elhagyatottság néhány hónapjában, Livia volt az egyetlen meghittje. Egy-egy kegyes pillanatában elejtett előtte egyet-mást a legrejtettebb, a legcsípősebb gondolataiból. Tehát ha Livia előtt árulja el magát, ez még a legkevesebb megalázkodással jár minden képzelhető megoldás közül. Aztán meg Livia nem volt mellette az utolsó időkben; a szemérme is kevésbbé szenved, ha ő rá bizza titkát! A hűségében nem kételkedett; a szemfülességében meg éppen megbízhatott. Livia a szent könyveknek csak egy mondását tartotta szem előtt: »Legyetek okosak, mint a kigyók«, de ezt aztán szem előtt tartotta.

Livia fényesen felelt meg a beléje helyezett bizalomnak. Be tudott számolni Birónak minden órájáról, s birtokában volt minden lakásczímnek, a mely Masát csak a legtávolabbról is érdekelhette.

Ezek közt a lakásczímek közt Masa csak egyetlenegyet talált gyanúsnak, de ez annál inkább felköltötte a figyelmét, mert nagyon sűrűn szerepelt a Livia jelentésében. Biró úr, gyalogsétái közben, órákat töltött a Kismező-utcza 123. számú házban, s Livia éppen ezekről a látogatásokról tudott a legkevesebbet.

Masa rögtön feloldotta Liviát minden egyéb kötelességétől, de annál sürgősebb jelentést kivánt a Kismező-utczai házról. Kinek a háza, kik laknak benne, a lakók közül kit illet a Biró látogatása – mindent tudni akart, még a lakók életrajza iránt is érdek lődött.

Livia hamarosan s nagy óvatossággal járt el a megbizatásában, de kissé csalódott arczczal tért haza. Livia, minden bővebb közlés nélkül is tisztában volt vele, miről van szó.

Nos, hamis nyomon jártak.

A Kismező-utczai 123. számú ház egy kis földszintes épület, mely már esztendők óta a Biró Jenő úr tulajdona.