Part 13

A többi emberi nyomorúság forrása pedig: maga az emberi lélek, vagy jobban mondva: az emberi lélekből még ki nem irtott vadállat. A »homo homini lupus«. Az állati önzés, melynek telhetetlen falánksága az embert az ember ellenségévé teszi, a helyett, hogy szövetségesévé, segítőtársává, gyámolítást, enyhülést, vigasztalást nyujtó jóbarátjává tenné, abban a nehéz küzdelemben, a melyet az embernek az elemi erőkkel szemben kell vívnia, egész életén át.

Az emberi nyomorúságoknak az az első forrása örök. A belőle eredő nyomorúságok örök osztályrésze az embernek. Ezek ellen védekezni az embernek nincsen hatalmában.

De azok a nem kevésbbé nagy számu nyomorúságok, a melyeket az ember okoz az embernek, nem erednek örök forrásból; nem örök osztályrészünk, nem örök végzetünk; ezeket kiirtani a világból, megszüntetni, vagy legalább csekélységekké szelidíteni az embernek hatalmában volna.

Csakhogy ezzel a czéllal szemben minden intézmény tehetetlen. És erre a czélra az intézmények, a melyeken sokkal könnyebb változtatni, mint az ember megrögzött rossz hajlandóságain, fölöslegesek is.

Ez a czél, a melynél nagyobbat, fenségesebbet nem képzelhetünk, csakis úgy volna megközelíthető, ha valaha az emberek – az egész világ – gondolkozása és érzésvilága tökéletesen átalakulna.

A mi nem elérhetetlen.

El lehet képzelni, hogy az emberek a műveltség és a lelki megnemesedés valamely igen magas fokán el fognak jutni a világ tiszta látásához, az életnek, önmaguknak és egymásnak tökéletes megértéséhez; hogy át fogják látni és át fogják érezni azt a nagy közösséget, mely a mindenséggel való egységben egymáshoz fűzi őket, a testvér-atómokat; hogy meg fogják érteni, mily lelketlenség, micsoda öntudatlanság: a másik emberben egy más, idegen világot látni, s érezni fogják, hogy a ki a másikat megöli, lelki vagy testi épségében bántja, kizsákmányolja, éhezésre kényszeríti, nélkülözésbe, szenvedésekbe hajtja stb., az voltaképpen önmaga ellen is tör, mert a másik élete a mi életünk is, minthogy _az élet egy_… szóval, hogy egyszer nem fognak nevetni azon, a mit ma a költők álmodozásának, talán hóbortnak tartanak.

És akkor, ha majd az ember épp annyi tekintettel lesz a másikra, mintha csak önmagáról volna szó, ha épp olyan türelmes lesz a másikkal, mint tulajdon énjével szemben, ha – különbséget tudván tenni a jó és a gonosz tudás fájának gyümölcsei közt – le fog mondani falánkságának és telhetetlenségének kicsapongásairól, ha vérengző fenevadból gondolkozó lénynyé szelidül, a ki hatalmas és mégis ártalmatlan, hatalmasabb és ártalmatlanabb, mint a nagy erejű és növényevő elefánt, ha ragadozó állatból, emberevő kannibálból minden életet kimélő, minden falánkságnak hijjával való, kevéssel megelégedő, igénytelen emberré, valóban homo sapiens szé válik, tehát ha egyszer csakugyan eljön a szeretet országa, a melyet Krisztus igért, és a melyről a rajongók mindenkor álmodoztak: akkor az emberi nyomorúságok nagyobbik sokasága el fog tünni a világból, megszünik magától.

Ez a messzi, nagyon messzi jövő – mely ma még oly nehezen képzelhető el, hogy a róla való ábrándozás mulatságosnak látszik – egy cseppet se képtelenség. Nincsen benne semmi lehetetlen. Inkább azt hihetjük, hogy ez az emberi haladás egyik végső czélja (ha talán nem is a legvégső.)

Természetesen addig a művelődésnek és a lelki nemesedésnek rengetegül hosszú és meglehetősen lassú, talán tizezer vagy százezer évig tartó folyamatát kell az emberiségnek megvárnia. A pápuák egy kissé hátra vannak; és olyan ember, a ki lélekben pápua, meglehet, sokkal több van, semmint »bölcselmünk álmodni képes.«

És természetesen az emberi nyomorúság még jó sokáig, igen sokáig csak annál több, minél inkább növekedik, lassan, nagyon lassan, a jó emberek ma még parányi kisebbsége. Mert a jó ember és a rossz ember viszonyában okvetetlenül a jó ember húzza a rövidebbet. Nem egyenlő fegyverrel küzdenek; azaz: az egyik nem is küzd, s a másik visszaél vele, hogy a jó ember nem védekezik, és nem használja fel azt az erőt, a mely megvolna benne is. De ha így csak még több a jó ember nyomorúsága, sebaj! rosszabbúl is lehetne!… Mert ha a jó embernek véletlenül az jutna eszébe, hogy majd ő is visszavág, és ő is megpróbálja: milyen érzés lehet az, rossz embernek lenni?!… akkor a jó embernek csak egygyel több ellensége lenne: magamagában. A jó embert megöli az, a mi amazt élteti. A mi amannak erősítő szer, neki méreg; mert hogy mi válik hasznunkra, és mi kárunkra, ez a legtöbbször attól függ, hogy a szervezet mihez szokott hozzá, mihez alkalmazkodott.

Hiszem, hogy nem lesz mindig ilyen szomorú világ. Hiszem, hogy a hosszan lezajló, egyenlő fegyverek nélkül kezdett, mondhatni: egyoldalú harcz után valamikor béke fog következni.

Ez az én utópiám. És ez talán nem is utópia – a szó megszokott értelmében.

De addig is – a problémák?

Istenem, az ő problémáik! Mennyit problémáznak vagy egy félszázad óta!

– Legyünk igaz beszédűek és legyünk igazságosak! – mondta Ibsen. – Legyünk jók, igénytelenek, önmegtartóztatók! – mondta Tolsztoj. És mindezt már sokkal régebben elmondta Krisztus.

Egyéb problémát eddig még nem oldottak meg, és valószinű, hogy ezután se fognak megoldani.

VIII.

Magyaroszágon festőnek lenni, festőnek maradni, megélni pusztán abból, hogy az ember mázolgat: nem a legkönnyebb dolog. Az az érzék, mely a képek méltánylásához szükséges, nálunk még csak most kezd kifejlődni; a legműveltebbek között is igen kevesen vannak, a kiknek a szemük eléggé gyakorlott és az izlésük eléggé fejlett volna arra, hogy a művészi munka értékéről önálló és határozott véleményt alkothassanak maguknak; a nagy közönség meg éppen csak a tárgyat vagy az ötletet látja meg a képen; a munka minőségét tehát csak egy sátoralja ember tudja megbecsülni, s ez a sátoralja ember is jóformán czigányokból áll: olyanokból, a kik maguk is festenek vagy a műtermek közelében élnek. Aztán meg az országunk még szegény. A kevés jobb ízlésű között még kevesebb az olyan, a kinek valamelyes fényűzésre telnék; már pedig a képgyüjtés egyike a legtöbb anyagi erőt követelő fényűzéseknek, egyike azoknak, a melyeket csak olyanok engedhetnek meg maguknak, a kiknek a fölöslege is jelentékeny. A meczénás, az igazi képkedvelő olyan kevés, hogy mindnyájukat elszámlálhatom a tiz ujjamon; az a közönség pedig, a melyet már képvásárló közönségnek szokás nevezni, olyan kicsiny, olyan sekélyes izlésü és anyagiakban annyira korlátozott, hogy az a művész, a kiben komoly becsvágy dolgozik, erre a közönségre egyátalán nem számíthat. Ez a közönség nem gazdag és nem műértő; ha bizonyos érdeklődést mutat a festészet iránt és ha egy keveset »áldoz« is képekre, onnan van, mert elmagyarázták neki, hogy ez szép; helyén valónak, magához illőnek, kötelességének tartja, hogy ezen a téren is meghozza azt az áldozatot, melyet társai tőle megvárnak; »áldoz«, mert ennek a nyilvánosságra jutása szépen ruházza az embert, mert ez előkelő dolog; vagy egyszerűen utánozza a jobbmódút, követi a divatot, hogy sehonnan se maradjon ki, innen se. Nem sokat tehet, de a mit tud, meg akarja tenni; tehát az olcsóságot keresi; a minőségre, a melyhez úgy sem ért, nem sokat ad. Ennek a közönségnek a kép nem szükséglete; ha a butorzatát kiegészítette néhány csendélettel, vázlattal és egy-két olcsón kapható »eredeti«-vel, ha szerzett egy pár családi arczképet, valamelyik olyan festőtől, a kit személyében is ismer, és a ki kevesebbért dolgozik, mint más – tökéletesen ki van elégítve. Szóval közönség, igazi közönség nincsen. Az állam rajta van, hogy segítsen valamicskét, javítson egyet-mást ezeken az állapotokon. Ösztöndijat, úti költséget, kitüntetéseket, jutalmakat és mindenféle czimű gyámolítást ad a fiataloknak, hogy ezek már az út elején vissza ne rettenjenek a keveset igérő pályától, hogy ezen a téren is minél több proletárt neveljen; különféle hivatalokat juttat az öregeknek, hogy ezek ne legyenek kénytelenek festeni, s minél kevesebbet fessenek; és képeket is vásárol, sőt nálunk ő a legelső, a legkomolyabb és a legpazarabb képvásárló… de végre is az állam, akármennyi a jóakarata, csak keveset tehet. Mi ez a segítség annyi embernek! Az állam is szegény; talán még nálunk is szegényebb.

Hogy ilyenek az állapotok, abból sok szomorú dolog következik, többek között, a nagyon sok között, ezek:

Azt a festőt, a kiben még él a becsvágy, a ki az átlagos termelésnél különbet óhajtana alkotni, semmi se ösztönzi arra, hogy igyekezzék az erejét összeszedni, ellenkezőleg, minden visszariasztja ettől. A művészi munkát nem becsüli meg senki. A minőségnek nincs piaczi értéke, csak a sokat termelésnek. A festő a legtöbbször szegény ember. Nem csoda, ha mindjárt azzal kezdi, hogy megalkuszik a viszonyokkal és – elveszti az erkölcsi erejét. Ha nem veszti el, ha daczolni próbál, ha igazán alkotni akar – senkinek: megbűnhödik az erkölcséért. Nemcsak azzal bűnhödik, hogy alkotása a nyakán marad, hogy, ha a maga kedvéért festett, örökkön gyönyörködhetik a munkájában, s erkölcséért cserében be kell érnie azzal az erkölcsi elégtétellel, a melyet ő maga utalványoz magának, hanem azzal is, hogy mögéje kerül talán kevésbbé tehetséges, de okosabb társainak. Mindig hátrányban lesz azokkal szemben, a kik időközben sokat pacsmagoltak össze, s a kiknek a neve ennélfogva forgalomba került.

Amúgy is nehéz a versenye az ügyesekkel szemben. A kik a közönséget óhajtják kielégiteni, és nem magukat. A kik hatásvadászó jeleneteket, adomákat, érzékcsiklandó aktokat vagy helyzetkomikumot festenek; a kik megfestik az utszéli regények, drámák vagy vigjátékok csattanóit, az »érdekes«, a népszerü alakokat vagy az utczáról ismeretes embereket, a legdivatosabb szinésznőket stb., a kik a kiváncsiságánál vagy a hajánál fogják meg a közönséget, a tárgyukkal vagy az ötletükkel. A kik nem a természet finom, hanem a játékkártyák rikitó szineivel dolgoznak. A kik színhatásokat a tűzijátéktól kölcsönöznek – és így tovább.

És még nehezebb a versenye azokkal szemben, a kik nemcsak ügyesek, hanem számitók is. A kik »adminisztrálni« is tudják a tehetségüket. A kik gondoskodnak róla, hogy a világ egy perczre se felejtse el őket, a kik kellőképpen gondozzák az érdeküket, és nem olyan tulságosan szemérmesek, hogy meg ne szólaljanak valami előnyért – legyen az állami megbizás, jutalomdij, megrendelés, dicsérő birálat, egy kis emlegettetés, akármi – ha erre alkalom kinálkozik vagy nem kinálkozik. A kik társadalmi szerepléssel segítenek magukon, és azzal az isteni tulajdonságukkal, hogy mindenütt jelenvalók. A kik alaposan kiaknázzák az összeköttetéseiket vagy a társaséletben tanúsitott élénkségüket, és a mi a tehetségükből hiányzik, megtoldják nem egy, hanem ezer, tizezer, százezer lépéssel.

A legszomorúbb azonban az, hogy az a festő, a ki igazán művész akar lenni vagy művész akar maradni, és e mellett semmi kedve ahhoz, hogy »adminisztrálja« a tehetségét, hogy portálja vagy portáltassa magát: teljesen ki van szolgáltatva társai jó- vagy rosszakaratának. Minthogy jóformán csak ők vannak abban a helyzetben, hogy a művészi munka értékéről véleményt mondhassanak – mert rajtuk kívül igen kevés a dologhoz értő, s a nagyközönség, melynek a képekről egyáltalán nincs itélete, nem mond ellent nekik, nem birálja meg a birálatukat – az ő társaságuk, az ő kávéházi vitájuk állapitja meg: mit érsz, mit érdemelsz, lehet-e beszélni rólad, meg kell-e veregetni a válladat, juttassanak-e számodra azokból a kitüntetésekből, megbízásokból, jutalmakból, a melyeket az ő szavazatuk dönt el, vagy pedig az is szánnivaló, a ki nem szégyelli valamelyik képedet megvásárolni? – és végzésük feljebbezhetetlen. A pályatársak született birálóink; illetékes és – természetesen – szigorú birálóink. Ez rendén van. És nem művész az, a ki nem a szigorú bírálatot óhajtja, hanem az elnézőt. Csakhogy a bírálathoz igazságszeretet kell. Az igazságérzet nélkül hangoztatott, a rosszakaratú, a rosszhiszemű bírálat már nem bírálat, hanem rágalom, mely – nem csak az erkölcsiekben, hanem az anyagiakban is – megrövidíti és végső eredményében valósággal meglopja az áldozatot; néha meg is öli, a legtöbbször persze csak a művészetre nézve, de olykor-olykor, ha szép csöndesen is, és nem közvetetlenül, nem egyenesen, azért nem kevésbbé komolyan, igazán… És megesik, hogy abban a kis csoportban, a melyet a véletlen alakit, a melynek szavazóit gyakran az ördög keríti össze, a mely megbízás nélkül itélkezik, és a mely felelősség nélkül hangoztatja, hirdeti, terjeszti a meg nem feljebbezhető bírálatot, kevés a lelkiismeretes ember. Ezt a keveset is megfélemlíti, elnémitja az erősebb hangú, a szájasabb, az erőszakosabb, a kiben nagyobb a buzgalom, a kinek az utjában vagy, a ki boszút áll rajtad, vagy a ki nem tudja megbocsátani, hogy több a tehetséged, mint neki. Nincs könnyebb, mint valakinek veszett nevét költeni; s a művész jóhire olyan, mint az asszonyé: ha egyszer csorba esett rajta, ezt a csorbát többé nem igen lehet kiköszörülni. A rosszhiszemű urak nem gondolnak rá, hogy egy kis igyekezettel milyen károkat okoznak neked; az egyik: csak védekezik a tehetséged ellen… a másik megnyugtatja magát azzal, hogy: »hja, ez a háború, és háborúban ez már így megyen ám!«… a harmadik büszke rá, hogy milyen erős legény: lám, ő vele nem jó kikötni! A mig köztük élsz, a veszedelmed nem oly nagy. Addig ők is tartanak tőled; a botnak két vége van, hátha eszedbe jut: megfogni a másik végét, és visszaütni rájok?! Fölteszik rólad, mert magukról itélnek. De ha medve vagy, ha lemondasz arról, hogy a boszorkánykonyhában helyet foglalj és érvényesitsd a visszavagdalkozáshoz való jogodat: akkor véged van, akkor megesznek szőröstől-bőröstől! Hiszen olyan sokszor kell dicséretet hazudniok azokról a társaikról, a kiktől vagy a kiknek hatalmas rokonaitól, összeköttetéseitől mindenki vár valamit!… világos, hogy ezt valamivel ellensúlyozniok kell!… világos, hogy valamivel meg kell nyugtatniok a lelkiismeretüket!… Másutt, a hol a nagyközönség az igazi bíráló, a hol a dologhoz értők nagy sokasága állapítja meg, hogy mit érsz, ez nem történhetik meg; de nálunk, a hol a közönség vakon fogadja el azt az itéletet, a melyet »az illetékesek« tálalnak fel számára: a tehetség-gyilkosság épp olyan megszokott dolog, mint az angyalcsinálás. Szép csöndben történik; olyan módon, mely nem ütközik törvénybe; senki se tehet róla; s az egész olyan érthető!… szegényke, mért volt olyan gyönge?!

*

Nem tölthetem tele a naplómat annak a följegyzésével, hogy micsoda apró galádságokat követnek el ellenem. Az ember nem képzelné, hogy még az olyan – meglehetősen nyomorúságos életet élő – valaki is, mint én, hány másiknak áll az útjában!

Mindaz, a mit ellenem elkövetnek, egy cseppet sem érdekes; csupa egyformaság, mely a részleteiben egy kissé utálatos. Nem érdemes leirni. Nem is jegyzem fel, miket találtak ki a megrontásomra.

De hát kik követik el ezeket az apró galádságokat? A. B. C. D. és így tovább, végül X. Y. Z. Mindegy, hogy ki. Mindig más. Vezekényi barátom és a társai; majd ez, majd amaz.

Nem gyötör az üldözés rémlátása, a képzelt üldözés tébolya, és tudom, hogy nem esküdtek össze ellenem. Eszük ágában sincs, hogy megöljenek. A mit megtesznek, nem teszik valami különösen ellenséges czélzattal. Egynek-egynek nem sok terheli a lelkiismeretét. Nem tervelik a megrontásomat; mindegyik csak éppen megrövidít, a mikor rá kerül a sor, a mikor az érdeke úgy kivánja; némelyik talán nem is tudja, hogy nem csak ő rövidít meg, hanem a többi is; egyik se felelős azért, a mit mindnyájan csinálnak.

És az egyes esetek, külön-külön véve, valóban kicsinységek.

De együtt véve!…

Elég az hozzá: lassankint lehetetlenné teszik, hogy itthon megélhessek.

Hogy azokban az anyagi előnyökben, mely nekik a legnevezetesebb jövedelmi forrásuk, én nem részesülhetek, hogy jutalomdijakat, állami megbízásokat, kitüntetéseket, hangzatos elismerést és ennek eredményéűl jól fizetett megrendeléseket, a mikhez ők könnyü szerrel jutnak hozzá, én nem kaphatok: ezt csak magamnak tulajdoníthatom. A ki az effélékben részesedni akar, annak nem így kell élnie, a hogyan én élek.

De én erre nem is számítottam soha; ezt a részesedést én nem kivánom.

Hanem azt már nekik tulajdoníthatom, hogy ahhoz se juthatok hozzá, a mi megilletne: a munkám értékének megfelelő elismeréshez, és ahhoz, a mi ezzel jár: a lehetőséghez, hogy a munkásságomból itthon is megélhessek.

Annyira még se fényüzés a művészet, annyira még se szegény ez az ország, annyira még se semmis a képvásárló kis csapat, hogy, mig mindenféle munkának megvan a maga jutalma, a maga értékének megfelelő dija, minden fáradozásnak a maga kis gyümölcse, csak éppen a művészi munkának ne volna semmi értéke, ne volna semmi jutalma, semmi díja, ne volna semmi piaczi ára, csak éppen a művészi fáradozás ne számithatna arra, hogy, ha nem is busás haszonnal, ha nem is tisztes jövedelemmel, de legalább valamelyes eredménynyel fog járni.

És engem annyira bemártottak, annyira eláztattak (a mindnyájunkat érdeklő szűkebb nyilvánosság előtt) A. B. C. D. stb., majd ez, majd amaz, hogy én már itt tartok. Nem juthatok hozzá – itthon – semmiféle megrendeléshez; semmiféle képemnek – itthon – nincs semmi ára.

Megállapították rólam, hogy: végem van, hogy: soha se értem semmit, csak eleinte igértem valamit, akkor is tévedtek bennem, nem vagyok az igaziak közül való, nem születtem festőnek, jobb lett volna mesterséget tanulnom, vagy hivatalt keresnem.

Ez a közvélemény olyan hatalmas erővel, olyan egyhangúsággal nyilatkozik meg velem szemben, jobban mondva: ellenem, hogy magamat is gondolkozóba kezd ejteni.

Akármit festek: itthon nem kell, senkinek, semmiért. Még Weinberger úr is, a kiskereskedő, a ki művészet dolgában nem nagyon válogatós, ellenben igen szereti a nagyon olcsó, a nagyon leszállított áru dolgokat, levette rólam a kezét. Már nem buzdít, már nem veregeti meg a vállamat, nem csinál velem több üzletet, felmondta a sokat emlegetett, régi barátságot.

Egy párisi biráló, vesztemre, túlságosan megtalálta dicsérni egyik vásznamat, a melyet a herczeg vásárolt meg. Ez a dicséret, melynek a híre a mi úgynevezett közönségünkhöz nem jutott el, mert én bizony nem gondoskodtam róla, hogy megjelenjék minden magyar ujságban, felbőszítette Vezekényiéket. (Tisztelt barátom nevét különben csak gyüjtőnévnek használom; meglehet, hogy ennek a mozgalomnak, véletlenül, nem ő volt a lelke.) Valamelyikük aztán megeresztette rólam azt az elmésséget, hogy: »Mért nem megy ez az úr Párisba, a hol megértik? És mért marad itthon, a hol nem értik meg?« Ez az elmésség szép pályát futott meg; bejárta az egész magyar Montmartre-ot. És hogy komolyan is megokolják, kisütötték rólam, hogy az, a mit »némelyek« bennem eredetiségnek látnak, az voltaképpen a művészet anyagi törvényeivel ellenkező valami; gúnyos szavakkal: a jövő zenéje; gorombán: hóbort; a nagyképűek szavával: lehetetlen törekvés.

Ez az elvető itélet, az általános kicsinylés, a »nagyközönség« közönbössége, szóval a közbizalmatlanság velem szemben olyan határozottan, olyan tekintélyes egyhangúsággal, és olyan hatalmas következetességgel nyilatkozik meg, hogy néha magamat is megrendít a tehetségembe vetett hitemben. Ha az egész világ nem bolond, akkor mégis csak nekem kell bolondnak lennem?! Ha ennyire elterjedhetett, hogy végem van, talán mégis én tévedek, a mikor azt hiszem, hogy: »nem, még nincsen végem«?! Hány embert tévesztett meg már az önzés, a hiúság, a tehetségébe vetett vak hit, a művészi érvényesülés után kapkodó erőtlen vágy, a tehetetlen áhitozás, az álmodozás, melynek a megátkozottja, a helyett, hogy a kaptafát venné a kezébe, dicsőséget keres!

Végül mégis csak abban maradok, hogy: nem, nem én vagyok bolond, hanem bolond az, a ki az ilyen birálókra hallgat. De ez keveset enyhit a dolgon. Azért az állapot nem kevésbbé nehéz.

Tisztában kell lennem azzal, hogy itthon nem tudok keresni a képeimmel. Most már semmit sem tudok; éppen semmit. Abból a fizetésből pedig, a melyet a rajztanitásért kapok, lehetetlen megélnem. Adósságaim vannak. Volt egy idő, a mikor sok adósságot csináltam. (Nem bántam meg.) A sokból mára is maradt egy kevés. Aztán most se élek szegényesen. Sőt fényűzően élek. Azt akarom, hogy a gyermekem ne lássa hijját semminek, a mire szüksége van. És egy anyátlan gyermeket jobban kell ellátni, mint azt, a melyik az anyja mellett nő fel. Ennek megvan az, a mi a gyermekre nézve a legfőbb jó; ez nélkülözhet egyetmást. De a másik, az nem részesülhet elég jóban. Az anyát pótolni minden figyelmesség, minden gyöngédség, minden kényeztetés kevés. Azért semmit se sokallok, a mi a gyermekem érdekében történik. Nem akarom, hogy az én kis árvám a születésétől fogva csak nélkülözzön. Azt akarom, hogy olyan ápolásban, olyan gondozásban részesüljön, a milyet csak egyátalán meg lehet szerezni. Mindene meglegyen, a mije megvan a gazdag szülők gyermekének. És ez persze sok pénzbe kerül.

Igazán nem tudom, mit csinálnék, ha a véletlen nem szivesebb hozzám, mint a pályatársaim.

Szerencsémre – itt van a herczeg!

Azon a réven, hogy a herczeg szereti a képeket, sok pénzt keresek. A herczeg megveszi minden vásznamat. Azokat is, a melyek itthon garasokért se kellenek. És illő áron veszi meg. Mindig többet kínál értök, mint a mennyit kérek és elfogadok. Ha a kalózból csak egy szemernyi volna bennem, könnyen kiaknázhatnám a pazarló hajlandóságát és azt a bogarát, hogy vadászkastélyának minden falát Biró-képpel akarja befedni.

Nem szivesen dolgozom a herczegnek. Azt hiszem, meczénáskodása csak nagyúri sport. Alighanem tetszenek neki a képeim, de azt gyanítom, hogy a művészeteknek is csak bolondja és nem komoly szerelmese. (Megvallom, szeretném látni a képtárát. Ugyan kiknek a társaságában vagyok ott?)

És engem megaláz magam előtt, hogy egy embernek a tetszéséből éljek. Egy kissé czigánynak érzem magamat ebben a helyzetben. Semmi kedvem hozzá, hogy udvari festője legyek egy kis Lorenzo Medicinek, a kinek még nincs is udvara, és a kinek a legszebben festett kép talán nem több, mint egy akárhogyan mázolt verseny-gépkocsi, és mindenesetre kevesebb, mint egy rosszul festett hajú, de szép vállú leány.

Igaz, hogy a nagyok, a legnagyobbak is egy-egy embernek, meczénásoknak, Lorenzóknak a tetszéséből éltek. De azok más idők voltak. Ma már a jellemünk egy kissé megfinnyásodott. Ma úgy gondolkozunk, hogy a tehetség is úrrá tesz. Az úr pedig nem élhet egy másik úr kegyelméből; nem lehet udvarfi, műtárgyakat készítő házi alkalmazott, lelkével dolgozó szolga, halhatatlan lakáj. Az úr csak egy urat ismerhet el magánál nagyobb úrnak: az egész világot; nem ismerhet tehát kenyéradót, csak szerződő felet, s ez a szerződő fél nem lehet más, csak a nagyobb úr: a milliónyi ember, a közönség.

És mégis kénytelen vagyok belenyugodni, hogy mindegyik képem sorra a herczeghez vándoroljon. Jól sejtettem; azok, a kik egy darabig vakon követték a herczeget, és képet kértek tőlem, mert egy félévig divatban voltam, lassankint elmaradtak. A herczeg azonban hűséges maradt.

Meglehet, külföldön még most is el tudnám helyezni a képeimet. De mindig várakoznom kellene, és a mi még inkább nehezemre esnék: egy kissé kinálgatnom a podgyászomat. A herczeg nem várja meg ezt. Fölkeres, sürget, ostromol; lehetetlen kitalálnom, hogy mi ütött hozzá?

Leveleinek, üzeneteinek a kedvessége mindannyiszor megejt. A mi nem csoda; egy cseppet se vagyok szokva az efféléhez. Aztán nem igen van más választásom. A mikor aggodalmaskodom, mindannyiszor meggyőződöm róla, hogy a képem okvetetlenül a nyakamon marad – a meddig csak aggodalmaskodom, s ha időtlen-időkig kényeskedem, akkor örökre. Be is kell adnom a derekamat mindig; mert ha ilyenformán kielégíteném a művészi önérzetemet, nem tudnék megfelelni a polgári kötelességeimnek. És mégis csak »ez az első!«

Szóval én is gyönge vagyok. Szóval nekem is meg kellett alkudnom.

IX.

Azt hittem, hogy a medvét kicsalni az odujából nem könnyű mesterség. Hogy ehhez valami nagy ravaszság és jókora bátorság szükséges. Dehogy! Csak ismerni kell a medve gyöngéjét, s magától megy a dolog.