Part 12

De a szinte előre látott, legalább is várható esemény váratlanúl megrázott, megrenditett.

Semmi se természetesebb, mint a halál, és mégis, a halál, ha szemtől szembe állunk vele, mintha valami kábultságot keltő ütést mérne ránk. Hiába látjuk előre, abban a nagy pillanatban, a mikor csakugyan megjelenik előttünk, fagyos lehellete átjárja, feldúlja, összeborzongatja, megreszketteti minden idegünket, eltompitja érzékeinket, lesujtja egész gondolkozásunkat. Megjelenésében van valami, a mi szivünknek örökre megérthetetlen; valami borzalmasan leverő, süketitő, butitó…

A természetben nincs ugrás, csak lassú, szünettelen átváltozás; de akármilyen jól tudjuk ezt, mikor a szemünk előtt van az az utolsó _átmenet_: a halál mégis mindannyiszor valami szörnyű ugrásnak tűnik fel előttünk.

És abban a pillanatban, a mikor egyszerre úgy éreztem, hogy Gabriellának a keze rémesen hideg… aztán az orvosra pillantottam, a ki intett, hogy már nem ver a szive… úgy rémlett, mintha ismét valami váratlan csapás sujtott volna. Ostobaságok jártak a fejemben: nem követtünk-e el valami iszonyú mulasztást, én, vagy az orvos?!… Hirtelen megérthetetlennek tünt fel előttem, hogy a halál ilyen hamar elvégezte rettenetes munkáját. Vádoltam magamat, hogy, ha az utolsó időben nem is követtem el mulasztást, mert a beteg, a haldokló ápolásáról nagyobb figyelemmel már nem gondoskodhattam volna… annak idején, régen, nem foglalkoztam vele eléggé… akkor, a mikor még talán megmenthető lett volna, nem gondoltam vele annyit, mint ha közelebb áll hozzám… És kétségbeesetten kezdtem keresgélni emlékezetemben azokat a szavakat (az ő szavait, meg egy orvos szavait), a melyek már elveszettnek mondták, – abban az időben, a mikor még alig egy párszor láttam.

Halála perczében jobban éreztem, mint valaha, hogy mily közel jutottunk egymáshoz, – mennyi hálával tartoztam neki, – mily jó és nemes volt, – s mily szomorú a sorsa.

A csapás fájdalmasabban sujtott, és most: gyászom mélyebb, mint akkor képzeltem, a mikor Gabriella még élt, de el kellett készülnöm rá, hogy már nemsokáig fog élni.

Akkor igy gondolkoztam:

– Nagy szomorúság fog érni és egy uj gond szakad a nyakamba.

Most érzem:

hogy egykori boldogságom világának a romjaiból ismét elveszitettem valamit; ismét elveszitettem valamit, a mi Ő hozzá tartozott; elveszitettem, nemcsak az egyetlen jóbarátomat, hanem azt, a ki Őt majdnem úgy szerette, mint én; azt, a kiben ugyanaz a vér folyt, a mely Ő benne; azt, a kiben volt valami az Ő testéből-lelkéből; azt, a ki valaha a legjobban hasonlitott és még nemrégen is sokban emlékeztetett Ő rá, ha csak egy-egy mozdulattal, egy-egy hanggal, egy-egy szóval is…

Elveszitettem szenvedéseim osztályos-társát; azt, a ki mellettem volt a gyászban, a ki velem sirt, és kivette részét a fájdalomból, melylyel a végzet meglátogatott.

És lelkemnek utolsó társát is. Mert az volt, lelkemnek a társa, ez a megtört szivű, szegény, beteg asszony, a kit élethosszig tartó gyötrődésre itélt a végzet, mert jobban tudott érezni, mint a könnyebbvérüek, s mert úgy gondolkozott, mint én, hogy: a szerelemből egy is elég, az egész életre!

Még a sorsunk is hasonlitott egy kissé. Ő is a szerelemtől várt életet vagy halált; ő is az egész jövőjével játszott a sorssal való nagy koczka-játékban; és ő se tudta kiheverni, hogy mindjárt az első koczkavetéssel mindent elveszitett, a puszta életén kívűl.

Neki talán jobb így, hogy nem élt hosszú életet. Alighanem ezután is csak szenvedett volna; hosszasabban, tovább szenvedett volna: valószinüen csak ennyi az, a mit az élettel veszitett. Várhatott-e rá még valami jó? Annyi bizonyos, hogy ő maga hívta és óhajtotta a halált.

De az én érzésemet ez a meggondolás nem nyugtathatja meg. A mig az élet meg nem szűnik: mindig van remény!… ha a reménynek csak egy utolsó parazsa is!… Akármilyen kevés, akármilyen szikrányi, akármilyen ostoba remény!… Hiszen még fiatal volt!

Az életen kívűl pedig nincsen semmi.

Jól esik, hogy az utolsó napjaiban valami keveset tehettem érte. Nem kellett nélkülöznie; nem kellett gonddal küzködnie. Mindez bizonyára igen kevés, cserében azért, a mit ő tett nekem; és nagyon adósa maradtam, az igaz. Nemcsak csodálni való gondviselője, igazán anyja volt a gyermekemnek; az édesanyát tökéletesebben már nem lehet pótolni. Nem értem tette, hanem azért, a kit majdnem annyira szeretett, mint én, és azért, a ki ezt a szeretetet örökölte. De nekem tette; és bánt, hogy odaadását – egy beteg teremtés önfeláldozó sok fáradozását! – nem hálálhattam meg úgy, a hogyan szerettem volna.

Nemcsak az érzésem, az önzésem is gyászolja. Nagyobb veszteség már nem érhetett volna. Aggodalom kínoz, hogy a gyermekem vesztesége egyátalán pótolható-e? Az a szerencsétlenség, hogy: másodszor veszit anyát, nem lesz-e ránk nézve végzetes? Ha egy kis gyermek gondozásáról van szó, az apa szeretete oly gyámoltalan, oly tehetetlen! Ez a gyönge kis lény nekem: az egész világ… és egész szeretetem nem képes rá, hogy egy napig gondját tudjam viselni! Ha pillantásom az ablakon át kitéved az utczára, gyakran látok odakünn egy nagyobbacska kis lányt, a kit egy rossz szalmakalapú, őszes szakállú, pápaszemes ember vezetget, dajkál, hurczol jobbra-balra. Valami özvegy ember lehet, a ki sokkal szegényebb, semhogy gondviselőt fogadhatna a gyermekének; azt hiszem, éppen a szomszédban laknak, és csak egy takaritó cseléd jár hozzájok. Ha látom őket, nem tudom, melyiket sajnáljam jobban: az apát-e, vagy a gyermeket?

Most már az én kis fiamnak sem lesz sokkal jobb sora, mint ennek az árva leánykának. Mert hiába vagyok kész mindenre, a mi tőlem telik, és hiába fogadok a házamba akárhány gyermekápolót: dajkát vagy bonnet, nevelőnőt, házvezetőnőt, cselédeket, egész testőrséget, a gondviselők egész csapatát, a kik ellenőrizzék egymást: a kis gyermeknek mindenekelőtt szeretetre van szüksége, és szeretetet nem lehet pénzen vásárolni.

Egy pillanatig Terkára gondoltam. Ő, a ki annyi szeretettel foglalkozik minden kis gyerekkel, a ki oly szivesen pásztorolja, gondozza az idegen emberek gyermekeit, mintha valamely ösztön élne benne, mely arra készti, hogy szeretetet áraszszon maga körül, mintha már előre megnyilatkoznék benne az a hivatás, mely minden női lénynek legszentebb hivatása – ő bizonyára jó anyja tudna lenni az én árva gyermekemnek, a kinek az édesanyját ő is szerette. De hajlandó volna-e erre az önfeláldozásra? És ha: igen, ha – tegyük fel – a szegénység, szűkös viszonyai rá kényszeritenék erre: elfogadhatnám-e ezt az áldozatot? Cserében a gondosságáért: micsoda helyzetet tudnék adni neki a házamban?… neki, egy fiatal leánynak! Ha elfogadná azt a helyzetet, a melyet én nyujthatnék neki: nem kellene-e lemondania arról a jogos várakozásáról, hogy annak idején magának is lesz igazi családja? Nem odázná-e el ez az elfoglaltság a férjhezmenetelét?… ki tudja, nem hiusitaná-e meg a férjhezmenetelét mindenkorra, végképpen éppen az a helyzet, a melyet nálunk elfoglalt?… vagy ha egyéb nem, az, hogy közben eliramlik az idő?… És mi czimen tehetnék neki ilyen ajánlatot? Azon a czimen, hogy: szegény?… és hogy: még nem ment férjhez, s talán soha se is fog férjhez menni?… Nem, ha ő maga tenne nekem ilyen ajánlatot, akkor is nemmel kellene felelnem. Ismét elfogadni egy áldozatot, a melyet soha se hálálhatok meg! Nem, sajnos, erről nem lehet szó.

V.

Ma négy esztendeje, valaki, a kit akkor még csak egy pár nap óta ismertem, igy szólt hozzám:

– Szeretném, ha lefestene valaki. Azért szeretném, mert tudom, hogy nem élek soká. És bánt az a gondolat, hogy ebből a helyes, szép kis teremtésből (a tűkörbe mutatott) egy pár esztendő mulva ne maradjon semmi, de semmi, még csak emlék se.

Aztán igy folytatta:

– Gondoljon rám, ha három vagy négy év mulva ilyenkor víg társaságban lesz. Én már akkor szépen künn fogok aludni a temetőben. Igen, igérje meg ezt nekem!

És meghagyta:

– Tudja, az úgy lesz, hogy mához négy esztendőre, ebben az órában, akárhol lesz, rám fog gondolni. Egy perczig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az alakomra; meg fogja erőtetni az emlékezetét, hogy maga előtt lásson, olyannak, a milyen voltam, a milyennek most lát. Aztán kinéz az ablakon a temető felé s kiüriti a poharát a tiszteletemre. És hogy ha a többiek kérdik, hogy: mi jutott eszébe, azt feleli nekik: »Nem, semmi…« – Megigéri?

Szóról szóra igy mondta; jól emlékszem.

Mi volt ez?

Gyerekes, rossz tréfa, a halállal való vakmerő kaczérkodás? Rosszhiszemű színeskedés, istenkisértő játék, melylyel egy elkényeztetett gyermek érdekessé akarja tenni magát, és nem is gondol rá, hogy csakugyan megtörténhetik az, a mivel fenyegetőzik?

Vagy előérzet? Igazán vannak előérzetek?

Akkor, akkor ez a kétség foglalkoztatott.

Ma nem kérdezem többé, hogy: csak játszott-e a halállal, vagy hogy: az, a mi akkor, hirtelen, ilyen árnyékot vetett közénk, már a halálsejtelem volt-e?

Még csak négy esztendeje!

Mi minden történt ez alatt a négy esztendő alatt!

Világok épültek, és világok dőltek romba.

Nekem ez a négy esztendő volt – az egész életem. A mi azelőtt történt, nem számit. És az se, a mi ezután következik.

Ma, ugyanaz az óra nem talált »vig társaságban«. Itt maradtam, a hol annak a helyes, szép kis teremtésnek egy eleven emléke él, lélekzik, mosolyog, gőgicsél. A hol minden arra a helyes, szép kis teremtésre emlékeztet, az arczképétől kezdve a legcsekélyebb tárgyig, mert ebben a szobában nincsen se egy bútordarab, se egy apróság, a melyet az ő keze nem érintett.

»Emlékezni fogsz-e a teás csészéinkre, a kék ruhámra, a Rembrandt-kalapomra?!…«

A teás csészéink még itt vannak, a szemem előtt. Ha kinyitom a szekrényét, látom a kék ruháját, a Rembrandt-kalapját… más ruháit, más kalapjait is… A barna hárász kendőjével most takartam be a kis fiát… Mintha csak kiment volna a városba.

»Egy perczig nem néz senkire, hanem igyekszik visszaemlékezni az alakomra…«

Egy perczig nem néztem senkire… de nem kellett megerőtetnem az emlékezetemet, hogy magam előtt lássam, olyannak, a milyen akkor volt…

A képe, az csak hasonlit hozzá. De a lelkemben ott van, úgy, a hogy akkor láttam.

Aztán kinéztem az ablakon, a temető felé.

Látom innen a mauzóleumot. Annak a közelében… ott… arra, jobbra… a sok kőkereszt közül az egyik az övé. A többi sírkő meg a cziprusok elfedik a tekintetem elől. De szemem már jól ismeri a látóhatárnak azt a pontját, a hol, alant, egy sirhalom áll, a melyen csak rózsa nyílik, és a melyet ma reggel tele szórtam rózsával, csak rózsával.

A gyermek alszik. Behunyom a szememet… és zongoraszót hallok. Halk zongoraszót; mintha valaki csak jobbkézzel érintené a billentyűket, lassan, csöndesen… mintha valaki szinte simogatná a zongorát… Micsoda bolondos, léha dalocska ez? De hiszen jól tudom, hogy a _Denevér_ bordala:

Glücklich ist, Wer vergisst, Was doch nicht zu ändern ist!…

VI.

II. Rikárd király, Anna nevű feleségének a halála után, lebontatta azt a palotát, a melyben a királynéval együtt élt. Ne maradjon kő kövön abból az épületből, melyben élete legszebb óráit töltötte! Ne lássa többé azt a helyet, a hol minden elveszített boldogságára emlékeztette! A falak, a melyek szerelmüket elfedték a világ szeme elől, ne szolgáljanak többé semmire! Ne tapodja többé emberi láb azoknak a megszentelt csarnokoknak a kövét, melyek boltozata alatt isteni mámorban suttogtak egymáshoz!

Ugyanaz a gyász, ugyanaz az érzés sokféleképpen nyilatkozhatik meg. Az egyik embernél így, a másiknál talán éppen az ellenkező alakban. Nekem a gyász mást sugall; nem azt, a mit az angol királynak. Más a gondolkozásom; és nem érzem azt, a mit a nagy olasz mond, hogy: nincs nagyobb fájdalom, mint ha a nyomorúságban eszünkbe jut a boldog idő! Úgy érzem: a kifosztottnak az elveszített boldogság puszta emléke is valami; és annál több, minél kevesebbje maradt.

Szeretném, ha minden változatlanul maradna, a mi kedvesemet környezte. Szeretném mindenkorra, vagy legalább a halálomig, épen, változatlanul tartani fenn mindazt, a mit ő itt ismert: szerelmem egész kastélyát.

Pedig, akármit fognak rám a barátaim, akármilyen szivesen hisznek betegnek: nem vagyok fétis-imádó. A gondolkozásomat nem zavarja meg semmi; tudom, tisztán látom, hogy ezek a holt tárgyak, a melyeket valaha megérintett, fájdalom, semmit se tulajdoníthattak el, semmit se fogadhattak magukba, semmit se őrizhettek meg az ő kedves lényéből.

De nekem ezek a holt tárgyak folyton, ujra meg ujra, a multról beszélnek, és csoda-e, ha szivesebben gondolok a multra, a mely gyönyörű volt, mint a jelenre, a mely örömtelen, ha szivesebben élek az emlékeimnek, az emlékeim között, mint a jelennek, a melyben a bánaton kívűl nincs egyéb, csak gond, vagy a jövőnek, a melynek ködében több a ború, mely aggodalmakkal tölt el, mint a derengés, mely reménységeket fakaszthatna bennem?!

Egy idő óta, ugyanabból a czélból, a mely arra indít, hogy néha leírjam ebbe a könyvbe a gondolataimat, tehát csak azért, hogy elfoglaltságot találjak: sokat olvasok. Sokat olvasok, bár valójában csak kevés érdekel. Sokat olvasok, bár akárhány könyvet veszek elő, és akármilyen különbözőket: mindegyikből ugyanazt olvasom ki.

Mindaz, a mit olvasok, egy kissé vádol engem. Természetesen nem közvetetlenül, mert hiszen valami egyébről szól. De mégis vádol, magam előtt.

Mindaz, a mit olvasok, tulajdonképpen ezt mondja:

Átadni magunkat a fájdalomnak, a gyásznak: önzés, a melyhez egy bizonyos időn túl, s egy bizonyos mértéken túl, nincsen jogunk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindnyájan kötelességek teljesítésére születtünk; nem szabad csak magunknak élnünk, mert az életet nem azért kaptuk, hogy örüljünk és szenvedjünk, hanem azért, hogy, örömök és szenvedések között élve, eleget tegyünk egy isteni megbízásnak, melynek az utasításai bele vannak írva a lelkünkbe. A halottak nyugodjanak békén!… Szertelenül ne sirasd őket, mert az élet hí, és az élet kivánságainak meg kell felelned! A halottak nyugodjanak békén!… Gondolkozzál, érezz, tégy azokért, a kik megmaradtak! Ha pedig teljesítetted a kötelességedet azok irányában, a kik első sorban követelhetik az életedet, és még ezután is maradtak óráid: ezek az órák nem arra valók, hogy gyászold és panaszold, a mi megmásithatatlan, hogy visszasírd, a mi visszahozhatatlan, hanem arra valók, hogy teljesítsd a többi kötelességedet! Nem lehetnek óráid, a melyeket nem követelhetnének más kötelességek; mások, a kik élnek: a szenvedők, az egész emberiség, az összes élők, és mindazok, a kik még csak ezután fognak megszületni, a világ jövője, az eljövendők jobbléte, az eszme, melynek megvalósulásában közre kell munkálnod, mert ez az, a mire az élettel megbízást kaptál, ha nem is kérted az életet!… A halottak nyugodjanak békén!… az élet hí, és kivánságainak meg kell felelned!

Mindaz, a mit olvasok, ezt mondja, bár csak a sorok közé vetetten, alattomban. Ezt mondja maga a sok nyomtatott betű, a mely mind valamely egyetemesség czéljaira, tehát az egyén jóléténél magasabb czélra, íródott. Ezt mondja továbbá az a nyugalom, melylyel a betűkben megnyilatkozó szellem az általánosság czéljait szolgálja; olyanok szelleme, a kik maguk is szenvedtek vagy szenvednek, és olyanoké, a kik már békén nyugosznak, de a kiket túlélt a köznek szentelt munkásságuk, az a kötelességérzetük, hogy a lelkükbe írt magasabb rendű czélok érdekében erőt vegyenek érzéseiken, gyászukon, csüggedtségükön, s talán még az olyan levertségén is, a mely már örökösnek látszott, mint örökösnek látszik az enyém.

Erre a vádra nehéz megfelelnem.

Talán azt felelhetném, hogy: igen, csakugyan elgyöngített a fájdalom.

Talán azt, hogy: az egyetemesség czéljait csak kicsiny munkakörben szolgálhatom, a melyet nem én magam választottam… a melynél többet, nagyobbat nekem nem juttatott a sors. Ebben a kicsiny munkakörben elvégzem a magamét; talán kettő helyett is dolgozom. És ha szertelenül gyászolok: a munkától, attól a kötelességteljesítéstől, a melyet legelőbb követelhet tőlem az élet, nem lopok el időt.

A magasabb rendű kötelességet pedig… hogyan teljesíthetném, én, a festő, ha nem: a művészi alkotással?! És azzal az igyekezettel, hogy a bennem lévő erővel, képességgel, a legtöbbet próbáljam, a mire képes vagyok: nem hagytam fel. Vérezve is tovább megyek az utamon. Mindig a legmagasabbra nézek, ha a legmagasabbra nem is juthatok el. Rajta vagyok, hogy eleget tegyek annak a megbízásnak, a mely a lelkembe van írva; rajta vagyok úgy, a hogy az isten tudnom adta.

A természet nagyon kegyetlen volt irántam: azért nem hagytam fel azzal, hogy nézzem és csodáljam. Szemem, mely már nem ismerheti meg a pihenést, önkéntelenül is rá tapad, akaratlanul is meglopja titkait; lelkem egynek érzi magát vele; és akaratom már nem is képes más törekvésre, mint hogy ebből a szent közösségből uj élet fakadjon, olyan élet, a melyet nem a test ad, hanem a lélek.

Nem hagytam fel azzal, hogy nézzem és csodáljam, hogy egynek érezzem magamat vele, ha azt az égi békét, melyet a hegyek, a vizek, a fák és a virágok lehellnek, nekem nem is adta meg.

És – ki tudja?! – talán szenvedésem, melyen nem tudok erőt venni, mely most elvon attól, hogy az egyetemesség czéljaira gondoljak, szintén nem egészen hiába való… hiszen a természetben semmi se vész el! Ki tudja, talán éppen ez a szenvedés tesz rá képessé, hogy annak idején megfelelhessek magasabb rendű kötelességeimnek, hogy eleget tehessek a velem született isteni megbízásnak?!

VII.

Úgy látszik, nem foglalkozom eléggé a kort mozgató eszmékkel.

Megint olvasgatok; és a mi legutóljára a szemem elé akad, az ismét vád, mely nekem is szól.

Olvasom, hogy a lelkek mindenfelé zaklatottak. Az embereknek uj vallás kell; a régiek már nem elégítik ki őket. Ujra szomjuhoznak, mely kevesebbet adjon a külsőségekre, jobban meg tudja vigasztalni őket, és nagyobb szerepet juttasson a hitnek. (Mintha a régi vallások akármelyikében nem a hit volna a lényeg.) Azonkivül az emberek a tudomány eredményeivel sincsenek megelégedve. A kutatás, a megfigyelés, az egyes jelenségek között megtalált egybefüggés, az eddig megismert törvények, csak megdöbbentették az embert, de nem tették boldogabbá, és éppen nem elégítették ki a megismerésre való vágyódását. (Nagyon valószinű, hogy ez a vágyódás utóljára is egy zárt kapura fog találni, melyen ez a felirat lesz olvasható: Ignorabimus.) És végre az emberek nincsenek megelégedve a társadalmi berendezkedéssel sem. (A miben igazat adok nekik; mert a társadalmi berendezkedésben csakugyan nagy tökéletlenségek vannak, a mint hogy mindenkor nagy tökéletlenségek voltak, és előre láthatóan mindenha nagy tökéletlenségek lesznek, kivált ha a leginkább égető kérdések a legműveletlenebbek kivánsága szerint fognak megoldódni.)

Szóval mindenfelé uj irányok foglalkoztatják az elméket. Európaszerte erre is, arra is, uj eszmék zászlóit lobogtatják.

Csak mi aluszunk. Csak mi foglalkozunk örökkön a magunk bajával.

Mi nem veszszük észre, hogy a föld gyomrából valami morgás hallatszik. Hogy milliók és milliók lelkében nagy csaták dúlnak. Nem látjuk azokat a jelenségeket, melyek egy uj világ kialakulásának az előfutárjai. Nem halljuk, hogyan döngeti egy uj irányzat az elvénhedt társadalom falait. A nagy társadalmi és tudományos kérdések bennünket hidegen hagynak. Nálunk süket fülekre talál mindaz, a mit a külföld jelesei beszélnek. Arra, ha a külföld jelesei tudományos könyveikben uj és jobb vallást, theologiai vitatkozásaikban több és vigasztalóbb tudományt, regényeikben pedig tökéletesebb és kevésbbé kiokoskodott társadalmi berendezkedést követelnek, mi nem mondunk se »bű«-t, se »bá«-t.

Mi aluszunk. Mi örökkön csak a magunk bajával foglalkozunk.

A legjobb esetben az országunk bajával. A legrosszabb esetben pedig a személyes bajainkkal.

Világos, hogy egy országnak összes bajai csekélységnek tünnek fel a nagy társadalmi és tudományos kérdések mellett. Világos, hogy az az igyekezet, melynek eszménye csak: fajtájának fenmaradása, a nemzeti eszme diadala, egy mindenfelől ellenségtől környezett, kívülről szorongatott, belülről nyomorgatott ország államiságának az érvényesülése, világos, hogy ez az igyekezet kicsinyes.

Hát még, ha a művész, a helyett, hogy a milliók és milliók tribunus plebis-évé, kereskedelmi konzulává, tollal és ecsettel harczoló katonájává, utazó ügynökévé, prókátorává, haruspexévé vagy augurává szegődnék, – ha a helyett, hogy beállana a nagy társadalmi mozgalom ama katonai zenekarába, mely béke idején harczra lelkesít, háború idején pedig nem csinnadrattáz többé, mert az ő szerepe már elvégződött, – ha a művész, e helyett, megelégszik azzal, hogy a tulajdon gondolkozásából, a tulajdon érzéseiből merítsen mondanivalót, kifejezni valót, mert hiszen ő is egy volna a milliók közül, és a milliók között lehetnek, a kiket nem csak a propaganda érdekel, és nem csak az a nagy koczkajáték, a melyet a propaganda a jövőtől kiván?!…

A művész, ebben az esetben, úgy látszik, nevetséges.

Tehát nevetséges vagyok. Mert… az ám! – most veszem észre – engem csakugyan hidegen hagytak a kort mozgató eszmék!

Mért? könnyű megtalálnom az okot.

Mert ezek az uj irányok, kivétel nélkül, csak az intézmények megmásítását akarják. Egyébre nem törnek. A kort mozgató eszmék hangoztatói mindannyian azt hiszik, hogy megtalálták a panaczeát, és megváltották a világot, ha a régi intézményeket ujakkal cserélhetik fel. Ezek az uj intézmények, a szerint a hány az irány, sőt a szerint, a hány a világjavító, mások és mások volnának; egyik ezt a régi intézményt kezdi ki, a másik amazt; és nincsen két világjavító, a ki megegyeznék abban, hogy a lerombolni valót mivel kell helyettesíteni; de mindannyian egyformán azt képzelik, hogy az összes földi nyomorúságok oka valamely régi intézményben rejlik, és hogy az uj intézmények, a különbözőképpen álmodott, különféle uj intézmények, az emberiséget boldoggá fogják tenni.

Nem vagyok meggyőződve, hogy ezek az álmodott uj intézmények többet érnének, mint a megunt, meggyűlölt, megútált régiek.

De ha ebben tévednék is, ha az utópiák hamarjában testet öltenének, és az uj társadalmi berendezkedés valamivel különbnek bizonyulna, mint a régi, bizonyos vagyok benne, hogy nagyjában akkor is csak ott tartanánk, a hol előbb, és a világjavítók meggyőződnének róla, hogy minél inkább változnak a körülmények, a külsőségek: annál inkább ugyanaz – maga az élet. Mert nem hiszem, hogy az emberiség nyomorúságait a rossz intézmények okozták.

Tehát nem hiszem, hogy más intézmények az emberiséget boldoggá fogják tenni. Még azt se, hogy legalább is sokat javíthatnának az emberiség sorsán. Azt hiszem, valamicskét se fognak javítani rajta.

Az emberi nyomorúságok legeslegnagyobb része két forrásból ered. (Szaporíthatják, valami kevéssel, ezeknek a nyomorúságoknak a rengeteg sokaságát a rossz intézményekből eredő bajok is, de ez a kevés, a többihez képest, már olyan csekélység, hogy szóra se érdemes.)

Az egyik forrás: maga a természet, maga az élet, a világrend. Az, hogy az ember az önfentartás ösztönével született, hogy ettől az ösztöntől nem szabadulhat, és mégis rövid időn el kell pusztulnia. A halál, mely rendeltetése, s a melynek mégis ellentmond minden érzése, melytől mégis borzad egész gondolkozása, mert így van alkotva, a végből, hogy vigyázzon az életére. És mindaz, a mi abból következik, hogy meg kell halnia. A testi épség hiánya, a betegség, az öregség, a testi erőnek és szépségnek már a születésből vagy az élet folyamatából eredő egyenlőtlen felosztása, az elemi erőknek az emberi életbe való ama beavatkozása, melynek tengernyi változatosságát a »véletlen« szóval szoktuk kifejezni, a véletlen, mely folyton leselkedik életére s egyre csapkodja, vesszőzi, ostorozza érzését… és így tovább… szóval: a dolgok folyamata, a dolgok rendje.