Part 10

Simi grófnak a képvásárlásban való szerencsétlensége közmondásos volt. Külvárosi jelenetével is kinevették. Egy valódi Birót nem vásárolnak ötven forintért.

VI.

Simi gróf meg volt sértve. Azért se hagyta a dolgot annyiban. Megvizsgáltatta a képet egy szakértővel.

A szakértő megállapitotta, hogy a munka eredeti. Megjegyezte ugyan, hogy a mester első korszakából való, de nem hunyhatott szemet a fiatalkori mű szembeszökő szépségei előtt.

És hogy megerősitse az itéletét, nyomban felajánlott érte ezer forintot.

Simi gróf néma megvetéssel felelt, s még az nap kiadta a rendeletet, hogy vigyék át a képet az előszobából a nagy terembe.

A következő héten aztán, mikor az Illustrated London News és a párisi Illustration egyszerre adták ki a Biró Jenő úr arczképét, Simi gróf a szokottnál gyakrabban nézett be az olvasóterembe, s mint ragadozó madár vetette rá magát azokra a gyanútalanokra, a kik az emlitett képes lapokon szenderegtek.

Nem engedte el nekik, hogy az ő gyüjteményében van egy külvárosi jelenet, mely kétségtelenül a nagy Biróé, egy valódi Biró, mely a mester első korszakából való.

S a fáradsága nem is veszett kárba, mert szép lassan kiköszörülte azt a csorbát, melyet szakértelmének hírén régi balsikerei ütöttek.

– Jobb orra van, mint hittük – mondogatták eleinte, ha a képeiről beszéltek. – Egy párszor lefőzték ugyan, de, istenem, kit nem lehet egyszer-kétszer megtéveszteni?! A szakemberek is megbotlanak néha, kivált képdolgokban. És azt meg kell adni neki, hogy fölismerte Biróban a nagy tehetséget. Ez már valami.

Később aztán elfelejtették a csalódásait, csak azt tudták róla, hogy ő volt az első, a ki Birónak a tehetséget fölismerte. A tréfa élét vesztette; nem akadt többé, a ki műérzékét fitymálta, kicsinyelte volna. Egy szép nap arra ébredt, hogy az első rangú szakértők között emlegetik.

Hogyne! Mikor ő volt az, a ki a nagy Birót fölfedezte.

. . . . . .

Nem volt két ilyen nevü festő. A nagy Biró a mi szegény barátunk volt.

Ha valaki azt kérdezné, hogy miképpen jutott Biró a »nagy« jelzőhöz, erre csak azt lehetne felelni, a mit az olvasó már úgyis tud. A London News kiadta az arczképét, mint a monte-carlói szerencsés játékosét, az Illustration, mint Darzens kitünő tanitványáét, a kiről mostanában annyit beszélnek, végre kiadták a magyar képes ujságok is, a melyek már mint kitünő hazánkfiát emlegették.

S ha valaki ezt keveslené, ha azt vetné ellen, hogy az ujság-elismerésektől a nagyságig még egy nagy lépés van, ezzel szemben csak arra lehet hivatkozni, hogy méltóztassék megszámlálni: hány nagyságot ismerünk, a mely nem az ujságok egybehangzó dicséretein épült?

VII.

A szerencse, attól fogva, hogy Monte-Carlóban hozzászegődött, hű maradt Biró Jenő úrhoz. A szerencse is asszony; s nem azok a legmulandóbb viszonyaink, a melyeket a legkésőbben kötünk.

Ez a kései szerető, akárhová lépett Biró Jenő úr, mindenütt ott járt a nyomában. Elválaszthatatlanok voltak.

A játékterembe ugyan nem kisérte többé, de talált más alkalmat, hogy a hűségét bebizonyitsa. Biró Jenő úr nem játszott többet; okosabbat csinált ennél: üzleteket.

És minden vállalkozásának mesés sikere volt. Ha az egész környéket elverte a jég, az ő földeit kikerülte a csapás; ha a szél kifútt a tárczájából egy ezrest, hazatérőben ott találta meg a pénzt a park kapujánál, egy bokron fennakadva.

A legőrültebb vállalatok aranybányákká váltak, ha ő állt az élükre; a bot kivirágzott volna a keze között, hogy ha virágszállitásra adja magát.

A mihez hozzányúlt, aranynyá változott a keze között, mint Midás királyról beszéli a mese.

Az ilyen embert a világ mindig meg tudja becsülni érdeme szerint; megbecsülte Biró Jenő urat is.

Elhalmozták tisztességgel, kitüntetésekkel; válogathatott a méltóságok között; mindenféle rangú szolgahad leste a parancs-szavát; mindennap bebizonyitották neki, hogy milyen végtelen nagy ember, s még életében tudta az egész világ, hogy hol fog majd a szobra állani.

Nagy ember volt, kétségtelenül nagy, kiváló ember. Voltak az élet játékasztalánál sokan, de csak ő találta ki, hogy másodszor is a harminczas fog kijönni.

VIII.

Eleinte úgy látszott, hogy Biró Jenő úr meg tudja becsülni, a mit a tűnő pillanat ád, s ki tudja színi minden virágnak a mézét.

Nem mintha az apró anyagi örömökre vetette volna magát, de a szeméből, mely néha-néha a régi fényben ragyogott fel, ki lehetett olvasni, hogy neki is megvannak a maga gyönyörűségei.

Igy fel-fellángolt néha a szeme, ha egy-egy régi ismerőse magasztalni kezdte előtte valamelyik halhatatlan alkotását, melylyel szives volt megajándékozni a világot. Ilyenkor aligha a bóknak örvendett oly nagyon; mert bókban, hízelgésben ugyancsak volt része. De, úgy tetszik, annak is van valami titkos öröme, ha az ember mélységesen megvetheti egy-egy felebarátját.

Ezekben a szerencsés napokban, mikor az áldás csak úgy ömlött a fejére, nagyobbára viszontlátta a régi ismerőseit. Vezekényi, Weinberger úr, az egykori jury-tag O betűvé görbülve jelentek meg előtte, kérvén egyben-másban a kegyes pártfogását. Sietett teljesiteni a kivánságaikat, s meglátszott rajta, hogy szivesen adja az alamizsnáját.

Ilyenkor valósággal jókedve volt. Néha még mosolyogni is látták.

Megérhette azt az örömet is, hogy jelentékeny szolgálatot tehetett egykori pártfogójának, a gardénia-herczegnek, a kinek társaságában valaha annyi kellemes, gondolattalan órát töltött.

A gardénia-herczeg ugyanis, hosszas várakozás után, elfoglalta ősei trónját, de alig foglalta el, nemsokára kénytelen volt ismét elhagyni, s kivonulni székvárosából, mely különben se tartozott a hajlandóságainak megfelelő helyek közé. Nyugalomba tették, a mibe a gardénia-herczeg némi húzódozás után, bele is törődött.

Ez a kis húzódozás azonban – polgári háborunak nem lehet mondani, legfeljebb polgári csetepaténak – sok pénzébe került a gardénia-herczegnek, s a fegyvergyárosok, a kik tudvalevőleg több pénzt tudnak elnyelni, mint a világ összes hölgyecskéi, pillanatnyi zavarba sodorták.

Ebből a pillanatnyi zavarból Masa grófnő és Biró Jenő úr segitették ki a nyugalmazott királyt, néhány millió frank barátságos kölcsönnel, melyet a virágok barátja, ki a királyságból csak az udvariasságot őrizhette meg, olyan gardéniák kiséretében sietett megküldeni, a milyenek sem azelőtt, sem azóta nem termettek ezen a szép világon.

IX.

Akármit mondanak is a költők, jobb selyemmel párnázott kocsiban járni, mint gyalog, fel a hegyre, déli egy órakor; jobb Derbyt nyerni, mint olyan költőnek lenni, a kit minden omnibuszló legázol; végre jobb, ha az embert az egész világ süvegeli, mint hogy ha folyton oldalba lökdösik.

De akármilyen jó dolog is a kényelem, ha az ember sokáig jár selyemmel párnázott kocsiban, végre ezt is megúnja, s ha valaki háromszor egymásután megnyeri a Derbyt, utóljára ezt az örömet se tudja méltányolni. Azonképpen, ha a szerencse gyermekét folyton-folyvást, mindig süvegelik, többnyire elfelejti, hogy őt oldalba is lökdöshetnék. Igy történt Biró Jenő úrral is.

Beleszokott a selyem párnákba; nem tűnt fel neki többé, milyen jó módban él, s ettől fogva úgy kezdte találni, hogy ő voltaképpen igen sajnálatraméltó ember.

A kinek megvan mindene, a mit az ember maga körül kivánhat, az rendesen magában keres valamit, a mit aztán nem lehet megtalálni.

Biró Jenő úr is magában kereste, a mije hiányzott, és ő is hiába kereste, a mint hogy ez mindig igy szokott történni.

Eszébe jutott, hogy eddig, ha szomorú élete volt is, ha meg kellett is izlelnie minden emberi szerencsétlenséget, fájdalmat és nyomorúságot, volt egy vigasztalója, az, hogy magát nem vádolhatta soha. Eddig mindig volt egy jóbarátja, a ki őt szerette, s a kiben megbízhatott: önmaga.

Azóta elvesztette ezt a jóbarátot. S ha azt mondjuk, hogy elvesztette, csak szépitjük a dolgot. Mert a rideg igazság az, hogy: feláldozta, eladta.

X.

Attól a naptól fogva, a mikor eszébe jutott, hogy áldozatot hozott, a fejébe vette azt is, hogy tulajdonképpen semmiért áldozta fel lelkének a békéjét.

Mióta fiának a sorsa biztositva volt, úgy tűnt fel előtte, mintha a gyermek jövőjén aggódni soha sem s lett volna oka. Ha túl vagyunk valami bajon, az első dolgunk, hogy kicsinyelni kezdjük a veszedelmet, a melyben forogtunk.

Miért áldozta fel tehát az énjét? Egy kis bőségért, mint az utolsó szédelgő. Olyan bőségért, melynek örömét nem tudta élvezni.

Ez a bőség pedig egyre növekedett. Biró Jenő úr már régen összetette a kezét, de a vagyona csak nőtt magától, és egyre rohamosabban, mint a hógörgeteg.

Csinálhatott akármit, minden birtokából uj birtokok támadtak, s Biró Jenő úr úgy tekintett erre a nagy áldásra, mint a Bűnre, melynek mindig uj bűnöket kell szülnie.

Az emberek nem tudták megérteni, hogy ennyi szerencse kegyeltje mért jár mindig olyan arczczal, mintha az orra vére folynék.

ÖTÖDIK RÉSZ.

I.

Naplót irni – a legtöbbször azok gyöngesége, a kik senkinek se mondhatják el azt, a mi a leginkább foglalkoztatja őket. Kislányoké, a kiket nyugtalanná tesz, megzavar, lázba ejt az a csodálatos átváltozás, mely egy idő óta hatalmába keritette a lelköket, – szerelmes lányoké, a kik még nem tartanak ott, hogy megvallhassák érzéseiket annak, a kit ezek a mindenkor egyforma, gyermekes mondanivalók nagyon is érdekelnek, – asszonyoké, a kiknek titkuk van.

Ezeknek a kislányoknak, szerelmes lányoknak és titkot takargató asszonyoknak a lelkéből kikivánkozik valami. Az elhallgatott, feltartóztatott, fojtogatott érzések annyira megáradnak bennök, hogy az özönnek ki kell fakadnia valahol. És ha nem gyónhatják meg nyugtalanságaikat egy hozzájok hasonló valakinek, a kiben tökéletesen megbíznak, ha nem suttoghatják el titkaikat még a titoktartó, de részvéttelen nádasnak sem, mit van mit tenniök: kilehellik, kipityergik sóhajaikat a magánosságban, vágyódásaikat kiöntik szavak helyett betűkbe, sorokba, és vallomásuknak örök rejtőzködésre kárhoztatott tanúit, hogy árulóikká ne válhassanak, elcsukják egy kapcsos, kulcscsal zárható könyvbe.

Később, mikor már van kinek elmondaniok, hogy mi jár a fejökben: nem nyitják ki többé a kapcsos könyvet. Vagy, ha igen, nem azért nyitják ki, hogy megint irjanak bele, hanem: hogy mulassanak azon, a mi már benne van. A napló egész tartalma egyszerre gyermekességnek tűnik fel előttük. Milyen ostobák voltak – akkor! És nem hinnék el, hogy a mit ezek a gyerekes sorok sírnak el, az valóban komoly valami, – hogy nem ők lettek komolyabbakká, hanem a körülményeik váltak vidámabbra. A bőségben élő szívesen és derülten gondol azokra a kalandos napokra, a mikor minduntalan koplalnia kellett; a mit akkor állott ki, most már vidám, humoros, tréfás dolognak tűnik fel előtte, a boldog ifjuság, a kalandos élet mulatságos tartozékának. Bőségének tudatában, elbizakodottságában, mely tulajdon erejének véli azt, a miben csak a sors kedvezését kellene látnia, nem tudja elképzelni, hogy régi esete, régi gyöngesége, régi keserve igen komoly dolog volt, mely könnyen végzetessé válhatott volna, ha az idegen erők, a körülötte s nem benne működő erők, véletlenül, meg nem könyörülnek rajta.

Naplót irni – sokszor azoknak a gyöngesége, a kik szerelmesek magukba. A kik benyomásaikat, már akármi kelti fel ezeket a benyomásokat, minden esetben érdemesnek tartják a följegyzésre; a kik megfigyelésüket olyan értékesnek vélik, hogy sajnálnák, ha ez a számos, szép megfigyelés mind veszendőbe menne. Naplót irnak tehát, hogy ezekben az érdekes dolgokban mások is gyönyörködhessenek, vagy legalább még egyszer gyönyörködhessenek ők maguk, később, esztendők multán, a mikor ez a sok elfelejtett holmi megint ujnak tűnik fel előttük.

Ezeknek már érdemes naplót írniok, mert a második czélt bizonyosan elérik.

Naplót irni – végül, szoktak, nagyritkán, olyanok is, a kikkel vagy a kik előtt minduntalan történik valami följegyzésre méltó.

A napló-irók nagy sokasága ennek a három csoportnak egyikéhez vagy másikához tartozik. Én, Biró Jenő, a ki az itt következő jegyzeteket irom, nem tartozom a három csoport egyikéhez sem.

Nem érzem a szükségét annak, hogy elmondjam valakinek, a mi a leginkább foglalkoztat. Vagy ha bennem is szendereg ilyes hajlandóság, ez még nem növekedett, s aligha fog növekedni ellenállhatatlan vágygyá. Soha se voltam nagyon közlékeny természetű. Életem sora, emberismeretem s a hosszú megszokás zárkozottá tett. A lelkemből nem kivánkozik ki semmiféle vallomás. Nem keresem a rokon lelket, a ki megértsen. Tudom, hogy nem igen van ilyen rokon lélek, és ha véletlenül mégis akadna, rokonomat vallomásaimból mindössze az érdekelné, hogy esetem mennyire hasonlit az övéhez. Rokonomnak magának is sokkal több baja volna, semhogy valami nagyon törődnék velem; éppen elég neki a magáé.

De szerelmes se vagyok magamba. Nem képzelem, hogy benyomásaim akárkit is érdekelhetnének. És nem akarom megőrizni a feledéstől azt, a mit ma gondolok és érzek. Nem hiszem, hogy valaha gyönyörüséget találhatnék ezekben a följegyzésekben. Soha se leszek kiváncsi arra, hogy milyen voltam öt, tiz, tizenöt esztendővel ezelőtt. Ettől a tanulmánytól nem remélek semmi örömet.

És végre nem történik se velem, se körülöttem semmi olyas, a minek a följegyzéséért érdemes volna tollat fognom. Azt, hogy az élet arasznyi, és mégis a szomorúságok egész hegyei férnek belé, – hogy az emberek a rosszasággal milyen keveset érnek el, és mégis milyen rosszak tudnak lenni, – hogy a jó ember milyen áldás, és hogy mégis ebben az áldásban mennyivel kevesebb részünk van, mint a napfény áldásában, – hogy a boldogsághoz voltaképpen milyen kevés kellene annak az embernek, a ki magát, a többieket és a természetet megérti, és mégis, néha éppen azok a legkevésbbé boldogok, a kik a legszerényebbek, a legkevésbbé követelők – ezt ugyan fölösleges untalan ismételni.

Már jó ideje egyik napom tökéletesen olyan, mint a másik. És hogy mi történik kívül, a világban, azt talán minden ember közűl én tudom a legkevésbbé. Ugy élek, mint a pók, mely hangtalanul szövi hálóját egy sötét zugban, és egy cseppet se törődik azzal, a a mi a napfényen élőket foglalkoztatja, izgatja, futkározásra s küzdelmekre birja. Csak éppen akkor mozdulok ki remeteségemből, a mikor az élet eleséget követelő föltételei már nem tűrik meg, hogy a rejtekemben maradjak.

Mért irom hát ezeket a följegyzéseket?

Időtöltésből. Hogy elöljek vele egy pár órát, a mikor nincs más választásom, mint: tépelődni, tovább tépelődni, vagy: ákombákomokat vetni papirra.

Mindennap van egy pár órám, a mely a gyönyörüségé. Él – hálaistennek, él! – egy kis lény a világon, a kiért én is mintha élnék. A kinek a jövőjéért mozgok, táplálkozom, igyekszem dolgozni, már a mennyire tudok, a kinek az érdekében teljesiteni szeretném azt a feladatot, melyet mindnyájunkra ránk róttak, melynek végső czélja ismeretlen, s melynek teljesitése rám nézve még terhesebb, mint a legtöbb küzködőre nézve, mert én már nem reménykedem, mint ezek, nekem már nincs jövőm, csak jelenem, s a jelenem az, hogy az életnek ezt az egyetlen, – mindig oly rövid! – gyönyörüségét napról-napra megujuló, sok óráig tartó, s szinte elviselhetetlenül nyomasztó szenvedéssel kell megfizetnem. Él egy kis lény, a ki szerelmemből fakadt, s annak szivéből, a kit mindenekfelett szerettem. Hallgatni ennek a kis lénynek a gügyögését, látni arczocskáján az imádott vonásokat, annak a vonásait, a kit el kellett temetnem, viszontlátni rajta, elevenen, valamit az ő lényéből, az ő szemét, az ő ajkait, élve látni egy picziséget az ő szépségéből, az ő bájából, nap-nap után valami ujat fedezni fel benne, a mi az ő életének a folytatása, a mit a halál legalább emléknek meghagyott nekem, a piczi lény mosolygásából, formáiból, mozdulataiból ráismerni ő rá, a ki ime, nem mult el egészen, elnézni gyermekünknek a növekedését játszani vele, ha ébren van, s lesni a lélekzetét, ha alszik – bizonyára isteni gyönyörüség… s aligha irom ezeket a sorokat, ha ez a gyönyörüségem nem, marad meg. De ez a gyönyörüségem naponkint csak egy pár óráig tarthat – ennek a kis lénynek az érdekében. Az az ápolás, a melyre szüksége van, a legjobb ápolás, a melyben részesülhet, az éjszaka óráira mindig, könyörtelenül elválaszt tőle, és nappal is tovább, mint szeretném.

Mert csak nappal dolgozhatom, és dolgoznom kell, érte. Dolgozom, a mennyit és a hogyan tudok; akkor, a mikor csak egyátalán képes vagyok rá. De kedv nélkül dolgozom és hamar kimerülök. A rajzolás elemeire oktatni vásott sihedereket, a kiknek a rajzoláshoz nincs semmi hajlandóságuk és nincs a legcsekélyebb jóakaratuk – nem nekem való mesterség. Képpel látni el egy olyan élczlapot, melynek a tartalmát megvetem, nemcsak hogy megaláz magam előtt, nemcsak hogy folytonosan sérti lelkiismeretemet, becsvágyamat, s a bennem szemérmesen rejtőzködő, de leküzdhetetlen emberi méltóságérzetet: nagyon fáraszt is. Ugy látszik, nemsokára már megszabadulhatok ettől a robottól s ettől a boszorkánynyomástól; rövid idő mulva talán már nem lesz, a mi lefokozza bennem azt a megbecsülést, a melylyel magunk iránt viseltetnünk kell, azt az önérzetet, a melyre minden embernek szüksége van ahhoz, hogy eredményes munkát végezhessen. Ugy látszik, a közel jövőben elérhetem, hogy csak a művészi munkának éljek. Van valaki, a ki megkedvelte a képeimet; ennek a valakinek már utánzói is akadtak; ha festek, már nem dolgozom hiába. Örülök ennek a fordulatnak, de örömem nem zavartalan, hanem elégedetlenséggel és bizalmatlansággal elegyes. A jobbnak igérkező jövő alapja nem egészen tiszta, s igen ingadozónak látszik. A mi kiemel rabszolgaságomból, nem az, a minek a segitsége büszkévé tenne; nem a művészet igazi szeretete, nem a jóizlésü nagyközönség tartós megbecsülése. Hanem egyetlen egy embernek a szeszélye – olyan emberé, a kinek a gondolkozása felszines s az izlése nem tulságosan finom, a ki a művészi munkát is csak úgy nézi, a hogy egy szép agarat vagy egy ügyes szerkezetü automobilt – s ezen a szeszélyen kivül, a (valószinüen csak rövid ideig tartó) divat, mely nyomon követi a fejedelmi szeszélyt. Ez a siker nem tesz büszkévé, még kevésbbé elbizakodottá, sőt éppen nem elégiti ki az önérzetemet. Azonkivül nem igen biztat azzal, hogy a jobb jövő maradandó lesz. És mindezek koronájául elégedetlennek kell lennem magammal is. Mi hasznom uj keletü kis sikereimből, mikor azt kell látnom, hogy azok a képeim, a melyekkel ilyen eredményt érek el, nem érnek annyit, néha sokkal, nagyon sokkal gyöngébbek, mint a régiek, a melyek az ördögnek se kellettek?! Azért még akkor is kedv nélkül dolgozom, a mikor festek. Érzem, hogy fogy a tehetségem, s hogy már nem vagyok a régi erőmben; látom, hogy az a lélek, mely a régi képeimnek valami értéket adott, az ujakon egyre halványabban mutatkozik; sőt látnom kell azt is, hogy nemcsak a művészi erőm, hanem még a munkaképességem is mind inkább hanyatlik. És ez a keserves tudat, ez a szomorú látvány csak annál jobban megbénit, csak annál hamarább elfáraszt.

Aztán, mikor tökéletesen bele fáradtam a munkába, és mikor – késő este – ki vagyok zárva arról a helyről, a hol egyetlen örömömet találom, egyedül maradok gondolataimmal. Szenvedésemmel; fájdalmas emlékeimmel. Ó, nem akarok felejteni! Az emlékeim becsesek nekem; hiszen nem maradt egyebem, csak a gyermekem meg az emlékeim. És úgy érzem, Ő addig nem halt meg egészen, a míg legalább az én emlékemben még ott van az a kép, a mely valaha az Ő lényéből sugárzott, a mig tekintetének, mosolyának, hangjának a benyomása legalább az én lelkemben él. Hogyne őrizném hát az emlékeimet! Annál féltékenyebben őrzöm, mert keservesen érzem, mily hitványul gyönge az emberi emlékezet, s hogy legféltettebb benyomásaink hamarább illannak el, mint a heliotrop illata egy nyitva felejtett illatszeres üvegből. És még se adhatom át magamat egészen az emlékeimnek, az örömtelen magánosság s a kénytelen pihenés óráiban sem. Az emlékezés nekem még, akármennyire lelki szükségem, s akármilyen jóleső érzésekkel vegyes, mégis nagyon fájdalmas; a szenvedés tulságosan kimerít. Pedig szükségem van az erőmre, hogy dolgozni tudjak a fiunkért.

Azért nem temetkezhetem bele a multba olyan mélyen, mint a mennyire szeretném. Mikor már nagyon sajog a fájdalmam, ki kell ragadnom magamat ebből az elernyesztő érzésből. De nem menekülhetek a jövő képéhez sem. A jövőbe nézve csak kétségek gyötörnek. És még folyvást órák választanak el attól az időtől, a mikor el tudok aludni. Nagy ideje már, hogy igen keveset alszom; akkor is inkább csak kábultan pihenek.

Ezeket az órákat, a melyekben hiába várom az álom vágyát, vagy legalább a megváltó kábultságot, el kell ölnöm valamivel. Ugy teszek tehát, mint a ki munkaközben, fél-pihenésül, firkál, rajzolgat, s abrakadabrákkal, emberfejekkel, mértani ábrázolatokkal vagy semmit se jelentő hieroglifákkal rójja tele az előtte heverő tiszta papirlapot. Leirom ide, a mi olykor foglalkoztat, s a min egy kissé elszórakozom.

Nem naplót irok. Ha a napi élményeimet akarnám ide jegyezni, jóformán mindennap ugyanazt kellene leirnom, és annak a sok egyformaságnak, a melyet napról-napra ujra meg ujra átélek, akár hosszadalmas, akár rövid, de szükségképpen csupa ismétléssel járó följegyzése már nem szórakoztatna. Csak időnkint irok ebbe a könyvbe; olyankor, a mikor más menedéket már nem találok. És csak azt irom ide, a mi éppen eszembe jut, de nem éppen először jut eszembe.

Nincs több szándékom, mint a czéltalanul rajzolgatónak. Nem szántam ezeket a följegyzéseket senkinek. Hanem azért el kell számolnom azzal a gondolattal, hogy mi történhetik ezzel a könyvvel a halálom után.

Az bizonyos, hogy nem szeretném, ha olyanok kezébe kerülne, a kiknek idegen voltam és mindig idegen maradok. Nem azért irok az érzéseimről, hogy akárki turkálhasson bennök; mindenkinek vannak kedves családi levelei, a melyeket nem szivesen látna a zsibvásáron. De gondom lesz rá, hogy ez a könyv ne kerülhessen röhögő kiváncsiak kezébe.

Van valaki, a ki elolvashatja. A fiam, ha majd huszonöt esztendős lesz. Nem czélom éppen, nem is kivánom, de nem bánom, ha elolvassa. Legalább meggyőződhetik róla, hogy akármit beszéljenek is az apjáról egy olyan korszakban, a melyben semmi se általános, csak az éhség és a falánkság: az apja nem volt se elmebajos, se beteg idegzetü ember, sőt talán ostoba ficzkó sem, ha ugyan nem mindenki ostoba ficzkó, a ki valami egyebet is kiván az élettől, és nem csak: garast, sok garast, mentül több garast.

II.

Olyanoktól, a kik derülten birálják embertársaikat és soha se néznek vissza arra a csekélységre, a mi a multjokban egy kissé feketéllik: az édesanyára, a ki éhen halt s a kivel nem törődtek, – a felebarátra, a kit gyöngéd, a büntetőtörvénynyel egy cseppet se ellenkező formában, de azért nem kevésbbé hathatós módon segitettek kituszkolni ebből az árnyékvilágból, – az elhagyott kedvesre, a kit a nyomoruságba taszitottak, – a magzatra, a kinek életefonalát a lehető legkorábban juttatták Atroposz párka ollós kezébe, – a szegényekre, a kiknek ügyesen elvarázsolt piszkos krajczárjaiból, bűzös párnáiból, utálatos verejtékéből angol kényelemmel berendezett, jó illatú otthont épitettek maguknak, – a testvérre, a kit kizsákmányoltak, – a párbajban lelőtt ellenfélre, a kinek a holttestéből talapzatot készitettek maguknak, hogy végül mint államférfiak magasodjanak ki a sokaságból, – a megrágalmazott vetélytársakra, a kiket előbb elbuktattak, aztán elsirattak, hogy az üres helyekre ők ülhessenek, – a megtévesztett ezrekre, a kiknek ostoba bizalmát, ostoba meggyőződését vagy ostoba érzéseit okosságuk adófizetőivé tették, – és igy tovább, mert ennek soha se volna vége, – az ilyenektől gyakran hallani efféle nyilatkozatot:

– A világnak haladnia kell, és a haladásnak erős akaratú, kemény legényekre van szüksége, nem érzelgős, puha lényekre. Az érzelgős ember nem férfias; az érzelgős férfi nevetséges, ostoba, utálnivaló.