Part 9

Az első napok, melyek Darzens elutazására következtek, egyformán teltek el. Darzensné és Biró jóformán csak az ebédnél látták egymást. A festő egész nap dolgozott s nem sokat udvarolt a ház asszonyának. Ugy látszott, Darzensnét se igen érdekelte a vendég. Hanem egy este, mialatt ebédeltek s Biró valami közönbös dologról beszélt, Darzensné, egy fogoly-szárnyat rágicsálva, ezzel a kérdéssel fordult a fiatal emberhez, minden ok és alkalom nélkül:

– Mondja csak, Biró ur, nem elégitené ki egyszer a kiváncsiságomat?

– Parancsoljon, kérem.

– Szeretném, ha valamikor, mondjuk ma, vagy ha önnek e perczben nem tetszik, máskor… akármikor, de egyszer szives volna oly nyiltan és egyenesen beszélni velem, mint a férjemmel szokott. Ma legyen ez, igen?…

– Inkább ma, mint holnap; ha ugyan azt találja, hogy a nyiltság nem természetem.

– Azt nem mondtam. Ellenkezőleg. Hisz ennek talajdonithatom, hogy észre vettem azt, a mi oly mértéktelenül izgatja a kiváncsiságomat, hogy észre vettem: a gyűlölködését!

– De…

– … Tehát nem mondaná el egyszer, kedves uram, hogy minek köszönhetem én ezt az udvariasan takargatott, de kétségtelen s ugy látszik engesztelhetetlen gyűlölséget, a melylyel megtisztel? Ó, ne szegje meg rögtön a szavát, s ne játszsza az álmélkodót. Tudom, mit akar mondani. Hogy nem szereti az Ohnet-regényeket, s hogy nem gyűlölködik semmiféle asszonysággal, a kinek még egy pár évig udvarolni is lehet. Jó. Ha megengedi, majd máskép teszem fel a kérdést. Tehát nem mondaná el, kérem, mivel szereztem én érdemeket arra a nagy megkülönböztetésre, hogy egészen az illetlenségig elhanyagol? Nem mondaná el, miért sorol magában azok közé a kivételes nők közé, a kiknek nem lehet, nem szabad udvarolni? Ön korántse tartozik a szent emberek közé. Tanúm Lardinois, a kitől minden kimélet nélkül hóditotta el a kis békaszemü leányt. Ön nem is nagyon aggodalmaskodó… Ne folytassam a példákat?! Jó. Tehát feleljen egyenesen a kérdésemre. Mi az oka – mert tudom, hogy van valami oka – mi az oka, kérdem, hogy ön olyan olimpusi illetlenséggel hanyagol el engem? Fogadása tartja, hogy nekem soha se fog udvarolni?

– A felelet igen egyszerü. Nem szeretem a lehetetlen vállalkozásokat.

– Eh, ön nem az az ember, a ki elismerné, hogy vannak lehetetlenségek is. Az ön fajtájából valók, kedves barátom, ha nagyon kegyesek akarnak lenni, csak egy lehetetlenséget ismernek el, azt, a mely a fejükön történt.

– És hogy ha téved?!… Hogy ha én nem tartozom a nagyravágyók, hanem a szerények és a félénkek közé?!…

– Nem tévedek. És bizonyosan tudom, hogy ön nem őszinte. Hozzá teszem, hogy ezt még rossz néven se veszem, mert hisz ön e pillanatban valósággal gyöngéd hozzám, a mi nem mindig szokott lenni… Hanem, akarja, hogy megmondjam én, a mit ön nem akar megmondani? Nos tehát, ha ön nem udvarol nekem, ennek oka az – mennyi czukrot tegyek a kávéjába? – ennek oka az, hogy ön engem megvet.

– Bocsásson meg, de…

– Ó, soha se erőködjék szinészkedni. Ön eléggé beletalálta magát a nagyvilágba, a melyben mind a ketten kalandorok vagyunk. Megtanulta fegyelmezni a gondolatait, a beszédét, a mozdulatait, sőt ha ügyel magára, tud parancsolni a tekintetének is. De azért a tekintete koronkint mégis elárulja. Egészben véve, ön már bizonyára nagyvilági ember; de a szemében még ma is kozák. És ez a barbár, meghunyászkodásra képtelen szem folyvást rettentő vádakat szór rám.

– Engedjen meg, de ebbe az Ali Tepelenti-féle magatartásba oly nehezen tudom beleképzelni magamat…

– És mondja, kérem, soha se jutott önnek eszébe, hogy csalódhatik is?! Soha se gondolt rá, hogy: hátha igazságtalan?!… hátha csak a látszat szól ellenem?!… Ön nem akar őszinte lenni. Jó. Hát hadd legyek őszinte én. Csak gyujtson rá, kérem.

Ő maga is rágyujtott egy czigarettára, aztán folytatta:

– Tehát, kedves barátom, az ön szeme mindenekelőtt azt mondja, hogy én a szeretője lettem Sontis urnak. Ez igaz. Hallgasson meg, kérem, és ne meneküljön ettől a vallomástól; a vallomásokkal már úgyis készen vagyok… Ismétlem, ez való. Hanem Sontis ur, a ki elég aljas úgy viselkedni, hogy ezt a szájába rágja az egész világnak, azt már nem magyarázta meg se önnek, se senkinek, hogy ezt a sikerét egy alávalóságnak köszöni. Sontis ur nem éppen Don Juan, a mint ön bizonyára képzeli; inkább csak egy silány ur, kedves barátom. De menjünk tovább. Ez az ur hurkot kötött a nyakamra e különös sikerből, és hatalmában tartott, a tulajdon galádságánál fogva. A hatalmában tartott, mondom, mert a mint ön alighanem kitalálta, végre fellázadtam. És most… most daczolok a bosszujával. Ennyi a Sontis ur számadási lapja; a mi a többit illeti, a többit csak az ön képzelme tette hozzá ehhez a nem nagyon hosszu bűnlajstromhoz. Istenem, ön hamar kész volt az itéletével, s jókora szabadságot engedett a képzeletének. Pedig hát, mondhatom, kedves uram, hogy minden látszat ellenére is, ön téved, igenis téved, és a szeme igazságtalanul vádolja a szegény Darzensnét… Meglehet, ön különösnek, sőt izléstelennek fogja találni a bizalmasságomat. De hogy mindezzel mért hozakodtam elő, meg fogja érteni. Bántott az a mértéktelen megvetés, a melyet kiolvastam a szeméből, s ki védjen meg, ha magam nem védem meg magamat?!… Most pedig, kérem, bocsássa meg a kifakadásomat, és ne gyűlöljön úgy, mint eddig.

Kezet nyujtott a fiatal embernek és igy végezte:

– Mert, megvallom, megfélemlit a tulvilági erkölcsösségével.

A festő nem volt könnyenhivő ember, de a tulságos kételkedés ölelkezik a naivsággal. És megingott a meggyőződésében. Egész nap maga előtt látta azt a tengerszinü szemet, mely olyan szomoruan bizonykodott: »Igenis, ön téved! Higyje el, de higyje el, hogy téved!«

Miért ne tévedhetett volna? – tünődött magában. – Az ilyen dolgokban az ember csak akkor bizonyos, ha maga szerezte meg a bizonyosságot. S az ismeretes elméletek az asszonyi hamisságokról nem nyomnak többet a latban, mint azok az ismeretes tapasztalatok, hogy silány urak is vannak a világon. Aztán meg ez az asszony egy szóval se tagadta azt, a mi a legerősebben ellene szólt; ellenkezőleg fennen vallotta be, kérdezetlenül, ok és czél nélkül. Mi czélja is lehetett volna ezzel a bizalmassággal, melylyel csak vádolta magát? Tehát őszinte volt. S miért is ne lehetne az, a mit mondott, a teljes igazság? Az ember olyan gyanakvó. A képzelet oly könnyen csinál a szunyogból elefántot. Olyan hamar készen vagyunk vele, hogy egy asszonyt elitéljünk. Végre is meglehet, hogy igazán csak a látszat szólt ellene. Egy szeleverdi asszonyka tönkre teszi a hirét egy semmiséggel. És igy tovább. Egész védőbeszédet rögtönzött magában. És elhatározta, hogy ezentúl barátságosabb lesz hozzá.

Nem volt képzelődő; arra nem is gondolt, hogy az önérzetnek ebben a kissé színpadias kifakadásában része lehetett az ő szép szemének is.

Ez a bizalmas együttlét nem volt közöttük a legutolsó. A kéretlen vallomás valami láthatatlan kapocscsal kötötte össze őket. Az első közlés ujabbak szülője lett; Darzensné lassankint elbeszélte neki gyermekkori nyomoruságainak, apró csalódásainak, s utolsó szerencsétlenségének egész történetét. Meglátszott rajta, hogy hálás azért a gyöngédségért, a melylyel Biró a nagy jelenet után legelőször közeledett hozzá; s úgy tetszett, mindig több és több érdeklődést, sőt barátságot érez a festő iránt, a ki azelőtt úgy tünt fel előtte, mint a _Próféta_ legszigorubb tekintetü és legsötétebb külsejü anabaptistája.

Néhány nap multán már azon a pajtáskodó hangon beszéltek egymással, mely azelőtt oly mód felett boszantotta a festőt. Természetesen, ennek megvolt a maga külön magyarázata: az, hogy mindig egymás társaságára voltak utalva. Városban férj és feleség sincsenek olyan sokat együtt, mint a hogy nekik kellett együvé huzódniok, mikor az idő hűvösebbre vált. Aztán meg lassankint egymáshoz is törődtek. S a festőnek fel se tünt többé az a meghitt hang, a melyet egykor olyan izléstelennek talált.

Sőt egyszer azon vette észre magát, hogy ha véletlenül nem Darzensnak, nem mesterének, jótevőjének és legjobb barátjának a feleségével van együtt: még rossz gondolatai támadtak volna. Fiatal ember volt még s a jó levegő meg a falusi nyugalom kúrájából kevesebbel is beérte, mint egy érdemekben gazdag római patriczius.

De szégyenkezve és megbotránkozva utasitotta el magától ezt az alávaló gondolatot. Hogy’ is juthatott eszébe!

Egy este, ebéd után, olyan rossz idő kerekedett, hogy nem tehették meg a szokott sétájokat. Darzensné, az idén először, teát rendelt s befüttetett a kandallóba.

Vagy tiz perczig magukra voltak a nagy teremben. Az inas és a szobaleány a szomszéd ebédlőben az asztalt szedték el.

Darzensné, egy rengeteg karosszékben, a szalon asztalkája mellett ült és rajzolt. Pár nap óta elfogta a műkedvelő szenvedély, s rajzolni tanult Birótól. Egyszer régebben már próbálta ezt a mulatságot, de akkor beléunt.

A festő mosolyogva nézte a készülő zsönge kisérletet.

A piczi asszonyka majdnem elveszett a roppant karosszékben; s parányibbnak, babaszerübbnek tetszett, mint valaha. A mint nagy buzgalommal rajzolgatta ákombákomjait, szakasztott olyan volt, mint egy iskolás leány.

Nagyon jókedvü volt egész este. Folyton kotyogott, mint egy fürjecske. A Biró szívügyeiről beszélgetett. Fitymáló szóval szedte sorra mindazokat az asszonyi lényeket, a kiket csak gyanusithatott, hogy a festőt közelről érdeklik, s agyon rágalmazta valamennyit.

Biró mosolyogva hallgatta, s a háta mögött állva, nézte, hogyan rajzol.

Olyan kicsinek, olyan helyesnek, olyan szeretetreméltónak tetszett neki, itt ebben a Nagyapó-székben, hogy meglepetve nézte, mint egy uj ismerőst. Soha se látta még ilyennek. S egyszerre érthetetlennek kezdte találni az idegenkedést, sőt gyülöletet, a melylyel iránta korábban viseltetett. Hogy’ is tudott agyarkodni erre az operette-babára!

Kissé kábult volt a szokatlan melegtől. A kandallóban lobogott a láng; s a tüznyelvek pattogó szava mintha csak őt gunyolta volna.

Lassankint leereszkedett fejére a Mab királyné köde, s a mint a szöszke kis teremtés megfordult, hogy összecsucsoritott ajkaival egy ujabb gonoszságot süvöltsön feléje, egy csókkal tapasztotta be a rágalmazó kis szájat.

Maga se tudta, hogy’ történt ez, s csak akkor ocsudott fel, mikor az asszonyka visszalökte, ezekkel a váratlan szavakkal:

– Vigyázzon; jönnek.

Az inas jött be, a ki egy darabig ott sertepertélt a szobában. A szöszke asszony visszahajolt a rajzára; Biró ugy tett, mintha a rajzminták közt keresgélne.

Mikor a szolga kiment, Darzensné fölkelt a székéből; megállt előtte, keresztbe fonta a karjait s igy szólt:

– De, kedvesem, elment az esze?

El. Magához akarta ölelni s mikor amaz elsiklott előle, pár lépést tett feléje, mig lépteinek a zaja meg nem félemlitette. Az asszony egy szökéssel a szoba másik szélén termett. Onnan visszanézett rá, mint a német torzképek kedélyes nyúlja a koczavadászra.

– Hová gondol?! – suttogta. – Jusson eszébe a férjem!

Rá szegezte a szemét és mosolygott. Győzedelmeskedett.

Hanem ezeknek az utszéli szóknak sokkal nagyobb s egészen más volt a hatása, mint Darzensné várta. A festőnek csakugyan eszébe jutott a derék, nagylelkü Darzens. Bizony, már régóta nem gondolt rá.

Valamikor, még egész gyerek volt, félig alva üldögélt egy kocsiban, melyet vágtató lovak röpitettek tova. Egyszerre ugy rémlett neki, mintha a nevén szólitották volna: »Jenő!« Felriadt, és észrevette, hogy egy ördög-árok szélére jutottak. Éppen, hogy felrázhatta a kocsist, a ki szintén aludt, s éppen hogy vissza lehetett még tartani a lovakat. Ha egy perczczel tovább talál még szunnyadni, szunnyadhatott volna folytatásul egy egész örökkévalóságig.

Most is olyanformán érezte magát, mint akkor. Mintha csak a Darzens szavát hallotta volna: »Jenő!« Egy pillanatig azt hitte, hogy alszik. Tér és idő, mint fölismert tündérek a mesékben, eltüntek előle; megszállották ama más kiterjedés, egy ismeretlen világ sejtelmei.

De volt mellette valaki, a ki szépen visszaszállitotta a földre.

Darzensné, mikor látta, hogy gavallérja mozdulatlanná válik, mint az a szerény állat, a kit Bálám halhatatlanná tett, fölvette az asztalról a gavallér kalapját, belenézett, s mint az az ember, a ki dolgának az elintézését várja, s addig nem tudja mivel agyonütni az időt, mélységes nyugalommal olvasta fel belőle a kalapgyáros czimét:

– Victor Jay and Company, London.

A fölhivás keringőre már nem lehetett volna világosabb.

Nevetség nélkül nem volt visszatérés. S aztán ez a kihivó nyugalom, ingerlő merészségével megcsúfolt minden jámbor tekintetet. Eh, annál rosszabb az utasokra nézve! A távollevőknek nincsen igazuk.

A következő pillanatban már foglyul ejtette.

– De vigyázzon hát – suttogott az asszony – azok talán hallgatóznak… Gondolja meg, hogy nem lehetek elég óvatos…

Aztán, még halkabban, azt zizegte a fogai közül:

– Várjon meg a kertben, az üvegháznál. De ügyeljen, hogy meg ne lássák. Éjfélkor ott leszek… Most pedig beszéljünk okosabb dologról.

És folytatta fenhangon, mintha semmi se történt volna.

Ez a hideg fejjel elhatározott és minden láz nélkül igért légyott úgy hatott a festőre, mint egy jeges zuhany. Egyszerre kijózanodott. S mialatt a szőke asszonyka a talán hallgatózó közönségnek beszélt, Biró meglepetten nézett rá, mintha valami váratlan dolgot mivelt volna. Ugy tetszett neki, hogy az a helyes arczocska egy pillanat alatt legalább tíz esztendőt vénült. Igen, igen; ismét észre vette rajta azt a gonosz vonást, mely meg van örökitve ama képen, ott a szemközt levő falon.

És eszébe jutott Zapata.

Zapata, a ki azt a képet festette.

Biró nagyon jól ismerte a spanyolt. Ő már régóta Párisban lakott, a mikor Zapata közéjük vetődött. És ma is látta maga előtt, a mint legelőször jelent meg a festők vendéglőjében, éhesen, soványan és lerongyolódva, mint valami Don Caesar de Bazan. Emlékezett rá, nagyon vidám vacsora volt az, leányokkal. A spanyol nem szólt egy szót se, csak evett, mint egy farkas és ivott, mint egy kefekötő. Akkor még egy hangot se tudott francziául, s nem igen volt kivel beszélnie. Hanem azért minden leány őt nézte. És Phémie, a ki klasszikus volt, mint maga a Múzsa, Phémie megvallotta, hogy a spanyolnak csak rá kell néznie, s már megborzong a háta.

Pedig a spanyol nem is volt valami szép gyerek. Sovány volt, mint az agár, s csak a két nagy fekete szeme világitott ki az arczából. De ha ezt a két csodálatos fekete szemet, melyeket a szép, hosszu szempillák koronkint ugy takartak el, mint bársony-burok a tőrt, rajta felejtette valamelyik fehérszemélyen, ez nem találta többé a helyét. Olyan volt, mint egy pompás állat. Csupa gyomor és csupa vágy.

Erről a Zapatáról akkor az volt az általános vélemény, hogy a tehetségesebb Darzens-tanitványoknak a sarusziját se méltó megoldani. Hogy talán Biróval hasonlitsák össze, arra már éppen nem gondolt volna senki.

Az a kör, a melyben Biró élt, eleinte nagyokat mulatott azon az erőködésen, hogy a spanyol minden áron festő akar lenni. És a mikor Zapata hozzá jutott az első sikeréhez: sokat nevettek rajta. Voltak ugyanis, a kik azt rebesgették, hogy a spanyol ezt a sikerét asszonyi pártfogásnak köszöni, sőt akadtak olyanok is, a kik ebből a gyanuból nem csináltak titkot. Egy darabig Zapata volt minden élcz czéltáblája. Hanem a mikor Zapata sikert sikerre halmozott, a nevetők elhallgattak. Sikerei előbb félelmetessé, s később tiszteltté tették a spanyolt.

Két vagy három év multával a Zapata nagy művészetében senki se kételkedett többé. Zapata csillagnak volt kikiáltva, s az egész világ megegyezett benne, hogy a spanyol legyürte mindnyájokat.

Bizonyára nagyobb sikerekre tett szert, mint a többiek együtt véve. A neve ismertté vált, egyik dijat a másik után kapta, s válogathatott a megrendelések közül. A szerencse lakótársául szegődött s hűséges maradt hozzá. A kiéhezett s elzüllött külsejü jövevényre rá se lehetett ismerni. Palotában lakott s úszott a jólétben.

Ezt a fordulatot Biró soha se tudta magának megmagyarázni. Bizonyos volt benne, hogy a spanyol csak a közepes tehetségek közül való, s hogy semmi olyannal nem állott elő, a mi tüneményes sikereit érthetővé tenné. Persze eszébe se jutott, hogy a spanyolt birálgatni kezdje. Nem akarta, hogy irigynek mondhassák, és a mikor rajta állott, ő is éppen ugy tett, mint a többi; segitett tolni a spanyol szekerét.

Hanem a legjobban azon csodálkozott, hogy Zapatának a leghűségesebb dobosa maga a nagy Darzens volt. A mester nélkül a spanyol bizonyára nem boldogulhatott volna olyan könnyü szerrel. Darzens egy-egy szava aranyat nyomott. És Darzens tele volt a spanyol dicséretével. Darzens, ez a nagy mester, a ki művész volt a kisujja hegyéig!… Mintha megbabonázta volna valaki.

Különben, Biró nem törődött se a spanyollal, se a sikereivel.

Hanem most, a hogy’ rátekintett a képére, s megpillantotta rajta ezt a gonosz vonást, melyet Zapata oly kivételes szerencsével örökitett meg: egyszerre világosság gyúlt a fejében.

A fordulat a spanyol életében ezzel az arczképpel kezdődött. Ez volt az első sikere. Darzensné a képtől el volt ragadtatva, s a Darzensné pártfogása ért annyit, mint egy miniszteri igéret.

Zapata, mikor ezt a képet festette, két hónapot töltött Follembrayben, abban a szobában, melyet most ő foglalt el; és Darzens akkortájt kétszer is járt Madridban, éppen olyan czélból, mint a mely most Windsorba vezette.

Abban az időben beszéltek is egy kissé a dologról; de Darzensné el tudta hallgattatni a pletyka ugató ebeit: azzal, hogy uj meg uj táplálékot adott nekik.

Persze, hogy világos volt az egész eset.

Mert hogy azok a regényes történetek, a melyekkel Darzensné már két hét óta mulattatta, egytől-egyig a holdban játszódtak le: abban az előbbi jelenet után nem kételkedhetett többé.

S mialatt a szöszke asszonyka tovább csacsogta semmiségeit, melyeket kedvesen hazudtolt meg a tengerszinü szem édes tekintete: Birónak csak egy dolog járt a fejében. A spanyol, és mindig a spanyol.

A spanyol és mesés szerencséje. A follembrayi kép, s az aranyakat érő pártfogás, mely ezt a művészi kisérletet jutalmazta. Azok a hajdan oly éhes szemek, s az a jólét, melyben Zapata mostanság lubiczkol.

És ismét csak Zapata járt a fejében, mikor oda fenn, a szobájában, gépiesen számlálta az óraütéseket: »Tiz… fél tizenegy… tizenegy…«

A mámor teljesen elszállott a fejéből. Józan volt; józanabb, mint valaha.

– Tehát én leszek II-ik Zapata – évődött magában. – Én is le fogom festeni a szép asszonyt, s én is megkezdek végre egy uj, dicsőségesebb korszakot, azt, melyet majdan a második korszakomnak fognak nevezni. Nekem is lesznek tehát sikereim, és rám nézve is vége a nyomoruságnak, a gonddal terhes, küzködő életnek. Hát biz ez nagyon szép lesz, és szebb jövőt már nem is álmodhattam volna magamnak! Ah, micsoda jövő! Ünnepeltetések, herczegkisasszonyok arczképei, kitüntetések a Szalonban, pénz mint a polyva, arany, temérdek arany, arany egész garmadával, és hozzá a dicsőség ingyen… Szép jövő, gyönyörü jövő, hanem kár érte, mert ez a jövő nekem nem kell.

Megnézte az óráját. Három negyed tizenkettő már elmult.

– És ha el se mennék a légyottra?! – tünődött. – Mindenesetre ez volna a legokosabb. Mert nagyon kérdéses, hogy, ha most mindjárt nem szököm meg, meg tudok-e szökni holnap vagy holnapután? Ki biztosit róla, hogy Capua örömei nem sülyesztenek-e le a hinárba? Ki tudja, hogy huszonnégy óra mulva nem biztatom-e magamat azzal, hogy: »Majd holnap!«… és másnap ismét: »Majd holnapután!«… Hátha ez után a találkozó után itt maradok végképpen?!… és ha itt maradok, meggátolhatom-e a jókedvü akadozót, hogy sorsomat megkovácsolja, a maga módja szerint, a miképpen a Zapatáét kovácsolta meg?!… Mintha bizony a mámor órái nem hetekig és hónapokig tartanának nálam! Mintha nem a szélsőségek embere volnék, a kinek nem szabad ugrania, nem szabad izlelődnie, hanem csak egy választása lehet: kezdetben kell ellentállnia!… Principiis obsta!… Mindenesetre az volna a legokosabb, ha el se mennék a légyottra, ha megszökném most mindjárt… Ez volna a legokosabb, de ha én most erre a lépésre határoznám el magamat, ha azt cselekedném, a mi a legokosabb: akkor én igen nagy szamár volnék! Megszökni akkor, a mikor a hosszu bűnbánat után a leginkább forr a vérem!… Eljátszani a József és Putifárné ismeretes komédiáját, a melyen már emberöltők százai nevettek!… Szó sincs róla, alávaló dolog: elcsábitani a legjobb barátunk, a jótevőnk feleségét… de lehet itt szó csábitásról?! A kik ezt az erkölcsi tételt megállapitották, nem olyan asszonyokra gondoltak, a kik tálczán viszik magukat a jóbarát elébe, akkor, mikor ez a jóbarát, ez a lekötelezett – a mentségére legyen mondva – kiéhezettebb, mint valaha!… az erkölcsi felelősség ilyenkor már nem a lekötelezetté… Eh, minden okoskodás szürke, és az a csók, a melyet nem fogok elszalasztani, az valóság!…

Huszonhét esztendős volt… És Darzensné széditő tudott lenni, ha akart. Pedig hát akart.

Mikor a kastély tornyában tizenkettőt ütött az óra, Biró már lenn volt az üvegháznál. Nem láthatta meg senki. A folyosókon meg a lépcsőházakban sehol se égett lámpa; s nesztelenül járt. Ismerte a házat, mint ha otthon volna.

Nem kellett sokáig várakoznia. Egyszerre neszt hallott a bokrok tájékáról, valami árnyék rajzolódott a homályba, s a következő pillanatban egy ismerős hang suttogását hallotta:

– Adja ide a kezét és jöjjön utánam! Ne szóljon és vigyázva lépjen! Lehetnek a házban, a kik még nem alszanak ilyenkor!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Négy óra felé járt az idő, a mikor elváltak. A szöszke asszonynak az volt az utolsó szava: »imádlak.« Csak egy csókot kapott feleletül. Amaz már nem tudott kedvességeket mondani a Kirkének. Folyton egy név járt a fejében: »Zapata! Zapata!«

Másnap… másnap igy szólt magában: »Majd holnap!«… És huszonnégy óra multán megint: »Holnap!… vagy legkésőbb holnapután!«

Elmult egy hét, és megrémült magától. Már azon járt az esze, hogy megvárja azt az időt, a mikor Darzens tudatja, hogy melyik napon hagyja el Windsort. Darzens őt már nem fogja itt találni, de csak akkor utazik el, a mikor amaz megirja, hogy nemsokára otthon lesz.

– De hátha akkor még nehezebben találom meg az ürügyet?! – tépelődött magában. – Hátha akkor már nem lesz erőm megszökni?! Ki tudja, mi történhetik, a mi akaratom ellenére is visszatart?… és aztán itt maradok a Darzens hazaérkezése után is, sokáig… a meddig Zapata!

A tizedik napon végre elszánta magát.

– Nem, nem szabad tovább maradnom!… Ideje, hogy véget vessek a komédiának.

Megirt, nagy kínnal, egy levelet, a melyben a hazugságok egész szövevényével igyekezett megmagyarázni Darzensnak, hogy miért nem várhatta meg az ő hazaérkezését, s miért kell Follembrayt korábban elhagynia, mint óhajtotta. Irt egy pár sort az asszonynak is, főképpen azért, hogy a sértést, a melyet elkövetni készült – legalább némi udvariassággal – enyhitse, már a mennyire tudja… de azért is, hogy hirtelen elutazása a kastély többi lakója előtt ne váljék feltünővé; mert azt, végre is, nem teheti nyilvánvalóvá, hogy ő most tulajdonképpen szökik. A mély tisztelet hangján irt neki; fogadkozott, hogy örökkön hálás szolgája marad; s úgy búcsuzott, sok bocsánat-kérés között, mint a ki csak rövid időre megy el egy olyan körből, a melyet szinte otthonnak tekint. De elutazása ürügyéül valami nagyon átlátszó hazugságot eszelt ki; a mi a leghamarább eszébe jutott… Gondoljon az asszony, a mit akar; az ilyen szakitást úgy se lehet megmagyarázni.

Mikor elkészült mind a két levéllel, csengetett az inasnak.

– Sürgönyt kaptam – szólt neki – a mely azonnal Párisba szólit. Szerettem volna elbúcsúzni ő nagyságától, de nem várhatom meg, a mig fölkel, mert a gyorsvonat tíz órakor indul, s ő nagysága, ugy tudom, csak tíz óra után szokott fölébredni. Adja át ezeket a leveleket; aztán, ha majd ráér, csomagolja össze a dolgaimat, s küldje utánam Párisba; itt van a lakásom czime…

Nem bánta, hadd törjék a fejöket, hogy azt a sürgönyt, a melyet senki se látott, ki adta át neki?

Az inas igérte, hogy a megbizást pontosan fogja teljesiteni, és hogy azonnal értesiti a kocsist.

– Nem kell befogatni. Az idő szép, az ut rövid; gyalog megyek ki az állomásra.