Part 8

Egy deszkából s papirból összerótt kis házi szinpadra látott, a melyen egy Pierrot meg egy Pierrette legyeskedtek egymással. A Pierrot vagy hét évesnek látszott, a Pierrette lehetett már kilencz. Mindegyik a hagyományos jelmezt viselte; a Pierrot kis pufók arcza holdvilágszinüre volt lisztelve.

Nagy bajban lehetett szegény. Fél térdre ereszkedve mímelte búját a könyörtelen Pierrette előtt; széles lebernyegű, bő, fehér ruhaujjait kétségbeesve rázta, s elkérte Pierrette-től süvegét, hogy könnyeit belé hullajtsa. Pierrette intett, hogy nem hisz neki.

A szinpaddal szemben, hosszú, tömött sorokban lelkes, megelégedett közönség üldögélt. Derült tekintetü papák, és bájos, szép mamák, meg mindenféle koru gyermekek, a kik valamennyien majd kicsattantak az egészségtől. A festő előtt legalább olyanoknak tüntek fel, mint maga az élet. Ugy tetszett neki, hogy a vendégeket meg tudja különböztetni a családtagoktól, a halványabb szinükről, a ritkább hajukról, és bágyadtabb tekintetükről. De vendég kevés lehetett közöttük. A közönség legnagyobb része csupa családtagból állhatott.

Az első sorban, legközépütt, hatalmas, családi karosszékben egy szerfölött vig arczu, kicsi öreg ember ült, a ki szivéből nevetett a gyermekek minden mozdulatán.

Hamiskás, mosolygó szeme folyton ott csüngött a Pierrot-n, s meglátszott rajta, hogy ennél tréfásabb dolgot már nem tudna képzelni. A festő elhatározta magában, hogy ez a nagyapa; s hogy ez a sok, sok ember mind a kis öreg népsége.

A Pierrot és Pierrette eltánczoltak a szinről, s rövid szünet után, mely a közönség körében roppant derültséget keltett, megjelentek: a Pantalone, meg egy nagy kamasz Capitano. A Pantalone nagyon kedves volt. A nadrágzsebébe mélyesztette a kezét, s igyekezett úgy nézni, mint a szigoru papa, valami komolyabb eset után. A Capitano vadul ugrándozott, pénzt csörgetett a zsebében, s minduntalan rámutatott a Pierrette arczképére. Azt mímelte, hogy ő roppant gazdag, s hogy Pierrette-et feleségül akarja venni.

A kis Pantalone a pénzcsörgésre mindig vigyorgott egyet, aztán ismét elkomolyodott s ridegen nézett maga elé, mint egy hajótulajdonos. Végül azonban megveregette a Capitano vállát. A szegény Pierrot ügye ördöngős rosszul állhatott.

De belebbent a szinre egy csókolnivaló kis Colombine, a ki a Capitanot és Pantalonet kicsúfolta a hátuk megett, s aztán megvigasztalta a szegény Pierrot-t.

A hivatlan vendég, odakünn, úgy nézte mindezt, mint valami csodát. Oly mélységesen elmerült belé, mintha soha se látott volna némajátékot, vagy soha se látott volna gyermeket.

Végig csudálta az egész szindarabot s csak akkor ocsúdott fel merengéséből, mikor Pierrot a templomba tánczoltatta Pierrette-et, s a kis közönség lelkes tapsviharban tört ki. Mindenki meg volt elégedve; a műbirálók arcza sugárzott a gyönyörüségtől, s a vig arczu, kicsi öreg ember a hasát fogta nevettében. S a szereplőket kihivták legalább is tizszer.

De – csönd és figyelem! most következik a legérdekesebb művészi esemény. Az est fénypontja, a várva-várt műsor-szám. Minden szem ott csüng a kortinán, mely szép lassan felgördül.

És megjelenik Cadet Roussel, a hamiskás, furcsa Cadet Roussel. Rengeteg tapsok és brávók; mindenki tombol, nevet és éljenez, még a gyerekek is. Cadet Roussel egy kövér kis fiu; lehet vagy öt esztendős. Gömbölyü, mint egy kis pálinkás-hordó, és komoly, mint egy püspök. Alig ődöng a nagy kövérségtől; s a járása szakasztott olyan öreges, mint a nagypapáé. A mig kidöczög, a közönség összesug és nevet; s a nagypapa apró, vidor szeme ragyog az örömtől. Minden arczon ott ül a várakozás, hogy Cadet Roussel bele fog sülni a szerepébe; s minden arczról leolvasni, hogy Cadet Roussel a család szemefénye. Általános várakozás. Cadet Roussel megáll a középen, meghajlik egy kicsit a diszes közönség előtt, s üdvözlő verset mond el a nagypapa tiszteletére. Olyan halk és olyan részvéttelen hangon kezd a mondókájába, hogy még a gyerekek is mulatnak rajta. De végig mondja bátran és komolyan, mintha parlamenti beszédet tartana.

S a társaság egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy a nagypapa elővesz egy asztalkendő nagyságu zsebkendőt, tüsszent, az orrát fujja, s még mindig nevetésre álló arczczal, de sürű könnyhullatások között nézi unokáját. A mondókának vége; riadó tapsok, s dörgedelmes éljenek. Cadet Rousselt leemelik a szinpadról s odaadják a nagypapának, a ki csókkal árasztja el. A gyermek-sereg falrengetőn brávózik; a cselédek boldog arczczal kukkannak be a szobába, s Cadet Rousselt kézről-kézre adják. A nagypapa oda öleli vézna mellére egy leány-unokájának szép kis aranyszőke fejét, és csöndesen sirdogál. A festő fölrezzen és tovább megy.

Kis híjja volt, hogy a nagypapával ő is el nem sirta magát.

– Tessék! Ilyen érzelgőssé válik az ember, hogy ha átaluszsza a nappalt – gúnyolódott gyöngébbik énjével. – Igazán, egy szép fejezetet lehetne irni arról, hogy milyen rejtelmes és mégis milyen szoros kapcsolat, s néha minő forditott viszony van erkölcsi hajlandóságaink meg a testi jólétünk között. Határozottan, harmincz százalékkal jobb vagyok, mint tegnap.

De nem sikerült beletalálnia magát ebbe a megszokott, könnyed hangulatba. Nem tartozott ama felsőbbséges és kizárólagos lelkek közé, a kiknél egy törekvés s a nagy becsvágy mindent ki tud pótolni. A gyöngék közül való volt, a kik egy életre magukkal hordják annak az elvesztett paradicsomnak az emlékét, a melyet csakúgy gyászol az, a ki valaha látta, mint amaz a másik, a ki csak álmodott róla. Azok közé tartozott, a kik soha se száradnak el annyira, hogy ne maradna egy könnyük, megsiratni, minden különös alkalom nélkül is, azt a kedves szép szemet, melynek a fénye oly rég kialudt, s melyet mintha csak álmukban láttak volna… S bármily kemény legénynek tartotta is magát, valójában csak ama kis emberek közül való volt, a kik nem láthatnak gyermekszobát a nélkül, hogy sorba eszükbe ne jussanak mindazok, a kiket valaha szerettek.

És ezen az emlékezetes napon becsvágya sokkal inkább meg volt alázva, sem hogy meg tudta volna védelmezni az elernyesztő érzések hóditó áramlásától. Bármint hetvenkedett is magában a fásultságával, kénytelen volt megsugni befelé, hogy megirigyelte ezt a kellemes kis otthont. A vidor arczu kis öreg, a ki olyan sokad magával volt, mint a bibliai Jákob az ő sátoralja népével, ugy sugárzott odabenn, mint ha csak az ő komorságának megelevenült ellentéte volna. Mintha csak azért jött volna a világra, hogy ő neki egy keserves napon eszébe juttassa az árvaságát.

Az ember nem igen csinál egyebet, mint hogy örökösen összehasonlitgatásokat tesz maga és az egész világ között. Mindennap ujra megállapitja a régtől fogva tudott dolgokat; s mindennap álmélkodó szemet mereszt ugyanazokra az ismeretes jelenségekre. Ez ostoba; de igy van.

A festő megadta magát sorsának; s nem verte ki a fejéből az untig ismert, ősi gondolatokat, melyeket a legtöbb ember titkon táplál s szó nélkül ád tovább az ivadéknak.

– Persze, hogy csak egy boldogság van a világon: sok, sok vidám kis lény közt élni, a ki mind a mienk. Csak egy megnyugvás: a gyermekekhez menekülni a szörnyü Semmiség elől, s csak egy bölcseség: kijátszani a legnagyobb logikust: az Időt, s folyvást megfiatalodni egyre fiatalabb lények között. Ó, Dávid királynak helyén volt az esze! De hát ez a szerencse sem adatott mindenkinek, a ki vágyik rá. És annál nehezebben juthatunk hozzá, mennél okosabban és hosszasabban számitgatjuk, hogy mikép lehetne szert tenni rá. A kis öreg valószinűleg bölcsebb ember volt nálam, s akkor vetette meg szerencséjének az alapját, mikor az ember még bekötött szemmel is kész bele ugrani bármilyen vállalkozásba. Ó, ha még egyszer szerelmes tudnék lenni!… De mikor semmi reményem rá!… Mikor ez az egyetlen lelki gyakorlat, mely annál nehezebben sikerül, mennél gyakrabban próbálja az ember! Itt is, ott is elhagyogatunk valamit a szivünkből, s egyszer csak azon veszszük észre magunkat, hogy a mi megmaradt belőle, már nem érdemli meg, hogy foglalkozzunk vele.

… És hogyha mégis kegyelmesek volnának hozzám az égi hatalmak?! Eh, hát érdemes megalapitani egy koldus-dinasztiát?! A nagy álomlátónak, a ki lángelmének képzeli magát, addig még csak meg lehet bocsátani, a mig egyedül éhezik, de hogy ha az ártatlan lények egész serege nyomorog egy égi mámorral teli órájának a hóbortja miatt, akkor a nagy álomlátó egyszerüen vén gazember, a kit a bölcsőjében kellett volna megfojtani. Igaz, hogy a jövőről senki se bizonyos, se a gazdag, se a hatalmas. S igaz az is, hogy ha ez az okoskodás általánossá válnék, akkor hamar vége lenne a világnak. De nem kell félni, hogy általánossá válik; a szegénység még mindig elég termékeny. És aztán mi szüksége a világnak én rám?!… A kis öreg, az más. Az bizonyára nem csak bölcs, hanem szerencsés ember is volt. Lehetett oka bízni a jövőben, s most kétségtelenül egy nagyon érdemes és nagyon munkás élet van mögötte. Talán ő épitette fel ezt az egész városrészt. De én, az ál-lángelme! A ki világraszóló alkotások ürügye alatt rossz bolti czimereket ütök össze! A ki voltakép csak az vagyok, a mi az eltünt világok álmos csavargója volt, az örök Gringoire, a ki boldog, ha a nap a hasára süt, s azt képzeli, hogy ez dukál neki. Eh, nyomoruság! Az a meleg kedves tűzhely, a hová annyira vágyakozol, nem a te számodra termett! Az a bölcseké, a cselekvőké, a komoly embereké.

Elmosolyodott egy kissé, bár a mosolygása meglehetősen kényszeredett volt.

– Igazán, különös balszerencse, hogy nekem a mesterségemből csak az átok jutott ki. A láza, a gyönyörüségei, meglehetősen ismeretlenek előttem. Nyilván azért, mert a hamis tehetségek közül való vagyok… S még hozzá, most már ez a tudat sem szolgálhat egyébre, mint hogy gyötörjön, izgasson, s még jobban lenyügözzön. Mert vissza már nem fordulhatok. Hová is fordulnék? Akárhol kopogtatnék, mindenütt több hasznát vennék akármelyik gyereknek, mint nekem, a vén bolondnak! És nem tehetek egyebet, mint hogy belenyugszom a sorsomba, s festem tovább a mocsaraimat, szorgalmasan és meggyőződés nélkül, mint az a szegény, alázatos ember, a ki tiz frankért ontja a rémregényt, mesét koholva, a melyben nem hisz, s rettentően magasztalva hősi, rettenthetetlen, csoda lényeket, a minőket soha se látott világéletében!… Persze, se az övé, se az enyém nem mondható valami különösen szép hivatásnak, de végre ez is munka, és sorsunk nem lehet más, mint dolgozni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor hazament, egy levelet talált az iróasztalán.

A levélben csak ez volt:

»Kedves barátom!

Ön nem mutatkozik. Pedig komoly beszédem volna önnel, _Dianá_ról. Ez nem valami haszontalan bókot jelent, hanem vevőt.

_Darzens_.«

Ugy tetszett neki, mintha ez a bágyadt gyertya-fény, a mely mellett elmélázva állott, egyszerre elűzte volna a szobából a kisértetek egész sötét csapatát.

Tehát még se veszett el egészen! Tehát mégis van valami a lomjai között, a mi méltó rá, hogy fölkeltse müvészeknek, kétségtelen, igazi müvészeknek a figyelmét! A _Diana!_ Persze, ő is ugy gondolta, hogy ha volt órája, mikor nem lehetett egészen tehetség nélkül, ugy ez akkor volt, mikor a _Dianá_t festette. És Darzens, a derék Darzens, a legbálványozottabb minden mestere közül! A ki versenytársa a cinquecento nagyjainak!

Vagy két évig volt a Darzens tanitványa, s az az idő, a melyet ennek a nagy embernek a közelében töltött el, mindig kedves emlékü maradt előtte. Darzensnak nem volt nála se hivebb, se hálásabb tanitványa. Valóságos rajongással viseltetett iránta. Nemcsak a festőt bálványozta benne, hanem igazán szerette az embert is, a ki ugy tünt fel előtte, mint egyik legutolsó leszármazója azoknak a valódi nagyságoknak, a kik a müvészetek aranykorában, s nem a jelen idők kicsinyes viszonyai közepett éltek. Darzens egyike volt azoknak a fejedelmi megjelenésü, nagylelkü és nagyszívü embereknek, a kikben minden nemes, még a kicsinységek is, s a kiknek fajtája épp ugy kihalóban van, mint a hogy’ kihalóban vannak a királyi állatok. Nagylelkü, nyilt és gyanutalan volt, a ki soha se hitt a rosszban, s a kihez soha senki se fordult hiába. Egész nap törte magát s mindig csak másért fáradott. Magáért soha se tett egy lépést se; magáért csak dolgozott.

A nagy Darzensnak azonban volt egy nagy gyöngéje: a felesége. Egy szőke asszonyka, a kiről azt beszélték, hogy a művész a czirkuszból emelte magához. A nagy ember teljesen a hatalmában volt ennek a kis szőke teremtésnek. Esküdött a szavára és semmit se tett volna ellenére. Tiszteletben tartotta minden kis szeszélyét, s mint az oroszlán, a mely szemhunyoritás nélkül tűri a macskának minden gonoszkodását, boldogan hagyta rá, hogy azt tegyen vele, a mit akar. Darzensban árnyéka se volt a bizalmatlanságnak; s meg volt győződve róla, hogy az asszonyka épp ugy szereti őt, mint a hogy’ ő ragaszkodott ehhez a lelkes kis játékszerhez, gazdag és pazar szivének egész hatalmával.

A kis szőke asszony olyan hidegvérrel csalta meg a nagy Darzenst, mely Biró előtt vakmerően szemtelennek tünt fel. Annyira merészen, az óvatosságnak oly felsőbbséges, nagyúri megvetésével, s annyira nyilvánosan szőtte szerelmi ármányait, mintha csak a veszedelem izgalmát kereste volna. Előre látható volt, hogy ha egyszer Darzens megtudja az árulást, a fél kezével fogja agyon zúzni a gyönge kis teremtést, mint egy szemtelen legyet. Hanem azért a szőke asszony elbizakodottságának nem volt határa. Ahhoz, hogy ezt a temérdek, átlátszó szerelmi ármányt valaki észre ne vegye, a férjek közönséges, ismert vaksága nem volt elegendő; ehhez valóságos isteni gyermeknek kellett lenni. De Darzens éppen ez az isteni gyermek volt.

Biró gyűlölte ezt a szőke asszonyt, a ki az ő legkedvesebbik mesterét, egyetlen igazi barátját, ilyen álnokul, ilyen hitványan, ilyen lelketlenül csalta meg. Megcsalni ezt a nagyszívü, nagylelkü embert, a ki csupa bizalom, csupa jóság és nemesség! Megcsalni egy embert, a ki őt a porból szedte fel, s a ki nélkül ő is oda került volna, a hová a fajtájából valók! Megcsalni nem szerelemből, nem gyöngeségből, talán még csak nem is érzékiségből, hanem magáért a gonoszság öröméért! Megcsalni Darzenst!… És ha még csak megcsalta volna! De többet tett ennél: kijátszotta, nevetség tárgyává tette, s szétszórta a szélnek a háza tisztességét.

És gyűlölte azt a léhütő hadat is, melyből Darzensnak mindig egész udvara volt. Undorodott ezektől az élősdiektől, a kik elfogadták a nagy ember vendégszeretetét, elfogadták a szolgálatait, néha az erszényét is, felhasználták a figyelmességét, melyet hasznukra forditottak, és mindezt ugy hálálták meg, hogy: beszennyezték az otthonát.

Magára Darzensra is csak haragudni tudott. Mily vakság! Erre már csak egy ostobán becsületes ember lehet képes! Látni se szerette. S rosszul esett beszélni vele, a mint nagy, nyilt, jóságos szemével olyan derülten, olyan elégedetten nézett rá! Eh, az ekkora gyermekesség még a lángelmében is fellázitó!

És a mennyire csak kitérhetett Darzens elől, igyekezett kerülni. Lassankint egészen visszahuzódott a házából. Utóljára már csak akkor beszélt vele, ha amaz elfogta az utczán, s bevonszolta a legközelebbi kávéházba, egy pohár sörre, meg egy negyedórai beszélgetésre.

De most mégis nagyon megörült a Darzens levelének. S nem azért örvendezett, hogy vevője akadt. Véletlenül nem volt szükségben, s úgy szoktatta magát, hogy a pénzre csak akkor gondolt, ha már egy garasa se maradt. De vágyódott egy olyan ember után, a kihez egészen bizalmas tudna lenni. Csüggedtségében, s abban a keserves hitben, hogy közel van az elzülléshez, elhagyatottságában, melynek csak most ébredt tudatára, szükségét érezte egy olyan valakinek, a ki megvigasztalja, a ki eloszlassa kétségeit, a ki az ő jobb meggyőződése ellenében szépnek fesse a jövőjét, bátoritsa bágyadtságában, megaczélozza az erélyét s fölkeltse munkakedvét. Tudta, hogy Darzensban nem fog csalódni.

Darzens csakugyan részvéttel volt iránta s megtette neki a várt szolgálatot.

– Ej, ugyan, nem ismerek rá önre! – kezdte rázogatni a fiatal ember alvó önbizalmát. – Ön, a ki a legkeményebb legény volt összes tanitványaim közül… igy elernyedni semmiért, minden igaz ok nélkül!… Különben, a _Léda_, mely – fogadok önnel, a mibe tetszik – dijat fog kapni, alaposan kigyógyitja majd a betegségéből. Mindnyájan keresztül estünk ezen a bajon egynéhányszor. Mulékony baj ez; elhiheti nekem. A milyen hirtelen jő, olyan hirtelen szokott elmulni. Az ember elpazarol egy pár hetet, egy pár hónapot, léha czimborák vagy silány kisasszonyok között, és egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy nyakig benne van az önvádban és a keserüségben. Aztán neki fekszünk a munkának, hogy a fülünk se látszik ki belőle, nem eszünk, nem iszunk, csak mázolunk, két-három heti festékkúra, diétával, és a baj volt, nincs, vége. Ó, nem féltem én önt! Nem ilyen fából vannak faragva azok, a kik elzüllenek.

– Köszönöm, mester, hogy biztat. Kitalálta, hogy csak ezért jöttem.

– Kell is önt biztatni! Csak békitgetem a rosszabbik felével. Ezen kívül ugyan nincsen semmi, a mi önt türelmetlenné tehetné. Teringettét! A sikert, a nagy sikert, azt ki kell várni! Nem arról van szó? De hát mit akar egyebet?! Önnek máris jobb neve van a mi világunkban, mint a római nagy jutalom akárhány nyertesének! Persze, hogy vannak irigyei is, a kik szeretnék elhinni, hogy kimerült, vagy hogy soha se volt senki. Ez semmit se jelent. Bizony, a legfiatalabbak hamar készen vannak vele, hogy a lomtárba tegyenek bennünket. De hát a fiatalok mindnyájunknak a nyakára nőnek! És hogy a megrendelés kevesebb?! Istenem, egyszer több, másszor kevesebb. Ön el volt kényeztetve. Hogy pedig, a mit fest, mit ér, azt nem ön birálja meg, hanem én! Ej, kedves barátom, ön sárgaságban szenved s mindent sárgának lát!… Tudja mit? Én négy nap mulva Follembraybe megyek. Jöjjön velem. Csak ketten leszünk s nem sokat zavarjuk egymást. Dolgozni fogunk, mint két benczés barát. Próbálja meg a kúrát. A falusi életmód és a munka meg fogja önt gyógyitani.

Biró nem mondott nemet. Az első évben, mikor Darzens mellé került, két nagyon kellemes hónapot töltött Follembrayben. Igaz, hogy az nyáron volt, de az ismerős hely, őszi mezében, csak annál jobban érdekelte. Aztán meg valóban vonzotta a falu békéje.

Elutaztak, s az első két hét ismét vigan telt el. Ebédig dolgoztak, az estét elbeszélgették. Darzens olyan vidám, olyan kedves volt, mint egy nagy gyerek. S a tanitvány csakugyan kezdett magához térni. A kényszermunka nagyon jót tett neki.

Hanem két hét multán egyszerre csak vége volt minden kedélyességnek. Egy este Darzens azzal lepte meg a fiatal embert, hogy:

– Holnap nem dolgozunk.

– Miért nem?

– Megjön a feleségem.

Biró hirtelen lehajolt a tányérjára. Azt hitte, hogy olyan savanyu képet vághatott, mely fölér egy ostoba udvariatlansággal.

És azt kérdezte magában:

– Ugyan mi juthatott eszébe?! Októberben! Máskor alig várja a szeptembert, hogy haza mehessen.

– Elébe megyünk a vasuthoz – folytatta Darzens – ha önnek is ugy tetszik. Aggódom miatta. Azt irja, hogy beteg. Szerencsére az orvos nem mondott semmi ijesztőt. Ugy hiszi, csak egy kis levegőváltozásra van szüksége. Még jó, hogy ilyen szép napjaink vannak.

– Az ám – gondolta Biró – alighanem megint összeveszett De Sontis urral. Ez a hűség igazán csodálatos. Már vagy három esztendeje vannak együtt, és ha össze-összeverekesznek is, megint csak kibékülnek.

Darzensné másnap csakugyan megérkezett. A két ember kint várta az állomáson. Mikor kiszállott a vasúti kocsiból, Darzens ugy rohant hozzá, a hogy’ egy apa ahhoz a gyermekéhez, a ki éppen most került ki valami halálos veszedelemből.

A kis macska nyakába ugrott óriás urának, s aztán vidáman nyujtott kezet a fiatal embernek.

– Az derék, hogy ön is itt van. Nem fogunk nagyon unatkozni.

Birónak el kellett ismernie, hogy az asszonyka vele szemben mindig kifogástalanul viselkedett. Sohase próbált kaczérkodni vele, sohase mutatta, hogy észrevette a gyűlölködését, és sohase tett úgy, mintha észre se venné, hogy a világon van. Se a hangjában, se a viseletében nem volt se több, se kevesebb, mint a mennyi férjének egy kitüntetett tanitványát megillette. Nem szólt vele azon a pajtáskodó hangon, melyet másokkal szemben használt, s mely Birót annyira ingerelte, maga se tudta, mért. Talán csak azért, mert látta, hogy Darzenst ez a hang egy cseppet se bántja. Ha volt valami a szőke asszonyka viseletében, a mi Birót megkülönböztette, ez csak valami megbecsülés-féle lehetett, melylyel láthatólag a komolyságának adózott. Egyébként szives volt és hideg.

Biró érezte, hogy ez a kifogástalan viselet többet tesz feladatává a köteles udvariasságnál, és nem fösvénykedett annak a tiszteletnek a kitüntetésével, a melyet nem érzett. Hanem ugy hitte, hogy ezzel busásan eleget tett a kötelességének.

Az volt a szándékában, hogy három napot vár, s aztán, valami közönbös ürügy alatt elutazik. Három nap mulva már nem lehet feltünő a dolog.

Hanem Darzens keresztet húzott a számitására. Elébe vágott.

Másnap, még a reggelinél ültek, mikor a posta megjött. Csak Darzensnak magának voltak levelei. Az asszony az ujságokat lapozgatta. Biró egy nagy bulldoggal játszott, mely a De Sontis ur ajándéka volt.

Egyszerre, Darzens a homlokára csapott, aztán meg az asztalra, s egy czifra indulatszóval könnyitett a lelkén.

– Ezer ördög!… erről megfeledkeztem!

A másik kettő meglepetve tekintett rá.

– Miről?

– Hogy Windsorba igérkeztem. Még pedig harmadszor, mert két határidőt már nem tartottam be. Most végre elég óvatosak, s előre megkérdik, hogy az igért időpontban ott lehetek-e? És huszonkilenczedike már holnapután van, ugy-e? Teringettét, nincs más választásom, mint tüstént utazni; az udvarban nem igen szeretik a műterem-tréfákat.

Az asszonyka duzzogó arczczal lökte az asztalra a _Vie parisienne_t.

– Ez elég rosszkor jutott eszökbe!… Már azt hittem, hogy olyan kedélyesen leszünk!

Mialatt Darzens nagy csomagolásnak adta át magát, Biró mellette ült s megpróbálta vizre bocsátani a papirhajóját.

A párisi dolgaikról beszélt és közben elejtette, hogy két nap mulva ő is elutazik.

Darzens abbahagyta a munkáját és megütközve nézett a fiatal emberre.

– Hát önbe meg mi a kő ütött? – kérdezte neheztelő hangon. – Csak nem dúzta fel az orrát valamiért, a mit ki nem tudok találni?

Biró nevetett.

– Van eszemben! De végre is, nem maradhatok itt az egész télen.

És felsorolta apró ürügyeit.

– Lárifári – felelt Darzens és folytatta a csomagolást. – Mindez nem ok; csak beszéd. És ön maradni is fog, mert Follembray nagyon jót tesz önnek. Igen, kedves barátom, be fog itt várni engem, ha csak nem akarja, hogy azt képzeljem, a min különben igen csodálkoznám…

Felnézett a bőrláda mellől, melyet éppen tele gyömöszölt, s kérdő tekintetet vetett Biróra.

– Hogy talán a feleségem tehetett öntudatlanul valami olyat, a mi nem tetszik önnek?!…

Biró tüzesen tiltakozott minden e fajta föltevés ellen. Hanem Darzens nem engedett, s egyszerre elkezdett erősködni, mint az, a kinek valami fényes gondolata támadt.

– Igen, igen, itt lesz a bibe, hiába beszél akármit. És hallja, az már csakugyan feltünő, hogy ön mennyire kerüli a feleségemet. Az ember azt hinné, hogy szerelmes belé. Tudja-e, kedvesem, hogy ha tovább is igy játszsza a Georges Sand-hősöket, egyszer még igazán féltékenynyé tesz?!

És jóizün nevetett, mint a ki tökéletesen bizonyos benne, hogy nyugodtan alhatik.

Biró nem állhatta meg, hogy vállat ne vonjon.

– Ez már mégis sok! – dühöngött magában.

De hát nevetett ő is, s bele ment a rossz tréfába.

– Engedelmet kérek, de ez kegyetlenség. A Georges Sand-regények férjei hasonló helyzetekben megelégedtek a mosolygással; de ön egyszerüen kikaczag, és ez – bocsásson meg – ez már igazán nem illik bele a regényvilágba.

Abban állapodtak meg, hogy Biró bevárja Darzenst, s a vadászatokra még Follembrayben maradnak.