Part 7

A szörnyü jelenés oly hirtelen termett előtte, mint a hogy’ a villám csap le a békés akolra. Egy nappal azelőtt még abban az öntudatlanságban élt, a mely csak az aranykor embereinek adatott; s mélységesen meg volt győződve, hogy az a Biró Jenő nevezetü isteni gyermek, a kit magával hordoz, a kiválasztottak, a tünemények, a lángelmék közül való. Szentül hitte, hogy ő a hatalmas, a kivételes lelkek egy utolsó mohikánja, a kire nagy, igen nagy hivatás vár. És ebben a tudatban türelmesen leste a Hóreb-hegyi megnyilatkozást, a mely majd felvilágositja utjai felől. Élt napról-napra, mindig a jelennek, de folyvást csak a jövőre gondolva. Várt és bizton hitte, hogy mindennap közelebb a nap, a mely rejtelmes és csodálatos nap, de az ő napja lesz.

Egy pillanat s mindezeknek az álmoknak vége. Rájött, hogy ő huszonhét esztendős koráig roppant nagy tévedésben élt. S egy másodpercz alatt tisztában volt vele, hogy ebben a tévedésben elhibázta az egész életét.

Ezt a fölfedezést nem vezette be semmi különös esemény. Hogyan támadt világosság a fejében, csak igy egyszerre, maga se tudta volna megmondani. Csupán annyit tudott, hogy utólérte azoknak a hangulatoknak egyike, a melyekben mintha felszabadulnának az összes, bennünk rejtőzködő, gonosz szellemek.

Szép őszi este történt, átdőzsölt éjszaka s átaludt nap után.

Hat óra tájban kelt fel. A feje nehéz volt, a szive üres. A gyomra el volt rontva.

Az alkonyat már széttárta szürke szárnyait.

Nem akart gyertyát gyujtani, s a félhomályban öltözködött fel. Az ismerős tárgyak, melyek közepett élt, már felöltötték esti, sötét ruháikat; s ebben az árnyék-mezben idegeneknek tüntek fel előtte. Nem szokott otthon lenni este.

A ház csöndes, szinte kihalt volt; s káprázó szemének ugy rémlett, mintha a szőnyegen csúfondáros kis manók játszadoztak volna.

Szörnyen fáradtnak érezte magát; kedve lett volna ujra lefeküdni. Rágyujtott egy czigarettára, s kiment az erkélyre.

A Rue de Naples nappal is csöndes és elhagyatott. Ebben a pillanatban csupa feketeség volt az egész utcza.

A kopasz kőfalak közt mintha csakis a sötétség ütött volna tanyát. Otthona komor és elhagyatott volt, mint egy sirbolt. S mintha őt egyedül felejtették volna ebben a sirboltban.

Odább, hatalmas hullámokban hömpölygött az élet árja.

Ellátott a Gare Saint-Lazarera. Az alagutak közt egyik vonat a másik után dübörgött be a pályaház felé; ezek a siető szörnyetegek uj meg uj hippogriffekkel találkoztak, melyek egyre-másra száguldoztak a pályaházból kifelé, mindennapos utjokra. A Place de l’Europe-on kocsisor kocsisort keresztezett; mintha ez volna a városrész szive, a hol minden ér összefut, hogy ujra szétváljanak. A Rue d’Amsterdam meg a Rue de Rome, mint két óriási hangyaboly, csupa nyüzsgés volt. Az emberár egyre sürübben hömpölygött rajtok. Akármerre nézett, csak vágtató lovakat és siető embereket látott. Az omnibuszok zsúfolva. És elhatott hozzá a nagyváros zaja.

Megpillantott egy skatulya-csomóval megterhelt apát, a ki a szabad kezével egy kis leánykát vezetett, s követte őket a tekintetével, a mig eltüntek előle. Majd elnézte a közeli könyvárust, a ki roppant sietséggel szedte össze az utczára kirakott lomjait, alig várva, hogy ebédelhessen s eltehesse magát holnapra. És elmélázott rajta, hogy a levélhordó, a ki reggel óta rójja az utczákat, mily gépszerü gyorsasággal végzi gyilkos tisztét. Alig pillantott másfelé, amaz már a tulsó végén volt az utczájának.

Hogy’ sietnek, hogy’ lótnak-futnak, fáradnak és izzadnak mindannyian! Az igaz, hogy mindegyiknek van egy kikötője, a hová, munka végeztével, érdemes megtérni. De mindezeknek egy munkában töltött nap s egy munkában töltött élet van a hátuk megett. A régi lommal kereskedő könyvárus egész nap adott és vett, a skatulyás ember reggeltől fogva törte magát egy társaságért, melynek a vállalata neki valószinüleg Hekuba, s még a kis leány is túl esett már az iskolai dolgozatok egész tiszteletreméltó során. Csak ő az, a ki soha se siet, s a ki felett nyom nélkül tünnek el a napok, a napok százai és ezrei. Csak ő nem törődött soha a rohanó idővel, belebolondulva a halhatatlanságba.

És úgy tetszett neki, mintha nemcsak a napot, hanem az egész életét átaludta volna.

Bizony, azokkal a félig kész képekkel, melyek porlepte vászonba burkolva oly régen szenderegnek odabenn, azokkal ugyan nincsen mit dicsekednie. Se azokkal a hamarjában összeütött vázlatos dolgokkal, a melyek eddig még megóvták az éhenhalástól. Hogy tán a félreismert remekekkel büszkélkedjék ezeknek a rohanó alakoknak a hasznos munkájával szemben? Volna is miért. Mikor ezekről mindről így szólt a birálat, hogy: »Szép, szép; de ez mind nem a _Pieta_.«

Biró Jenőnek az volt a szerencsétlensége, hogy tizenkilencz éves korában festett egy Pietá-t, mely bizonyos szűk körben ismertté tette a nevét. A kezdő uj csillagnak tetszett; s a vele egy világban mozgók nagy érdeklődéssel néztek a jövője elé. De a jövőjét éppen ez a _Pieta_ gyilkolta meg. Akármit próbált, ennek az első képnek az emlékével sujtották le. Nem tudta magamagát tulszárnyalni.

Igaz, hogy kénytelen volt az élettel megalkudni. A kenyérszerzés lefoglalta a java idejét; gáncsot vetett neki, ha tanulmányokra adta magát, s lenyügözte, békóba verte, hogy ha megkisérlette szárnyra kapni. Sohase szentelhette magát egy nagyobb feladatnak; szétforgácsolta s apró pénzre váltotta magát.

S a dicsőség, mely egyszer rámosolygott, nem hagyta el, csak elidegenedett tőle. Münchenben ugy fogadták, mint nagy tehetséget, s a czenákulumokban sokáig élt a hire, mint a jövő emberének. Jóbarátjai esküdtek rá, hogy nagy tehetsége meglátszik a hirtelen összeütött arczképeken is; s a megbecsülés, melyre a _Pietá_val tett szert, az ifju óriások körében nem veszett el, csak észrevétlenül kopott. És a müncheni mesterek lótó-futó növendékei, a kik a festők városából szétmentek a világba, sokáig emlegették otthon, a csapszék-históriák között, hogy: »Van köztünk egy, a kinek még alig ismerik a nevét; az majd meg fogja lepni a világot, hogy ha egyszer összeszedi magát!« Valóságos legendai alak lett belőle; s a hivei eleinte nagyokat hazudtak a dicséretére. De hogy ha megpróbálta összeszedni magát, ez mind nem volt az, a mit tőle vártak; ez mind nem volt a _Pieta_. S a legenda hovatovább kopott, a nimbusz foszlott, a várakozás egyre bágyadtabb lett. Párisban már nem voltak rajongó hivei. A nagy városban elveszett szem elől; hajdani czéhtársai, a kiknek egykor kikiáltott vezére volt, mind jobban és jobban elfelejtették. Az idő mult; és Biró érezte, hogy az a kis közvélemény, mely az ő világában a legtöbbet számitott, lassankint letesz róla. És kiábrándultan, oda sorolja azok közé a hamis tehetségek közé, melyek egy pillanatra csak azért ragyognak fel a többieknél erősebben, hogy aztán annál hamarább merüljenek az ürbe, a semmiségbe, vagy a mesterség ingoványaiba.

Csak ő maga nem vesztette el a reményét. Hitt a lángelméjében, sőt hitt a szerencséjében is. Meg volt győződve, hogy neki csillaga van.

És hogy ha tekintete föltévedt a bárányfelhőkkel teli, sötétkék égre, a hol a kimondhatatlan messzeségben csak egyetlen egy nagyon fényes, vakitó fényü csillag ragyogott ki a fellegek közül, hálateli szivvel nézett az ég vándorára, s azt mondta magában: »Az az én csillagom!«

És nem törődött vele, ha véletlenül nem volt vacsorája.

Hanem ezen a szomoru napon nem találta meg a csillagát.

A sötét gondolatok soha se akkor ragadnak a hatalmukba, mikor először jelennek meg előttünk. A szervezetnek egy külön állapota, egy külön rossz hajlandósága kell hozzá, hogy megejtsenek. Mint a baktériumoknak, termékeny talaj nélkül nincsen foganatjuk. Az egészséges, a normális test – talán egy kis láz után – egyszerüen kilöki őket magából. De elég a gyöngeségnek egy órája, egy kis emésztési zavar vagy egy rossz hangulat: s a szabadjára hagyott gonosz szellemek elözönlik egész vérünket, egy néhány őrizetlen percz alatt kiköltik bennünk milliárd és milliárd petéiket, és megmérgezik testünket, lelkünket.

Igy történt, hogy a gondolat, melyet Biró Jenő már akárhányszor nevetve utasitott el magától, a csömör egy nehéz órájában végig pusztitott a lelkében, s letarolt ott minden erőt, minden akaratot.

Félig kész, csonka képei ugy jelentek meg rémeket látó szeme előtt, mint a vérengző király előtt áldozatainak fej nélkül megjelenő és némán panaszkodó árnyékai. Hamarjában összerótt és szerte hordott festményeire ugy gondolt, mint elárult barátokra. A huszonhét év, melyet már leélt, az elpazarolt idők egész kincses házának tetszett neki, mely egyszerre csak elsülyed ellomhult, renyhe, tétovázó keze elől. Huszonhét év és – semmi! Huszonhét év, az életnek fele, tán több mint a fele, és mindig csak készülődések, egyre hosszasabb, egyre nehézkesebb készülődések! Az elmult idők nagyjai közül ebben a korban már akárhányan ott feküdtek a sirboltjaikban, egy-egy csodás géniusz alatt, a melybe átlehelték lelküket, hogy örökké tartó életet éljenek. Ó, dehogy fogja utólérni őket, mikor elhagyták már a jelen gyermekei is, a vele egyivásuak! Kortársai maguk mögött hagyták mindannyian, sőt az utána következők is, a kik mind megtették már a magukét, jól-rosszul, a hogy’ tőlük telhetett, de megtették bátran és habozás nélkül. Mindnyájan kiállották már a legelső tüzet, mindnyájan küzdöttek és törték magukat; csak ő állott egy helyben összetett kézzel s vett egyre nagyobb és nagyobb lélekzetet, hogy mindig csak készülődjék, s mindig mást gondoljon.

Pedig csak a cselekvés az élet, és csak az alkotás teszi a lángelmét.

A gondtalan napokban, eddig, azzal áltatta magát, hogy habozásai, visszatérései a fele utról, megalkuvásai a kicsi viszonyokkal, s késlekedése a nagy czélokkal szemben, mind-mind egy szent kételkedésből erednek: a művészeti kételkedésből. Megvetette azt a termelést, a melyet maga körül látott, s megnyugvást talált abban a mentségben, hogy szent félelme illedelmesebb, mint ez a kontárkodás. Oly magasan látta az ideálját, hogy profán szivvel, hétköznapi lélekkel, a munkás zubbonyában közeledni felé szentségtörésnek tartotta volna. Ugy találta, hogy álmai szebbek, fenségesebbek, mint azok, a melyeket társai, a többiek láthattak, és szentül hitte, hogy ezeket a magasztos arany-álmokat csak úgy lophatja vászonra, ha meglesi azt a titkos órát, a melyben égi szózat hangzik, hivni Sámuelt. És féltve őrizgette álmait, titkon táplálván magában valódi énjét, mint a hollók a prófétát, mialatt másik énje, egy hamis én, kijárt a világba, táplálékot szerezni.

És hogy ha koronkint azt hitte, hogy a várva-várt ihlet megérkezett, csakhamar belátta, önmegadással és alázatosan, hogy eltévelyedett, hogy elcsúszott, hogy visszaesett. Ilyenkor azzal biztatta magát, hogy csak _per aspera_ juthat a magasba; szőnyegeken fel lehet menni az alacsony Bellevue-höz, az első emeletre, de nem a Montblancra.

Voltak órái, mikor szinte büszke volt a kételkedéseire.

Hanem ezen a rettentő napon, a kijózanodás sötét órájában, csak az jutott eszébe, hogy az arany-korszakok nagyjainak soha se voltak ilyen kétségei. Nem tudta többé eltagadni maga előtt, hogy az ihlet egyre ritkábban jött, s hogy egész élete, a megvetett munkásságot leszámitva, nem állott egyébből, csak eltévelyedésekből. És kétségbeesve érezte, hogy igaz énje, melyre oly kevély volt, elveszett a tespedésben és a munkátalanságban; érezte, hogy múmiát hordoz magában, királyi múmiát talán, de múmiát.

– Milyen furcsa a világ! – tünődött magában. – Ha én most leülnék az iróasztalomhoz, s az összes ismerőseimnek küldenék egy-egy partét, melyben értesiteném őket, hogy Biró Jenő ur, mindnyájuk tisztelője, az éjjel, egy nagy tivornya után, kimult végelgyengülésben: mindenki azt mondaná rá, hogy ez nagyon izetlen tréfa. Pedig hát az az ember, a ki eszik-iszik, jár-kel és csöndben őrli le tengődő életét, ez az ember bizony meglehetősen közönbös rájok nézve; az az ember pedig, a ki gondolkozik, érez, álmodik és cselekszik, egy szóval, a ki őket valamelyes módon érdekelte, valósággal elpusztult – sorvadásban.

Meghalt, kimult ő, asszonyom, Meghalt, kimult bizony! Fejtül neki zöld-hant gyepágy, Lábtul egy kő vagyon.

Az igaz, hogy olyan észrevétlenül mult ki, mint a milyen lármásan jött a világra. A legközelebbi hozzátartozója is csak úgy vette észre a halálát, hogy egyszer csak múmiának aszalva találta az odujában.

De vajjon nem csak tetszhalott-e a kedves halott?

Titokban, önmaga előtt is rejtegetve, egy utógondolatot dédelgetett a benseje legmélyén. Ime, ma oly meggyőződéssel temeti lelke jobb részét, mint a milyen meggyőződéssel örvendezett tegnap ennek a nagyrabecsült léleknek a viruló egészségén. Ma – talán csak az idegesség egy rohamában – oly határozottsággal állapitja meg, hogy nem a lángelmék égi fajtájából való, mint a minő határozottsággal vallotta magában az ellenkezőt tegnap, tegnapelőtt, a mióta csak öntudatra ébredt.

Hátha _ma_ téved és korábban volt igaza?! Hátha most csak a rémlátás óráit éli és eddig nem csalta magát?!

Ó, nem, fájdalom, nem. Az árnyékban szomorkodó, félbe hagyott képek mint megannyi sötét vád meredeztek rá. Mindez külön-külön egy-egy nagyravágyó hóbort, de együtt véve nem művészi alkotás. És a lángelme teremt, nem tétovázik és kételkedik. Ha igazán örökölt volna valamit a nagyok szelleméből, lángelméjének huszonhét hosszu esztendő alatt már ki kellett volna bontania szárnyait, ha nem is az egész világ, de legalább önmaga előtt. Ó, sajnos, nem ma téved, eddig tévedett! Ma csak fölébredt egy hosszú, nagyon hosszú álomból.

– És ez elég keserves állapot! – ingerelte magát. – Huszonhét esztendős koromban már nem kezdhetem ujra az életet. Meglehet, kitünő tisztviselő, vagy jeles orvos lett volna belőlem, ha folyton-folyvást nem csalom magam, s nem heverészek délibábok között. De ezt régebben kellett volna kezdeni. Az bizonyos, hogy különb dolog derék postatisztnek, mint középszerü piktornak lenni, s festeni tuczat-mocsarakat vagy jubiláló vendéglősöket. Hanem elkéstem egy kissé. Végre is, ma már nem kezdhetek uj inas-éveket, s nem iratkozhatom be az egyetemre orvosnövendéknek. Mire elvégezném az abéczémet, meglehet, készen volnék az egész életemmel. Az ördög vigye ezt a sok rongy képet!

Nem akarta látni őket. Vette a felöltőjét és kiment.

Fütyörészve haladt le a lépcsőn. Ugy tett, mint a gyermek, a ki félve halad át az erdő sűrűjén és énekszóval biztatja magát. Valamelyik szomszédja buzgalommal kalimpálta a _Szép Helená_-ból, hogy: »Ó ez csak álom, álom volt csupán!«… Szekundált neki. Helyes; álom volt, és vége. Szerette volna elhitetni magával, hogy fel se veszi a dolgot.

A kapu alatt szembe jött vele Nini la Sauterelle ő nagysága, a szomszédnője. Nini nagyon jó leány volt, ha az erénye, mint a derék Homérosz, koronkint szundikált is. A festő vastag barátságban volt vele.

– Brávó, hétalvó, ön már fenn van?

– Aludtam, mint egy házmester. És most, fej helyett, egy dézsát hordok a nyakamon.

– Nagyon jól mulathatott, hálátlan!

– Lakodalmon voltunk Asnières-ben. Fervacques, Willis, meg a többiek.

– Ejha! Fervacques és lakodalom! Jó társaság lehetett!

– Kérem, kérem. A menyasszony egész helyes volt. A vőlegény pedig kitünő pokróczokat készit. Itt a vizitkártyája, hogyha pokróczra lesz szüksége. Ott ismerkedtünk meg velük a vacsoránál. A nagyteremben nem volt kívülök senki, csak a mi társaságunk. És mert a zongorás a vacsora alatt becsipett, engem kértek meg, hogy játszszak nekik.

– És ön egész éjjel zongorázott?…

– A nélkül, hogy öt frankot kaptam volna érte. Pompásan mulattunk. Csak egy baj volt. Willis elázott a sárga földig, s a menyasszonyt nem akarta visszaadni jogos tulajdonosának. De azért nagy atyafiságban váltunk el az uj pártól. Engem meg is híttak a házukhoz.

– Ó, a don Juan!

– Semmi félreértés. Fervacques azt hazudta a vőlegénynek, hogy pokróczfestő vagyok… Hanem, tudja-e, hogy Vésinet-ben már régen nem voltunk?!…

– Persze! Már elvihetne egyszer!

– Inkább rögtön, mint holnap.

– Mintha nem tudná, hogy szombat van, s hogy ilyenkor jön…

– A kis vörös malacz?

– Igen.

– Mondja meg tehát a kis vörös malacznak, hogy gyűlölöm őt.

És búcsút vett Ninitől.

Tetszett neki, hogy szóba tudott állani a leánynyal, mikor torkig volt minden léhasággal. És sietett szerencsét kivánni magának a lelki ruganyosságához.

Pedig nem volt könnyüvérü ember, s nagyobb érzékenység lakott benne, mint magamagának megvallani merte. De a társaság, melyben forgott, rákényszeritette a könnyüvérüség álorczáját. A lelki fesztelenség hangja mely oly divatossá vált a mai műveltek mesterkélten csúfolkodó társaságában, idegenül hangzott neki; és a mindent kicsinylés, mindent gúnyolás szava neki sem fakadt a lelkéből, a mint számtalan embernek nem, a kik a fásultszivű elméskedők nyelvét olyan sikerrel tanulták el, hogy utóljára más nyelven már nem is tudnak beszélni. A léleknek ez a nagy felülemelkedettsége mindenen, a mi komoly, idegen volt az ő érzésvilágának. De jaj a farkasok közt annak, a ki elárulja, hogy ő idegen! És jaj lett volna szemérmének, érzékenységének, meg a többi gyönge oldalainak, ha leleplezi őket! Igyekezett tehát a farkasok nyelvén beszélni – védekezésből. Sőt igyekezett farkassá változni át, a mi még bátorságosabb. A dolog jobban sikerült, mint képzelte. A másolatot alig lehetett megkülönböztetni eredetijétől. Csakhogy az ilyen sikereknek van egy átkuk: az, hogy nem tünnek el nyomtalanul. A dicsőséges szereplés megváltoztatja a szegény komédiást, és az, a mi egykor csak szerep volt, idővel második természetté válik. Igy volt vele is. Nemsokára nagyon könnyen bele találta magát az egykor oly idegen hangba, s utóljára maga is elhitte magának, hogy ő ilyennek született.

Ez a nagy lelki ruganyosság azonban, a melyért ma, életében először, hálálkodni kezdett énjének, nem óvta meg, hogy el ne merüljön kellemetlen gondolataiba. És nem tudta, hogy hol jár.

Egyszerre csak a Trocadéro előtt találta magát.

Átment a kapun, ki a plateaura. Rettentő fáradság fogta el; leült egy padra, hogy kipihenje magát.

A Champs de Mars, s mögötte az egész városrész elbujt a sötétségbe. Csak a gázlángok száz meg száz fénypontját látta maga előtt.

És hosszasan el tudta nézni ezeket az apró fénypontokat. Mindegyik száz meg száz embert jelent, a kik mindannyian tudják, hogy holnap mit fognak tenni, hogy mit fognak tenni egy év, két év és évtizedek mulva – ha ugyan el nem halnak addig, – a kiknek mindnek van valami czélja, a kik valamennyien meg tudják mondani, hogy miért lótnak-futnak, nyargalnak, törik magukat és falják fel egymást, a kik mind tisztában vannak vele, hogy miért vannak itt, ezek mögött a fénypontok mögött, a roppant Babylonban.

Talán csak egy, egyetlen egy ember van az egész városban, a ki minderre nem tudna feleletet adni. A ki nem tudná megmondani, hogy mit keres ebben az idegen világban?! A ki nem tudja, hogy esztendők óta miért töltötte itt hiába az időt, s a kinek fogalma sincs róla, hogy mit tevő legyen holnap?! Talán csak egy, egyetlen egy ember van ebben a roppant sokadalomban, a kinek többé nincsen semmi czélja, s a ki nem tudna beszámolni vele, hogy miért barangol itt, a hol annyit se ér, mint egy fölösleges kerék, és miért nem ül szépen otthon, zúgó fenyvesek között, közel a hegyi úthoz, melynek köveit a hóviz mossa, egy elhagyott, elpusztuló kunyhóban?! Ő, a ki egykor lángelmének képzelte magát.

Minden bukás között a legsiralmasabb azé az emberé, a ki a legnagyobbat, a halhatatlanságot akarja. A legtöbb nagy vállalkozásra áll az, hogy: _már akarni is elég_; csak erre az egyre nem. Ezt a földi törekvést, mely a legnagyobbszerü vagy a legkicsinyesebb, a mi embertől csak kitelhetik, egyedül a siker nemesiti meg. A hős, a ki szembeszáll az ellenséges eszmék sárkányaival s az elemekhez hasonlóan hatalmas előitéletek összes szörnyeivel: bukásában is méltó minden emberi részvétre, mert hisz pusztán a gonosz hatalmakban tévedett és becsületesen elvitte a küzdelembe mindazt az erőt, a mi embernek csak adatott. De az a nagyravágyó, a ki mindenre képesnek érezte magát, valójában pedig tehetetlen volt: nem rokonérzést keltő, nagy, megrendítő tévedésbe esett, hanem csak ostobaság által vétkezett. Phaëton és Icarus számára nem lehet részvétünk: Phaëton és Icarus nem érdemelnek mást, csak egy szánó mosolyt.

Nem tudta sajnálni magát, csak nagyon röstelkedett szivében lakozó, kérlelhetetlen birája előtt.

Szemben találta magát a rejtelmes Lutécziával, és lelke megtelt kicsinységének a lesujtó érzésével.

Ugy jött ide, mint Nagy Sándor, a ki szűknek találta Maczedóniát, és ime, tudatára ébredt, hogy csak egy szerencsétlen koldus, a ki elveszett a rengeteg városban.

Gondolatnak is bolond, hogy mit keres itt, ezek közt az emberek közt, a kik, mint a géniusz kiválasztottjai összesereglettek a világ minden részéből, hogy lánggal égő arczczal állják körül a nagy alkotások legnagyobbik kohóját.

Nem itt az ő helye, hanem otthon a düledező kunyhóban, a melynek ajtaja előtt alázatos, névtelen ősök verejtékes arczczal zúzták az út kövét, hogy megkeressék zabkenyerüket, meg a világ legfőbb javát: a kukoriczalisztet.

A szépapja még daróczruhában járt s ijedten kapta le báránybőr-süvegét, a hányszor kabátos ember hajtatott el a kőhalom előtt, hol kalapácsa tűz-csíkokat vert ki a szikla-törmelékből. A nagyapja már tudós ember volt; ismerte a füveket és a sókat, s meggyógyitotta a beteg állatokat. Ó, végzetes adomány! E nélkül talán ő is becsületesen folytatná az ősök szerény munkáját, elégedetten dőlne a nehéz robot után megérdemelt nyugalomra, s nem kószálna a világban czéltalanul, azzal a tudattal, hogy a mióta él, lidérczet űzött.

A düledező viskó lakói, ott a fenyvesek között, még boldogok voltak, ha tüz, ellenség és rossz szomszéd nem bántotta őket. És ime, ő neki már nincsen egyéb dolga, mint eldőzsölni egy éjszaka annyit, a mennyiből amazok egy esztendeig éltek, férges herczegekkel, a kikben még a bűn is évszázados, meg kifestett lányokkal, a kiknek a hetvenhetedik ősei is házmesterek voltak.

S mindezt a Múzsa képviseletében, a kinek tulajdonképpen nincs is szerencséje őt ismerni.

– Ha jól meggondolom a dolgot – udvarolt magának – hát én bizony nyomorultul megcsaltam azokat a derék embereket, a kiket lefestettem, s a kik megvették a mocsaraimat. Mert hisz ezek mind egy szálig kontár mázolások, egy jámbor műkedvelő kinos erőlködései. És az a derék bandita, a ki az Abruzzok között megállitja a Mr. Webb kocsiját, sokkal egyenesebben jár el, mint én, a ki tiz frankért leczkét adok Miss Mary Ann-nek. Festőnek képzeltem magam, de voltakép csak kalandor vagyok.

Fölkelt a padról, s megindult a hid felé. De nem ment át, mert mire oda ért, egyebet gondolt. Eszébe jutottak a hajnali részeg vállalkozások, és ez a gondolat gyűlöletessé tett előtte minden társaságot. Nem, ma nem megy el Paulette-hez. Ebédeljen egyedül, vagy ha ugy tetszik, ebédeljen mással.

És ment tovább, a merre a lába vitte. Befordult az Avenue de Jéna-ra, s elhatározta, hogy agyon fárasztja magát. Annak, a ki minden áron aludni akar, legjobb sokat járni. A séta meghozza az álmot s az álom talán véget vet majd ennek a silány, kelletlen hangulatnak.

Hanem alig ment száz lépésnyire, megint megállapodott. Akarata ellenére, ösztönszerüleg állt meg, mint egy közönséges nagyvárosi szájtátó, a kinek nincs okosabb dolga, mint rábámészkodni a többiekre, ha ezekkel valami történik.

Egy kivilágitott ablak mellett haladt el, a mely mögül előbb zeneszó, gyermeklárma s beszélgetések tompa zsivaja hangzott ki az utczára. Mind e sokféle zaj oly hirtelenséggel s oly egyszerre csitult el, hogy akaratlanul is oda pillantott. Az ablakok sűrűn be voltak függönyözve, de éppen azon az ablakon, a melyen betekintett, a függöny egyik csücske félre hajlott. Be lehetett látni a szobába egész kényelmesen. S az a kép, mely onnan elébe tárult, oly meglepőnek tetszett neki, hogy ott maradt egy helyben, mintha leczövekelték volna.