Part 5

– Ne bókolgass, kis udvarlóm, hanem mondd, szoktál-e te álmodni? Lásd, én mindig álmodom, és mindig nagyon szépeket szoktam álmodni. Álmomban tündérszép vidékeken, és mesés fényü városokban járok. A pázsit, melyen járok, sima, mint a bársony; s a paloták csillognak, mint a gyöngyház. Álmomban gyémántjaim és drágaköveim vannak, meg gyönyörü ruháim, a melyek nem földi szövetekből készültek. Különös zenét hallok, mely semmi ismert muzsikához nem hasonlit; a levegő oly balzsamos, mintha illatszerekkel volna tele; és szineket látok, sokféle csodálatos, gyönyörü szint, a minő tán nincs is a világon. Álmomban mindenki imád, s minden kivánságom rögtön teljesedik. És vőlegényem is van, a ki nagyon szeret; különös vőlegény, szép és félelmetes. S a vége mindig az, hogy meghalok; de oly boldognak érzem magamat, hogy nem fáj meghalnom.

– És ezt maga szép álomnak mondja!

– Természetesen. Oly édes érzések között halok meg!… Különben én előre érzem, hogy igazán igy fogok meghalni. Mert, nem tudom miért, de érzem, hogy én nem élek sokáig.

– Ó, ne beszéljen ilyen csunyákat!

– Beszéljek inkább a rajztanárról, ugy-e?

– Most meg már csúfolódik velem!

– Igaz, mondja csak, Margitka… Ez a rajztanár itt lakik a házban?

– Igen.

– Akkor hát nagyon szegény ember lehet.

– Valószinüleg.

– És maga, a ki tart attól is, hogy a szegény férjjel ujra kezdődhetnék… hogy’ is mondta?… a rókatáncz…

– Nos?

– Mégis elmenne hozzá feleségül?

Margit a szemébe nézett Bellának és habozás nélkül felelt:

– Igen. Ehhez hozzá mennék.

– Akkor hát?…

– Nem. Legalább nem tudom…

– Ej, igazán kár, hogy nem néztem meg ezt az embert – szólt Bella.

Odakint csengettek. Megérkeztek Beliczkyék.

V.

A rajztanár felment a lakására és öltözködni kezdett.

Előszedte az esti öltözékhez szükséges ruhadarabokat, szemlét tartott köztük, s talált egy frakkot, melyet kifogástalannak itélt. Fiatal ember volt még; érdekelték ezek a részletek is. A földi hivságok teljesen lefoglalták a figyelmét.

Azon törte a fejét, hogy hol vannak a báli inggombjai?

Régen nem használta már ezeket a gyerekességeket. Mikor utóljára letette őket a kezéből, azt gondolta, hogy soha se lesz többet szüksége rájok.

Kinyitogatta összes fiókjait, bevilágitott a gyertyával szekrényének mindegyik polczára, sorra tanulmányozta az öltöző asztalkáján heverő skatulyákat és tégelyeket; szóval igen nagy keresésben volt.

S egy perczig elfelejtkezett magáról. Nem vette észre, milyen különös foglalkozással tölti az idejét.

Hanem a mint nagy kutatásai közben tekintete a tükörbe tévedt s megpillantotta benne azt a sürgölődő embert, a ki egy gyertyával a kezében oly szörnyen komoly arczczal járt-kelt a szobában, egyszerre észrevette magát.

– Milyen bolond vagyok!… Hát kellett az nekem, hogy igy bele lovagoljam magamat ebbe a bálba?!… Mi közöm nekem ezekhez az emberekhez?!… És mit töröm én magamat azért, hogy oda lenn megtánczoltassak egy kisasszonyt, a ki nekem sem ingem, sem gallérom?!… Mintha nem volna egyéb dolgom!

Részvéttel nézte végig a félig kész képeket, melyek a homályban egymás mellett szomorkodtak, s elmosolyodott.

– Ó, be megszállott egyszerre a nagy buzgalom! – gúnyolódott magamagával. – Ez talán az ihlet?! A rég óhajtott, a titokzatos ihlet!… Hogy igy megtaláltam irigyelni magamtól egy czéltalan szórakozást! Mintha nem volna minden mindegy! Eh, menjünk tovább.

És mialatt öltözködését bevégezte, igy tünődött magában:

– Végre is, csak ugy teszek, mint az egész világ. Mert hiszen édes-kevés ember van olyan, a ki rendesen azt cselekszi, a mi a legkedvesebb előtte. Az egyiknek nincs más öröme, csak a gyermekei. Csak akkor érzi jól magát, ha bele tekinthet porontykái mosolygó szemébe, hallhatja édes gügyögésüket, és csókolhatja bársony arczocskáikat. Az ám, de biztositania kell ezeknek a porontykáknak a jövőjét. És a szegény ember fut, fárad, izzad; dolgozik délelőtt, délután és éjjel; értekezik, üzérkedik, marakodik mindenféle idegen emberrel nap nap után, mindig csak a holnapnak élve; s nem veszi észre, hogy az élet elillan; hogy meghal, mielőtt czélját eléri. És meghal a nélkül, hogy valaha együtt volna a gyermekeivel. A másik az élvezetek embere; a krajczáros élvezetek bolondja. Csak a gyomrát szereti, vagy él-hal az asszonyokért. Igen ám, csakhogy még ez a fölötte mérsékelt epikureizmus is sok pénzbe kerül. És öli magát, és kinlódik, és hajszolja, vadászsza, kergeti a pénzt. Sietve eszik, s alig nyeli le az utolsó falatját, nyargal tovább. Szenvedélyére nem jut csak egy félórája, két üzlet között. És leőrli az életét, a nélkül, hogy szenvedélyének hizelgett, s énjét dédelgette volna. Csak bolonddá tette magát. A harmadik csak ábrándoknak él, s naphosszat robotolja a kényszermunkát, epéskedve az egész világgal, csak azért, hogy mikor elfáradva, megtörve lefekszik, ábrándjaival aludhassék el. És igy a negyedik, meg az ötödik, a hányan vannak, le egészen hozzám, a ki elhatározom magamban, hogy csak egy öröm van a világon: a remeteség, a magányosság békéje, s ebben a szent meggyőződésben ugy szaladgálok a szobámban, mint egy versenyló, csak azért, hogy megtaláljam a báli inggombjaimat, s kifogástalanul jelenjek meg egy mulatságon, a hol egy lelket se ismerek, megtánczoltatni egy kisasszonyt, a kit miattam elvihet az ördög!

Hanem azután perbe szállott magával:

– Szegény vén fiu, te csak azt akarod elhitetni magaddal, hogy téged senki és semmi se érdekel a világon. Pedig hát – bolondság! Csak azért mondod, hogy: »Mi közöm nekem ezekhez az emberekhez?!«… hogy hozzá tehesd: »És mi közöm nekem ehhez a szép leányhoz?!«

Mintha bizony az asszonyi szépség olyan közönséges valami volna, hogy ezentul nem tudna érdekelni téged, téged, a kinek a Szép volt a bibliája!

Igaz, hogy egy szomoru órában lemondottál az álmaidról. De hát lehet-e az álmakról végkép lemondani?!

Eh, szürke minden oktalankodás, a mint hogy szürke minden okoskodás is. Gretchen többet ér minden bölcseségnél. Menjünk tánczolni!

Lement Grunovszkyékhoz, a hol már várták. A Beliczky-család nem tudott hová lenni a kiváncsiságtól. S a mikor belépett a szobába, a rajztanár kiolvashatta a Frida kisasszony tekintetéből, hogy: »Ez az, a kit meg kell fogni.«

Kedve lett volna visszafordulni, annyira megsajnálta Margitot. Talán jobb is volna egyszerre kiábránditani azt a vén bolondot, mint meghagyni a szerencsétlen gyermeket szánalmas helyzetében, mely olyan megalázó lehet rá nézve!

Bella már nem volt ott.

Grunovszky bemutatta fiatal barátját; Beliczkyné el volt ragadtatva.

– Ah, kegyed rajztanár! Én imádom a rajztanárokat! Ismertem egyet, nagyon regényes ember volt, s rendkívüli körülmények között halt meg. Régen történt, még a krimi háboru idején. Kegyed persze nem emlékszik a krimi háborura! Látom, sokkal fiatalabb ember annál. Elég az hozzá, a krimi háboruban történt, hogy egy golyó kétfelé szakitotta. Kétfelé szakitotta, valósággal kétfelé. Vizloczkinak hivták. Különben elmondom majd az egész történetet, nagyon érdekes. A bálban majd elmondom…

– De, mama! Ezt az urat mindez nem érdekli!

Frida villámokat szóró tekintettel utasitotta rendre kedves mamáját.

Beliczky mama megjuhászodott.

– Bocsánatot kérek, ha talán untatom… De nem tudom miért, első látásra is olyan bizalmat érzek ön iránt!… Szeretem a fiatal embereket. Ó, csak a fiatalok kedvesek. Az öregek önzők, ridegek, száradt szivüek!…

– Mama! Mama!

– Ó, Frida, te ma olyan türelmetlen vagy! Bocsássa meg neki, kérem, tűrhetetlen ideges fejfájása van. Ó, a szegény gyermek!

Konrád nevetett.

– Fridának mindig ideges fejfájása van, mikor bálba megyünk. Előre fájul meg neki a feje, hogy később ne legyen feltünő.

– De Konrád! – ezt már egész kórus zengette.

A Frida migraine-je miatt egy pár perczig még odafenn maradtak. Mikor aztán a rajztanár kellőképpen tudomásul vehette, hogy nem csak ő rá vártak, Frida megadta a jelt az indulásra.

Grunovszky vakitó vatermörderével és ujonnan vasalt czilinderével, melyet balkezével kaczérul tartott sovány lábához, ragyogó jelenség volt. Rokokó-kecsességgel hajlott meg Beliczkyné előtt, s olyan kecsesen, olyan ünnepélyesen nyujtotta neki karját, mintha Leszczinszka Mária királynőt vezette volna az udvari bálba.

– Gyermekek, előre! – vezényelte.

A rajztanár karjára füzte Margitot s megindult a Beliczky-csemeték után. Jó éjszakát kivántak Vandának, s kiléptek a folyosóra.

A hogy’ az ajtó kinyilt, alulról fölhangzottak a _Szerenád_-keringő akkordjai. Az első emeleten már nagy volt a sürgés-forgás.

A levonulásnak óriási közönsége volt. A folyosó, a lépcsőház, az ablakok mind telidestele. A rengeteg kaszárnya-épületben jóformán csak fiatal lények laktak (az öregebbek sietve szoktak belőle átköltözködni arra a nagyobb, fehér kövekkel teli lakóhelyre, a hol csak egyszer kell házbért fizetni) s ezek a fiatal lények nem engedhették el maguknak az ingyen látványosságot.

Margitot máris elfogta a lámpaláz. Nem látott egyebet, csak azt a temérdek fejet, mely mind őt nézte, s köztük a Terka kedves arczát. Terka boldogan integetett feléjük, s ez kedvező előjelnek tünt fel az elkábult Margit előtt.

Nem tudta, hová lép, de erős kar vezette. Mikor leértek, elsötétült előtte az egész világ. Nem látott semmit, s ijedtében behunyta a szemét. A halló érzéke is, mintha egyszerre elgyöngült volna; nem hallott egyebet, csak valami sajátságos zsongást, a zene s a tánczzaj, meg a mindenféle beszéd, lárma és zsivajgás keverékét, eltompulva, meggyöngülve, mintha mind e hangok távolról érkeznének hozzá. Érezte, hogy karjából kifüződik az a kar, a mely hozta, ugy tetszett neki, hogy magához ragadja valami rendező s elszakitja a többiektől, azt hitte, hogy az a sok, előbb oly fojtott hang, mintha csak szabadon eresztették volna ő rá, hirtelen neki zúdul, hallotta, hogy valaki elrikkantotta magát: »Ej, haj, soha se halunk meg!«… egyszerre roppant fényesség – s ott volt a bálban.

A nyájas rendező azokat az ismert udvarias szavakat suttogta a fülébe, melyeknek éppenséggel semmi értelme sincsen, s melyek ezért fölötte alkalmasak arra, hogy segitségükkel két idegen tökéletesen megértse egymást. Margit halkan, elfogódva felelgetett, mint egy menyasszony; maga se tudta, mit.

Félálomban volt, s nem tudott magáról egyebet, mint hogy leültették. Egy nevet kiáltottak el előtte, s ugy tetszett neki, mintha valaki azt parancsolná neki, hogy tánczoljon.

A rendező nyakon fogott egy fiatal embert s bemutatta:

– Patay ur.

Margit öntudatlanul siklott végig a parketten a Patay ur megbizható karjai között. A terem tulságosan kicsi volt s temérdeken tánczoltak benne. Margit érezte, hogy elvész a tömegben. Nem látott mást, csak kivágott vállakat, repülő fecskeszárnyakat és klakkok rengetegét.

Csak akkor tért magához, mikor egyszerre ismét azok közt az ismerős karok közt találta magát, a melyek ide hozták. A hogy’ belenézett a rajztanár derült, mosolygó kék szemébe, nyugodtabbá lett. Igaz, hogy ez nem is repitette olyan vadul, mint az a másik. Olyan gyöngéden, olyan vigyázva vitte a karjaiban, mint a hogy’ egy gyermeket szokás, a kit el akarnak altatni.

– Tudja-e, hogy múlik a lámpalázam?! – hálálkodott neki. – Nézze, már tájékozom magamat. A czigányok a bejárattal szemben, egy emelvényen játszanak. Jobbra a buffet, balra a kör többi helyiségei… És ebben a pillanatban megkülönböztetem már az egyes alakokat is. Az imént még csak önt láttam. Nézze, az a kövér kisasszony, a kit annyian állnak körül s a kit a középen unatkozó gavallérok mind egy szálig merészen ágyuznak a tekinteteikkel, az, ugy látszik, a bál-királynő… És az a szürke szakállu uri ember, a ki mindig bólingat a fejével, mintha helybenhagyásával kisérné a tánczot…

– Az a kerület képviselője. Szegény, nagyon szeretne otthon lenni.

– Meg az a másik, a ki azzal biztatja magát, hogy soha se hal meg?…

– Az Garzó Lajos ur, a főrendező. A kör saját külön mókás embere. Nem ajánlom, hogy tánczoljon vele. Már vagy három kisasszonynak lépett a lábára…

– Nini, a papa is tánczol.

– Igen, Fridával.

– Ez érdekes. Jöjjön, pihenjünk egy kicsit. Üljön le mellém.

De alig ültek le, egy rendező suhant el mellettük, a ki röptében elfogott egy éppen szabaddá vált tánczost s áldozatát egy biztos mozdulattal oda penderitette Margit elé.

– Nagysád! Patay ur…

Patay ur ugy tánczolt, a hogy’ más ember dohányt vág. Részvétlenül, hidegvérrel, de kitartással. Nem ismerte fel Margitot, s ugy látszott, hogy a tánczosnő közömbös előtte. Margit éppen igy volt vele s nem is igen hederitett rá. Az apját nézte, egyre aggodalmasabb tekintettel.

Grunovszky gyönyörüen tánczolt, könnyen, kecsesen, mint a régi iskolából való tánczmesterek. Táncza oly feltünő ellentétben állott egész külsejével, hogy a közelebb levők megálltak és nézték. Grunovszky erre mesterfogásokat kezdett mutogatni, s Frida segédkezett hozzá. Margit le nem vette róluk a szemét. Félt, hogy a régen eltemetett titok ki fog derülni.

A rajztanár ezalatt sietett menekülni Beliczkynétől, a ki Vizloczkijával már eljutott a krimi háboruba. De mielőtt biztos területre ért volna, valaki a vállára tette a kezét.

– Jó estét, Biró ur! – szólt a valaki, a kiről szinte lerítt az előkelő származás, mert az r mássalhangzót azon a módon rezegtette, mely a monokli-viselés után legbiztosabb jele a kitünő nevelésnek.

– Ej, ön az!… Alig ismertem meg!…

Fogalma se volt róla, hogy kivel beszél.

– Igen, azelőtt hordtam a szakállamat. De remélem, emlékszik rám?! Balajti Horácz, pénzügyminiszteri fogalmazó!

– Már hogy ne emlékezném! Csakhogy azelőtt…

Azt akarta mondani, hogy Balajti ur azelőtt a régi miniszterét maszkirozta, most meg az ujat. De jobbat gondolt.

– Mondja csak, Biró ur, kegyed ismeri azt a kis lányt, a ki amott tánczol?

És egyet szabaditott a nyakán, mely egy Torquemádára emlékeztető gallérba volt börtönözve.

A rajztanár végre rájött, hogy Margitot kérdezi.

– Ó, hogyne ismerném! Igen derék kis lány. Kétezer hold, árva.

Balajti ur levette a monokliját és kecsesen legyintett vele. Igy tisztelegnek az őrök fegyvereikkel, mikor egy-egy királyi felség halad el mellettük.

– Akarja, hogy bemutassam neki?

– Kérem.

– De meg kell vallanom, hogy nagyon elkényeztetett kis teremtés. A szellemességnek semmi értéke előtte. Az ő számára csak tánczosok léteznek.

– Ugy?! Majd megerőtetem fáradt porhüvelyemet.

– Tegye meg, kérem. Addig is engedje meg, hogy szerencsét kivánjak önnek…

– A valutáról irt tanulmányomhoz?

– Természetesen.

Magában azt a csodásan erős akaratot bámulta, a melyet most ismert meg Balajti urban. Régente esküdni mert volna, hogy a fogalmazó ur soha se tanulja meg azt a racscsolást, a mely természetesnek hallatszik, – és ime mily tökéletesség!…

Margitot hazaszállitották, s Patay ur tovább állt robotolni. Mert alig tett két lépést, máris áldozatává lett a rendezői könyörtelenségnek. Az előbbi jelvényes ur elfogta, s oda czipelte egy régóta üldögélő sárga ruhás hölgyhöz:

– Nagysád! Patay ur…

Margit nagyot nézett, mikor a rajztanár engedelmet kért, hogy egyik legjobb barátját mutathassa be, s meglepetve fogadta el a Balajti ur karját.

Hiszen pompásan megy a dolog! Eddig még nem ült egy perczig se; s itt éppen nem olyan szemmel néznek rá, mint azon a szomoru emlékezetü majálison. Ugy látszik, ezek mind az ő világukból való emberek; a képviselő ur olyan előkelőség köztük, mintha maga a Dalai Láma volna. A beszélgetés hangja kedves; a vendégek könnyen ismerkednek s nem méregetik egymás viszonyait. Ime itt még a miniszteri fogalmazók is, a kik másutt mintha nyársat nyeltek volna el, milyen leereszkedők!

S Margit boldogan felelgetett tánczosa lehetetlen kérdéseire. A fogalmazó ur igen csodálkozott, hogy tánczosnője nem a vidékről való.

– Nagysád talán rokona a _Pieta_ festőjének? – kérdezte.

Margit nem tudta, hogy ki a _Pieta_ festője. De nem is törődött vele. E pillanatban valami egyéb foglalta le a figyelmét. Az apját figyelte, a kinek a viselkedése semmi jót se jelentett.

Grunovszky összesugott két-három rendezővel, s Margit látta, hogy a halhatatlan Garzó intett a czigányoknak, hogy a keringőt hagyják abba. Grunovszkyt oda vitték a kövér kisasszonyhoz, s az egyik rendező harsány hangon kiáltotta ki, hogy közkivánatra nagy mazur következik.

Margitot elfogta a gyávaság. Féltette az inkognitót, s hirtelen elhatározta magában, hogy megtagadja az apját. Valami különös előérzete volt, hogy az éjszaka nem fog botrány nélkül mulni el. Egyszerre roppant vágyat érzett haza menni, de a kisérőihez nem mert közeledni. A rajztanárt nem látta sehol. Bizonyosan tánczosokra vadászik szegény.

Bemenekült a toalett-szobába.

A toalett-szoba ablakai nyitva voltak. Szép októberi est volt; a _season_-t a Polgári Körben nem vették olyan szigoruan.

Margit felláthatott a harmadik emeletre. Valami árnyék sétált odafenn. Talán Vanda. Milyen jó volna otthon lenni! Félt, s nem tudta, mitől fél.

A czigányok már javában játszották a nagy mazurt. Szeretett volna rejtekéből kikandikálni, de tartott tőle, hogy rátalálnak. A szive sebesen dobogott. Sejtette, hogy odaát valami komédia játszódik le, melyben apja a főszereplő.

Ó, be jó volna odafenn lenni!

Vége volt a nagy mazurnak is, s egyszerre nagy zsivajgás támadt a tánczteremben. Mintha mindenki egy helyre tódult volna. A czigányok valami különös tánczdarabot huztak, melyet alig lehetett hallani a beszéd és a nevetés zajától.

Margit nem állhatta tovább. Odament az ajtóhoz és benézett a szálába.

A cachucha! Az apja a cachuchát járta Beliczky Fridával, a ki csak jelezte az őrült mozdulatokat.

Mindenki őket nézte. Grunovszky mögött egy hatalmas termetü, zömök ember állott (látszott rajta, hogy a sertés-szállások tájékáról jött ide), a ki oda volt a nagy lelkesedéstől. Ugy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak belé.

Margit érezte, hogy az arcza biborszinüvé válik.

Mikor a mutatványnak vége volt, az egész közönség tapsolni kezdett. A képviselő is tapsolt. A kőbányai ember pedig oda lépett Grunovszkyhoz, nagyot ütött a vállára, s azt mondta neki:

– Ön nagyon derék ember!

Margit látta, hogy a két ember karonfogva megy át az étkezőterembe. Grunovszky éppen félakkora volt, mint a kőbányai; s a jelenetet az egész sokadalom igen mulatságosnak találta.

A leány azt hitte, hogy elsülyed szégyenletében.

Valaki a nevén szólitotta:

– Margit!

Beliczkyné volt.

– Már egy fél órája keresünk. Miért bujtál el?

– Nem telt kedvem a komédiában. Aztán meg fáj a fejem. Szeretném, ha haza vinnének.

– Mi jut eszedbe, mikor olyan pompásan mulatunk!

– Jó. Majd haza kisér az, a ki ide hozott.

Éppen szembe jött vele.

Margit elébe sietett. S a mit ezelőtt meg nem mert volna tenni a világért, egyszerüen, minden szó nélkül, bele kapaszkodott a karjába. Maga is elcsodálkozott a bátorságán.

– Rosszul érzem magamat – szólt hozzá. – Szédülök. Vigyen haza, kérem!

Aztán halkabban hozzátette:

– Látta? Mily szégyen!

Szükségét érezte, hogy bizalmas legyen valakihez. A keserüség erősen fojtogatta a torkát.

S kihez lehetett volna több bizalommal ezen a helyen, mint ahhoz, a ki tudója volt családi nyomoruságaiknak?! Ez az ember legalább részvéttel van iránta s nem fogja kinevetni.

Nem is csalódott benne. A rajztanár hangja ugyan egy pillanatra sem vált melegebbé, de ismét azzal a gyöngédséggel szólt hozzá, a melylyel jólelkü emberek beteg gyermekekhez szoktak közeledni.

Rajta volt, hogy megnyugtassa a kétségbeesett leányt. Bizonyitgatta, hogy nincsen igaza. Hogy nem kell olyan szigoruan fogni fel a dolgot. Végre is csak olyan házias mulatságon vannak, a hol sok minden szabad. Az ilyen tréfák itt megszokott dolgok; hozzá tartoznak a mulatsághoz. A vendégek legnagyobbrészt egyszerü emberek, a kik hamarjában igen megkedvelték Grunovszky papát. S aztán a Grunovszky papa mókái csakugyan mulatságosak. Társaságban az ilyen ember megbecsülhetetlen. És Margiton kívül nincs itt egy lélek se, a ki megitélje a tréfáiért.

Végig vezette Margitot a termen, s megállt vele az étkezőterem ajtajánál. A czigányok eljátszották a négyes bevezető akkordjait, a tánczterem közönsége párokra szakadozva sétált fel s alá, csak odabenn, a pezsgős poharak körül volt nagy csoportosulás. A középpont Grunovszky volt.

– Pezsgőzik! – álmélkodott Margit.

Grunovszky papa csakugyan egy pezsgős poharat tartott a jobbjában, mig a balkezével kecses mozdulatokat irt a levegőbe. A pezsgő elfelejtette vele, hogy ő tulajdonképpen szegény ember, de a sziv embere; a pezsgő felingerelte a képzeletét. A kőbányai ember nagy gyönyörüséggel hallgatta, s koronkint nagyokat csapott az asztalra, hogy az üvegek csak ugy tánczoltak bele. A többiek nevettek.

– Igen – szólt Grunovszky – én oly közelről láttam a megboldogult czárt, mint most önöket. S bár nem óhajtanék dicsekvőnek látszani, meg kell vallanom, hogy Ruszcsuknál személyesen tüzte mellemre a harczi érdemrendet.

Margit búvában is elnevette magát.

– Az ám, tábori patikárus volt ott! – suttogta a rajztanárhoz.

– Ohó, nem engedem, hogy kijátszszanak! – szólalt meg hátuk megett a miniszteri arczú fogalmazó. – A négyes az enyém!

Balajti ur követelte a jussát.

Margit ránézett a rajztanárra. Azt hitte, talál valami ürügyet, s magához hóditja az ifju financz-zsenitől. Nem volt annak eszeágában sem ilyes gondolat.

Ellenben, mint héja csapott rá egy halálra rekedt rendező, a ki az örök Patay urat vonszolta feléje egy gránátos-termetü hölgy kiséretében, vizavít keresve.

– Nagysád! Patay ur…

Patay ur megtörten rebegte, hogy örvend a szerencsének.

A rajztanár megkönnyebbült szivvel állott tovább Sajnálta ugyan Margitot, a kin látta, hogy szabadulni szeretne Balajtitól, de az önzés felülkerekedett benne.

Kezdte tulságosnak találni az áldozatot, melyet a kis lányért hozott. Nagyon unatkozott, s nem akarta magának megvallani: miért.

A hogy’ ki akart illanni a tánczteremből, egy hirtelenszőke, jóképü fiatal emberrel ütődött össze, a ki álmatagul kóválygott egyik teremből a másikba, mint valami holdkóros.

Az alvajárót nagyon meglepte a találkozás.

– Nini, hát te hogy’ kerülsz ide?

– Én, én itt lakom a házban.

– Münchenben hittelek. De nemcsak én, hanem az egész világ.

– Itthon vagyok már egy fél esztendeje.

– És itt lakol, a hol a madár sem jár?

– Én itt. Jó fészek ez nekem. De hát téged mi szél hozott ide?

– Micsoda kérdés! Partit vadászok, mint a többiek.

– Te, a költő!

– Hja, barátom, ilyen az élet! Gazdag lányt kell találnom, hogy kibérelhessek egy szinházat, s előadathassam a szindarabomat.

– Még mindig _Diogenes_?

– Még mindig.

– Te, ez a Diogenes már ugy megokosodhatott, hogy minden emberi beszéd fölöslegesnek tünhetik fel előtte. S akkor minek a darab?

– Hadd el, éppen ellenkezőleg történt. Az öregség olyan bőbeszédüvé tette, hogy az anyagomat most már sehogy se tudom beleszoritani öt felvonásba.

– Mit gondolsz, ha a negyedik felvonásban belátná, hogy vizért menni se érdemes és szomjan halna?!…

– Ne izgass, kérlek. Ez a _Diogenes_ még megőrjit. Egyszer már azt hittem, hogy eltemettem. De hát az ember mindig visszatér…

– Lehetetlen! Mi az ördögöt csinálhattál te _Diogenes_ nélkül?!…

– Magas vigjátékokat. De ez volt csak az igazi tragédia! Képzeld, az első vigjátékomra azt mondta az akadémia, hogy nem elég magas. Összeszedtem minden tehetségemet s irtam egy még magasabbat. Becsületszavamra mondom, nagyon szép darab volt. Olyan tartalmas, olyan merész, olyan homályos, hogy a közönség semmi szin alatt se érthette meg. Nem érthette meg más, csak az akadémia. S azt hiszed, megkoszoruzták? Nem. Ez se volt nekik elég magas. Ekkor megirtam a legmagasabb vigjátékomat. Ez már olyan magas volt, hogy magam se értettem meg. Tudod, mi történt? Azt hittem, megüt a guta. Erre már nem mondhatták, hogy nem elég magas, hát azt mondták, hogy nem elég mély.

– És most irod a mélyebbeket, meg a legmélyebbeket?

– Nem. Visszatértem _Diogenes_-hez. Beláttam, hogy ez az én remekművem.

– A mit a többiek még e viszontagságok után se akarnak belátni?

– Nem. Nem akarják belátni. Minő vakság! Megint visszautasitották. Még Kolozsváron is visszautasitották. Tovább már csak nem mehetek közönségért!