Part 23

Igy teljesűl a bibliai jóslat. Tavaly te rajtad csüngött minden szem, még a pap is tisztelettel szólt hozzád, s kegyes jóakaratodba ajánlotta szerény tanácsait; ma, ma te vagy az utolsó személy a házban.

– Még szép, hogy megtűrnek itt, és nem küldenek el – bizalmaskodott Teruskával.

(Tette magát, mintha megőrizte volna a hidegvérét, s mintha tréfálni is tudna.)

– Ó, még az is megtörténhetik, hogy elküldik hazulról! – nevetett Terka. – So’se bizza el magát; meglehet, hogy útban lesz.

– Igazán azt gondolja?

– Nem, de azt hiszem, hogy elküldik valahová ebédelni.

– Van is eszemben ebédelni!

– Annyira fél? De hisz hallotta, hogy semmi baj. Minden a legjobb rendben van.

– Félni nem félek, azaz hogy… szóval, nagyon gyávának talál?

– Ha már meg kell vallanom.

Bizony szorongott ő egy kicsit, hiába is tagadta. Nem mintha rémlátásai lettek volna; a legrettentőbb dologra rá se gondolt. Hogy’ is gondolt volna rá! Bella olyan volt, mint maga a megtestesült egészség. A termékenység istennőjét képzelhették ilyennek a régiek.

De valami eddig ismeretlen érzés facsargatta a szivét, csiklandozta a torkát és gyorsitotta meg a lélekzetét.

Addig még szüret volt, mig Terka állotta a dicsőséget, s önfeláldozóan játszotta a társalkodónő hálátlan szerepét. Addig, már csak a férfiúi méltóság kedvéért is, igyekezett erőt venni az ellágyulásán, s Terka előtt a bátrat játszotta, a kit soha se zavar meg semmi, s a ki az operettben igy hősködik:

Uns von der Cavallerie Geniert so etwas nie.

Még utánozta is a szinészt, s hogy ne kellesen hangot változtatnia, megpróbálta élczeket faragni.

Hanem mikor Terkának el kellett mennie, hogy ebédet adjon az öreg vasutasnak, nagyon alább hagyott a vitézsége.

Attól fogva nem tudott egyebet csinálni, csak járt fel s alá, kezében az órájával. Alig dugta el ezt a szerencsétlen órát, megint csak elővette. Az idő nem akart múlni.

Aztán elkezdett haragudni, hogy ennyire nem törődnek vele. Már hogy’ hagyhatják igy, a nélkül, hogy egy szónyi ujságot mondanának neki! Mért nem mondják meg minden öt perczben, hogy semmi baj, s hogy nem merült fel semmi rendellenes tünet?!

Majd az jutott eszébe, hogy fáj a feje, hogy nem maradhat meg ebben a szobában, hogy ki kell mennie a folyosóra, egy czigarettet színi.

Tulajdonképpen csak attól félt, hogy odabenn valami olyast talál hallani, a mit nem jó hallani férfiembereknek.

De odakünn se volt maradása. Egy pár percz mulva már visszakivánkozott. Csakhogy nem merte kinyitni az ajtót. Reszkető kezét hirtelen visszakapta a kilincsről; és maradt.

A márcziusi nap be-benevetett a nagy bérház udvarára, de csak azért, hogy kicsúfolja a szegény embereket. Mire valamelyiküknek eszébe jutott, hogy jó volna kivonulni a ritka jelenség ünneplésére, a természet nagy háziura már visszahuzódott felhő-függönyei mögé.

Az ilyen szeszélyek, mint általánosan ismeretes, nincsenek hatás nélkül ideges állapotban lévő emberekre. A mi festőnk, ahhoz képest, a mint a nap kegyesen fényeskedett rá, avagy kegyetlenül bujdoklott előle, a nagyzás ábrándjait szőtte, vagy kétségek között hánykolódott.

Vajjon micsoda végzetet irnak be ebben az órában a csillagokba?! Ezer kép jelent meg és foszlott szét előtte, mint egy óriási kaleidoszkop megannyi csodás alakulata. A legszebbiken egészséges, vidám, szép, boldog arczu fiatal embert látott, a kit két idősebb, de nem elaggott ember rettentőn kényeztetett; a legborzasztóbbikon pedig egy apátlan, anyátlan árva leányt, a ki egy szörnyü, meredek lejtőn gurult lefelé, lefelé.

Nem állhatta tovább odakint; visszament a szobába.

Nesztelenül nyitott be, lábujjhegyen ment a szoba közepéig, de nem hallott semmit. Odább ment; mélységes csend. Aztán rátette a fülét a kulcslyukra, s várt türelmesen.

Egyszerre csak vékony, gyámoltalan, macskanyávogáshoz hasonló, síró hang ütötte meg a fülét, s erre a nevetséges hangra összerázkodott. Valami összeszoritotta a torkát, s életében először végig futott rajta a hideg.

De aztán mindjárt különös meleget érzett. Mintha a vér sűrűbben keringett volna ereiben; s mintha izmainak erejét valami láthatatlan hatalom hirtelen megkettőzte volna.

Égett a türelmetlenségtől. Fellázadt a szegény Gabriella ellen, s nem birva türtőztetni magát, halkan kopogtatott.

– Mindjárt – hangzott belülről.

Egy örökkévalóság telt el; végre, nagysokára Gabriella kinyitotta az ajtót. Az arcza sugárzott; Biró alig ismert rá.

Csak egy szót mondott, de ez a szó éppen elég volt egy időre:

– Fiú.

A hogy’ kimondta, már visszahuzódott. Biró szerette volna egy kicsit ott tartani, de már elkésett. Még az első kérdésére se kapott feleletet:

– Semmi baj?

Nem, nem lehet semmi baj. Hogy erről szólni eszébe se jut, az csak a legjobbat jelentheti.

Fellélekzett.

Minden a legjobb rendben van, s a vendég, a ki helyet követel magának a szállásukban, a meghívó nélkül érkezett, tolakodó kis vendég, a ki majdan a nyakukra nő és parancsolójuk lesz, mind a kettőjük született ura és zsarnoka – fiú, hála istennek fiú.

Biró azelőtt nagyban erősködött, hogy neki mindegy, akár fiú lesz, akár leány. Sőt azt a nagy mondást is megkoczkáztatta, hogy a leányait jobban fogja szeretni, mint a fiait, mert a leányok bizonyosan a mamájokra fognak hasonlitani. Hanem most, titokban, mégis csak megvallotta, hogy az isten rendelése néha nagy lelki könnyebbségére van a szegény embernek. Hogyne! Egy leánynyal annyi a gond, az aggodalom! A fiú, az egészen más. A fiú mindjárt nagyúrnak születik. Övé a jövő, övé az egész világ. Történjék akármi, majd csak kiküzdi magának a szerencséjét.

De már igazán szerette volna látni ezt a titánt, a kiből még nem ismert egyebet, csak egy kis nyávogást és világ-mozgató rendeltetését.

Végre megláthatta. És a mint ott voltak hárman, egyazon kis mennyezet alatt, Birónak csak egy gondolata, egy érzése volt: az, hogy ez a világ a legjobb világ minden képzelhető világok közül.

– Látod, milyen szép? – suttogta Bella.

– Igen, egészen olyan, mint te vagy!

– Ó, nem, a szeme a tied, és a kis orra is.

– De a szájacskáját már most is úgy csucsoritja, mint te!

– És milyen nagy! Olyan nagy, mint egy két hónapos gyerek!

– Igen ám, de bajuszkája nincsen!

– Eredj! Hogy’ beszélhetsz igy erről a kis angyalról?!…

Bellának boldogságában is eszébe jutott a régi tervük.

– Látod, nem mehettünk el a Kismező-utczába!

– Pedig Palika nemsokára követelni fogja a kertjét.

– Igen, és most már akármelyik nap kivehetik előlünk.

– Nem, mert holnap az lesz az első utam.

– Nem felejted el?

– Nem én, semmiesetre.

– Úgy jól van!

Dehogy felejtette el! Másnap, már korán reggel fölverte az öreg asszonyt, megtudakolta tőle a házfelügyelő czimét, elszaladt hozzá, letette a foglalót, s aztán boldogan jelentette Bellának, hogy a nagy dolog megtörtént. Bella úgy örült, hogy ki se tudta volna mondani.

Hanem azért soha se költöztek be a Kismező-utczai szép kis házikóba.

XVII.

Májustól csak egy-két hét választotta el őket. Bella régóta fenn járt; egy pár nappal azelőtt már ki is sétált Palikával, a Palika személye körüli miniszterrel, meg a férjével, a ki, miután a családi rangsorban sokáig bitorolta az első helyet, most az utolsóval volt kénytelen megelégedni. Ó, megelégedett vele! S ilyen büszkén, mint ezen a napfényes délután, még soha se ment végig az utczán.

Ez a kirándulás azonban egyetlen maradt, mert Bellának temérdek dolga volt. Az utolsó napokban minden perczét lefoglalta a nagy költözködés. Korán hozzá fogott a csomagoláshoz, hogy a körmére ne égjen a dolog. S Biró, egy idő óta, a hányszor a munkából hazatért, mindig ládák közt találta a feleségét.

Néha egészen kipirult a nagy sürgéstől-forgástól, s egyszer megvallotta, hogy ugyancsak el van fáradva.

Biró nem győzött eleget könyörögni neki, hogy kimélje magát. De ez hiábavaló volt. Bella kegyképpen se engedte meg másnak, hogy segitség czime alatt a dolgába avatkozzék.

Hanem egy este Biró hiába kereste Bellát a szekrények mélyedéseiben, meg a könyves polczok letarolt állványai között. (Az utóbbi időben mindig ilyen helyeken kellett fölfedeznie a feleségét.) Az ujonan kikészitett ládák félig üresen ásitoztak a pallón; az egész lakásban mélységes csend.

Az első gondolata az volt, hogy talán Palika nem alszik, hanem eszébe jutott, hogy egyszer ő is nyűgösködik, mint más közönséges gyerek. De nem, Palika aludt szépen, mint ilyenkor rendesen, mert Palika igen békés, pontos, jó adófizető polgárnak indult.

Az anyja ott ült a bölcsője mellett, s a sötét kis szobából szórakozottan nézegetett ki az utczára, a hol egymás után gyujtották meg a gázlámpákat.

Biró majd sóbálványnyá vált, mikor megpillantotta.

Az első találkozásaik óta, mikor minduntalan ki kellett nyitni vagy be kellett tenni az ablakot miatta, nem látta ilyennek.

Nyakát fázósan húzta be a barna hárász kendőbe, melyet Biró már egy esztendő óta nem látott a vállán; a fejét lecsüngesztette s a tekintete oda-odatapadt, a hová véletlenül vetődött.

Erről a testtartásról, mely a didergő madárra emlékeztetett, Birónak megvolt a maga határozott véleménye. Régente gyakran látta ezt az érthetetlen fázódást; utóbb a feltünő jelenség mintha mindenkorra eltünt volna, s azóta Biró abban a meggyőződésben élt, hogy az egész puszta kényeskedés lehetett. És néha, mikor úgy találta, hogy a Bella egészsége tökéletesen zavartalan, még el is mosolyodott magában arra a gondolatra, hogy ime, milyen nyomtalanul maradtak el mindazok az aggasztó jelenségek, melyek őt egy pillanatra úgy megijesztették.

De hát, úgy látszik, még sem maradtak el minden nyom nélkül.

– Csak nincs valami bajod?

– Nem, nincs semmi. Hanem fázom egy kicsit.

A keze csupa tűz volt.

Hirtelen úgy megrémült, hogy meg kellett fogóznia, mert megtántorodott volna. Egy szempillantás alatt átélte a Passió minden gyötrelmét, s mintha már hallotta volna a vak és süket Rém szárnyának csapásait.

De aztán lámpát hoztak a szobába, s mikor Bella ismét mosolyogva nézett a szemébe, lassankint megnyugodott.

Hisz egy könnyü rosszullét még nem olyan kétségbeejtő dolog!… Istenem, jó is volna, ha csak úgy, minden legkisebb baj nélkül, végig lehetne úszni az életet!… Csakhogy ilyen szerencsés ember nem is létezik. Végre is, az ijedezésre egyelőre nincsen semmi ok. Ki tudja, holnap tán a láznak már se hire, se hamva?! Hisz Bella olyan erős, olyan egészséges!

Hanem a láz nem mult el se másnapra, se harmadnapra. Azok az orvosok, a kiket Biró a leghamarabb talált meg, majdnem egyértelmüen nyilatkoztak. A baj komoly, de nem aggasztó. Mindenesetre jó lesz ezt vagy azt a tanárt megkérdezni.

Birónak kedve lett volna kidobni őket. Persze, hogy komoly a baj! Hát mikor nem komoly a baj ezeknek?! A világért meg nem nyugtatnák az embert, csakhogy annál nagyobb érdemeket szerezzenek! Az igazság az, hogy nem is tájékozódnak, csak nagyképüsködnek. Világos, hogy mindjárt tanárhoz kellett volna fordulnia. Miért is nem kezdte mindjárt ezen?!…

A tanár eljött, de nem nyugtatta meg Birót. Ez már nem komolynak mondta a bajt, hanem súlyosnak.

Mikor egyedül maradt vele, Biró előállt a remegők, a holtra rémültek szokott kivánságával, melyet az orvosok jól ismernek. Teljes őszinteséget kért, az egész igazságot óhajtotta tudni.

A tanár rajta volt, hogy teljesitse a kivánságát.

– A kötelességem is azt parancsolja, hogy ilyen esetekben ne titkoljak el semmit. Végre, ön férfi, önnel tehát egészen nyiltan beszélhetek.

De aztán rátekintett s megesett rajta a szive.

Ez a hivatkozás a férfiasságára ólomszinüvé változtatta a Biró arczát. Megkapaszkodott egy karosszékbe, s csak intett, hogy hallgatja.

Ilyen rémület éghet annak a szerencsétlen kis madárnak a szemében, a kire az óriás kigyó halálthozó tekintete nehezedett rá.

A tanár mást gondolt.

– Nem titkolhatom el, hogy a veszedelem jelentékeny, de mindjárt meg kell jegyeznem, hogy ennél a betegségnél nem szokatlan a hirtelen kedvező fordulat, s mi mindent el fogunk követni, hogy a természetnek, erre irányuló törekvésében, segitségére legyünk.

Ah!…

»Nem szokatlan«?!… Tehát majdnem: »megszokott«. Szóval: többször megtörténik, mint nem. E szerint nincs ok mindjárt előre kétségbeesni. Bizonyára, ez is vigasztaló. Ó, hogy ilyen vigasztalásokhoz kell folyamodnia!…

– Hanem – folytatta a tanár – a beteg mindenekelőtt nem maradhat itt, ezen a levegőn. S most már az a legfontosabbik kérdés: megengedik-e az ön viszonyai, hogy klimatikus helyre költözzék vele, még pedig azonnal?

– Igen – felelt Biró szemhunyoritás nélkül.

– Mégis – szólt a tanár, miután körülnézett – … nem gondolja, hogy jó volna, ha a közelben találhatnánk megfelelő üdülőhelyet?…

– Az ő egészségén kívül – szólt közbe Biró – nincs semmi, a mire tekintettel kellene lennem… A tanár úr talán Kairóra gondol, vagy Dél-Olaszországra?

Az orvos a fejét rázta.

– Nem. Olyan hosszú utról nem lehet szó. Betegünknek sokkal előbb kell a délvidék és a jó levegő!… Az nagyon sokáig tart, a mig oda érnek!… Ugy hiszem… – hisz mindjárt májusban vagyunk – hogy Dél-Magyarországon lelhetjük fel azt a helyet, mely a mai viszonyok közt nekünk a legalkalmasabb.

Aztán úgy nyilatkozott, hogy mindent számba véve, Ilmavölgyet véli különösen ajánlatosnak.

Birónak semmi kifogása se volt Ilmavölgy ellen, a mint nem lett volna ellenvetése akkor se, ha a Kanári-szigetekre küldik.

A tanár szives volt magára vállalni, hogy gondoskodik részükre villáról, orvosról és szolgaszemélyzetről is. Neki vannak arra összeköttetései.

– Még holnap értesiteni fogom önt – igérte, – hogy minden rendben van s akkor holnapután utazhatnak.

– Bocsánat… még egy pár kérdésem volna a kezelésre nézve.

A tanár felelt mindenre türelmesen, de a részletekbe nem igen bocsátkozott. A mi a részleteket illeti, hosszabb levelet fog irni az ilmavölgyi orvosnak, s abban nem fog megfeledkezni semmiről. Különben, az első és fődolog az, hogy a gyerekhez dajkát kell fogadni, a többi mellékes. A beteg szórakozzék, mulasson, s tegye azt, a mi kedvére van. A fő az, hogy szórakozzék, mulasson, s mentül vidámabb, mentül boldogabb legyen.

XVIII.

Weinberger úr az első pillanatban meg se ismerte azt a magából kikelt arczot, mely egyszerre csak ott sápadozott az iróasztala előtt.

– De hát mi történt önnel? Hisz ön húsz esztendőt öregedett!

Két szóval elmondta, hogy mi történt vele. Aztán elmondta azt is, hogy pénzért jött. S fölajánlotta Weinberger urnak az _Angelus_t.

Az _Angelus_t Biró még februárban elküldte a berlini nemzetközi kiállitásra. A berlini lapok közül néhány már irt is róla, még pedig igen elismerő hangon; s ez reménységet keltett benne, hogy Weinberger úr nem fogja az alkut visszautasitani. Az ajánlata egyébként is igen elfogadható volt; a katalógusban jelzett árnak csak a negyedrészét kérte, s ha a kép dijat talál nyerni, vagy vevőre talál, a dij vagy a vételár, s a legjobb esetben mind a kettő, Weinberger urat fogja illetni.

Weinberger úr az állát simogatta.

– Nem tagadom – szólt – hogy az ön föltételei elég szerények. De őszintén megvallom, én nem bízom abban, hogy önnek ezzel a képével sikere lehet. Önnek határozott balszerencséje van. Az _Angelus_ nagyon szép, de ön… hogy’ is mondjam?… rendkivül szerencsétlen kezü ember. Ha ön ráteszi a kezét ezer darab frissen vert szűz aranyra, meg vagyok győződve, hogy a szűz aranyak tüstént tantuszokká változnak át. Én bizony babonás vagyok egy kicsit, s a babonám úgy hozza magával, hogy óvakodjam az olyan emberektől, a kiket a szerencse mintha kiátkozott volna. A fejemet teszem rá, hogy az _Angelus_ nem fog dijat kapni, de még csak vevőre se talál, s hogyha én elég vigyázatlan volnék, megvenni az emlitett szerény áron, a nyakamon veszne minden botrányos olcsósága mellett is. És ön tudja, hogy én kicsiben dolgozom, mert kénytelen vagyok kicsiben dolgozni. Egy-egy nagyobb igényü képnek a megvásárlása rám nézve igen meggondolni való koczkázat. De ne mondja, hogy rossz ember vagyok. Teszek önnek más ajánlatot. Megveszem a többi képeit, az aprókat. A kis képeken mégis csak könnyebben túladhatok. A mit veszitek az egyiken, megnyerhetem a másikon. Végre, önnek az a fődolog, hogy pénzt szerezzen; az, hogy melyik képét adja el, tökéletesen mindegy. Én tehát azt az árt, a melyet az _Angelus_ért kivánt, felajánlom önnek a többiért.

Az ajánlat nem volt tulságosan nagylelkü. Birónak vagy húsz képe hevert készen s várta régtől fogva a vevőt. Átengedni valamennyit a kinált pénzért, nem lehetett más, mint a legoktalanabb fecsérlés. Ha a kapuk alatt meghuzódó képkiállitások egyikének a rendezőinél értékesiti, vagy egy birósági árverésen többet kaphatott volna értök.

De Birónak nem volt más választása. A pénzre nem várhatott.

Megegyeztek, hogy a Bella arczképének kivételével, minden tulajdonában levő munkáját átengedi Weinberger urnak, azért az összegért, melyre szüksége volt. A munkái felét voltaképpen elajándékozta, de legalább nem ment pénz nélkül haza.

Másnap aztán már vitte a feleségét az igéret földére, a hol a szellő meleg, s balzsamos a levegő, a hol gyógyitó füvek nőnek, s a hol talán az isten is kegyelmesebb…

Vihette már!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy fél esztendő mulva, mikor Birónak végre eszébe jutott megnézni azokat a leveleket, melyek hónapokon át felbontatlanul hevertek az asztalán, három irást talált közöttük, melyeknek csak a kelete érdekelte.

A három kelet nagyon közel esett egymáshoz. Mindegyik irás július havában érkezett.

Az első irás Weinberger urnak egy levele volt.

Weinberger úr mindenekelőtt részvétét nyilvánitotta. Aztán közölte vele, hogy meggondolta a dolgot, melyről régebben szó volt, s hajlandó volna az _Angelus_t átvenni, még pedig magasabb áron, mint a melyről beszéltek. Csak azt kivánta, hogy Biró úr lenne szives tüstént válaszolni, vajjon az alkut elfogadja-e?

A második levelet egy berlini műkereskedő irta, a ki szintén az _Angelus_t akarta megvenni, s kétannyit kinált érte, mint Weinberger úr.

A harmadik irás végre telegramm volt, s a következőképpen hangzott:

»Dom Alfonso, alcantarai herczeg ur ő királyi fenségének megbizásából van szerencsém megkérdezni uraságodat, hajlandó-e a berlini nemzetközi tárlaton _Angelus_ czimen kiállitott képét ő fensége magán múzeuma részére átengedni, és ha igen, mily áron?

_Eusebio Guzman_, Berlin, Unter den Linden, 17 bis.«

Biró, miután mind a három irásból fenhangon olvasta le a keletet: »Július 11.«, »Július 10.«, »Július 13.«, szépen összegyürte az egész iráshalmazt, s bedobta a papiros-kosárba.

Aztán lefeküdt a dívánjára s a mennyezet rajzát kezdte nézegetni. Két kis csillag, egy nagy csillag, megint két kis csillag, aztán egy hosszú sáv; majd ismét két kis csillag, egy nagy csillag, ujra két kis csillag, s megint egy hosszú sáv. Milyen furcsa!

El tudta nézni órákon keresztül.

XIX.

Az est leszállt az Ilma völgyére. A szürkület alaktalan köde átjött a folyón, belekapaszkodott a fák lombjaiba, s aztán végig kóválygott a virágágyak felett. Az üvegház mögött még derengett némi bágyadt világosság; de ez is pillanatról-pillanatra foszlott, halványodott.

Odakinn a virágágyak tarka szinfoltjait még szépen meg lehetett különböztetni. Benn a szobában már egészen sötét volt.

A lámpa égett, de csak eldugva, egy spanyol fal mögött, úgy hogy a hálófülke teljes homályban maradt.

Gabriella az éjszakázástól kimerülve, megtörten szendergett egy kényelmetlen, kis kereveten. Mélységes csend ült mindenütt; csak a másik szobából hallatszott be a gyermek kocsijának könnyü, mindig azonos ütemű zöreje.

Aztán az is elhallgatott.

Gabriellát elnyomta a szívbajosok súlyos és mély álma. A dajka valószinüleg szintén elszundikált odakinn.

A betegszobában félelmes, rémekkel teli némaság ütött tanyát.

Egyszerre, a sötétségben, suttogó hangok hallatszottak a hálófülke felől.

– Aludtál, kedves angyalom?

– Nem. Csak elgondolkoztam… Azon tünődtem, milyen különös, hogy egyszerre így megváltozott a sorsunk?!…

– Hisz elég régen vártunk rá! De ezentúl máskép lesz. Majd meglátod!

– Ó, be szép is lesz!… És mondd, igazán, azonnal megyünk Olaszországba, mihelyt meggyógyulok?!…

– Igen, már minden kész az útra. Csak azt várjuk, hogy egy kicsit jobban megerősödjél. Ó, a tengeri levegő majd megteszi a többit! Egy pár percz alatt azt is el fogjuk felejteni, hogy valaha betegek voltunk.

– Ugy-e, nagyon beteg voltam?

– Igen, most már nem titkolom el előtted, nagyon megijesztettél mindnyájunkat. Ó, csakhogy egyszer már túl vagy minden veszedelmen! Hidd el, csak azóta tudom, milyen széditő, milyen kábitó lehet az öröm, mióta tudom, hogy szerencsésen kiállottad a válságot!

– És hogy’ titkoltad előttem a veszedelmet!…

– Ó, hisz a mikor veszedelemben voltál, alig tudtál magadról!…

– Mondd, ugy-e, megtartottad volna az igéretedet, s halva is haza vittél volna magaddal?!…

– Ó, ne is beszélj erről!…

– Úgy féltem, hogy itt hagysz ebben az idegen világban!… Még most is remegek, hogy ha rá gondolok!

– Verd ki a fejecskédből ezeket a csúnya gondolatokat!… Hála istennek, most már egészen jól vagyunk, hála istennek, hála istennek! Ó, milyen boldog is vagyok!

– Szeretsz egy kicsit, ugy-e?!…

Elboritotta a kezét csókkal; előbb a kezét, aztán az ajkát. Majd ujra sugdosódni kezdtek.

– És mondd, ha Olaszországból megjövünk, egyenest a mi kis házikónkba költözünk be?

– Igen. Már minden kész van ott. Úgy, a hogy’ mondtad.

– A Palika szobája is?

– A Palika szobája is.

– Ó, be kedves lesz!

– Meg fogsz dicsérni. Minden bútordarab ott van, a hová rendelted.

– Milyen jó is vagy te!… De én is szeretlek ám egy kicsit!…

S a suttogás ismét csókokba fult.

– És mondd, kedvesem – suttogott ujra Bella – ezentúl nem kell annyit dolgoznod?! Ezentúl többet lehetsz velem?!…

– Ezentúl el se mozdulok mellőled, hacsak el nem kergetsz. Csak oda megyek, a hová te mégy; különben mindig otthon fogok ülni.

– Ó, be jó lesz!… Akkor magunk tanithatjuk Palikát is. Ugy-e, nem adjuk iskolába, hanem mi ketten fogjuk tanitani?

– Igen, úgy lesz, a hogy’ te akarod.

– Hozd ide egy kicsit. Nem, mégse. Felébredne, szegényke… Hát te, miért nem fekszel még le?

– Elküldesz? Olyan jól vagyok itt melletted.

– Nem, nem küldelek el. De ne haragudjál meg, édesem, hogy ha én el találok aludni. Nem tudom, de álmos vagyok egy kicsit… Tudod mit, tedd le a fejedet ide a párnámra, aztán, ha majd elalszom, aludjál te is. Addig pedig beszélj valamit Olaszországról… De előbb csókolj meg.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gabriellát borzasztó álomképek riasztották fel álmából. Dobogó szivvel tapogatózott a hálófülke felé s félénken suttogott Biró felé:

– Alszik?

– Azt hiszem, alszik.

Igen, aludt már.

XX.

Szép, holdvilágos éjszaka volt; úgy lehetett látni, akár nappal. Az útat is jónak mondhatták, olyan jónak, mint erre felé nyáron is ritkaság. Hanem azért a három szekér csak lépésben döczögött tova.

Az egyik fegyveres ember, elül, az első kocsiban, nem is állhatta meg, hogy oda ne szóljon a másikhoz, a ki a lovakat hajtotta:

– Bizony, Gyorgye, ha csak igy haladunk, ránk virrad, a mig a vasúthoz elérünk.

– So’se búsulj, Juon. Későbben majd csak nekieresztjük a szegény párákat.

– Mikor későbben?

Gyorgye nevetett.

– Ha majd az úr elalszik.

Juon is nevetett, de a fejét rázta.

– Csak aztán úgy ne járjunk, mint azok a földiek, a kik a marjalaki uraságot vitték.

– Hát azokkal mi volt? – kérdezte Gyorgye egykedvüen, s a jobb kezével megigazitotta a pipája tüzét.