Part 22

Mikor beléptek a legelső szobába, Bellának bolondos sebességgel kezdett dobogni a szive. Mintha tilosban járnának.

De ez a kis félsz eltünt hamarosan, hogy helyet adjon a képzelhető legzavartalanabb megelégedésnek.

Ó, milyen kedves is volt minden ebben a gyönyörü kis házban, mely oly tisztán fehérlett s mindenütt úgy ragyogott, mintha skatulyából vették volna ki és éppen csak most vették volna ki onnan! A szobák éppen olyan nagyok, éppen olyan magasak voltak, mint a hogy’ ők kivánták, s az egész az utolsó ablakig úgy volt beosztva, a hogy’ álmaikban látták. Akár csak ők épittették volna a házat, kényük-kedvük szerint.

Bella hamarjában el is végezte, hogy’ is lenne ez meg az, ha csakugyan beköltözhetnének. Itt volna a szalón, amott meg a hálószoba. Nini, ez itt meg a gyerekek szobája! De hisz ez pompás!… A gyerekszobát Biró is nagyon kedvesnek találta. Csakugyan olyan volt, a milyenre áhitoztak. Nagy, tágas, világos; álmodni se lehetett volna különbet.

Hát még a kert! Hisz nem is kert volt már ez, hanem valóságos kis park, hosszu, árnyas fasorokkal, rengeteg, geometriai alakokra czifrázott virágágyakkal, meg csinos szökőkúttal, a hol egy egészen kifogástalan Triton elnökölt. Az alsó részről el lehetett látni a mezőre, le a városligetig.

El voltak ragadtatva. Mintha az Erdei Szép kastélyában jártak volna, oly regényes, oly tündéri volt minden.

Hanem azért egy kissé elszontyolodva léptek ki a házból. Biró, végezetül, nagy nekifohászkodással megtudakolta a bérösszeget, s az ár fennen, szinte gúnyosan hangzott.

Bizony drága volt egy kicsit. Szó se lehetett róla, hogy még az őszszel beköltözzenek. A mostani lakásukat csak a tavaszra mondhatták fel; s arra, hogy egyszerre két lakást fizessenek, nem gondolhattak többé. A nagy összeget, melyet csak az imént süvitett el az a követelő hang, egymagában is nehezen tudnák megfizetni.

Úgy határozták, hogy Gabriella előtt nem is emlitik a dolgot. Még összeszidja őket.

De azért nem mondtak le az ábrándjukról. Hátha szerencséjük lesz, s a Kismező-utczai ház üres marad egészen a tavaszig?! Addig nagyot változhatik a világ. Birónak reménységei voltak, hogy nemsokára megszaporodik a jövedelme is.

Csak ne venné ki addig senki! Csak ne hóditaná el előlük valami pénzember!

És mindennap arra sétáltak, ujra meg ujra meggyőződni, hogy nem, még nem vette ki senki.

Aggodalmas tekinteteik már messziről keresték a fehér czédulát és napról-napra növekedő örömmel néztek egymásra, miután megállapitották, hogy: hála Istennek, még megvan, még nem vették el tőlük. Közeledett a tél, s egyszerre nagyot nőttek a reménységeik. Nem, a télen már senki sem fog ide költözni; arról pedig, hogy a tavaszszal elejükbe ne vágjon valaki, gondoskodni fognak.

Lassankint beleélték magukat abba a szép gondolatba, hogy ezt a házat nekik tartogatja a gondviselés. És Bella nagyban szőtte tovább merész álmait. Képzeletében előre elrendezett minden apróságot; úgy tudta, ez vagy amaz hol fog állani, mintha már benne laktak volna, s csak valami nyári tartózkodásra mentek volna el innen, rövid időre. Itt fog állani a zongora, a szalónban pedig, a kandallóval szemben, az ő arczképe. Mindenütt függő lámpák lesznek, hogy a gyerekek magukra ne borithassák a meggyuladt petróleumot.

A vágyaik mind messzebbre és messzebbre ragadták őket. Egy délután Biró hangot adott annak a vakmerő reménységnek, mely titokban már régóta izgatta mind a kettőjüket.

Hátha egyszer majd meg is vehetik a házat!

Egyszer?! Talán nem is olyan sokára?!

S mikor elhangzott a merész szó, mind a kettőjüknek egy gondolatuk volt. Az _Angelus!_

Biró már régóta dolgozott az _Angelus_on. Egész lelkét, egész tudását beletette ebbe az egy munkájába. És bár még együtt se beszéltek róla soha, tudta Bella is, hogy ez az ő remekműve. Az a remekmű, melyet egy életben csak egyszer lehet alkotni; melynek mását a legnagyobb mesterek se csinálják meg többé soha.

És hát miért ne hozná meg az oly rég várt sikert ez a gyönyörü, ez a tökéletes _Angelus_?! Biró nem szenvedett üldözési mániában. Nem hitte, hogy az egész világ összeesküdt ellene. Nem volt szerencséje eddig, ennyi az egész. Nem ismerték fel a tehetségét, mint a hogy’ akárhány nagy művész dolgozott ismeretlenül, sokáig, nagyon sokáig, mig csak egy szerencsés véletlen fel nem fedezte őket.

Tulajdonképpen mi oka is volna az elcsüggedésre?! Mintha bizony nem volna mindennapos dolog, hogy a nagy mesterek közül minden második sok, sok munkával bukik meg addig, mig végre a tizedik, vagy a tizenharmadik, egyszerre, érthetetlenül, meghóditja a Dicsőség asszonyát?!

Miért ne nyerhetné meg legalább a kiállitás nagy diját ezzel az _Angelus_szal?! Mikor igazán ez a legszebb, legérettebb alkotása, s mikor erre a nagy dijra vaktában is kilátása lehetett?!

Mért ne hitt volna a jury-tag biztatásának?! Végre is, nem lehet föltenni, hogy százan meg százan összebeszéltek volna csak azért, hogy őt megronthassák?!…

S ha az _Angelus_ csakugyan megnyerné a nagy dijat, akkor igazán közel volnának vakmerő reménységük megvalósitásához. Mert akkor bizonyára meg is veszik, még pedig jelentékeny áron, sőt kelete lesz a többi munkájának is. Ezzel aztán együtt lenne annyi, a mennyivel a házukat megvásárolhatják. (Már a magukénak hitték). És ki tudja?!… Hátha?!…

Bella igen sokat álmodott az _Angelus_ról, és még többet a négy kis ablakról, a hol egy virág, egy gyerek, egy virág, egy gyerek, és igy tovább, tovább, egy virág, egy gyerek.

XIV.

Birónak volt egy titkos szomorúsága s egy még titkosabb öröme.

Egy délelőtt sokkal korábban ment haza, mint igérte.

Az ilyen korai hazaérkezések s váratlan betoppanások a férjek legkopottabb, legősibb élczei. Mint a regényekből ismeretes, ezek a váratlan megjelenések vetnek időelőtti, gyászos véget a legtöbb zavartalan házaséletnek, s mint az elbeszélések megtanitanak, ugyancsak ezek az elsietett, meggondolatlan hazaérkezések rontják meg a név- és születésnapok apró örömeit is. Rossz tréfák ezek, annyi bizonyos; legalább rossz tréfáknak mondják még azok is, a kik utánozván az olasz novellák hőseit, maguk is megengedték maguknak ezt az ősi mulatságot.

A mi Birót illeti, meg kell vallanunk, hogy benne nem volt semmi szándékosság.

Valami kicsinyes véletlen fölmentette a leczkéjétől. Soha se derült ki: vajjon csakugyan kigyúlt-e az iskola, vagy csak a kályhákból kiözönlő éktelen füst tette lehetetlenné a leczkét, de egyszóval ama rendkivül örvendetes események egyike történt meg, melyekért buzgó hálaimát rebeg a gondviselésnek kicsiny és nagy, tanitvány és tanár egyaránt.

Biró talán még a diákjainál is jobban örvendett ennek a váratlan szünidőnek. És boldogan rohant haza, hogy teljes megelégedésben tölthesse a két óráját.

Pedig nem volt igaza.

Egy férjnek soha sincs igaza, ha korábban megy haza, mint a hogy igérte.

Mert ilyenkor okvetetlenül, szükségképpen nyomára fog jönni egy olyan titoknak, a mit so’sem jó megtudni. Az asszonyoknak mindig vannak titkaik (az egyiknek ilyen, a másiknak amolyan). Grizeldisz mindenesetre tökéletes feleség volt, de ha férjének, a nemes lovagnak, valamikor eszébe jutott volna két órával korábban térni meg a vadászatáról, mint szokta, bizonyára neki is látnia kellett volna valami olyat, a mire azelőtt, égbekiáltó, konok elbizakodottságában, soha se gondolt volna.

Nincs az a boldog asszony, a ki nagyon elcsodálkoznék rajta, ha a férje egyszer vagy két órát késik, s nincs az a tökéletes feleség, a kinek meglepetés ne legyen, ha a nevezett két órával siet.

Hogy ezt az erkölcsi tapasztalatot a férfiúi vagy az asszonyi természet rovására kell-e irni, döntsék el a moralisták.

Elég az hozzá: Biró korábban ment haza, mint a mikorra várták; természetes tehát, hogy: meglepte a feleségét.

Meglepte, a mint az elhagyott utczára nyiló ablakok belső tábláit – mosta és törülgette.

A feje be volt kötve egy piros kendővel, mint egy szobaleánynak. S az arcza pirosabb volt ennél a kendőnél is. Nem tudni: a munkától-e, vagy az ijedelemtől, hogy rajta kapták a turpisságon?

Biró úgy tett, mint a hogy’ az ilyen meglepetések után tiz férj közül kilencz. Megcsinálta a szokásos drámai jelenetet.

– De, az istenért, mi jut eszébe?

Bella ijedtében majd kikottyantotta az igazat.

– Semmi különös. A belső táblákat máskor is magam törülgetem. Az a szegény leány nem ér rá mindenre.

De még idejekorán mást gondolt. Mert tudta, hogy erre az lesz a felelet:

– Akkor még egy cselédet kell fogadni, a mint már régen rimánkodom.

Bella tehát egyet kanyarintott az igazságon, s csak annyit felelt, hogy:

– A lány beteg s hogy hamarább elkészüljön a dolgával, ezt abba hagyattam vele. De láthatod, hogy én rám már csak ez a két tábla maradt!…

– És éppen _most!_

– Ezzel ugyan nem erőtetem meg magamat.

– De hisz úgy kipirultál belé, mintha lázad volna!…

És megcsókolta a biborszinü arczot.

– Igen, mert rám ijesztettél!

Bella letagadott magáról minden házi dolgot, de Birónak nem sok fáradságába került megtudnia, hogy igenis, a könnyebb munkát elvégzi a leány helyett. Ez a fölfedezés arra inditotta, hogy még egy utolsó kisérletet tegyen egy szobaleány érdekében, a kit állitólag igen melegen ajánlottak neki, s a ki úgy erényei, mint szerencsétlensége révén, méltó volna minden részvétre.

A nagy erőlködésnek nem volt foganatja. Bella átlátott a szitán, s kitalálta, hogy ez a tökéletes szobalány, a kiről Biró meginditó történeteket tudott regélni, csak a férje képzeletében létezik, s ha megelevenülne, igen közönséges fehérszemélylyé változnék át.

És mikor Biró a legkomolyabban fáradozott a képzelt hölgy érdekében, Bella, a ki előbb hosszasan nézett a férje szemébe, egyszerre csak elmosolyodott s azt mondta neki:

– De hisz édes kis öregem, nem tudsz te hazudni egy cseppet sem!…

Biró tanúságul hivta a kalendárium legtekintélyesebb szentjeit, s azt hitte, hogy ezzel az erkölcsi segitséggel mégis csak győzni fog.

De Bella tovább is csak hitetlenül mosolyogva nézett az ura szemébe, s mintha valami részvétre méltó fogyatkozást lelt volna ebben a különben elég tűrhető úriemberben, igy szólt:

– Igazán botrány, szegény kis öregem, hogy mennyire nem tudsz hazudni!

Neki is nevetnie kellett. S ezzel a szobaleány-kérdés egy időre megint letünt a napirendről. Legalább egy darabig nem beszéltek róla többet.

De azért Birót, titokban, folyvást bántotta az a gondolat, hogy a feleségét nem tudja a gondtól s a cselédmunkától megóvni.

Hát hiszen szegény embereknél ez nem is olyan rettenetes dolog. Vannak békében, sőt boldogságban élő családok, a hol az asszony kiveszi a részét még a nehéz munkából is. És talán maguk az asszonyok nem is tekintik ezt olyan borzasztónak. Mindig voltak és mindig lesznek asszonyok, a kik ott hagyják a kényelmet, a jólétet, s elmennek pallót sikálni, hogy együtt legyenek azzal az emberrel, a kit szeretnek.

De Biró nem úgy gondolkozott, mint szegény emberhez illik. A bajai közt az volt az egyik legnagyobb, hogy – vesztére – úgy gondolkozott, mint egy mandarin.

S ebben a pontban az Arisztótelesz véleményén volt. Azt tartotta, hogy a testi munka végzésére egészen másféle szervezetek vannak hivatva, mint a mieink. Arisztótelesznek erre a felfogására azt az ellenvetést lehetne tenni, hogy ugyanezt mindenki mondhatja, s a világ összes filozófusai megegyeznek benne, hogy a bölcs, nagy igyekezetében, a melylyel igazolni akarta a szolgaságot, egy kicsit elhajitotta a sulykot. De viszont azt se lehet tagadni, hogy ama bizonyos »szervezetek«, mintha igazat adnának az arisztokrata gondolkozásnak, maguk is igy találják a dolgot természetesnek.

Ám álljon a dolog a férfira nézve akármiként: nem erősködött. De ha az asszonyról volt szó, akkor már nem engedett. Ha idáig kellett menni: túltett a keletieken. Esküdött rá, hogy ama »szervezetek« közül, melyek a testi munka végzésére vannak hivatva, a nőt mindörökre kizárja a rendeltetése. A nő – igy vélekedett – a mi társadalmunkban különben is a rövidebbet húzza; következéskép: kitudni őt az előnyökböl s megosztozkodni vele a munka nehezén, csak barbárság lehet.

Ezen kívül volt még egy sereg kitünő oka, melyeket mindig készen tartott az elmélete igazolására. Másrészt azonban nem hiányzott belőle az a bátorság se, hogy nyiltan elismerje ama szép számu következetlenséget, melyekkel az »én« koronkint megcsúfolja a legszebb elméleteket is. Ha az elmélete máskép hangzott volna is, akkor se átallotta volna megvallani, hogy igenis, a feleségének egészen másféle sorsot kiván, mint a mely, úgy látszik, már ezer esztendők óta üldözi Éva leányait.

Igen, a kivételesen szerencsések, a dollárkirálynék kényelmét s a Miss Illandudnók mesés ruháit kivánta volna neki, a kit méltónak talált rá, hogy része legyen a kiválasztottak minden ritka örömében. És ime, nemcsak, hogy a legnyomorultabb gondtól nem tudta megóvni, még abba a tudatba is bele kellett törődnie, hogy titokban, az ő nagy keserűségére, ledolgozza a mások részét a nem neki való munkából, mint az a többi szegény asszony, a kiket lélek nélkül s földhöz ragadt szegénységben élő férjeik csinos, egészséges állatokként tartanak a fedelük alatt.

Régóta nem békétlenkedett már, de ez a gondolat fellázitotta. És el kellett fojtania a keserüségét, mert tehetetlen volt a bajjal szemben. Többet dolgozni képtelen volt, s a keresete sehogy se emelkedett.

A rossz szapora, mint a legalacsonyabb rendü állatok. Spontán-generáczióval ujhodik meg, mind több és több más rosszra válva szét. Ez a keserű gondolat se maradt egyedül való. Nemsokára támadt egy ujabb kétsége, mely fokozta az izgatottságát.

Vajjon, titokban, nem érez-e nélkülözést is? Vajjon nem csalódott-e meg, nem ő benne, hanem abban, a mit a házaséletüktől joggal várhatott? Vajjon nincs-e még több lemondása, mint a mennyihez lánykorában hozzászokott? Vajjon nem találja-e, mint a Bret Harte számüzöttjei, hogy egy kicsit sok a Homérosz, s egy kissé kevés a kenyér?

Kerülő utakon, vigyázva járva, neki látott, hogy kicsalja az önkéntelen s őszinte feleletet erre az aggasztó kérdésre. De Bella észrevette a kelepczét. És hogy mindenkorra véget vessen az efféle kisérletezésnek, egyszer csak ezzel a mondással lepte meg Birót:

– Hagyd el, soha se voltam ilyen nagyúr világéletemben.

Elmondta neki a kávé-korszak hosszú hónapjának nevetnivaló vonásokban gazdag történetét, meg a többi efféle élményt. Erről a tárgyról sokat tudnak beszélni az olyan leányok, a kik jó sokáig éldegéltek a testvérük kis pénzének fölötte szerény kamataiból. És úgy tudott mulatni ezeken az élményeken, mintha egy kissé sajnálná is az elmult vidám napokat.

De a Biró kétségeit ez se oszlatta el. A gyanú ott maradt a lelke mélyén. Igyekezett ugyan el nem árulni a szomorúságát, de a hányszor magára maradt, ez a névtelen kesernyés hangulat mindannyiszor rá boritotta szürke árnyékát.

Csak két dolog volt, a mi vigasztalta egy kissé. Az egyik a reménység, a megváltó _Angelus_. A vakmerő bizakodás, hogy ez nem tarthat igy sokáig; a fel-fellobbanó hit fiatal erejében. A másik pedig az a tapasztalat, hogy ha Bella titokban nem hozzá való munkával rontja is szép fehér kezét, és e mellett talán lemondásai is lehetnek: mindez ugyan egy cseppet se látszik meg rajta.

Szebb, üdébb, vidámabb volt, mint azelőtt bármikor; s az egészség csak úgy sugárzott róla. Szépsége, mely egy gyönyörü szarvas-ünő teli és mégis gracziózus szépségére emlékeztetett, csak tökéletesebbé, ragyogóbbá vált azóta, mióta férjhez ment, a nélkül, hogy leányos, határozatlan, szinte gyermekiesen üde bájaiból akármit is veszitett volna. Vannak kiválasztottak – igaz, hogy nagyon kevesen – a kik még az anyaság állapotában is megőrzik alakjukon a leányiság hamvasságát, s Bella ezek közé a kiválasztottak közé tartozott.

»Ha Tiziannak olyan Madonnája lett volna, mint nekem van!«… – mondogatta magában Biró, és »örült lelkében«, mint a bibliában mondják. Aztán egy kissé szánakozva gondolt azokra a szerencsétlenekre, a kik azt képzelik, hogy a vágy elalhatik, s hogy a szerelmet is megőrli az idő.

Az egészségnek és a szépségnek ez a teljessége, mely földi fénykörként sugározta körül Madonnáját, még jobban vigasztalta a reménységeinél is.

– Küzködünk, bajlódunk – kezdte biztatni magát – nehezen csikarjuk ki a sorstól azt a kis jobb jövőt, a melyre méltán számithatunk, s talán még megcsalódunk egypárszor. Talán még messzebb van a czél, mint képzelem. De majd csak elérjük. Fiatalok, egészségesek vagyunk mind a ketten; s örökké fogunk élni, mint a mesék hősei. Ha van valaki, a ki várhat, úgy mi várhatunk.

XV.

Egy este együtt ültek a kis szalónjukban. Bella el volt foglalva a nagy előkészületek apró munkáival, Biró a zongoránál ült, s Rubinstein egy dalát játszotta.

– Udvarlás szöveg nélkül – szólt, mikor játszani kezdett, látva, hogy Bellát ugyancsak meglepte ez a meglehetősen ritka vállalkozás.

Nem akarta háborgatni a dolgos kezet, és mégis szükségét érezte, hagy körülhizelegje urnőjét, hogy, ha már egy perczre ki volt átkozva Mekkából, legalább zeneszóval hálálkodjék, udvaroljon neki.

S mialatt a holdvilágos szerelmi ének dallamát szép lassan kiütögette a billentyűkön, a szeme folyvást ott csüngött a felesége arczán.

Bella serényen dolgozott a horgolásán, s tekintete, mely alig hagyta el a munkáját, nem árulta el, hogy mi jár a fejében.

De egyszerre csak leeresztette a horgolását, felnézett, s a mint tekintete összetalálkozott a Biróéval, halkan, szeliden, s mintha félne, hogy kikap érte, igy szólt:

– Mondd, kedvesem, de ne haragudjál meg… Sokat fogsz-e gondolni rám, hogy ha már nem leszek?

Valami buta, babonás rémület villámlott végig rajta. A szive nagyot dobbant, s azt hitte, hogy oda rohan hozzá, felkapja a karjaiba, aztán nem ereszti el, nem ereszti el… De ez csak egy pillanatig tartott. Erőt vett magán, s visszaragadta a józanságát, mely hirtelen mintha cserben hagyta volna.

Olyan hamar összeszedte magát, hogy még a játékot se hagyta abba. A zongora ugyan kissé megilletődött hangon szólt, de kitartott hősiesen.

S Biró, látszólagos nyugalommal, mintha csak egy gyerekes megjegyzésre felelne, szinte odavetőleg válaszolt:

– Én is ezt a kérdést akartam magához intézni. Jó, ha a fiatal házasok előre biztositják magukat, akkor, a mikor még…

Bella szomorú mosolylyal szólt közbe:

– Nem, nem, én nem tréfálok. Én tudom, érzem, hogy nem élek sokáig. És, látod, édesem, ki nem mondhatom, mennyire szeretném tudni, hogy: mi lesz akkor, hogyan lesz akkor?!… Úgy szeretnék a lelkedbe látni, hogy kitaláljam, vajjon meddig gondolsz rám?!… Vajjon el fogsz-e felejteni, és ha nem, sokszor, minduntalan gondolsz-e rám, vagy csak néha-néha, nagyritkán?!… Vajjon, ha majd _akkor_ egy-egy csinos nőt látsz az utczán, el fogod-e mondani magadban: »Csinos, de az én feleségem sokkal csinosabb volt!« Vagy ha nagyon okos, nagyon elmés, előkelő hölgyek közt leszel, eszedbe fog-e jutni, hogy: »Az ám, de ismertem én egy jó kis lányt, hej, be jó kis lány is volt, szegény!« És ha majd látni fogod a sok mindenféle asszonyt, uj divatú ruhákban, elmondod-e magadban, hogy: »A mi időnkben szebb volt a divat!« Emlékezni fogsz-e a teás csészéinkre, a kék ruhámra, a Rembrandt-kalapomra?!… Vagy pedig jársz-kelsz, olvasol, festesz, udvarolsz, és csak nagyritkán, álmatlan éjszakákon jutok majd eszedbe, a mikor egyszer-egyszer felülsz az ágyadban, s igy kezdesz eszmélni: »Nini, igazság, hisz volt nekem valaha egy kis feleségem is!… Régen, nagyon régen volt, és bizony alig ismertem szegényt, olyan rövid ideig volt a feleségem. Nem csoda, ha az arcza ugy elmosódott az emlékezetemből, hogy már alig-alig emlékszem rá!«…

Vannak érthetetlen, buta, babonás sejtelmek, az agynak csodás káprázatai, melyek hatalmukba tudják ejteni a legjózanabb férfit is, s melyek vén asszonynyá és gyermekké változtatnak mindenkit, a kit meglepnek.

Ez a káprázat szállotta meg Birót is, s rémületében majdnem elorditotta magát. Mintha ez alatt a másodpercz alatt, egy láthatatlan vezető után, keresztül repült volna a gyötrelmek éjszakáján, melyben talán egykor lassan, fáradságosan, vérző lábbal kell czipelnie az élet terhét… Már látta magát elveszve, egyedül… De a jelenés eltünt; magához tért.

Fölkelt a zongorától, s a hidegvérüt játszva, oda ment a feleségéhez. Leült mellé a dívánra, szépen átkarolta, s gyöngéd, nagyon gyöngéd hangon azt kérdezte tőle:

– Rosszul vagy talán, hogy ilyen csunya képzelődésekkel izgatod magadat?

– Nem. Semmi bajom. Láthatod, hogy egészen nyugodt vagyok. Különben, ez nem most jutott eszembe. Gyakran gondolok én erre.

Biró lassankint felocsúdott az ijedtségéből.

Persze, hogy gyakran gondol erre. Mint a többiek. Fiatal asszonyok, ha a jó reménység állapotában vannak, sokat foglalkoznak a halál gondolatával. Különösen az első gyermeknél. Az egész nem egyéb, mint az ismeretlentől való homályos, határozatlan félelem, melyet még inkább megerősit az a sok mindenféle beszéd a szerencsétlen szülésekről. Ó, ez a temérdek haszontalan beszéd! De ilyenkor nem lehet megfelejtkezni róluk; ilyenkor megelevenülnek és kisértetekké változnak át.

S meglehet, hogy a fiatal asszonyok ilyenkor egy kissé tetszelegnek is a halál gondolatával. Talán sokkal nyugodtabbak, mint gondolná az ember, de azért nem idegenkednek attól, hogy kiaknázzák egy kevéssé, igen kevéssé, veszedelmekkel járó állapotuk érdekességét, nem mulasztják el, hogy, kaczérkodva ezekkel a veszedelmekkel, néha-néha szóra birják az anyaság érdemét megillető tiszteletet, és végre élnek a jó alkalommal, hogy ujra meg ujra meggyőződhessenek férjüknek a szerelméről és odaadásáról. Az ilyen biztositásokat mindig szivesen hallják az asszonyok, s az elkényeztetett kis gyermekek akkor is szeretik a vigasztalást, ha tulajdonképpen nincs is semmi bajuk.

És pirongatni kezdte magát:

– Már hogy’ tudtam ily bután megrémülni! Igazán ostoba vagyok.

De bármint röstelkedett az ijedtségéért, nem tudta elfelejteni azt a tekintetet, melylyel Bella rajta felejtette a szemét, a mint tudakolta, hogy, vajjon emlékezni fog-e a téás csészéikre, a kék ruhájára és a Rembrandt-kalapjára?!…

XVI.

Palika megérkezett.

Reggel, mikor Biró elment hazulról, még egyikük se gondolta, hogy ettől a nagy eseménytől már csak órák választják el őket. Úgy tervelték, hogy délután nagy sétát tesznek s akkorát fognak gyalogolni, mint a bolond angol meg bolond felesége; aztán útba ejtik a Kismező-utczát – ezúttal már nem mint utczai kiváncsiak, hanem mint tekintélyes bérlőjelöltek – kijelentik, hogy a szándékuk komoly, megkötik az alkut, végül leteszik a foglalót, hogy egyszer már nyugodtan alhassanak s hogy még májusban be is költözhessenek.

Hanem mindebből nem lett semmi. Mikor Biró déltájban haza került, nagy felfordulásban találta a házát. S Terka, a kit egyes-egyedül az ő féken tartására rendeltek ki, azzal fogadta, hogy:

– Nem lehet bemenni. Tessék csak helyet foglalni, s szépen itt maradni. Ha minden áron beszélgetni akar valakivel: itt vagyok én, tessék nekem udvarolni.

Biró erre a kérdések egész seregével támadta meg Terkát.

Terka azonban még nem igen tudott kielégitő feleleteket adni. Biró kezdte gyanitani, hogy az izgalmak órái még csak most következnek.

Számlálni kezdte előbb a negyedórákat, aztán a perczeket is. Közben-közben egy-két szót váltott Terkával, a ki megjegyezte, hogy Chesterfield lord alighanem jobb társalgó volt, mint Biró ur.

– Honnan gondolja, Teruska?

– Olvastam a _Hazánk és Külföld_ben.

Az ajtó kinyílt; Biró ijedten pillantott fel. Gabriella ment keresztül a szobán, ki a konyha felé. Biróra rá se nézett.

Emez olyan bűnösnek érezte magát, s olyannyira meg volt rémülve, hogy egy hang se fért ki a torkán. Csak félénken nézegetett a távozó után.

– Valami baj van? – suttogta Teruska.

– Nem, nincs semmi baj – felelt Gabriella mentében.

Aztán nemsokára visszatért, s ismét eltünt a hálószoba ajtaján. Jött, ment, a nélkül, hogy a háziurat észrevette volna.

Különben a többiek is úgy voltak vele. Nagy szaladgálás volt a kis szalónban, de ő rá ügyet se vetettek. Még a cselédek se törődtek vele. Meg se látták.